Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1986-11-02 / 44. szám

Az Európai Evangélikus Egyházak XI. konferenciája Brezicében, Zágráb mellett A gyűlés helye Jugoszlávia nyugati köztársasá­ga Szlovénia, ahol szép fürdőhe­lyen fogadták Európa Evangélikus Egyházainak képviselőit, több mint 80 küldöttet 33 egyház dele­gátusaként 18 országból. Vendég- fogadó a horvát evangélikus egy­ház volt, amely mindössze ötezer evangélikus hívével vállalta magá­ra a konferencia megrendezését. Jugoszláviában még két evangé­likus egyház él. Közülük a na­gyobb a szlovák nyelvű evangéli­kus egyház Bácska környékén egy magyar nyelvű önálló esperesség- gel, 52 000 lelket számlál. A másik a szlovén evangélikus egyház 22 ezer hívővel, köztük a délnyugati határmentén több, részben magyar ajkú gyülekezettel. Magyar evangélikus egyházun1 kát háromtagú küldöttség képvi­selte a háromévenként tartott kon­ferencián, Sólyom Károly püspök­helyettes, dr. Selmeczi János ott­honigazgató és e sorok írója. A találkozás öröme Ez a konferencia eredetileg az Európában a maguk országában létszámuk szerint kisebbségben élő evangélikus egyházak összejövete­le volt-. Éppen 30 évvel ezelőtt az ausztriai Semmeringben tartották első ülésüket, majd hároméven­ként váltakozó színhellyel szerte Európában. 1968-ban Budapesten volt hasonló konferencia. Az azo­nos gondokkal küzdő, a különbö­ző szellemi áramlatok között szol­gáló egyházak képviselői közül so­kan régi ismerősként ölelték egy­mást. Jó tudni, hogy ezer kilométe­res távolságban is imádkozó bará­tok kísérik szolgálatunkat. A kon­ferencia a zágrábi evangélikus templomban úrvacsorái istentisz­telettel kezdődött, melyen Kiedron csehszlovákiai püspök hirdette az igét. A konferencia témája Keresztyén bizonyságtétel a mai Európában címmel hangzott el két előadás is. Az egyiket Gunnar „ Stálsett LVSZ főtitkár tartotta. Előadásában hangsúlyozta, 1200 év után először került Európa ki­sebbségi helyzetbe, mert több ke­resztyén él e földrészen kívül, a világ más Kontinensein. Ez nem elkeseredésre, vagy pánikhangu­latra ad okot, hanem bizonyságté­telünk felelős végzésére az évezred vége felé sokszorosan megválto­zott Európában. A másik főelő­adást dr. André Appel egyházi el­nök terjesztette elő. Mondanivaló­jában történeti visszapillantást ad­va elemezte kontinensünk kiala­kult szellemi-lelki arculatát, ame­lyen természetes a szórványhely­zet, elkötelezettséget jelent földré­szünk második evangélizálása, mi­után több a nem keresztyén, mint a hívp.^Egy különös mondata idő­szerűen maradfmeg bennem. „Ak­kor szabad csak beszélnünk egy adott kérdésről, ha a reménységet tudjuk hirdetni válaszunkban.” A munkanapok mindig áhítattal kezdődtek, melyek közül az első alkalommal e sorok írója szolgált Lukács ev. 16,19-31 (gazdag és Lázár) alapján. * A főelőadásokat követően a fes­tői szépségű környezetben cso­portmunka következett. Négy té­makörben elemezték a küldöttek a bizonyságtétel lehetőségeit: a) ke­resztyének tanúságtétele a minden­napokban, b) istentisztelet és ka- zuális szolgálatok, c) testvéri együttműködés férfiak és nők s fia­talok között, d) a gyülekezet szol­gálata az ateizmus, a közöny és a jóléti gondolkodás kihívásában. Említésre méltó dr. Vlado De­utsch horvát esperes előteijesztése, amely az egyházak egymáshoz va­ló kapcsolatának elmélyítésével foglalkozott. Az élénk vitát kiváltó előadás eredményeként az ún. nagy egyházakhoz szóló levélben kérték a kisebbek az erősebb test­vérek intenzivebb segítségét és a jobb információáramlást. Kedves színfolt volt a