Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-09-13 / 37. szám

LvangéliKus Liet 1987. szeptember 13. Sárospataki levél Az anyanyelvért és a kultúráért - ökumenikus összefogással CSÖMOR-LOVIISA 1987. Aligha lehetett volna méltóbb környezetet találni az Anya­nyelvi Konferencia védnöksége ’ soronkövetkező ülésének, mint éppen Sárospatak. A város olyan atmoszférát sugároz, amely a magyar kultúra, az iro­dalom, az anyanyelv szereteté- vel van átitatva. Az augusztus 10—12. között megrendezett ta­nácskozásnak a város és a Ti­szántúli Egyházkerület Sáros­pataki Tudományos Gyűjtemé­nyei volt a vendéglátója. A meg­beszéléseknek a Kollégium nagykönyvtárának olvasóterme, illetve a város gyönyörű művelő­dési háza adott otthont. Az Anyanyelvi Konferencia célkitűzése, amiTit az közis­mert, a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyarságtudat ápolása, ennek elősegítése a ha­zánk határain túl, szórványban élő, magukat magyarnak vallók körében. Ebben a nemes célkitűzésben ez a mozgalom, azt lehet mondani megindulá­sától, az 1970-es évek elejétől kezdve, társakra talált a ma­gyarországi egyházakban. Ter­mészetes ez, hiszen a nyugati szórványmagyarság életében rendkívül jelentős szerepet ját­szanak az anyanyelvi kultúra megőrzésében is az egyházak. Igen örvendetesnek tartjuk azt, hogy ebben a szép munká­ban az Anyanyelvi Konferen­cia az elmúlt esztendők során egyre fokozottabb mértékben kíván odafigyelni az egyházak több évtizedes tapasztalataira is. Ennek egyik fontos jele volt az 1985-ben, . Veszprémben megrendezett, sorrendben ötö­dik Anyanyelvi Konferencia. Ezen a .nagy. jelentőségű ren­dezvényen ugyanis a mozga­lom vezetősége első ízben adott széles körű lehetőséget arra, hogy a hazai és a külföldi ma­gyar egyházak képviselői a Konferencia teljes nyilvánossá­ga előtt és a, résztvevők bevoná­sával megvitassák az egyházak tevékenységét a magyar nyelv és kultúra ápolása terén. Az akkor ott elhangzott előadások és viták sok hasznos javaslatot gyümölcsöztek katolikus, re­formátus, evangélikus, baptista és unitárius részről egyaránt, így hát a mostani sárospataki védnökségi tanácskozás (amely a két Anyanyelvi Konferencia között hivatott a munka feltér­képezésére és továbbvitelére) mintegy folytatása volt ebből a szempontból is a korábban megkezdődött folyamatnak. Ugyanis a védnökség ülésére több egyházi személyt meghív­tak, hogy részt vegyenek az esz­mecserében és a közös munká­ban. A tanácskozáson világosan körvonalazódtak azok az elvi alapok is, amelyeknek tisztán­látása elengedhetetlen ebben a munkában. Először is az, hogy az egyház szolgálatának elengedhetetlen, szerves része a szórványban élők gondozása. Továbbá az, hogy az egyház minden tevékenysége, minden szolgálata - még akkor is, ha elvonatkoztatjuk sajáto­san vallásos és hitbeli motívu­maitól - a közösség építését, az egyén és a közösség kapcsolatá­nak erősítését, a múlt és a jövő egészséges folyamatosságának biztosítását, a, hagyománynak és az új elemeket tartalmazó fejlődésnek az együtthaladását szolgálja. Ha még mindehhez azt is hozzátesszük, hogy ezeket a. szolgálatokat az egyház az anyanyelven végzi idehaza és ha- tárainkon kívül, a szórványma­gyarság, de a környező államok­ban a kisebbségben élő magyar­ság körében is, nyilvánvalóvá válik mindenki előtt az egyhá­zak, a gyülekezetek, a lelkészek munkájának, áldozatos oda- szánásnak fontossága. E ponton elérkeztünk meg­beszéléseink során annak meg­állapításához is, hogy eme szol­gálatában az egyházak nem tesznek különbséget a szórvány­ban élő és a kisebbségben élő, mqgyargjkú egyházakkal, gyü­lekezetekkel fenntartott kap­csolataikban. Úgy tekintünk a bárhol, határainkon túl élő ma­gyarajkú keresztyénségre, mint Jézus Krisztus látható anya- szentegyházának részeire, akik­kel együtt alkotjuk mi is a lát­ható egyház testét, -rész-rész szerint. Ez esetben csak növeli egymáshoz' való tartozásunk tudatát az, hogy istentiszteleti rendtartásunkban, történelmi hagyományainkban, zsoltár­éneklésünkben, bibliaolvasá­sunkban és az Ige hirdetésében - s tegyük hozzá, mert nagyon fontos -, a személyes lelkigon­dozásban egy ugyanazon nyel­ven szólunk: édes anyanyelvűn­kön. A beszélgetések során arról is sok szó esett^ hogy - noha az egyházak az iménti elvi okok­ból következően is - hosszú év­tizedek óta kisebb-nagyobb ne­hézségek közepette kölcsönö­sen igyekeznek kapcsolataik el­mélyítésére, bizony nagyon hasznos segítséget tudott nyúj­tani mindebben az anyanyelvi mozgalom is. Különösen ki kell emelni ennek az együttműkö­désnek legfontosabb vonását: az Anyanyelvi Konferencia köz­bejöttével vált lehetségessé az, hogy a hazai és a külföldi egy­házak, gyülekezetek között ökumenikus módon, a felekeze tek közötti testvéri közösségben folytatódjék ez a szolgálat. A sárospataki megbeszélése­ket ez a fajta együttgondolko­dás jellemezte tehát, amelyben az Anyanyelvi Konferencia, to vábbá a hazai és a külföldi egy­házak képviselői,' függetlenül világnézeti és felekezeti hova tartozásuktól, a magyar nyelv és kultúra ápolásának ügyével foglalkoztak. Természetesen sok konkrét javaslat is elhangzott e munka további folytatására, amelyek remélhetőleg tovább gazdagít­ják majd az anyanyelvi mozga­lom és az egyházak együttesen és külön-külön végzett szolgá­latát is. S hogy ez a munka nem re­ménytelen, sok egyéb megindí­tó tapasztalat mellett, a sáros­pataki anyanyelvi tábor fiatal­jainak záródélutánja jut az eszembe. A város művelődési házának színháztermében a vi­lág legkülönbözőbb tájairól egybesereglett magyar szárma­zású fiatalok szavalata, éneke és tánca volt a bizonyság: a mai, külföldön felnövekvő má sodik-harmadik generációs magyarságban éppen olyan ele­venen él a hovatartozás tudata, mint szüléikben, nagyszüleik ben. A mi felelősségünk az, hogy akár az egyházak, akár az anyanyelvi mozgalom révén ám ha lehet együttesen segítsé­get nyújtsunk az anyanyelv és a kultúra továbbadásához. Komlós Attila .Mindig is igen fontos, hogy az' egyházak kapcsolatai ne maradjanak a vezetők szint­jén... Hallatlanul jelentősnek tartom a testvérgyülekezetek kölcsönös látogatását” - olvas­tuk néhány héttel ezelőtt dr. John Vikström finn érsek ma­gyarországi látogatásakor adott interjújában az idézett mondatokat. Ugyanabban a hónapban, amelyben ez a megállapítás el­hangzott, a finnországi loviisai gyülekezet 23 tagja érkezett meg csömöri testvérgyülekeze­tébe. A finn testvéreket 13 csö­möri család otthona és az egész gyülekezet szeretete várta jú­nius 26-án. Ennek a szeretetnek a szimbóluma volt talán az a tarisznya, amellyel a finn ven­dégeket a repülőtéren vártuk. A vászontáskán finn nyelvű fel­irat: „Tervetuloa Csömörissä- Loviisa-Csömör 1987.” A szö­veg alatt egy embléma: két ösz- szetett kéz, amely egy szívet formál. A táskában Budapest, Magyarország térképe, szép országunk nevezetességeiről készült prospektusok, fotók és a vendégek 10 napos magyar- országi tartózkodásának finn nyelvű programja volt. Az ismerősök boldog talál­kozása, s az eddig ismeretlenek­kel való megismerkedés után finn testvéreinket a vendéglá­tók otthonaikba kísérték. Más­nap, közösen, budapesti város­nézésre indultunk, a következő nap: vasárnap lévén, - legszebb élménye az istentiszteleti együttlét volt, ahol Veli-Matti Hynninen finnül, Solymár Pé­ter magyarul hirdette az igét. Az igehirdetés után ifjúsági énekkarunk: Oi, Suomi kezdetű Sibelius dallamot énekelte fin­nül, amelyet testvéreink nagy meghatottsággal, könnyezve hallgattak. Ezután Solymár Eszter finnül köszöntötte a test­vérgyülekezet tagjait. A következő hét elején korán reggel nyugat-magyarországi körútra indultunk. Külön autóbuszunk 45 utast szállított, hiszen a vendégekkel tartottak vendéglátóik is, hogy e négy napban is együtt lehessünk, örülhessünk egymásnak. (Aki nem tarthatott velünk, az sze- retetét finomabbnál-finomabb A loviisai testvérgyülekezet temploma süteményekbe „formázta” s ez a szeretet az autóbuszra föltéve „elkísért” bennünket egész ki­rándulásunkon.) A műemlékekben gazdag, utánozhatatlan hangulatú kis­városban, Kőszegen szálltunk meg 3 éjszakára. Innen indul­tunk várost nézni, az Őrségbe, Sopron, Szombathely neveze­tességeit megtekinteni. Kosztra Pál tanár úr személyében a ma­gyarországi protestantizmus és a magyar történelem szenvedé­lyes ismerőjével találkozhat­tunk, aki 3 napon keresztül lel­kes idegenvezetőnk volt. Ittzés János lelkész a kőszegi templo­mot mutatta be, s a gyülekezet életéről beszélt. A nagycenki Széchenyi kastély, Velem, Cák szelídgesztenyése, a kőszegszer­dahelyi Szent Vid-kápolna, Őriszentpéter XIII. századi szép római katolikus templo­mi, a Jurisich-vár csakúgy ven­dégeink filmszalagjaira került, mint a híres jáki templom, a kedves pankaszi „szoknyás ha,- rangláb”, Pityerszer Szabadtéri Néprajzi Múzeuma, a bajánse- nyei református templom, vagy a számunkra oly jelentős ne­meskéri evangélikus templom, no és az őrségi fazekasok közül a kedves Gyula bácsi. Útköz­ben, autóbuszon, templomok­ban felváltva csendült fel aj­kunkról egy-egy finn, vagy ma­gyar ének: „Jövel Jézus, lelkem hő szerelme... Saavu Jeesus su- uri armantuoja...” A sok szép látnivaló, szellemi és lelki táplá­lék közepette a 30 fokos izzasz­tó melegben igen kellemes volt számunkra a büki fürdő üdítő vize. A négynapos kirándulás - végén utunk a Balaton északi partján vezetett haza, hogy az­tán késő este minden vendég csömöri otthonába térjen. Ezután kétnapos „családi program” következett: nehéz lenne felsorolni, hogy ki, merre kalauzolta vendégeit a vásár­lástól kezdve a Hilton-udvar hangversenyéig, Egertől a Ba­latonig, a Duna-kanyartól a Margitszigetig. Az egyéni programok után vasárnap is­mét együtt volt a csömöri gyü­lekezet és a finn testvérgyüleke­zet vendég-csoportja. Az isten­tiszteleten együtt térdepeltünk az oltár élőtt finnek és magya­rok, és az úrvacsorái közösség­ben még inkább megéreztük: Isten gyermekeiként lelki test­vérei is vagyunk egymásnak. Utolsó együttlétünk vasár­nap délután, az imateremben volt, ahol a tíznapos együttlét után már mindenki mindenkire igazi jóbarátként tekintett. Ezért is volt olyan torokszorító a búcsú és köszönet szavait hal­lani Veli-Matti Hynninen lel­késztől. Befejezésül Túrmezei Erzsébet Testvérszavak című költeményét mondta el, Veli- Matti Hynninen pedig ugyan­ennek a versnek finn fordítását. Érzéseinket tökéletesen kifejez­ték a költemény szavai: „Szemürjk kutatva a jövőbe néz, de hisszük, tart bennünket szüntelen, oltalmaz és betakar melegen, ti azt mondjátok: „Käsi”, mi ráfeleljük: Kéz. Aki hisz, annak nem árt • ■ 1 * ' * '• r 1 o \j 1 \j o semmi vesz, s akinek van testvére, az nem árva. Kulcsoljuk hát egymásért imádságra, ti azt mondjátok: „käsi”, mi ráfeleljük: „kéz”. Gyönyörű, tartalmas, testvé­ri együttlétünket kedves éne­künkkel fejeztük be, s ennél többet másnap a búcsúzás per­ceiben sem mondhattunk egy­másnak: „Isten velünk, viszontlátás­ra! Solymár Péterné Az Isten szeretet Bemutatjuk templomainkat Tótkomlós (Folytatás az 1. oldalról) áldja érte fiait” - hallottuk Jakus Imre verséből. „Erre fel is írjuk: Suomi” - súgta Makovecz Imre, a tervező. Az alapkőletétel ünnepi alkal­mán dr. Karner Ágoston országos főtitkár hirdette az igét. Az alap­kőben elhelyezett irat, amelyet Jó- zsa Márton olvasott fel, így indul: „az Isten szeretet” (ÍJán 4,16). Több ez a templom, mint álmok temploma - mondotta a főtitkár, s utalt a szeretet himnuszának vé­gére. Nemcsak a négy égtáj felé nyit kaput, hanem fölfelé is, ahon­nan kapjuk a hitet, reménységet és szeretetet. A hitet abban a Jézus Krisztusban, aki Megváltó és Megtartó Urunk, - a reménységet, amelyet ez az egész épülő szép vá­ros a létével hirdet, s amely jövőt teremtő valóság, - s a szeretetet, amely mindnyájunkat alkotó mun­kára összefog. „A lélek fölfelé is tájol” - szólt később Jakus Imre verse is. „Jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig” - éneklik eb­ben a vidám városban is a pihenők sokszor. Nem, valóban nem - né­zem itt a templom mellett is a ha­talmas topolyákat. De fölfelé mu­tatnak ezek is! Mint a vitorlásha­jók árboca is amott a tavon. S lám, a város címerében is hajó van. Sőt, az egyház ősi jelképe is a hajó. „Krisztus hajója békénk záloga már” - énekelte imént a vecsési gyülekezet énekkara - Sibelius Finlandia-hymnusának dallamára Marschalkó Gyula ez alkalomra írt énekében. Az ünnepségen boldog örömmel vette körül a megépült alapokat a nagyszámú gyülekezet, közöttük dr. Gáti István tanácselnök, Mol­nár Árpád, a város főépítésze, Hor­váth István, az Állami Egyházügyi Hivatal megyei előadója, és termé­szetesen a tervező Makovecz Imre építész. 14 lutherkabátos lelkész, két református lelkész állta körül az alapkövet, és számos lelkész és esperes civilben, akik Dunántúl- szerte összejöttek. Az alapkövet dr. Karner Ágoston országos főtitkár, Dubovay Géza esperes, Józsa Már­ton lelkész és Fabiny Tamás, a gyü­lekezet eddigi lelkésze zárták le. Kevesen tartják számon, hogy a háború után a mi kis hazai evangé­likus egyházunk több, mint ötven új templomot épített fel ország­szerte. Persze helyi arányainkhoz illő mértékben. Áz épülő siófoki templom 120 ülőhelyes lesz, és stí­lusban kétségtelenül az eddigiek között a legkiemelkedőbb, leg­szebb és legmodernebb. Koren Emil (Folytatás az 1. oldalról) amelyhez 85 q betonvasat és 80 m3 betont építettünk be. Az eddigi költségeket, mintegy 2 millió Ft-ot a gyülekezet fedezte, 102 ezer Ft LVSZ segélyt is kaptunk. Hátra van még a déli és északi fal összes munkálata, az elkorhadt nyílászá­rók, ajtók és ablakok pótlása, va­lamint a belső teljes munka. Orgonánk. A baj soha nem jár egyedül. 1833-ban épült két ma- nuálos, 18 változatú műemlék or­gonánk nemzeti kincs. Örömmel koncertezett nálunk orgonaművé­szeink java. Az elektromos fújta- tásra való „áttérések” idejében barkács módon megoldott fújtató rendszer kivágott falrészben nyert elhelyezést, innét a ventilátor be­fújta a homokot az orgona belsejé­be. Ma használhatatlan. Trajtler Gábor orgonaművészünk, zenei igazgatónk szakértelmének segít­ségével megtörténtek az előkészü­letek a felújítására. Mindezek miből? Isten csodála­tos szeretete mindennapi küzdel­meinkben egyedüli erőforrásunk. Reménységünk, hogy hazai Egy­házunk sem hagy magunkra. Gyekiczky János \ Vecsési énekkar Fotó: Batár Bea Sík Sándor Hetven felé Hetven körül Az ember a világi jónak Kétszeresen őrül. Halk lesz a szó, Kettős akkord búg benne mégis, A szomorú is meg a szép is: Köszöntő is meg búcsúzó. „Köszöntelek,- Szólnék, - te szép világ, szeretlek”, De a nehéz szók könnyekként peregnek: „Isten veled, Isten veled!” Hetven felé Minduntalan búcsúzna már az ember, És könnyeit szégyenlős szerelemmel Szemérmes szókba rejtené. De megered A szó patakja s szétveti a mellet: „Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek, Erdők, hegyek, virágok, emberek!” Hetven körül Az ember mindennek örül. Hetven felé, Mint felhón át az esti napkorong, Mindenfelé Egy fényességes árny borong: Az Istené. ______________________________________________)

Next

/
Thumbnails
Contents