Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1986-10-19 / 42. szám
Evangélikus Elet 1986. október 19. jfts GYERMEKEKNEK Mk 15,42-47 Hogyan szolgálhatunk Jézusnak? Arimathiai József A ^ VASÁRNAP IGÉJE Mk 9, 14-29 Arimathiai József bátor ember volt. Ma a nagyobb településeken temetkezési vállalatok végzik ezt a szomorú feladatot. Falun rokonok, barátok, ismerősök. így volt ez Jézus korában is. Jézushoz legközelebb a tanítványai álltak. „Aki Isten akarata szerint cselekszik, az az én testvérem, az az én anyám" Mk 3,35. A tanítványok, . akik legtöbbet hallgatták Jézust, gyáván elfutottak. Igaz nem szabad elfelejtenünk, a Mester olyan kivégzési módban részesült, amely a gyilkosoknak, lázadóknak volt a büntetése. Ki a barátja? Kik voltak a társai? Ki meri eltemetni? Aki erre vállalkozik bizonyára „cinkosa”. Arimathiai József bátor volt, nem törődött ezekkel a veszélyekkel. Annak a nagy tanácsnak, amelyik elítélte Jézust, tagja volt. A legkisebb büntetés, hogy ebből ki re készt hetik. Miért tudott ilyen bátor lenni ez az ember? Azért, mert várta Isten országát. Azért, mert Jézus igazi rokona volt. A Mester szavai a fülén keresztül a szívéig jutottak. Megértette, hogy Jézus’ nem csupán egy a sok vándor tanító között, akik tanítványaikkal együtt járták az országot, világot. Megértette, hogy Jézus nem a saját tudományát hirdeti. Nem a saját dicsőségét keresi, megértette, hogy Jézus: küldött. A világ Urának a küldötte, a Názáreti Jézus Isten országát hozta közel. Azt az országot, ahol a legfontosabb törvény a szeretet. Azt az országot, ahol a bűnös bűnbocsánatot kap. Ebben az országban erőt kapunk egy olyan útra, ahol a minket ért sérelmeket nem toroljuk meg. Ez egy olyan ország, ahol a gonoszságot győzik le. Arimathiai József látta, hogy a nagy tanács tagjai irigyek Isten akaratára hivatkozva, saját érdekeiket védelmezték. Arimathiai József nem akart velük azonosulni. Az elítélttel vállalt közösséget. Egy ilyen emberért, akit ennyi igazságtalanság ért érdemes áldozatot hozni. Zsidó szokás szerint aki halott embert érintett, hét napig nem mehetett templomba, nem vehetett részt ünnepeken. Pedig itt egy nagy ünnep előtt állt Izrael népe. Sok „turista” is érkezett Jeruzsálembe a páska ünnepére. Arimathiai József lemondott az ünnepről, s a pénzét sem sajnálta a temetkezési költségekre. Talán a saját számára előre elkészített sziklasírba tette Jézust. Ilyen áldozatokra, szolgálatokra, ilyen bátorságra csak azért volt képes, mert megértett valamit a Mester szavaiból. Amíg hallgatta Jézust, amíg nézte szenvedő tekintetét, nem a saját igazságát kereste, hanem szívével figyelt a Mesterre. Ha nyitott szívvel figyelünk Jézusra, akkor nekünk is ad alkalmat és erőt ilyen lehetőségekre. Szabóné Piri Zsuzsínna MINDEN LEHETSÉGES A mesék világa jut talán eszünkbe, amikor ez a két szó előttünk áll. Hányszor eltűnődtem már azon, de jó, de szép is lenne egy ilyen világ! De fel kell ocsúdni, és az a szomorú tapasztalat, hogy életemben újra és újra lehetetlenségek fala vesz körül. Ez sem sikerül, meg az sem. S aki olvasod a vasárnap igéjét és e sorokat, eszedbe jut, mennyit imádkoztál már, hogy gondjaid megoldódjanak. Kértél gyógyulást, kértél sikert, talán békességet a családodban, talán azt, hogy Isten változtassa meg a férjedet, feleségedet, gyermekedet. De nem történt változás, ezért csalódtál az Úrban. Jézus szavai szerint nem elég csak kérni, imádkozni, hanem teljes hittel kell ezt tenni. Nem a mondáson, hanem a hiten van a hangsúly. Talán fordultál már lelkészedhez, hogy ő imádkozzék és járjon közbe a te ügyedben. Ebben az esetben is lehet rossz tapasztalatod. De Jézus nekünk sem mond mást, mint amit az apának mondott: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” Mit jelent hinni? Luther nagyon határozottan hívja fel a figyelmet arra, hogy a hit bizalmat jelent. Sokan mondják: „Én elhiszem, hogy van Isten.” Ez nem hit. Valaki azt mondja: „Tudom, hogy szeret engem az Isten.” Ez hit. Sokan mondják: „Én elhiszem a bibliai csodákat, mert nagy részüket meg is lehet magyarázni.” Ez még nem hit. De ha valaki meggyőződött róla: „Isten ma is mindent megtehet,” ez már hit. Sokan mondják: „Valakinek csak kell kormányoznia a világot.” Ez sem hit. Aki azonban azt szeretné, ha az életét kormányozná az Isten, az hisz benne. Ha tudod, hogy szeret, hogy ma is mindent megtehet, ha bízol benne, hogy jót akar neked, akkor hiszel. Hogyan lehet ilyen hitet nyerni? A beteg fiatalember édesapjának furcsa hitvallása és imája példa lfihet erre. Őszintén és alázatosan mondja, hiszek, de nem úgy, ahogyan kellene: „segíts hitetlenségemen.” 1941-ben megjelent egy imakönyv: A lelkipásztor imádsága. A hét minden napjának reggeli imája ezzel fejeződik be: „Hiszek Uram, légy^ segítségül az én hitetlenségemnek.” Rendszeresen használom ezt az imakönyvet, de még egyszer sem éreztem, hogy felesleges mondani. Ennek az őszinte szívvel mondott imának az áldását sokszor megtapasztaltam személyes életemben, családomban és gyülekezetemben. Nem mondom, hogy mindig minden kérésemre igennel felel az Isten, de egyre több tapasztalatot szerezhetek arról, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Merd elmondani életed minden gondját Jézusnak és ne szégyelld, ha erőtlen is a hited. Igénk nemcsak azt állítja elénk, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, hanem a hit is lehetséges annak, aki kéri. Hiszen ugyanaz az Isten adja a hitet, aki ezért a hitért nagy dolgokat fog tenni az életedben. Bozorády Zoltán IMÁDKOZZUNK Uram, eléd hozom gondjaimat, kérlek segíts! Hiszek, segíts hitetlenségemen! Ámen. „...A holnap felől is reménység...” Fiataljaink jól ismerik azt az ifjúsági konferenciákon, bibliakörökben gyakran felcsendülő éneket, melynek egy kiragadott sorát címként helyeztem írásom fölé. Nem véletjenszerű ez a választás. Mondanivalóm szándékát tükrözi a töredékes, de pozitív tartalmú cim\ 1 Sokszor halljuk és mondjuk: „az ifjúságé a jövő”. Van-e ennek a mondatnak aranyfedezete? Milyen reményekre jogosít bennünket egyházunk ifjúsága? Milyen lesz ennek az ifjúságnak az egyháza? Az evangélikus fiatalság az utóbbi tíz-tizenöt évben kezdett eszmélődni. Ennek tagadhatatlan jelei vannak gyü- lekezeti szinten, vagy például a Teológiai Akadémiára jelentkezők létszám- növekedésében. Valami új indult meg, ami szétfeszíteni igyekszik az etidigi formákat, mint a csíra a maghéjat. Jó, hogy így van? Talán nem mindig és nem mindenben, de mégis kellett és kell a megújulás. Élénkülő ifjúsági közösségeinket látva lehetünk-e optimisták? Ezé £z ifjúságé a jövő? Azt hiszem, sokkal több kell az optimizmusnál: „reménység, reménység, a ' holnap felől is reménység!” Amíg az optimizmus az önbizalom gőgjéből táplálkozik, addig a reménység Isten előtti alázattal tekint a jövőbe. Ezsaiás- sal együtt jól tudjuk, hogy „elfáradnak, ellankadnak az ifjak is... de akik az Úrban bíznak, erejük megújul..Ez a Biblia reális látása az ifjúsággal kapcsolatban. A fiatal élet sérülékeny, mint a friss tavaszi hajtás, óvni kell a káros hatásoktól, feltörő energiáit jó irányba kell terelni - törődni kell vele. Ez a felelősség egyházunké, gyülekezeteinké! A Szentírás ugyanakkor olyan fiatalokról is beszél, akik fontos küldetést kaptak Istentől. Sámuelt gyermekként szólítja meg Isten, Jeremiást így teszi prófétává: „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj...” (Jer 1,7.) Az Újszövetségből Timóteus, akit Pál idős presbiterek fölé is rendelt a gyülekezetben, a fiatalok szolgálatának jelképévé vált. Az ifjúság küldetését egyházunknak és gyülekezeteinknek nagyon komolyan kell vennie! Ezek után lássuk; milyen a mi ifjúságunk? MEGKÍSÉRTETT IFJÚSÁG Pénz, szex, népszerűség; könnyű élet, drog, gyökértelenség... Sok tízezer más fiatallal együtt ilyen hatások pergőtüzében él az evangélikus fiatal is. Egy neves pszichológusunk könyvében újra és újra felteszi a kérdést: hogyan állhat meg ilyen helyzetben a mai fiatal? Mintha csak a Ti 9. Zsoltár 9. versét olvasnánk: „Hogyan tarthatja tisztán életútját az ifjú?” Hála Istennek, sok fiatalunk elfogadja a választ is: „Úgy, hogy megtartja igédet.” A kevésből mégis túl sokan kallódnak. Imádkozzunk értük K. B. Ritterrel: „Oltalmazd a gyülekezet ifjúit és leányait, hogy ser-. dűljenek és éljenek tisztaságban és sze- mérmetességben...” ŐSZINTE KÖZÖSSÉGRE VÁGYÓ IFJÚSÁG A néhány éve Gyenesdiáson beindult nyári ifjúsági konferenciák meglepő tapasztalata, hogy elemi erővel tört fel a közösségre való vágy - -mégpedig a keresztyén közösségre való vágy. Az első évek túljelentkezésére nem is voltunk felkészülve. Ez egyszerre jelent örömöt és sürgető feladatot is. A Gyenesre, vagy Fótra jelentkező fiatalok az őszinte, lelki közösséget keresik - bizonyára meg is találják. A gyülekezet közösségében mégis sokszor nem találják helyüket fiataljaink. Ennek oka a gyökértelenség. Valahol megszakadt a természetes kapcsolat a nemzedékek közt az egyházban is... Keresnünk .kell a módját, hogy a 148. Zsoltár szerinti közösség újra megvalósulhasson: „Ti ifjak a leányokkal, öregek a fiatalokkal együtt dicséljétek az Úr nevét!” i ÉNEKLŐ IFJÚSÁG „Tiéd ez a dal, neked énekel ajkam. . ' „Jézusról zeng már énekem, Míg egykor hozzá megérkezem...” „Gyertek velünk még ma énekelni és örülni...” Töredékek, dallamfoszlányok abból az igen tekintélyes énekanyagból, mely vidám konferenciákon vagy bensőséges találkozókon újra és újra felcsendül. Van, aki szertelen túlburjánzásnak véli ezt a több száz darabból álló énektermést. Én a megújuló szív mindig új énekét hallom ki belőle... Az éneklésnek az egyházi ifjúság életében elsődleges szerepe van. Jelenlegi gyakorlatunkban szinte egyedüli eszköze fiataljainknak a gyülekezeti szolgálatra. Amikor a „nagy” gyülekezet a fiatalok kis csoportjának szolgálatát hallgatja az istentiszteleten, talán az egyház holnapja felől is reménység ébred a szivekben... AZ ÚJAT KERESŐ/IFJÚSÁG Vonzó-e ‘ evangélikus ’ egyházunk a fiatalok számára? Történelmi, hitbeli örökségünket megőrizve utat találunk-e á mai ifjúsághoz? Külföldi példák nyomán nálunk is sokfelé próbálkoznak szokatlan új formák bevezetésével. Valljuk azonban, hogy Krisztus népe az igazán újat a rábízott evangélium tartalmában hordja. Vonzó lehet egy látványos egyházi show-műsdr, sok fiatalt megragad egy modern külsőségek közt megtartott úrvacsora, de igazán újat csak a személyes életújulásban, az újonnan- születésben kaphatnak a fiatalok. Ez csak Krisztus által történhet, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz - ezért örökké új! A SZOLGÁLATRA KÉSZ IFJÚSÁG Egy kép .van előttem: tolókocsis fiú egy szabadtéri rendezvény mozgalmas sűrűjében. Kocsiját jóvágású, egészséges fiú tolja. Mindkettőjük arcán önfeledt mosoly... Amíg a képet nézem, egy szeretetin- tézményünkre gondolok, melynek vezetője szomorúan mondta el, hogy sok gondozottjukhoz nagyon kevés az ápoló. Kevés olyan fiatal van, aki keresztyén hitét következetesen végiggondolva,_ életét ilyen szolgálatra rendezi be. • Összegezve az eddigieket, megkérdezzük: Mit jelent ma evangélikus fiatalnak lenni? Jó hangulatú konferenciákat, gitárzenét, lélekemelő bibliaköröket csupán? „...a holnap felől is reménység...”? Csak akkor, ha van Szolgálatra kész, vagy legalább szolgálatra készülő ifjúságunk! Győri Gábor Újra az Olvasó Népről Sztehlo ünnepségek Budavárban és Nagytarcsán „A szeretet soha el nem múlik" (Folytatás az 1. oldalról) A nagy tárcsái Sztehio-emléktábla leleplezése. Balról jobbra: Terjánszki János felügyelő, dr. Fabiny Tibor profeszor, Fényes Mihály gondnok, Gáncs Péter lelkész. NAGYTARCSA Egy esztendővel ezelőtt lapunkban is hírt adtunk arról, hogy az önállósulásának ötvenéves jubileumát ünneplő nagytarcsai gyülekezet elhatározta, hogy méltóképpen kívánja megőrizni első lelkészének, Sztehlo Gábornak emlékét. A Sztehlo utca és emléktábla tervéből egyelőre csak az utóbbi valósulhatott meg. A templom bejáratánál elhelyezett emléktábla ünnepélyes leleplezésén dr. Fabiny Tibor teológiai tanár mondott beszédet, aki különösen is kiemelte a „magyar Ma- karenkónak” is nevezhető, gyermekment ő lelkész pedagógiai munkásságát, melynek igazi jelentőségét csak most kezdjük felfedezni. Ennek a pedagógiai tevékenységnek egyik első gyümölcse éppen Nagytarcsán érett be a Tessedik Sámuel Népfőiskola megszervezésével. Egyháztörténész professzorunk a következő mondatokkal zárta Szthelo Gábor méltatását: „Nagytarcsa evangélikussága köszönje meg Istennek első lelkipásztorát, Nagytarcsa társadalma pedig világnézeti különbség nélkül legyen büszke a parasztság önzetlen tanítójára, aki mindig, minden körülmények között ember tudott maradni az embertelenségben.” Sztehlo Gábor szolgálatának gyülekezeten túli elismerését jelezte, hogy a csaknem ötszáz főnyi ünnepi gyülekezetben jelen voltak a helyi Tanács, a Népfrofat, a Falumúzeum és a Kultúrház felelős vezetői is. Az emléktábla leleplezését követően Terjánszki János felügyelő helyezte el a hálás emlékezés koszorúját, a gyülekezet lelkésze pedig befejezésül magát Sztehlo Gábort idézte, aki az emléktáblán is olvasható igéről egyik népfőiskolái körlevelében többek között ezt irta: „Ha kedves Testvéremnek egyszer megmutatta Isten a szeretetét, akkor egészen bizonyos, hogy ez a szeretet nem veszett el, hanem tovább ment életén keresztül a másikhöz. Isten csodája ez a szeretet, soha el nem fogy...” G. P. , Több mint két esztendeje, hogy kulturális rovatunk foglalkozott az Olvasó Nép című folyóirattal és a mozgalommal, amelyet képvisel. Most újra előttünk van egy szám, gazdag tartalommal (1986/ 1.): A 160 oldalas kötetből csak keveset emelhetünk ki, hiszen a teljes beszámoló szétfeszítené kereteinket. Rögtön az első oldal felkelti figyelmünket. Régi dolgok között kotorászva, a cikk írójának kezébe került véletlenül egy megsárgult papírlapon két évtizeddel ezelőtti ún. bestseller-lista a nyugati világ legkapósabb, legkönnyebben eladható könyVeiről. Felsorolja a 21 könyv szerzőjét, címét. Érdemes végignézni: ma már elavult olvasmányok és időálló értékek váltakoznak benne. Nagy rosta az idő. Hol van már Cronin Ezt látják a csillagok könyve?! Az idős nemzedék emlékezik még rá. De Thomas Mann A Buddenbrook-ház regénye vagy Hemingway Az öreg halász és a tenger prózai eposza a világirodalom nem fakuló darabja. Szerepel a listán olyan könyv is, amelyet méltatlanul nem forgatnak manapság mint A. Munthe felejthetetlen műve, a San Michele regénye. A listához pedig ezt fűzi .a mai közlő: „A 21 könyv mellé írtak még egy könyvet, az ’örök bestsel- ler’-t: a Bibliát.” A csehszlovákiai magyar kultúra nyomában jár három cikk: hogyan került szóba Mikszáth a prágai egyetemen; milyen missziót végez a komáromi Magyar Területi Színház meg a kassai fiókszínháza; milyen irodalmi estet rendeztek Párkányban (Sturovo)? Az utóbbiról a beszámoló Babits vallomásával zárul - a költő éppen szemközt, a Duna innenső partján, az esztergomi nyárilakban fogalmazta meg: „Magyar irodalom csak egy van,, egyetlen föld, melynek termő talaja a magyar nyelv...” Lapozgatásunk során egyszer- csak a mi Sztehlo Gáborunkkal találkozunk. Bozóky Éva számol be emlékiratának megjelenéséről egyházunk kiadásában, és a keltett hullámgyűrűzésről: az emlékét megelevenítő tévéfilmről, az Evangélikus Országos Múzeum Szteh- lo-kiállításról és a hazahozott hamvai fölött el nem fogyó friss virágokról. Az emlékiratot az Evangélikus .Országos Levéltár őrizte, s a Diakonia folyóiratunk dobta be a köztudatba, amikor 1981-ben két számában szemelvé- nyesen közzétette. A sikerkönyv első kiadása 1984-ban jelent meg, s követte ebben az évben a második kiadás. Az Olvasó Nép is elérkezik ebben a számában a folyóiratunkig. „Protestáns folyóiratok” főcím alatt Zay László mutatja be a református Confessio-t és az evangélikus Diakoniá-1. A két folyóirat szerkesztőjével, Tenke Sándorral és e sorok írójával folytatott beszélgetését közli, nagyon tárgyszerűen, rokonszenves megvilágításban. A hozzám intézett kérdéseiből itt egyet említek, mely engem is elgondonkoztatott: volt-e elődje a Diakoniának, alcíme szerint az Evangélikus Szemlének? Messzire kellett visszanyúlnom. Kamer Károly egykori Éurópa-szintü újszövetséges professzorom szerkesztette a tíz éven át, 1934-1944 között megjelenő folyóiratot, összefogva munkatársi gardájában a korabeli magyar evangélikus értelmiség és lelkészek, teológiai tanárok legjobbjait. Zay László interjúja belevág a Diakonia egyik célkitűzésébe: mondanivalónkat túlvinni egyházunk határán. Végül két különlegességre hívom fel a figyelmet az Olvasó Nép e számából. A szerkesztő, Tóbiás Áron itt közli első alkalommal két rádiós riportját 1956-ból: Németh Lászlóval a tihanyi-félszigeti Saj- kódon folytatott beszélgetését és a rádióban már műsorra tűzött,-de a közbejött események miatt akkor nem sugárzott Szabó Lőrinc-inter- jút. Szabó Lőrinc a művészetben, irodalomban a merész újítást és a hagyomány őrzését mondja előrevivőnek, s példáinak Aranyt, Ba- bitsot, Goethét nevezi. A beszélgetés végén Tóbiás Áron kérdés nélküli üzenetet kér a költőtől, s azy így hangzott: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek.” 0 Veöreös Imre