vendéglá­tó egyház zágrábi énekkarának szolgálata a gyűlés színhelyén. Mi­után a konferencia résztvevői ellá­togattak Primoz Trubár reformá­tor és a szlovén nyelv megalapítója szülőházába és Joszif Broz Tito szülőfalujába, este szlovén tánco­sok népi együttese mutatkozott be felejthetetlen kedvességgel a közeli várkastélyban. A konferencia küldöttei külön foglalkoztak a nem keresztyének közötti szolgálat, az ökumenikus közeledés, a béke és' igazságosság és a békéért való felelősség témái­val. E rövid beszámoló is jelzi, hogy az európai evangélikusság milyen széles spektrumban értelmezi szol­gálatát, a jövőért hordozott fele­lősséget. Gyülekezetlátogatás A küldöttek többsége a három jugoszláviai egyház gyülekezetei­ben szolgált október 4-én és 5-én. A magyar küldöttek a szlovén evangélikus egyház gyülekezeteibe látogattak. Muraszombatban No- vák esperes meleg szívvel fogadta a delegációt. Itt Sólyom Károly püspökhelyettes prédikált, Szed- ressy Pál kolozsvári püspök kö­szöntötte a népes gyülekezetét. Dr. Selmeczi János otthonigazgató Pé- terhelyen hirdette az Igét, e sorok írója ismertetést adott egyházunk életéről. Hódoson - magyar nyel­ven - Szebik Imre esperes prédikált, Selmeczi János otthonigazgató pe­dig köszöntötte a gyülekezetét. Szlovén testvéreink vendégsze­retete feledhetetlen marad szá­munkra, s imáinkban hordozzuk szolgálatukat. A konferencia a jugoszláviai szlovák egyház Beredi püspöke áhítatával ért véget. Igéje ez volt: íme mindent újjá teszek. (Jel 21,5) Bizonyos vagyok benne, hogy az Európai Evangélikus Egyházak XI. konferenciája a szolgálatban való megújulást munkálta, hogy Isten az evangélium által valóban mindent újjá tegyen öreg földré­szünkön. Szebik Imre TEMETŐINK „Az idő eljár, ismerősök tiinedeznek, a barátok is fogyatkoznak (Tamási Áron) Minden település közelében volt és van temető. Az idő eljár. Az ember előbb-utóbb találkozik a te­metővel. Ha valaki hiányzik csalá­dunkból, barátaink vagy ismerőse­ink közül, (alálkozunk az emberi élet múlandóságával. Útjaink ve­zetnek bennünket szeretteink sírjá­hoz. A hála és a kegyelet érzése elhunyt hozzánktartozói sírjainak gondozását feladatunkká teszik. Az élok kötelessége, hogy a temető gondozott legyen. Vannak elha­nyagolt, gondozatlan sírok, me­lyek nem dicsérik a hozzátartozó­kat. Vannak nagyon díszes, nagy költséggel felállított síremlékek. Ezeket látva arra kell gondolnunk, hogy egyszerűbb emlék is jelezné a gondoskodást. Temetőinkben a mai időkben nagyon megszaporodtak a műkő­ből készített emlékek. Aztán for­májuk is változó. A magas oldalfa­lak rontják az alacsonyabb emlé­keket. A legtöbb sír lefedett, hogy ne kelljen virágot ültetni rá. Sírem­lékekre nem illő műanyag-flako­nokban elhelyezett virágokat fel­borítja a szél, a víz kifolyik, a virá­gok hamar elhervadnak. A sírem­lékek betonvázái alkalmasabbak a vágott és ültetett virágok elhelye­zésére. Fontos a sírok közti helyek gaztalanítása és az utak szabadon hagyása. Ä temető fakeresztjeinek, vagy emlékköveinek megkopott betűi éppúgy elgondolkoztatják a sírok szemlélőit, mint a márványlapokra vésett aranyozott nevek. Szülők, gyermekek, testvérek, barátok, ro­konok, ismerősök sírjainál vissza­jön a múlt. Az emlékezés a hálát és az el nem fogyó szeretetet hozza szívünkbe, mely kísér a további életúton. Megható látvány, mikor falusi temetőinkben konyhakötényes öreg parasztbácsik viszik feleségük vagy gyermekük sírjára egyik ke­zükben a virágcsokrot, másikban az öntözőkannát. Együttérzünk minden gyászolóval, akik teme­tőkben magukba mélyedve csend­ben imádkoznak szeretteik sírja mellett. A sírok között járva csen­desebbek a lépéseink, halkabb a szavunk. Az elhaltak iránti tiszte­let és kegyelet határozzá meg ma­gatartásunkat a temetőben. Halottak napján (nov. 2.) virág­díszbe öltöznek a temetők. Helybeli és távolba szakadt hozzátartozók helyezik el szeretteik sírjaira az em­lékezés virágait. Közéleti szemé­lyek sírjait is ilyenkor koszorúz- zák. Azokét, akik munkájukkal, helytállásukkal vagy áldozatkész­ségükkel valami maradandót hagytak az utókorra. Már halot­tak napja előtti napokban hosszú kocsisorok parkolnak a temetők felé vezető utakon. Aki csak teheti, egy évben egyszer a távolból is fel­keresi közeli hozzátartozóinak sír­ját. Talán nem azzal a gondolattal távoznak a temetőből, hogy egy esztendőre eleget tettünk halotta- ink iránti kötelességünknek. Bizo­nyára többen vanr&k azok, akik a hála és szeretet érzésével távoznak a temetőből. Halottak napján hozzátartozók, intézmények elhelyezik az emléke­zés virágait azokra az emlékmű­vekre, melyekre két világháború ál­dozatainak nevei vannak feljegyez­ve városokban, falvakban, kikről azt sem tudni, hol nyugszanak. Mindkét világháborúnak van­nak temetői hazai földön és hatá­rainkon kívül. A felszabadulás utáni katonatemetők gondozot­tak. Nem mondható el ez az első világháború hadifogoly-temetőiről. Közép-Európa egyik legnagyobb hadifogolytémetőjét, az ostjfyasz- szonyfait a Vas megyei tanács vette gondozásába. Történelmi emlék­helynek tekinti. i Evangélikus Elet 1986. november 2. Tekusné Szabó Izabella Nők a lelkészi szolgálatban Ma már általában nem ütköz­nek meg az emberek egy lutherka- bátos nő láttán. Ahogyan sok más munkaterületen, így a lelkészi szol­gálatban is egyre több a nő. Túl a magunk elfogadtatásának korszakán Az egyház életéről kevés tájéko­zottsággal rendelkezők ma is tág- ranyílt szemmel vesznek tudomást arról, hogy nő is lehet lelkész. Csa­ládom még élénken emlékszik ar­ra, amikor 5 évvel ezelőtt bejelen­tettük fiam születését az SZTK-nál a szülési segély folyósítása érdeké­ben. A telefonon megkérdezték: mi a foglalkozása? Evangélikus lel­kész - válaszoltuk. És ő szült? - kérdezte a hang döbbenettel. Kö­vetkezett a magyarázkodás, én pe­dig mosolyogtam magamban. Egyházon belül a gyülekezetek - felmérve azt, hogy szükség van a nők munkájára is - elfogadtak bennünket. A férfikollégák számá­ra is egyre természetesebb, hogy nők is vannak munkatársaik kö­zött. Noha jelenlétünk sok kérdést és problémát vet fel. önmagunk elfogadtatásának küzdelmeiben segített az a világjelenség, hogy az asszonyok kiléptek a családi kör zártságából. A lelkészi szolgálat yállalásában mégsem a nők meg­változott társadalmi szerepe a döntő. Nem a korszellem, vagy a „divatszakma” iránti vonzalom hatása, ha egy nő a lelkészi pálya (Folytatás az 1. oldalról) problémáit és az itteni teológiai helyze­tet. Világossá tettük számukra, milyen fontos volt a Lutheránus Világszövet­ség VII. nagygyűlése a Magyarországi Evangélikus Egyháznak, és az egyház helyzetéről is tájékoztattuk őket. így mindenki jól felkészülhetett az összejö­vetelre. A konferencia témáját a ma­gyar testvérekkel közösen állapítottuk meg, ez pedig: „Keressétek a város ja­vát” - Jer 29,7 alapján. Brinkmann: Meggyőződésem, hogy minden vesztfáliai kolléga gazdagon megajándékozva tér haza. Beható teo­lógiai eszmecserét folytattunk, és sok­kal közelebb kerültünk magyar testvé­reinkhez. Talán még el kell monda­nom, hogy Berthold igazgató úr és Eri­ka Ruhmann asszony, rektor, a Veszt­fáliai Egyház vezetőségének tagja. Ezenkívül ökumenikus bizottságunk elnöke, Rudolf Asselmeyer lelkész is jelen van. Ez is mutatja, hogy milyen nagyra értékelik a Vesztfáliai Egyház­ban ezt a konferenciát. mellett dönt. Szabad rácsodálkoz­nunk Isten korszerűségére és talá­lékonyságára: ö küld munkásokat az aratásába - ha kell, még nőket is! Erre, a területre is érvényes Pál tanítása: „Krisztusban tehát nincs többé sem zsidó, sem görög, nincs sem szolga, sem szabad, nincs sem férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézus­ban”. Végül is az elfogadás igazi alapját az teremti meg, hogy Isten elfogadott minket, ő hívott el, ö használ fel evangéliumának hirde­tésében. Göröngyös úton Jól kell látnunk azt is, hogy a női lelkész olyan szolgálatot végez, amely évezredeken keresztül férfiak feladata volt. Nyilvánvaló, hogy az egyházi tradíció több ezer éves „te­hetetlenségi nyomatéké t” nem le­het néhány évtized alatt megszün­tetni. De azért nem árt sok mindent újra végiggondolni annak érdeké­ben, hogy az egyházi jogalkotás végre utolérje a gyakorlatot. Persze az is igaz, hogy jelenlé­tünk sok olyan kérdést vet fel, amelyek eddig ismeretlenek vol­tak. A lelkészházaspárok esetében nagyobb körültekintést igényel a megfelelő munkaterület biztosítá­sa. Az a tény, hogy a lelkésznők többnyire családosak, az egyház­ban is késztet a GYES rendezésé­nek végiggondolására. Meg kelle­ne fontolni azt is, hogyan biztosít­E történelmi találkozó után magától értetődik a kérdés: lesz-e, és ha igen, milyen lesz a folytatás? Vannak már tervei a két egyháznak? Berthold: Tegnap este, a nagyon megindító úrvacsorái istentisztelet után Nagy Gyula püspökkel és a ma­gyar testvérekkel ezt a kérdést is meg­beszéltük, és meghívást adtunk át. Ezt a lelkész-szemináriumot valószínűleg 1988-ban Bethelben folytatjuk. A témán még gondolkodni fogunk, nem valami olyan lesz, ami nekünk jut eszünkbe, hanem a magyarokkal való testvéri beszélgetésben fogunk rátalál­ni. Az egészet tehát ismét igen alaposan elő fogjuk készíteni. Brinkmann: A Gyenesdiáson elkez­dett munkát folytatni fogjuk. E mun­ka folytatása valamiképpen egyháza­ink kapcsolatának is folytatása lesz. Ezen kívül másképp, más módon is erősödik a két egyház kapcsolata, a két egyház közössége így egyre jobban elmélyül. Lehel László hatná az egyház a még kisgyerme­keiket nevelő lelkésznők számára a csökkentett munkakör lehetősé­gét. Ez főleg azoknak lenne köny- nyítés, akiknek nem lelkész a fér­jük, és nem tudják családon belül megoldani a pillanatnyi, vagy tar­tós helyettesítés kérdését. Megosztó 11 ságban Ha egy nő komolyan veszi mind-~ két hivatását: anyaságát és lelkészi szolgálatát, akkor meg kell vívnia sajátos küzdelmét. Ebben a küzde­lemben egyek vagyunk minden dol­gozó édesanyával. A többletteher az állandó készenlét, a kötetlen munkaidő. Jut-e elég idő a csalá­domra, hiszen munkaidőm nem jár le 8 óra elteltével. Hogyan alakítha­tom úgy családom életritmusát, hogy az időhöz kötött alkalmak zavartalanul elférjenek benne? Az állandó útonlét nem zilálja-e szét a család rendjét? Egyáltalán a fiziku­mom hogyan búja majd a kettős terhelést? Mennyi szorongás van az egész családban, ha télen síkos úton, esetleg terhesen kell elindul­nia az édesanyánák a szomszéd fa­luba, elvégezni egy szolgálatot? Sokszor az egész család összefogá­sára van szükség, hogy egy nő helyt tudjon állni mindkét hivatásában. Minden nőnek meg kell küzdenie a folyamatos lelkiismeret-furdalás feszültségével. Van-e többlet? Lehetséges, hogy sokan úgy gon­dolják, hogy egy lelkésznőnek fel kell vennie a versenyt a férfi munka­társakkal. Sokan úgy látják, hogy ugyanazt a teológiát elvégezve, ugyanabban a munkakörben állva, ugyanolyan jogaik vannak, mint a férfiaknak. Veszedelmes dolog presztízskérdéssé tenni szolgála­tunkat. Veszedelmes, ha mi, nők, nem gondoljuk végig, mi a sajátos küldetésünk az egyházi szolgálat­ban. Jó lenne kibékülnünk azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy a lelkésznő nő. Ne akarjunk férfiasán és férfiakként helytállni. Sokszor csak stílus a keménység, a túlzott agilitás, a „majd én megmutatom” kiállás. Ezzel mégsem vállaltuk ön­magunkat. Az sem biztos, hogy ezzel használunk az ügynek. Elő­fordul, hogy olyan munkaterületen fektetünk be nagy energiát, ahol egy férfi biztosan eredményesebben dolgozna. Milyen jó lenne, ha a bizonyítani akarás görcse oldódna, és arra összpontosítanánk erőnket, ahol mint nők többet nyújthatunk. Én csak ezen az alapon tudom el­képzelni a munkatársi viszonyt, az egyenrangúságot. „A Gyenesdiáson elkezdett munkát folytatjuk” ( I i 'S Túrmezei Erzsébet Utolsó imádság Édesanyám emlékének Elmondhatjuk, hogy a temetők rendjével törődnek a városi, közsé­gi tanácsok. Legtöbb falusi temető ravatalozójában villanyvilágítás van, a hűtés is megoldható. A temető bejáratainál legtöbb he­lyen a vezetékes Víz is megtalálha­tó. Talán még ott volna tennivaló­juk a temetők fenntartóinak (taná­csoknak, egyházaknak), ahol régi kripták falairól hullott le a vako­lat, vagy kitört ablakszemeken ke­resztül verebek járnak be a sírbol­tokba. Régi kripták tulajdonosai családtagjaikkal legtöbben meg­haltak vagy távolba szakadtak. Az elhanyagolt sírboltok esetleges le­bontása vagy rendbehozása válik szükségessé a temetőkben, mind­két esetben az eltemetettek nevei feljegyzendők. Temetőket járva felébred a szí­vekben, hogy előbb-utóbb minden élő a temetőbe kerül. Az örök élet hite és reménysége csak a hívő em­bert erősíti, nincs bizonytalanság­ban. A kételkedő tanítványának mondta a Feltámadott: „Boldo­gok, akik nem látnak és hisznek.” „Járj el buzgón őseid sírjához, Tanulj példájukból, emléküknek áldozz." (Payr Sándor) Mesterházy Sándor V Első lépésemtől nyomon kísért: védett, mint hősi vért... mint tiszta dallam, ölelte körül életemet halkan... mélység ha vont, nem engedett zuhanni... mint szárny, segített menny felé suhanni, s az éjszakában mint csillag, világolt, Édesanyám, az imádságod. Ahányszor útam sírodhoz vezet mindig látom összekulcsolt kezed. Nem rejtheti el sírhalom, koporsó. S fülembe cseng csodálatos, utolsó imádságod... Hiszen mint drága örökséget. Őrizem. Úgy imádkoztád el önkívületben... éjjel. Szóltál. Hozzád siettem. „Csitt!” - kedves kezed intve mozdult. „Templomban vagyunk! Imádkozzunk!" Bim-baml Harangok szólaltak meg lágyan a minden édesanyák templomában, s én néma áhítatban három kérésedet hallgattam: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Őrizze meg gyermekeinket! Adjon nekünk békességes aluvást! Ámen." - Nem kértél semmi mást. Ki kérhetne ennél többet, nagyobbat? Kint a csillagok csendesen ragyogtak. Kéréseidnek könnyű szárnya kelt. Távol láthatatlan kar énekelt. és a harangok zengtek-zúgtak lágyan a minden édesanyák temploméban. Azóta jól tudom, hogy imádságod kísér az úton, ahogy eddig kísért. Őrizz mint hősi vért... mint tiszta dallam,\ öleli körül életemet halkan... mélység ha húz, nem hágy zuhanni... mint szárny, segít a menny felé suhanni... s éjszakámba, mint csillag, vet világot, Édesanyám, ez a feledhetetlen, utolsó imádságod. ¥

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents