Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-15 / 46. szám

Evangélikus Élet 1?87. november 15. GYERMEKEKNEK Mt 22,15-22 Adjátok meg Istennek, ami az övé! Napjainkban sokat beszélnek az adóról. Az adót az emberek az államnak fizetik. Az állam a be­folyt adóból tartja fenn az iskolá­kat, a kórházakat, a szeretetott­honokat és még sok minden mást. Palesztinában nem szíve­sen fizették az adót az emberek. Idegenek, rómaiak uralkodtak a zsidókon és az adó az ö javukat szolgálta. Egyszer a farizeusok odamen­tek Jézushoz és ezt kérdezték tő­le: Szabad-e adót fizetni a csá­szárnak, vagy nem? Ezzel a kér­déssel tőrbe akarták csalni Jé­zust. Mert ha Jézus a kérdésre azt feleli, hogy szabad, akkor az emberek előtt elveszti népszerű­ségét. Ha pedig azt válaszolja, hogy nem kell adót fizetni, a- ró­mai hatóságokkal gyűlik meg a baja. Jézus jól tudta a farizeusok ravasz szándékát, azért így szólt hozzájuk: Mit kísértetek engem, képmutatók? Mutassátok meg ne­kem az adópénzt! Amikor a fari­zeusok odavittek neki egy dénárt, Jézus ezt kérdezte tőlük: Kié ez a kép és felirat? - A császáré - felelték a farizeusok. Erre Jézus ezt mondta nekik: Adjátok meg hát a császárnak, ami a császá­ré, és Istennek, ami az Istené! Jézusnak ez a híressé lett mondása elsősorban azt mutatja, hogy Jézus milyen mesteri mó­don utasította vissza a farizeusok ravasz támadását. De Jézusnak ebből a mondatából azt is megta­nulhatjuk, hogy az emberek bol­dogságához, kiegyensúlyozott életéhez két dolog szükséges. Egyrészt meg kell adni az embe­reknek, ami jár nekik: a tisztele­tet, a megbecsülést, a szeretetet. Másrészt meg kell adni Istennek is, ami megilleti öt. De hát mi illeti meg az Istent? Az, hogy higgyünk benne, szeressük öt, hallgassunk a szavára és engedelmeskedjünk neki. Más szavakkal: egész éle­tünkkel és minden erőnkkel szol­gáljunk neki. Selmeczi János A templomba megyünk Vasárnap van. Megyünk a temp­lomba - mondja édesapa. Minden va­sárnap így van ez. Örülök, hogy én is mehetek szüleimmel. Édesanya egyszer ezt kérdezte: Tudod-e, mikor voltál először temp­lomban? Amikor egészen kicsi voltál, elhoztunk és itt megkereszteltek. Azóta te is a gyülekezethez tartozol. .A mi templomunk nagyon szép. Az oltáron gyertyák égnek és gyönyörű virágok vannak. De a legszebb mégis az - mondta egyszer édesanya -, hogy a templomban isten egészen kö­zel van hozzánk, jóságával, szerete- tével. A tisztelendő bácsi prédikál. Min­dent nem értek belőle. Lapozom az énekeskönyvet. Apa és mama imád­koznak és énekelnek. Hiszek egy Is­tenben. .. Mi Atyánk, ki vagy a meny­nyekben... - mondják együtt a gyüle­kezettel. A Miatyánkot már én is tu­dom és velük együtt mondom. Havon­ként úrvacsorát is vesznek. Az oltár­hoz mennek és ostyát és bort vesznek magukhoz. Ezt én most még nem-ér­tem egészen. De ha nagyobb leszek, én is veszek úrvacsorát. Mennyei Atyánk! Mi mindnyájan gyermekeid vagyunk. Te magad hív­tál bennünket templomodba. Most itt vagyunk. Köszöntünk téged és hálát adunk neked. Istenem, te jól tudod, hogy sokszor nem szívesen megyek templomba. Jobban szeretnék otthon játszani, vagy tévét nézni. Azt is tudom, hogy te minden vasárnap vársz engem. Adó? ho®y örcimmeliijöjjefc.és minden vasárnap<ittJe9yc!kto'(lT> - , Ma vasárnap van. Munkaszünet. Mi sem megyünk iskolába. A templomba megyünk és itt ünnepelünk. Az isten­tiszteleten gondolunk azokra is, akik vasárnap is dolgoznak értünk: A vas­utasokra, a buszvezetőkre, az orvo­sokra, az ápolónőkre és azokra, akik az elektromos központban dolgoz­nak. őket is ajándékozd meg szép vasárnappal, Urunk! A X VASÁRNAP IGÉJE Ef 4,29-32 ISTEN SZENTLELKÉVEL ELJEGYEZVE A jegyeség két ember belső, további egész életüket megha­tározó erejű elkötelezése egymás iránt - a szeretetben. Annak, hogy összetartoznak - meg van a külső jegye is, mely jelzi mindenki felé - el van jegyezve valaki számára, többé már nem szabad. Jelzi azt, hogy készülnek a nagy napra amikortól kezdve „lesznek ketten egy testté”. Az esketési igékben (lMóz 1,2 és Ef 5,22) két szó hangsúlyos: elhagyja és engedelmesked­jetek. A keresztyén ember a Szentlélek jegyese. A Szentlélek je­gyezte el, úgy ahogy a Kis Kátéban tanuljuk: „á Szentlélek hivott el engem az evangélium által, Ő világosított meg aján­dékaival, ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben”. Ennek az eljegyzettségnek is egyik elengedhetetlen velejárója az elha­gyás. Ahogyan a vőlegény elhagyja azt a környezetet amely­ben addig élt, a keresztyén embernek is el kell hagynia. Igaz a vőlegény számára sok áldás származhatott szülei környeze­tében, de a keresztyén ember számára az a környezet amelyet el kell hagynia nyomorúság volt és kár. Az egyik ilyen „környezet” a rossz szó. Itt nem csak a káromkodó, trágár szavakról van szó, hanem azokról a sza­vakról is, amelyek a „sima szájból” származnak, de rombol­nak, szakítanak, pusztítanak - no nem egy pillanat alatt... A vízcsepp évszázadok alatt vág ketté egy sziklát. Az apostol nem ismer fél megoldást, fokozatos átmeneti állapotot: „Egyetlen rossz szó ki ne jöjjön a szátokon”. Radikális szakí­tás kell a múlttal, mert Isten Szentleikével vagytok eljegyezve. A 31. versben Pál elég jól körbe járja az elhagyásra ítélt környezetet, a cél érdekében, azért, hogy ne maradjon semmi az előző, a „szabad” életből a jegyesség idejére. El kell hagyni, sőt ki kell irtani a keserűséget, amely az ember életének az alaphangját adja meg, amelyben minden keserűvé válik, amelyben már képtelen az ember arra, hogy jót lásson, vagy jóra gondoljon. Ki kell irtani az indulatot és a haragot, mely egyrészt hirtelen támadó ingerültség, más­részt megállapodott, egyensúlyba került állapot, amelyből képtelen a maga erejéből kibillenni az ember. Van azonban olyan helyzet is, amikor elszabadul minden és az emberből úgy tör elő a kiabálás és az istenkáromlás „mint az őrült, ki letépte láncát.” Minden gonoszságnak el kell tűnnie az éle­tünkből. Isten Szendéikével el vagytok jegyezve. Ebből következik az engedelmesség, abból a hitből fakadó élet, melyet Ő terem­tett. Jöjjön a szó a szájból, mely épít és áldást hoz azokra akik hallják. Van mit építeni. Sqk a rom, a szó ütötte seb. Az egri várvédők reggelre felépítették azt, amit az ellenség tegnap lerombolt. Ilyen kitartóan munkálkodik az emberi szó is a szívekben, a gyülekezetben, mely az Isten iránti engedelmes­ségből fakad. A 32. vers felsorolásából a megbocsátást eme­lem ki. Sokat mondó az eredeti görög szó jelentése, mely ezt is jelenti: a kegyelem bőségéből nyújtani valakinek. Az Isten Szentleikével való eljegyeztetés kegyelem. A megbocsátás en­nek a kegyelemnek a továbbadása.-Romokat építő, megsza­kadt emberi kapcsolatokat összekötő, áldást hozó emberi szavakon keresztül. Minden a nagy nap felé irányul. Minden azért van. Minden abból fakad. Jön a megváltás napja! IMÁDKOZZUNK Istenünk! Áldunk Téged szeretetedért, hogy megmented a bűnös embert és megbocsátod bűnét: add Szentlelkedet, hogy amit Te teszel velünk, azt tegyük embertársainkkal. Add, hogy végezzük a békéltetés szolgá­latát. Ámen Fejezetek Albert Schweitzer írásaiból három részben „EGY EMBER SZÁMÁRA EMBERRÉ VÁLNI” 1. rész Számunkra - fiataloknak, idősebbeknek egyaránt - mindig tanulságos, sőt erőnket megújító lehet, ha olyan emberek vallo­mását hallhatjuk saját gyermek­korukról és ifjúságukról, akik később az emberiség „nagy öregjeinek” sorába emelkedtek. E kevesek közé tartozott száza­dunkban Albert Schweitzer, aki teológusként, orgonaművész­ként, orvosként a hit, a szeretet és a cselekvés óriása volt. Az a beszéde például, amelyet 1954. novemberében Oslóban a Béke Nobeldíj átvételekor tartott napjainkban - a csillagháborús készülődés és a leszerelések mostam szakaszában - különös erejű mementóként hat. Az 1875. január 14-én a felső­elzászi Kaysersbergben szüle­tett Albert Schweitzer. 21 éves korában egyetemi hallgatóként a pünkösdi szünidő alatt dön­tött úgy, hogy 30 éves koráig a lelkészi prédikáció szolgálat­nak, a tudománynak és a muzsi­kának szenteli életét, majd ezt követően az ember közvetlen szolgálatának az útjára lép. Az orvosi segítségnyújtás nem az első gondolata volt. Életfelfogását és sorsát két gondolat szőtte át és határozta meg:- Természetesnek fogadhat- ja-e el a szülei jóságán keresztül kapott boldog ifjúságot?- A világban minket körül­vevő szenvedés. Különösen az első kapcsán sokat foglalkoztatta őt: milyen sok embernek, mennyi mindent köszönhetünk. ' ‘„Gyermekéveimből, ifjúsá­gomból” c. visszaemlékezésé­ben így ír erről. „így mindannyiunknak buz­dítani kell magunkat, hogy a kimondatlan hálát kimondottá válni engedjük. Akkor a vilá­gon több lesz a napfény és több erőnk lesz a jóra. önmagunkat azonban mindannyiunknak óv­ni kell attól, hogy világnéze­tünkbe a világ hálátlanságáról való keserű beszédet felvegyük. A fold felszíne alatt sok víz áramlik, mely nem tör elő forrás­ként. Ezzel vigasztalhatjuk ma­gunkat. Mi magunk azonban legyünk víz, amely megtalálja az utat, hogy forrássá váljék, és amelynél az emberek hála utáni szomjukat csillapíthatják... Ha ifjúságomra visszagon­dolok, még valami mozgatott: a tény, hogy oly sok ember úgy adott nekem valamit, vagy volt számomra valaki, hogy nem is tudott róla. Olyanok, akikkel soha szót nem váltottam, s olyanok is, kikről csak mesélni hallottam, bizonyos hatást gyakoroltak rám. Beléptek az életembe és erővé válták ben­nem. .. Ezek a jelentős órák nem jel­zik előre magukat, váratlanul jönnek... Egy életté vált gon­dolat, mint szikra pattan be­lénk és lángra gyújt. Én nem hiszem, hogy az em­berbe olyan gondolatot be lehet ültetni, ami nincs benne. Általá­ban az emberben minden jó gon­dolat, mint tüzelőanyag benne van. Azonban sok ebből a tüze­lőanyagból csak akkór gyullad meg - vagy akkor gyullad meg igazán, ha egy láng, vagy egy lángocska kívülről, egy másik emberből belévág. Néha a mi fényünk ki akar aludni és egy embertől kapott élmény hatásá­ra fog újra tüzet.” Fordította: Rókusfalvy Pál (Folytatjuk) NOVEMBERI KRÓNIKA 100 éve, 1887. november 14-én született Bras­sóban Aprily Lajos református vallású költő, műfofdító. Jékely Zoltán a köl­tő fia volt. Tanulmányait Kolozsvá­rott végezte a református kollégium­ban. Ebben a városban volt egyete­mista is. Magyar-német szakos tanári diplomát szerzett. Tanári pályáját Nagyenyeden kezdte 1909-ben a kollé­giumban. 1911-ben megházasodott. 1918-ban az Új Erdély c. lapban jelent meg néhány verse. Itt használta első ízben a Jékely név helyett az Áprily vezetéknevet. 1923-ban a kollégium a franciaországi Dijonba küldte nyelv- tanfolyamra. Innen hazaérkezve Ko­lozsvárra költözött. Sorra jelentek meg versei. Az 1 évig tartó lapszer­kesztői munka után újra visszament Enyedre. Ezután Kolozsváron át Bu­dapest lett az újabb állomása 1929- ben. A Lónyai utcai református gim­názium tanára lett. 5 év múlva elfo­gadta a Baár-Madas Leánynevelő In­tézet igazgató tisztét (1934). 1943-ban azonban erről lemondott, mivel nem volt hajlandó végrehajtani iskolájában a zsidótörvényeket. 1945-ben újra la­pot szerkesztett, de hamarosan visz- szavonult, a Visegrád melletti Nagy- villám-dülő völgybe költözött. 1967. augusztus 6-án Budapesten halt meg és kívánságára Visegrádon temet­ték el. 125 éve, 1862. november 4-én jelent meg a Pesti Naplóban Deák Ferenc nyilatkozata, amelyben elhatárolta magát azoktól a tervezetektől, amelyeket a köznemesség egy része és a főnemesség hajlandó lett volna elfogadni: a 48-as törvényektől eltérve valamiféle kiegyezésre törekedni a bécsi udvarral. Az udvart azonban ez sem térítette el eredeti szándékától, sőt az uralkodó a Nemzeti Színház és a Nemzeti Múzeum segélyezését is meg­ígérte a kiegyezésért. 1862. november 19-én pedig részleges amnesztiát hirde­tett az uralkodó. Kegyelemben azok részesültek, akiket politikai cselekmé­nyek miatt katonai bíróságok ítéltek el. De a politikai menekültek is amnesztiát kaptak, akik közül már sokan engedély nélkül haza is tértek Magyarországra, g Az udvar azonban látta, hogy ez sem váltja be a kiegyezéssel kapcsolatos re­ményeit, felszólitotta az uralkodó Ap- ponyi Györgyöt a kiegyezési memoran­dum elkészítésére. Az elkészült terveze­tet- azonban az uralkodó is, Deák Fe­renc is elutasította. így egyelőre a ki­egyezés ügye lekerült a napirendről. 175 éve, 1812. november 26-28. között a Berezi- nán való átkelés közben az orosz had­sereg csaknem teljesen megsemmisítet­te Napóleon visszavonuló csapatainak maradványait. Az átkelés eleinte a ha­ditervnek megfelelően történt. Amikor azonban egy alig jelentős kozák csapat bukkant fel az átkelés színhelyén, óriá­si pánik keletkezett a franciák táborá­ban. Az átkelési rend teljesen felbom­lott. Az átkelő katonák egymást szorí­tották le a hídról a jeges vizbe. Napó­leon félmilliós hadserege néhány tízezer­re olvadt le. - Igaz, hogy Borogyinó után - bár Kutuzov serege közel száz­ezerre gyarapodott, de Vilnánál már csak 27 ezer embernek parancsolt. Az iszonyatos öldöklés és az orosz „téltá- bomok” mindkét sereget megtizedelte. 300 éve, 1687. november 7-én szavazta meg az országgyűlés I. Lipót követeléseit, amely szerint a Habsburg-ház fiági örököse a királyi trónnak és a magya­rok lemondanak az aranybulla 31'. pontjáról, azaz az ellenállási záradék­ról. - Ez volt ugyanis a Thököly-felke- lés jogi igazolása! - Itt azonban az or­szággyűlésen olyan határozatot is elfo­gadtak, mely megtiltotta a szabad kirá­lyi városok számának növelését. Ez ak­kor gesztus volt a magyar rendiségnek, amely minden erővel szembenállt a vá­rosfejlesztési törekvésekkel. Detre János Hozzánk is szóltak... Vasárnapi Újság Új rádióműsorral jelentkezett a Kossuth-adó, vasárnap reggel hat­tól fél kilencig. Egy olyannal, amelyiknek eddigi hiányára csak most - elhangzása után - ébred­tünk rá. Eddig is volt a Petőfi hullám­hosszán vallásos félóra, amit sajá­tunknak tekintettünk. Most azon­ban kiegészült, kiteljesedett a Ma­gyar Rádió programja. Azzal, amire azt mondhatjuk; ettől lett vasárnapi az adás. Mert nem a megszokottat adja. Nem nevel és oktat, nem zúdítja a gondok özö­nét a hallgatókra, nem vitatkozik, érvel, hanem „csendben” hozzánk szól. A maga melegségével, meg­hittségével, a vasárnap nélkülözhe­tetlen elcsendesedő hangulatával. így hallhattunk a Vasárnapi Új­ságban egy protestáns legendáról, az ökumenikus reformációi emlék­ünnepről, vagy éppen a Halottak Napi - kegyeletről és emlékezésről. Szenteld meg az ünnepnapot! - valljuk és hirdetjük hívő emberek­ként. Úgy éreztük, Győri Béla által szerkesztett műsor kimondatlanul is ebbe az irányba lépett. Várjuk a folytatást!-ó­Egy zsinatról, 50 év után A két háború közötti időszak egyhá­zijogalkotásának legkiemelkedőbb do­kumentuma az 1934-1937. közötti idő­szakban, Budapesten tartott zsinaton alkotott Egyházi Törvények. Ez a zsinat 6 ülésszakban végezte munkáját, Geduly Henrik, majd Kapi Béla püspök és Radvánszky Albert egyetemes felügyelő vezetésével. Az el­sőn (1934. november 10.) zsinati képvi­seletet adott a soproni hittudományi karnak, és elhatározta a zsinatnak sa­játmaga által választott 12 taggal törté­nő kiegészítését. A másodikon ’1936. október 28.) megválasztotta a 12 tagot. A harmadikon (1956. november 10-21., december 7-10.) elfogadta az ún hitelvi nyilatkozatot, és letárgyalta azokat a törvényjavaslatokat, amelyek eléje ke­rültek. A negyediken (1937. március 11-12.) harmadik olvasásba elfogadta a törvényjavaslatokat, és elhatározta ezeknek jóváhagyásra történő felterjesz­tését az államfőhöz és a kormányhoz. Az ötödiken (1937. október 12.) vég­rehajtotta a törvényjavaslatokon a kormány által kívánt módosításokat. A hatodikon (1937. november 9.) kihir­dették a megerősített új törvényeket, és megtették az életbeléptetésükhöz szük­séges intézkedéseket. A zsinat 10 törvénycikket alkotott, úgy, hogy ezekbe beépítette az 1891 /94. évi zsinat legfontosabb döntéseit, te­hát, mint „novelláris zsinat”, nem al­kotott új egyházi törvényrendszert. Munkájának néhány jellemzője: A vezetésben a lelkészi elem erősíté­sére, kimondta,' hogy az egyház lelki életének országos irányítását a hivata­lára nézve legidősebb püspök végzi; minden fokon elrendelte a presbité­riumok működését, de ezeknél na­gyobb szerepet adott a közgyűlések­nek; az egyház alkalmazottaival kapcso­latban elrendelte a javukra adandó re- verzálist; nem hajtotta végre az egyházkerüle­tek arányosítását, ill. területi megvál­toztatását, bár a dunáninneni és a tiszai egyházkerületnél ezt kívánta a célsze­rűség; az egész törvényrendszeren végighú­zódik a korszak jellemző, nehézkes, bo­nyolult, jogászkodó logikája. Ezt külö­nösen jellemző módon tükrözi a 8. tör­vénycikk, 184 §-ban! (Az egyházi tör- vénykezésről.”)A törvénycikkek kö­zött ez a legterjengősebb. Mintha a „törvénykezés” lenne az egyház legfon­tosabb feladata! Természetes, hogy a felszabadulás után, hosszú távon nem lehetett a Horthy és Hóman Bálint nevével is jel­zett törvényekkel intézni az egyház ügyeit. Teljesen új törvényrendszer ke­rült kidolgozásra 1966-ban, és ebbe be­lekerültek az 1934/37. évi zsinaton al­kotott törvények időtálló elemei is. B. B.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents