Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-11 / 41. szám

Evangélikus Elet 1987. október n. GYERMEKEKNEK Lk 14,1-6 Ahogyan Ezen a vasárnapon Jézussal a farizeusok egyik vezetőjének házában találkozunk. Ez az ide­gen csengésű szó, farizeus, olyan emberek neve volt, akik nagyon jól ismerték Istennek az Ószövetségben összefoglalt törvényeit. Nemcsak ismerték, hanem minden igyekezetükkel azon voltak, hogy azt minden körülmények között pontosan és maradéktalanul meg is tart­sák. Csak az volt a hibájuk, hogy Isten törvényének inkább csak a betűjéhez ragaszkodtak mereven, azt ismerték, szerették és követték, a szellemét, az igazi tartalmát már kevésbé. Emiatt kerültek folyton összeütközés­be Jézussal. Mert ő sohasem elégedett meg a betűvel, ó an­nál sokkal mélyebbre látott és többet is követelt. Azt akarta, hogy szeressük Istent, bízzunk benne, ragaszkodjunk hozzá és őszintén keressük igazi aka­ratát. Többet kívánt a farizeu­sok hiténél és életmódjánál. Ma tehát ezeknek a farizeu­soknak egyik vezetőjénél já­runk. Sokan vannak a házban. Ismerősök, barátok, kíváncsis­kodók. Jézus is ott van közöt­tük. Ám a farizeusok nem pusz­ta vendégszeretetből hívták meci! Lukács evangélista arról ad hírt, hogy ebéd közben meg akarják figyelni Jézust, mit mond, hogyan viselkedik. Hát nem hiába figyelik! Mert az ebéd még jóformán el sem kez­dődött, amikor Jézus pillantása megakadt a sokadalomban egy beteg emberen. A legki­sebb gyerek is biztosan tud egy csokorra való történetet arról, hogyan gyógyított meg Jézus— különféle betegségben szenve­dő embereket. Nem véletlen, hogy sok gyógyítási történetet jegyeztek föl az evangéliumok. Jézus mélyen átérezte minden szenvedő ember fájdalmát, és meg is szabadított szenvedés­től, betegségtől, fájdalmaktól, könnyektől mindenkit, aki csak a közelébe került. Ebben még semmi külön­leges nem volna. Hiszen a fari­zeusok is biztosan szánták a szenvedőket és örültek, ha vala­ki meggyógyult betegségéből. Csakhogy ez a farizeus szom­bati ebédre hívta meg Jézust! Jézus érti A szombat pedig arra a szent napra emlékeztet, amelyen Is­ten a teremtés befejeztével meg­pihent és megparancsolta az embernek, hogy ez a nap a pihe- nés, a nyugalom napja legyen. Nem szabad munkát végezni . ezen a szent napon. A Tízpa­rancsolat is őrzi Istennek ezt a rendelkezését: „Szenteld meg az ünnepnapot!" Jézus egy kérdéssel for­dul vendéglátóihoz: „Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?" A kérdésre válasz nem érkezik. Hogyan is érkezhetett volna? Azt nem mondhatták, hogy „szabad", mert az ellen­kezne Isten törvényével. Hogy „nem szabad", azt meg nem merték mondani, mert á segít­ségnyújtás elmulasztása még­iscsak embertelen dolog. Nem szóltak hát semmit. Mélyen hallgattak. De Jézus se várt az engedélyükre! Fogta a beteget, meggyógyította és hazaküldte. S mielőtt bárki véleményt nyil­váníthatott volna, rátekintett a farizeusokra és így szólt: „Ha valakinek közületek a fia vagy az ökre szombaton esik a kút­ba, nem húzza-e ki azonnal?” Tegyük a hangsúlyt az utolsó szóra: azonnal! Mert hamisan gondolkodik, aki azt hiszi, ha eddig szenvedett, kibírja még azt az egy napot, várjuk meg az ünnep végét, utána segít­sünk. így megtartjuk a törvényt is, segítünk a szenvedőn is. Eb­ben a társaságban Jézus az egyetlen, aki igazán érti Isten parancsát: szenteld meg az ünnepnapot! Mert ó nem haj­landó holnapig várni, ha vala­kinek ma nyújthat gyógyulást. Ezzel a tettével szenteli meg igazán Isten napját. Tanuljuk meg jól ezt a har­madik parancsolatot! Bizony megszegi Isten parancsát, aki reggeltől estig robotol még va­sárnap is. Akinek soha nincs ideje templomba menni. De megszegi az is, aki a délelőttöt templomban töltötte ugyan, de nem látja meg azt az embert, aki egészen apró vagy talán komoly segítségre szorul. Ta­nuljuk hát Isten törvényét! De tanuljuk meg Jézus módján megérteni! Szabóné Mátrai Marianna A fVASÁRNAP \ \ IGÉJE 1 Mk 9,33-41 A TANÍTVÁNYOK NAGYSÁGA őrök emberi kérdés ez: ki a nagyobb? Jézus tanítványait is : megkísértette, egyházát is mindig újra megkísérti ez a szán­dék: megelőzni, lekörözni a másikat. Több méltóságra, több tiszteletadásra, nagyobb hírnévre akarunk jogosultak lenni, mint a többiek. A nagyságért folyó küzdelem ebben a formá­ban ellenfelekké teszi a bajtársakat, ellenséggé a barátot, versenytárssá a testvért. Ez a küzdelem szembeállít és elvá- I laszt. Ebben a küzdelemben nagyobbá csak a másik rovására, kárára, sőt talán szégyenére lehet csak az ember. És ez a rangvita hányszor szül meddő, gyűlölettel telített szóváltást! Akár fizetési borítékon, akár előkelő ülőhelyen, akár. az ún. erkölcsi elismerésen akarjuk lemérni, hogy milyen sikeresek vagyunk ebben a küzdelemben. Annál inkább meglepő, hogy Jézus nem torkolja le vitatko- zó tanítványait. Nem intézi el vitájukat egy legyintéssel. Még azt sem mondja, hogy tanítványai számára ez nem lehet kér­dés. Jézus mást tesz: megmutatja annak a mértékét és forrná- ját, aminek az alapján tanítványai rangsorba állhatnak. A szeretet, a másokon segítő, mások életét megkönnyítő fele­baráti szeretet tettei rangsorolják az ő szemében a tanítványo­kat. S ilyen értelemben igenis van hasznos és haszontalan, eredményes és hiábavaló tanítványi élet. Vonakodásunkat akarja Jézus leszerelni, ellenállásunkat akarja megtörni, amikor figyelmeztet, hogy Ő azonosítja ma­gát minden elénk kerülő, ránk szoruló embertársunkkal, a körülöttünk lévő „kisgyermekekkel”. Nincs Jézusnak tetsző, szemében értékes tanitványi élet, ha félredobott szülők, sem­mibevett házastárs, lenézett munkatársak, felelősségünkből kidobott embertársak jelzik, merre vezet életutunk. Nem a mutatós pozíció, a világi nagyság, a vitákban-versenyekben legyőzött ellenfelek száma, hanem csak a szeretetben megélt hit gyümölcsei növelik jóhírünket az Isten angyalai előtt. Ez az Isten országának értékrendje. Ilyenkor rájön az ember, hogy ebben a „szeretet-verseny- ben” nincs vetélytárs, akit le kell vagy le lehet győzni. Mert az így együtt futók kéz a kézben, egymást erősítve tudnak Jézus követségében járni, az Ő nevében jót cselekedni, hiszen értékrendjük ugyanaz, amit Jézustól elfogadtak és benne meg­ismertek. Ha mégis van ellenség, akkor az csak a saját szívünk keménysége; az ellen nem lehet egyszer és mindenkorra befe­jezni a küzdelmet, azt napról-napra újra kell kezdeni. Mert a szűkkeblűség, önzés, hiúság és dicsőségvágy mindig újra tá­mad, hogy levegyen lábunkról és szolgálatába fogjon. Pedig ez nem Jézusnak az útja, nem azé, aki éppen azért a Legna­gyobb, akinek „nevére minden térd meghajol”, mert „életét adta váltságul sokakért”. Ez a Jézus tágra nyitja az ajtót, és nagylelkűen még az „ismeretlen ördögűző” jóakaratát és tet­teit is beépíti terveibe, világot mentő szeretetének rendjébe. Nagylelkű Mester szűkkeblű egyháza hogyan is tölthetné be szolgálatát? Bárcsak idején megtérnénk és megértenénk, hogy Jézus tágölelésű szeretete minket is ilyen szolgálatra indít. Ittzés János IMÁDKOZZUNK Urunk, köszönjük, hogy megbocsátó szeretetben nagylelkű vagy, és még mindig elfogadod szolgálatunkat. Segíts, hogy hosszú tűréseddel ne éljünk vissza, hanem halálod erejével megszabaduljunk nagyravágyá- sunktól, feltámadásod erejével pedig neked tetsző tanítványi életet éljünk. Ámen. Tessék választani! Alázat vagy magabiztosság? Egy népi elképzelés szerint a menyországban az üdvözöltek mind egy minden jóval gazdagon megrakott asztal mellett fognak ülni, de olyan hosszú kanalat kap­nak majd, amivel csak egymást tudják etetni. Ez az elgondolás minden naivitása mellett is tartal­maz valami fontosat: ott majd mindenki csak és kizárólag a má­sikkal fog törődni. S ez elképzelés mögött a valóság sejlik fel, ahol mind egy asztal körjil ülünk, de mindenki csak azzal van elfoglal­va, hogy neki jusson a legtöbb, hogy minél többet kaparjon önma­gának. ÍS így némelyek gyomorron­tást kapnak, mások meg koplal­nak. Igen, az alázat ma nem tartozik a követendő életideálok közé. Hal­lani apákról, akik gyermekeiket tudatosan nevelik arra, hogy az érvényesülés érdekében időben ta­nuljanak meg szívtelennek és kö­nyörtelennek lenni. Aki alázatos, az a köztudat szerint gyenge, soha nem jut előbbre, egész életében szürke kis veréb marad, akit saj­nálni vagy lenézni kell: alkalmat­lan az életre. Az egész világ attól hangos ma, hogy küzdeni kell a jo­gainkért, meg kell védeni a jogain­kat. S bizonyos vonatkozásban ez. igaz is, szomorú, hogy ide jutot­tunk: vannak népek, nemzetiségek és népcsoportok, akik az asztal rossz végén ülnek. Nekik gyakran valóban alapvető jogaikért kell harcolniuk, hogy bőrük színe, vagy anyanyelvűk miatt ne szen­vedjenek hátrányt. De visszafor­dítva önmagunkra a szót: a Biblia tulajdonképpen nem is beszél em­berijogokról, inkább csak köteles­ségekről. Szeresd Istent - szeresd a másikat, az emberi együttélés min­den korban érvényes parancsa ez. S ha maradéktalanul megvalósul­na? Szükségtelen lenne jogokról beszélni, mert amíg én szeretek, addig engem is szeretnek mások: a jogaimat megkapom. Nem népszerű az alázat azért sem, mert gyakran keverjük az alá­zatoskodással, ami gumigerincű emberek hajbókolása fölfelé, és ta­posása lefelé. Alázat és alázatos­kodás nem ugyanaz. Míg az egyik az őszinte szeretet megnyilvánulá­sa, addig a másik szeretetlen és visszataszító magatartás. Az alázatot Jézustól magától le­het tanulni. Az alázatos Királytól, aki „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel”, hanem „szolgai formát vett fel” és „meg­alázta magát, és engedelmessé lett mindhalálig”. Aki, bár a legna­gyobb a világon, amikor gúnyol­ják, verik és szemen köpik, még arról az emberi jogáról is lemond, hogy védekezzék. Aki gyötrőiért csak imádkozni tud: „Atyám, bo­csáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Jézus nem szu­persztár, nem hős, aki minden aka­dályt leküzdve kemény harcban diadalmaskodik. De amit tett, m£gis győzelem, egyszeri és megis­mételhetetlen: a szeretet diadala! Mi nem vagyuhk Jézus - mond­hatnánk erre. Pedig számtalan pél­dát lehetne sorolni, hogy emberek számára is járható ez az út. Gan­dhi Indiában képes volt egy ország függetlenségét kivívni azzal, hogy a megszokott módszerek helyett az alázat útját választotta. Az ő pél­dája sok keresztyént szégyenített meg, csudájára jár a világ ma is. Az alázatos élet tehát nem ok­vetlenül az élhetetlenek, az eleve alulmaradottak élete. Sőt ez a ne­hezebbik út. Mert mindig köny- nyebb ütni, mint befogni a számat. Mert könnyebb a jogaimat védeni,, mint legyűrni magamban az embe­rit. Könnyebb a- vérünkre hallgat­ni, mint meghallani Jézus halk sza­vát: „annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is.” S a nehezebbik utat mindig megéri vá­lasztani. S még valami: alázat és maga- biztosság nem mindig áll szemben egymással. Jézus szavaiból, tettei­ből például határtalan magabiz­tosság árad, egy pillanatig sem kér­dés, hogy ez az egyetlen helyes út, az alázat útja. S hogy ez így van, erről Ő maga győz meg ma is. Aki ezt az utat járja, biztos, hogy a legjobb utat választotta, ebben ké­telkednie nem kell. Mert ez az út vezet el a másik emberhez őszinte szeretetben. És a szeretettel széppé lehet varázsolni ezt a világot, kő­szíveket lehet megpuhítani, meg­romlott kapcsolatokat lehet jobbá tenni. A fenti címen tehát változ­tassunk ennyit: Alázat és magabiz-. tosság! Lupták György Hozzánk is szóltak Családi kibontakozás QQ „A MAGYAR PROTESTANTIZMUS 1918-1948” QQ (Egyháztörténeti tanulmányok) címmel írt vezércikket a Magyar Nemzet 1987. IX. 14-iki számába Kovács Judit. A családdal kapcso­latos gondok és a megoldásuk segí­tésére hivatott új intézmények és szervezetek emlitése mellett önkri­tika is kicsendül a cikkből: „Hosz- szabb ideig levéltári anyagokat ol­vasgattam. Meghökkentett, hogy a ma gyötrő társadalmi problémák már a hatvanas években különbö­ző testületi ülések napirendjén vol­tak.” ... „Nem helyesen értékeltük a folyamatokat.”... „Lévén kevés társadalmi ismeretünk, és vajmi kevés sejtelmünk a várható emberi reagálásokról”. De ha így volt, miért nem hall­gattak a társadalom akkori szerve­zői azokra az emberekre, akiknek nem volt kevés a társadalmi isme­retük, és akiknek volt sejtelmük az emberi reagálásokról? Gondolok itt Veres Péterre, Kodolányi Já­nosra, Illyés Gyulára, Fekete Gyu­lára, és még sokakra, akik évtize­dek óta, de kivált az 1964-ben az Élet és Irodalomban lezajlott népe­sedési vitában, és azt követően folyton figyelmeztettek arra, hogy a család alapvető közösség, ve­szélyben van, óvni, védeni, erősíte­ni kell. De ha már az ő szavuk kiáltó szó maradt, miért nem hall­gattak a „szociológia atyjának” nevezett Émile Durckheim-re, aki száz évvel ezelőtt megállapította, hogy a gyors ütemű iparfejlesztés, az ezzel kapcsolatos migráció és mobilitás, amely szétszakítja a nemzedékeket, olykor a kiscsalá- dot is; talajtalanná és bizonytalan­ná teszi a környezetükből és szo­kásrendjükből kitépetteket, s ezál­tal csökkenti a születések, növeli az alkoholisták, öngyilkosok és el- válók számát. Ha pedig a fejlődés érdekében elkerülhetetlen volt a gyorsított iparfejlesztés és a lakos­ság tömegeinek városokba ára­moltatása, akkor minden elképzel­hető eszközzel segíteni kellett vol­na a családokat, hogy életmódvál­tozásukat összeroppanás nélkül él­hessék át. De a megelőzés stádiumában nem történtek óvintézkedések. Pe­dig Durckheim megjelent magya­rul. Veres Péter, Illyés Gyula és a többiek is megjelentek. „Család­centrikus” gondolkodásuk miatt némelyek kritikával illették őket. És folytak viták, melyekben néme­lyek támadták a családot, mint a kispolgáriság melegágyát, míg má­sok védték, hirdetve, hogy a család minden közösség alapja és mintá­ja. Csak azt ne mondja senki,'aki az utóbbi 30 évben felnőtt ember volt, hogy valamit is nem tudott! Érdekes, színes, tudományos igényt is kielégítő, mégis gyakorlati síkban mozgó, az egyházi jelenségeket reálisan elemző tanulmánykötetet vesz kezébe az olvasó, ha a Kossuth könyvkiadó legújabb kiadványát áttekinti. Az a há­rom évtized, melyet különböző nézetű szerzők vizsgálnak, igen kritikus idő­szak volt. A kortárs is nehezen tudott eligazodni annak idején, de a némi „történelmi távlattal” rendelkező mai hívő ember is joggal eligazítást kíván e téren. A korszak kezdete az első világ- háborús összeomlás, a forradalmak és az ellenforradalom. Befejezése az új magyar állam és a protestáns egyházak közti egyezmények megkötése. Mind­egyik protestáns egyház különös hely­zetben volt. Az 1918/19-es hagyomá­nyokhoz kapcsolódva és „némi inga­dozással 1945-1948 között” mégis si­keresen kapcsolódtak be a magyar szo­cialista átalakulás folyamatába. A kötet tanulmányai elemzik a refor­mátus, evangélikus, unitárius és a sza­badegyházak helyzetét, sőt azokat az eszmeáramlatokat is, melyek később döntő fontosságúak voltak. Közös te­vékenység és fáradozás gyümölcse a könyv. Protestáns és marxista kutatók ezzel is igyekeznek hozzájárulni ahhoz a párbeszédhez, mely vallásos és nem- v'allásos gondolkodókat a mai élet sok területén együttműködésre segít. Lend- vai L. Ferenc a Bevezetésben erősen meghúzza azt az irányvonalat, melyet a társszerzők a maguk módján követ­nek. Megállapítja, hogy a protestáns egyházakat felkészületlenül találta a demokratikus és a proletár forrada­lom. „Előzőleg lényegileg együtt mene­teltek az uralkodó osztályokkal”, s hir­telen szakadt nyakukba társadalmi és nemzetiségi problémák egész sora, a vallásos érzés meggyöngülése és az ateista világnézet, az „ezeréves magyar állam” összeomlása, valamint a világ­háború szörnyűségeiért érzett bűntu­dat. Ez magyarázza némileg az egyhá­zak ide-oda kapkodását a forradalmak idején. Jóleső érzéssel olvashatjuk az elismerő sorokat Bereczky Albertról, aki a világméretű átrendeződésben vi­lágosan látta a történelmi szükségsze­rűséget, a Kelet-Európához való tarto­zást, bátran vállalva a „keskeny út” egyedül lehetséges útját. Bolyki János és Ladányi Sándor bő száz oldalon foglalkozik a református egyházzal, ebben a forradalmak és az egyház kapcsolatával, a reformtörek­vésekkel, a teológiai irányzatokkal, a szociális eszmék hatásával, a zsidókér­déssel, az egyház missziói tevékenysé­gével, kulturális hatásával az Egyez­mény létrejöttével. Minket természete­sen az evangélikus egyháznak a jelzett időszakban való viszonyulása érdekel különösen. Az egyháztörténész Fabiny Tibor avatott tollal rajzolja meg a sú­lyos háborús károkat, a viszonylag gyorsan elkezdődött új életben való be­rendezkedést, a változásokat és a válsá­gos időket, á kibontakozást a válság­ból, Pálfy Miklós szerepét, aki 1949-ig aktív munkása volt a politikai életnek is, Dezséry László indulását, majd az 1948 októberében megjelent Nyílt leve­lét. Egy idézet ebből: „Itt az idő, hogy a nép számíthasson ránk, s mindén hát­só gondolat nélkül elvégezhessük evan­géliumi szolgálatunkat a népünk kö­zött.” Sokan talán nem ismerik a kö­rülményeket, pedig ezek sürgették a legerősebben az Egyezmény létrejöttét, hogy egyházunk keresse meg a politi­kai reakciótól mentes hitvalló állás­pontot, a korszerű és időszerű állásfog­lalást. 1948. végén „egy sok ellentmon­dással és még több feszültséggel teli korszaka zárult le a magyar nép törté­netében több mint négy évszázadon át oly fontos társadalmi és kulturális sze­repet játszó Magyarországi Evangéli­kus Egyház szervezeti, szellemi és lelki életének.” Élvezettel olvastam Szigeti Jenő írá­sát az unitárius egyház gyülekezeteinek kialakulásáról, valamint a kisebb egy­házak előbb nagyon viszontagságos éle­téről, majd a sok üldöztetés és betiltás után immár elérkezett szabad életéről. A könyv második része inkább ösz- szefoglaló jellegű tanulmány. Ezek is­mertetése meghaladná e cikk kívánt terjedelmét. Zay Lászlónak a Magyar Nemzetben közölt könyvismertetésé­nek befejező mondataival zárom a ma­gam sorait: „Ez a tanulmánykötet di­cséretes kezdete annak a teljes történet- szemléletben egyre jobban teret hódító törekvésnek, hogy a történelmet folya­matában kell vizsgálni, lehántva a lát­szólag átmeneti, gyakran azonban kényszeresen meghatározó elfogultsá­gokat, a források hiányából vagy mel­lőzéséből eredő egyoldalúságokat fél­retéve, s az igazságot még akkor is vál­lalva, ha az szembenáll korábbi, s ak­kor kötelező vagy legalább is meghatá­rozó állásfoglalásokkal.” P. P. A Vizsolyi Biblia a Várban A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében október­től ismét folytatódik Jancsó Andrienne értékes „Vers és dal a Várban" c. soro- záta - kiváló művészek önálló estje. Arany János, Petőfi, Babits, Szabó Lő­rinc, Bartók, Aprily Lajos, Pilinszky János művei mellett elhangzik a Vizso­lyi Biblia Csernus Marianne előadásá­ban, Vas István a Názáreti Jézusról c. összeállítása. Az előadások szerdán es­te 8 órakor, vasárnap 6 órakor kezdőd­nek. (Helyárak 40 és 60 forint.) A va­sárnap délutáni előadások a Pedagó­gus Szakszervezet Fáklya Klubjában lesznek tanárok és diákok részére fél­árú jegyekkel.^ Sch. P<

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents