Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-23 / 34. szám
Evangélikus Elet 1987. augusztus 23. Cikkek az úrvacsoráról Ellentmondásos helyzet az Úr asztalánál? Fotó. Batár B. Az egyik talán menne, de nem mehet a másik mehetne, de többnyire mégsem megy. Ebben összegezhető a következő két cikk lényege és dilemmája. Gyermekekről van szó az egyikben, felnőttekről a másikban. Mindkettőben az úrvacsora a központi kérdés. Úrvacsora gyermekeknek? A Lutherische Monatshefte egyik számában Johannes Koch írt tanulmányt (ford*. Raisz Attila). - Mielőtt e tanulmányt egy bizonyos szemszögből ismertetnénk, megemlítjük, hogy nem egészen újkeletű probléma ez egyházainkban sem. A Lelkipásztor c. szakfolyóiratunk már 1980-ban röviden érintette a kérdést, feltehetően a külföldön tapasztaltak hatására. Kevesen szóltak hozzá, közülük is egyik helytelenítette, másik helyeselte gyermekeknek konfirmáció előtti úrvacsoravételét. A. Reformátusok Lapja hírei között számolt be arról, hogy „A Rajnai Tartományi Egyházban (NSZK) ezentúl a * megkeresztelt gyér— ip£j($K-btäpa konfirmáció előtín úrvacsorázhatnak a gyülekezeti istentiszteleten, ha a presbitérium és a lelkész hozzájárul. A gyermeket szüleiknek, ke- resztszüleiknek vagy más konfirmált egyháztagoknak kell az úrvacsorához kísérniük. A ke- resztség mellett ahhoz a feltételhez is kötik ezt az engedélyt, hogy a gyermek megfelelő előkészítésben részesüljön. Ezt a törvényt 5 éves próbaidőre vezetik be.” J. Koch tanulmányának ránk nézve érdemi része nem annyira az ezzel kapcsolatos dogmatikai és egyházjogi kérdések újraátgondolásában van, hanem a megszólaltatott gyermekek vallomásaiban. Ismertetésünk a dolgozatnak csak erre a területére irányul. Mit mondtak azok a gyermekek, akik már a konfirmációt megelőző években úrvacsorához járulhattak?- Amikor odamegyek az oltárhoz, nagyon boldoggá tesz az érzés, hogy Isten itt van. - Jézus jelenlétét az úrvacsorái ünnepen mindig megtapasztalom. - Az úrvacsora által mindig jobban meggyőződöm arról, hogy Jézus itt van és velem van. - Sokszor gondoltam árra, hogy otthon, amikor az elém tett ételt nem eszem meg, helytelenül viselkedem. Ez bánt -engem és megkísérlem, hogy ezt is másképp csináljam. Az úrvacsora után sokkal jobban érzem magam. - Úrvacso- ravételkor mindarra a jóra gondolok, amit tennem kellene és amikkel másokon is segíthetnék. Eddig még nem tudtam eléggé rászánnom magam erre. - Urvacsoravételkör arra gondoltam, hogy nagyon bánt, hogy a nővéremhez rossz voltam. Istentisztelet után bocsánatot kértem tőle s ezt követően olyan boldog voltam, megnyugtató volt az ő örömét és szeretetét tapasztalnom. - Úrvacsoravételkor néha arra gondolok, amit helytelenül cselekedtem. Tudom, hogy Jézusnak fáj, ha valaki rosszat cselekszik. Ha valakivel szem- ben' igazságtalan vagy; akkor Vele-v^gy'igazságtalan. -'Számomra az úrvacsorái ünnep azt jelenti, hogy általa egy vagyok a többiekkel. - Nagyon szépnek találom, hogy oly sok más ember is itt ugyanazt teszi, mint én. - Az úrvacsora számomra azt jelenti, hogy az oltár elé járulhatok. És Istent a szívembe zárhatom. És azt is jelenti, hogy ezt az ajándékot Istennek köszönhetem. - Azért megyek az-oltár elé, mert örülök annak, hogy keresztyén vagyok. Ezek a gyermeki megnyilatkozások sokat segítenek ennek, a valóban nem egyszerű kérdésnek a differenciált értékelésében. Úrvacsorái helyzetünk és gyakorlatunk címmel írt gyülekezeti tapasztalatairól Zászkaliczky Péter lelkész, a Lelkipásztor múlt év márciusi számában. A Szerkesztő, dr. Nagy István profesz- szor, bár maga sem ért egyet a cikk minden meglátásával és. tételével, vitaindítónak szánva, mégis közölte a dolgozatot. - A cikkíró nem szépíti a dolgokat, amikor ezt írja; „Az úrvacsorázás terén gyülekezeteink helyzetét válságosnak ítélem. Gondolom, ezzel legtöbben egyetértünk. Sok jelzés mutatja, hogy a helyzet régen megérett arra, hogy nagyon tudatosan odafigyeljünk”. - Mennyi mindenre kellene tudatosan odafigyelni? Például arra, hogy a szerző szerint „a legtöbb gyülekezetben aggasztóan kevés az úrvacsorázók száma”. (Kérdéses, hogy ez így általánosságban kimondható-e?). Említ néhányat ama próbálkozások közül, amelyek az aggasztó helyzeten változtatni próbáltak. Ilyen kísérlet például az úrvacsora szerves kapcsolása a teljes istentisztelethez, tehát hogy az egész gyülekezet jelenlétében történjen az úrvacsora kiszolgáltatása. - Hiányolja, hogy rendkívüli ünnepi alkalmakkor (presbiteri konferencia, templomszentelési ünnep, lelkészavatás) elmarad gyülekezetekben az úrvacsorái alkalom. - Javasolja gyülekezeti tagok bekapcsolását, főleg nagy gyülekezetekben, több száz úrvacsorázó esetében, az úrvacsora kiszolgáltatásába. - Említi a több helyütt szokássá váló, úgynevezett külön kely- hes úrvacsoravételt is. A cikket helyenként szándékosan élesebben fogalmazta a szerző, hogy ez többeket vitára, hozzászólásra késztessen. Mindkét cikket azért ismertetjük hetilapunkban, hogy az úrvacsora-kérdéséhez a gyülekezetek is hozzászólhassanak.-r-r Magasabb erkölcsiséggel az új korszellemért Az Országos Béketanács ez évben is különböző akciókat és rendezvényeket szervezett a Hirosima elleni atomtámadás évfordulóján. Ezek sorában is kiemelkedő alkalom volt az a tudományos konferencia, amelyet a Béketanács Tudományos és Kulturális Bizottsága rendezett augusztus 5-én a Magyar Tudományos Akadémián „Együttélés a nukleáris kor problémáival” címmel. A magyar tudományos értelmiség képviselői hallatták hangjukat az elhangzott előadásokban és hozzászólásokban. Sztanyik B. László professzor arról a „nagyobb” felelősségről szólt, amelyet a tudósoknak kell vállalniuk az atomkorszakban. Bognár-József akadémikus azt fejtette ki, milyen hátrányok támadnak abból, ha a fegyverkezési versenyt „szűk aspektusban”, csupán pénzügyi kihatásaiban vizsgáljuk, s elfelejtkezünk arról a visszatartó hatásáról, amely a világ, környezetünk globális problémáinak megoldásait gátolja. Hubay Miklós író kiemelte annak szükségességét, hogy a különböző tudományos szakterületek, művészetek képviselőinek párbeszédének milyen fontos szerepe van az atomkor szorongásainak kimondásában és feloldásában, mert egyebek között így tartható csak ébren az a felelősség is, amely létünk további lehetőségeit is megmutatja. A hozzászólók - akadémikusok, katonai szakértő, filmrendező, egyetemi docens - az előadások szempontjait gondolták tovább. Egybehangzóan állapították meg, hogy visszavonhatatlanul benne élünk az atomkorszakban; világunkban a közös veszély egymásrautaltságában élünk. Az atomkor kihívásainak - amint arra dr. Makkai László professzor hangsúlyozottan utalt felszólalásában, kifejezve a mi keresztyén álláspontunkat is - csak egy magasabb erkölcsiséggel tudunk megfelelni; új korszellemnek kell uralkodóvá lennie az emberi kultúrában, művészetekben, tudományban, hogy az atomháború „abszurditása” helyett a fegyvermentes világ és a béke megteremtésének lehetőségeit találjuk meg. Negyven év (Folytatás az 1. oldalról) Átszőtte a felejthetetlen két nap eseményeit a bűnbánat, a hálaadás és a reménység. A bűnbánat azért, amit nem, vagy nem jól végeztünk. A hálaadás a mérhetetlen sok jóért, amit a Lutheránus Világszövetség négy évtized alatt adott tagegyházainak és a világnak az igehirdetés, a teológiai munka, a misszió, az egység építése, a diakónia, a szenvedő emberek százmillióiért, a békésebb és emberségesebb világért végzett szeretetszolgálat területein. És a reménység Istenben, aki ma is vezeti és megérősíti népét a jövő vándorútján. Legyen teljesebbé a lundi világméretű evangélikus ünnepség azzal, hogy a mi evangélikus egyházunk is bűnbánattal, hálaadással és a jövőbe vetett reménységgel gondol a Lutheránus Világszövetség szolgálatára, és vesz részt továbbra is az „evangélikus világ-család” életében! Nagy Gyula A Lutheránus Világszövetség jubileumi ülésének határozataira lapunk későbbi számában visszatérünk. Käte Mahn egyházfőtanácsos (NSZK) úrvacsorát oszt dr. Káldy Zoltánnénak « • A HAZASZERETET KÖREI Országszerte úgy szaporodnak az öregdiák és a baráti körök, mint tél végén az erdőkben és a kertekben a hóvirág. Amúgy maguktól. En két baráti körnek is tagja vagyok: a mezöberényinek és a békéscsabainak. Az elsőnek a születés jogán, a másodiknak pedig azért, mert az ottani evangélikus gyülekezet gimnáziumában tanultam és érettségiztem. Azt mondhatná valaki, hogy ezek a legtöbbször már alapszabályzattal is működő körök idősebb hölgyek és öregurak találkozási alkalmai. Olyan alkalmak, amikor a résztvevők „nosztalgiáznak", azaz: felidézik ifjúságuk gyakran elfelejtett emlékeit. Aki erre gondol, az nagyot téved és nemcsak azért, mert ezeken a rendszeres összejöveteleken megjelennek az egészen fiatalok is, hanem még inkább azért, mert ezeket az egyesületeket egy nagyon is emberi igény hozta létre. Annak a tudata - és ezt Veres Péter csakúgy megfogalmazta, mint Illyés Gyula -, hogy embernek lenni annyit jelent, mint a világ egy helyén otthon lenni. A mi „otthonunk" a szülőföldünk. Az a táj, az a környezet és az az iskola, amely felnevelt, emberré formált bennünket. Ettől az otthontól nem tudunk és nem is akarunk elszakadni még akkor sem, ha esetleg hazánk más tájára vitt bennünket az életünk, a munkánk, a hivatásunk. így is fogalmazhatok: mi tudjuk, hogy mit köszönhetünk szűkebb pátriánknak, valamikori iskolánknak és ez a tudat hoz alkalmanként bennünket össze itt Budapesten és ezzel az érzéssel látogatunk olykor szervezett csoportokban haza. Persze, ilyenkor nemcsak a közös múlt foglalkoztat bennünket, hanem a jelen is. A jelen, amit mindig jobbnak és szebbnek szeretnénk és akarunk látni, mint amilyen a miénk volt. így, mert csak a mindegyikünk „otthonának" elöbbrehaladásával épülhet igazán egész hazánk. s Az ének szárnyain földön, vízen és a levegőben A nagytarcsai „Jubilate” Ifjúsági Énekkar Finnországban r A finn-magyar testvérgyülekezeti kapcsolatokról sokat olvashatunk lapunk hasábjain, így csak néhány jellegzetes színfoltját szeretném felvillantani egyhetes vendégszolgálatunknak. Új szín volt maga az utazás. Az eddigi két gyülekezeti csoportunk közvetlenül Helsinkibe érkezett. A többségében még diákokból álló ifjúsági énekkarunk az anyagilag sokkal kedvezőbb leningrádi útvonalat választotta, ahová haminai testvérgyülekezetünk autóbuszt küldött értünk. így, ha csak futólag is, de valamit megismerhettünk a csaknem ötmilliós nagyváros nevezetességeiből, életéből. A Hamina-Vehkalahti gyülekezet lelkésze, Mikko Lahti (Teológiánk egykori ösztöndíjasa) a legkülönbözőbb helyeken adott lehetőséget kórusunknak az éneklésre. Egyik nap több órás hajókirándulás keretében Tammió szigeten a halászházban énekelhettünk, másnap egy közeli szeretetotthon lakóit köszönthettük énekszóval. A szolgálatok sorában az egyik A Hamina-Vehkalahti gyülekezet temploma „csúcsot” a gyülekezet vehka- rinnei üdülőházában tett látogatás jelentette. Festői környezetben (fenyőerdő, tó, szauna...) szabad téren próbálva készülhettünk az esti szolgálatra, ahol két, Helsinkiből érkezett művésszel, akik gitár kísérettel adták elő saját számaikat, jó másfélórás hangversenyt adtunk a tábor lakóinak. A „közönség” elsősorban konfirmandus fiatalokból állt, akik ezen a helyen kéthetes intenzív oktatás keretében készültek a közeli konfirmációra. Nagy öröm volt, hogy tudtunk velük együtt is énekelni, tapsolni, bizonyítva újra az éneklés közösségteremtő hatalmát. Házigazdáinknak csak nagy nehezen sikerült „feloszlatniuk” a hangverseny után még spontán módon szerveződő éneklő csoportokat, és „hazacsalogatni” minket... A másik „csúcs” a vasárnapi ünnepi sorozat volt, ezt a napot a szó szoros értelmében véve is majdnem végig énekeltük. Kezdődött a délelőtti istentisztelettel, ahol az úrvacsorái közösség élményét is átélhettük finn testvéreinkkel együtt. Folytatódott délben a temetői kápolna isten- tiszteletén végzett énekszolgálattal, mely csupán bevezetője volt a gyülekezet hagyományos, évenkénti temetői ünnepének. Ez már szabadtéren, a temetőkertben zajlott. Itt kipróbáltuk, hogyan lehet esernyővel a kézben, esőben énekelni... Rövid ebédszünet és máris kezdődött a főpróba az esti egyházzenei áhítatra, melynek koronája Vivaldi: „Credo” kezdetű négy tételes kórusműve volt, melyet „nemzetközi vállalkozásban” szólaltattunk meg. Karvezetőnk, Bálint József helyi, finn vonósokból álló zenekarral együtt vezényelhette a nagyobb lélegzetű művet, mely a Niceai Hitvallás feldolgozása. Felejthetetlen élmény volt, ahogy a „hűvösnek” tartott finnek virággal, tapssal, igazán meleg szavakkal viszonozták szolgálatunkat. Talán jó is volt, hogy ez már egyben a búcsúeste is volt, hiszen ezt a hangulatot, atmoszférát már nem nagyon lehetett volna tovább fokozni... S másnap este már a Ferihegyi repülőtér betonján landoló MALÉV gép fedélzetén hangzott föl a hálaének: „Magasztalával Istenünk áldunk...” Igen, őt áldjuk, hogy megajándékozott minket ezzel a héttel, amit végig énekelhettünk szárazon, vízen és levegőben az ő dicsőségére. Gáncs Péter Keresztury Dezső Vénen is! Érett az alma, már leszakadna, de én nem, mégsem vágyom nyugalomba. Csendül a csengő, van még teendő, amit elértem, alig elegendő. Túl már a távoltűnt ifjúságon, mindig mindenben csak előre vágyom! J
