Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1986-10-19 / 42. szám

Evangélikus Elet 1986. október 19. jfts GYERMEKEKNEK Mk 15,42-47 Hogyan szolgálhatunk Jézusnak? Arimathiai József A ^ VASÁRNAP IGÉJE Mk 9, 14-29 Arimathiai József bátor ember volt. Ma a nagyobb településeken temetkezé­si vállalatok végzik ezt a szomorú feladatot. Falun rokonok, barátok, ismerő­sök. így volt ez Jézus ko­rában is. Jézushoz legkö­zelebb a tanítványai áll­tak. „Aki Isten akarata szerint cselekszik, az az én testvérem, az az én anyám" Mk 3,35. A tanít­ványok, . akik legtöbbet hallgatták Jézust, gyáván elfutottak. Igaz nem sza­bad elfelejtenünk, a Mes­ter olyan kivégzési mód­ban részesült, amely a gyilkosoknak, lázadók­nak volt a büntetése. Ki a barátja? Kik voltak a társai? Ki meri eltemet­ni? Aki erre vállalkozik bi­zonyára „cinkosa”. Ari­mathiai József bátor volt, nem törődött ezekkel a veszélyekkel. Annak a nagy tanácsnak, amelyik elítélte Jézust, tagja volt. A legkisebb büntetés, hogy ebből ki re készt hetik. Miért tudott ilyen bátor lenni ez az ember? Azért, mert várta Isten országát. Azért, mert Jézus igazi ro­kona volt. A Mester szavai a fülén keresztül a szívéig jutottak. Megértette, hogy Jézus’ nem csupán egy a sok vándor tanító kö­zött, akik tanítványaikkal együtt járták az országot, világot. Megértette, hogy Jézus nem a saját tudo­mányát hirdeti. Nem a sa­ját dicsőségét keresi, megértette, hogy Jézus: küldött. A világ Urának a küldötte, a Názáreti Jézus Isten országát hozta kö­zel. Azt az országot, ahol a legfontosabb törvény a szeretet. Azt az országot, ahol a bűnös bűnbocsá­natot kap. Ebben az or­szágban erőt kapunk egy olyan útra, ahol a minket ért sérelmeket nem torol­juk meg. Ez egy olyan or­szág, ahol a gonoszságot győzik le. Arimathiai Jó­zsef látta, hogy a nagy ta­nács tagjai irigyek Isten akaratára hivatkozva, sa­ját érdekeiket védelmez­ték. Arimathiai József nem akart velük azonosulni. Az elítélttel vállalt közös­séget. Egy ilyen emberért, akit ennyi igazságtalan­ság ért érdemes áldozatot hozni. Zsidó szokás sze­rint aki halott embert érin­tett, hét napig nem mehe­tett templomba, nem ve­hetett részt ünnepeken. Pedig itt egy nagy ünnep előtt állt Izrael népe. Sok „turista” is érkezett Jeru­zsálembe a páska ünne­pére. Arimathiai József le­mondott az ünnepről, s a pénzét sem sajnálta a te­metkezési költségekre. Talán a saját számára előre elkészített sziklasír­ba tette Jézust. Ilyen áldo­zatokra, szolgálatokra, ilyen bátorságra csak azért volt képes, mert megértett valamit a Mes­ter szavaiból. Amíg hall­gatta Jézust, amíg nézte szenvedő tekintetét, nem a saját igazságát kereste, hanem szívével figyelt a Mesterre. Ha nyitott szívvel figye­lünk Jézusra, akkor ne­künk is ad alkalmat és erőt ilyen lehetőségekre. Szabóné Piri Zsuzsínna MINDEN LEHETSÉGES A mesék világa jut talán eszünkbe, amikor ez a két szó előttünk áll. Hányszor eltűnődtem már azon, de jó, de szép is lenne egy ilyen világ! De fel kell ocsúdni, és az a szomorú tapasztalat, hogy életemben újra és újra lehetetlenségek fala vesz körül. Ez sem sikerül, meg az sem. S aki olvasod a vasárnap igéjét és e sorokat, eszedbe jut, mennyit imádkoztál már, hogy gondjaid megoldódjanak. Kértél gyógyulást, kértél sikert, talán békességet a családodban, talán azt, hogy Isten változtassa meg a férjedet, feleségedet, gyermekedet. De nem történt változás, ezért csalódtál az Úrban. Jézus szavai szerint nem elég csak kérni, imádkozni, hanem teljes hittel kell ezt tenni. Nem a mondáson, hanem a hiten van a hangsúly. Talán fordultál már lelkészedhez, hogy ő imádkozzék és járjon köz­be a te ügyedben. Ebben az esetben is lehet rossz tapasztala­tod. De Jézus nekünk sem mond mást, mint amit az apának mondott: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” Mit jelent hinni? Luther nagyon határozottan hívja fel a figyelmet arra, hogy a hit bizalmat jelent. Sokan mondják: „Én elhiszem, hogy van Isten.” Ez nem hit. Valaki azt mond­ja: „Tudom, hogy szeret engem az Isten.” Ez hit. Sokan mondják: „Én elhiszem a bibliai csodákat, mert nagy részüket meg is lehet magyarázni.” Ez még nem hit. De ha valaki meggyőződött róla: „Isten ma is mindent megtehet,” ez már hit. Sokan mondják: „Valakinek csak kell kormányoznia a világot.” Ez sem hit. Aki azonban azt szeretné, ha az életét kormányozná az Isten, az hisz benne. Ha tudod, hogy szeret, hogy ma is mindent megtehet, ha bízol benne, hogy jót akar neked, akkor hiszel. Hogyan lehet ilyen hitet nyerni? A beteg fiatalember édes­apjának furcsa hitvallása és imája példa lfihet erre. Őszintén és alázatosan mondja, hiszek, de nem úgy, ahogyan kellene: „segíts hitetlenségemen.” 1941-ben megjelent egy imakönyv: A lelkipásztor imádsága. A hét minden napjának reggeli imá­ja ezzel fejeződik be: „Hiszek Uram, légy^ segítségül az én hitetlenségemnek.” Rendszeresen használom ezt az imaköny­vet, de még egyszer sem éreztem, hogy felesleges mondani. Ennek az őszinte szívvel mondott imának az áldását sokszor megtapasztaltam személyes életemben, családomban és gyüle­kezetemben. Nem mondom, hogy mindig minden kérésemre igennel felel az Isten, de egyre több tapasztalatot szerezhetek arról, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Merd elmondani életed minden gondját Jézusnak és ne szégyelld, ha erőtlen is a hited. Igénk nemcsak azt állítja elénk, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, hanem a hit is lehetsé­ges annak, aki kéri. Hiszen ugyanaz az Isten adja a hitet, aki ezért a hitért nagy dolgokat fog tenni az életedben. Bozorády Zoltán IMÁDKOZZUNK Uram, eléd hozom gondjaimat, kérlek segíts! Hiszek, segíts hitetlenségemen! Ámen. „...A holnap felől is reménység...” Fiataljaink jól ismerik azt az ifjúsági konferenciákon, bibliakörökben gyak­ran felcsendülő éneket, melynek egy kiragadott sorát címként helyeztem írásom fölé. Nem véletjenszerű ez a választás. Mondanivalóm szándékát tükrözi a töredékes, de pozitív tartal­mú cim\ 1 Sokszor halljuk és mondjuk: „az if­júságé a jövő”. Van-e ennek a mondat­nak aranyfedezete? Milyen reményekre jogosít bennünket egyházunk ifjúsága? Milyen lesz ennek az ifjúságnak az egy­háza? Az evangélikus fiatalság az utób­bi tíz-tizenöt évben kezdett eszmélődni. Ennek tagadhatatlan jelei vannak gyü- lekezeti szinten, vagy például a Teoló­giai Akadémiára jelentkezők létszám- növekedésében. Valami új indult meg, ami szétfeszíteni igyekszik az etidigi formákat, mint a csíra a maghéjat. Jó, hogy így van? Talán nem mindig és nem minden­ben, de mégis kellett és kell a megúju­lás. Élénkülő ifjúsági közösségeinket látva lehetünk-e optimisták? Ezé £z if­júságé a jövő? Azt hiszem, sokkal több kell az opti­mizmusnál: „reménység, reménység, a ' holnap felől is reménység!” Amíg az optimizmus az önbizalom gőgjéből táplálkozik, addig a reménység Isten előtti alázattal tekint a jövőbe. Ezsaiás- sal együtt jól tudjuk, hogy „elfáradnak, ellankadnak az ifjak is... de akik az Úrban bíznak, erejük megújul..Ez a Biblia reális látása az ifjúsággal kap­csolatban. A fiatal élet sérülékeny, mint a friss tavaszi hajtás, óvni kell a káros hatásoktól, feltörő energiáit jó irányba kell terelni - törődni kell vele. Ez a felelősség egyházunké, gyülekeze­teinké! A Szentírás ugyanakkor olyan fiatalokról is beszél, akik fontos külde­tést kaptak Istentől. Sámuelt gyermek­ként szólítja meg Isten, Jeremiást így teszi prófétává: „Ne mondd, hogy fia­tal vagy, hanem menj...” (Jer 1,7.) Az Újszövetségből Timóteus, akit Pál idős presbiterek fölé is rendelt a gyülekezet­ben, a fiatalok szolgálatának jelképévé vált. Az ifjúság küldetését egyházunk­nak és gyülekezeteinknek nagyon ko­molyan kell vennie! Ezek után lássuk; milyen a mi ifjúsá­gunk? MEGKÍSÉRTETT IFJÚSÁG Pénz, szex, népszerűség; könnyű élet, drog, gyökértelenség... Sok tízezer más fiatallal együtt ilyen hatások pergőtü­zében él az evangélikus fiatal is. Egy neves pszichológusunk könyvében újra és újra felteszi a kérdést: hogyan állhat meg ilyen helyzetben a mai fiatal? Mintha csak a Ti 9. Zsoltár 9. versét olvasnánk: „Hogyan tarthatja tisztán életútját az ifjú?” Hála Istennek, sok fiatalunk elfogadja a választ is: „Úgy, hogy megtartja igédet.” A kevésből mégis túl sokan kallódnak. Imádkoz­zunk értük K. B. Ritterrel: „Oltalmazd a gyülekezet ifjúit és leányait, hogy ser-. dűljenek és éljenek tisztaságban és sze- mérmetességben...” ŐSZINTE KÖZÖSSÉGRE VÁGYÓ IFJÚSÁG A néhány éve Gyenesdiáson beindult nyári ifjúsági konferenciák meglepő ta­pasztalata, hogy elemi erővel tört fel a közösségre való vágy - -mégpedig a ke­resztyén közösségre való vágy. Az első évek túljelentkezésére nem is voltunk felkészülve. Ez egyszerre jelent örömöt és sürgető feladatot is. A Gyenesre, vagy Fótra jelentkező fiatalok az őszin­te, lelki közösséget keresik - bizonyára meg is találják. A gyülekezet közösségében mégis sokszor nem találják helyüket fiatal­jaink. Ennek oka a gyökértelenség. Va­lahol megszakadt a természetes kap­csolat a nemzedékek közt az egyház­ban is... Keresnünk .kell a módját, hogy a 148. Zsoltár szerinti közösség újra megvalósulhasson: „Ti ifjak a leányokkal, öregek a fia­talokkal együtt dicséljétek az Úr ne­vét!” i ÉNEKLŐ IFJÚSÁG „Tiéd ez a dal, neked énekel aj­kam. . ' „Jézusról zeng már énekem, Míg egykor hozzá megérkezem...” „Gyertek velünk még ma énekelni és örülni...” Töredékek, dallamfoszlányok abból az igen tekintélyes énekanyagból, mely vidám konferenciákon vagy bensősé­ges találkozókon újra és újra felcsen­dül. Van, aki szertelen túlburjánzásnak véli ezt a több száz darabból álló ének­termést. Én a megújuló szív mindig új énekét hallom ki belőle... Az éneklés­nek az egyházi ifjúság életében elsődle­ges szerepe van. Jelenlegi gyakorla­tunkban szinte egyedüli eszköze fiatal­jainknak a gyülekezeti szolgálatra. Amikor a „nagy” gyülekezet a fiata­lok kis csoportjának szolgálatát hall­gatja az istentiszteleten, talán az egy­ház holnapja felől is reménység ébred a szivekben... AZ ÚJAT KERESŐ/IFJÚSÁG Vonzó-e ‘ evangélikus ’ egyházunk a fiatalok számára? Történelmi, hitbeli örökségünket megőrizve utat találunk-e á mai ifjú­sághoz? Külföldi példák nyomán ná­lunk is sokfelé próbálkoznak szokatlan új formák bevezetésével. Valljuk azon­ban, hogy Krisztus népe az igazán újat a rábízott evangélium tartalmában hordja. Vonzó lehet egy látványos egy­házi show-műsdr, sok fiatalt megragad egy modern külsőségek közt megtar­tott úrvacsora, de igazán újat csak a személyes életújulásban, az újonnan- születésben kaphatnak a fiatalok. Ez csak Krisztus által történhet, aki teg­nap és ma és mindörökké ugyanaz - ezért örökké új! A SZOLGÁLATRA KÉSZ IFJÚSÁG Egy kép .van előttem: tolókocsis fiú egy szabadtéri rendezvény mozgalmas sűrűjében. Kocsiját jóvágású, egészsé­ges fiú tolja. Mindkettőjük arcán önfe­ledt mosoly... Amíg a képet nézem, egy szeretetin- tézményünkre gondolok, melynek ve­zetője szomorúan mondta el, hogy sok gondozottjukhoz nagyon kevés az ápo­ló. Kevés olyan fiatal van, aki keresz­tyén hitét következetesen végiggondol­va,_ életét ilyen szolgálatra rendezi be. • Összegezve az eddigieket, megkér­dezzük: Mit jelent ma evangélikus fia­talnak lenni? Jó hangulatú konferen­ciákat, gitárzenét, lélekemelő bibliakö­röket csupán? „...a holnap felől is reménység...”? Csak akkor, ha van Szolgálatra kész, vagy legalább szolgálatra készülő ifjú­ságunk! Győri Gábor Újra az Olvasó Népről Sztehlo ünnepségek Budavárban és Nagytarcsán „A szeretet soha el nem múlik" (Folytatás az 1. oldalról) A nagy tárcsái Sztehio-emléktábla leleplezése. Balról jobbra: Terjánszki János fel­ügyelő, dr. Fabiny Tibor profeszor, Fényes Mihály gondnok, Gáncs Péter lelkész. NAGYTARCSA Egy esztendővel ezelőtt lapunk­ban is hírt adtunk arról, hogy az önállósulásának ötvenéves jubileu­mát ünneplő nagytarcsai gyüleke­zet elhatározta, hogy méltóképpen kívánja megőrizni első lelkészének, Sztehlo Gábornak emlékét. A Sz­tehlo utca és emléktábla tervéből egyelőre csak az utóbbi valósulha­tott meg. A templom bejáratánál elhelye­zett emléktábla ünnepélyes leleple­zésén dr. Fabiny Tibor teológiai tanár mondott beszédet, aki külö­nösen is kiemelte a „magyar Ma- karenkónak” is nevezhető, gyer­mekment ő lelkész pedagógiai munkásságát, melynek igazi jelen­tőségét csak most kezdjük felfedez­ni. Ennek a pedagógiai tevékeny­ségnek egyik első gyümölcse éppen Nagytarcsán érett be a Tessedik Sámuel Népfőiskola megszervezé­sével. Egyháztörténész professzo­runk a következő mondatokkal zárta Szthelo Gábor méltatását: „Nagytarcsa evangélikussága kö­szönje meg Istennek első lelkipász­torát, Nagytarcsa társadalma pe­dig világnézeti különbség nélkül le­gyen büszke a parasztság önzetlen tanítójára, aki mindig, minden kö­rülmények között ember tudott maradni az embertelenségben.” Sztehlo Gábor szolgálatának gyülekezeten túli elismerését jelez­te, hogy a csaknem ötszáz főnyi ünnepi gyülekezetben jelen voltak a helyi Tanács, a Népfrofat, a Falu­múzeum és a Kultúrház felelős ve­zetői is. Az emléktábla leleplezését köve­tően Terjánszki János felügyelő helyezte el a hálás emlékezés ko­szorúját, a gyülekezet lelkésze pe­dig befejezésül magát Sztehlo Gá­bort idézte, aki az emléktáblán is olvasható igéről egyik népfőiskolái körlevelében többek között ezt ir­ta: „Ha kedves Testvéremnek egy­szer megmutatta Isten a szeretetét, akkor egészen bizonyos, hogy ez a szeretet nem veszett el, hanem to­vább ment életén keresztül a má­sikhöz. Isten csodája ez a szeretet, soha el nem fogy...” G. P. , Több mint két esztendeje, hogy kulturális rovatunk foglalkozott az Olvasó Nép című folyóirattal és a mozgalommal, amelyet képvi­sel. Most újra előttünk van egy szám, gazdag tartalommal (1986/ 1.): A 160 oldalas kötetből csak keveset emelhetünk ki, hiszen a tel­jes beszámoló szétfeszítené kere­teinket. Rögtön az első oldal felkelti fi­gyelmünket. Régi dolgok között kotorászva, a cikk írójának kezébe került véletlenül egy megsárgult papírlapon két évtizeddel ezelőtti ún. bestseller-lista a nyugati világ legkapósabb, legkönnyebben elad­ható könyVeiről. Felsorolja a 21 könyv szerzőjét, címét. Érdemes végignézni: ma már elavult olvas­mányok és időálló értékek válta­koznak benne. Nagy rosta az idő. Hol van már Cronin Ezt látják a csillagok könyve?! Az idős nemze­dék emlékezik még rá. De Thomas Mann A Buddenbrook-ház regénye vagy Hemingway Az öreg halász és a tenger prózai eposza a világiro­dalom nem fakuló darabja. Szere­pel a listán olyan könyv is, amelyet méltatlanul nem forgatnak ma­napság mint A. Munthe felejthe­tetlen műve, a San Michele regé­nye. A listához pedig ezt fűzi .a mai közlő: „A 21 könyv mellé írtak még egy könyvet, az ’örök bestsel- ler’-t: a Bibliát.” A csehszlovákiai magyar kultú­ra nyomában jár három cikk: ho­gyan került szóba Mikszáth a prá­gai egyetemen; milyen missziót vé­gez a komáromi Magyar Területi Színház meg a kassai fiókszínháza; milyen irodalmi estet rendeztek Párkányban (Sturovo)? Az utóbbi­ról a beszámoló Babits vallomásá­val zárul - a költő éppen szemközt, a Duna innenső partján, az eszter­gomi nyárilakban fogalmazta meg: „Magyar irodalom csak egy van,, egyetlen föld, melynek termő tala­ja a magyar nyelv...” Lapozgatásunk során egyszer- csak a mi Sztehlo Gáborunkkal találkozunk. Bozóky Éva számol be emlékiratának megjelenéséről egyházunk kiadásában, és a keltett hullámgyűrűzésről: az emlékét megelevenítő tévéfilmről, az Evan­gélikus Országos Múzeum Szteh- lo-kiállításról és a hazahozott hamvai fölött el nem fogyó friss virágokról. Az emlékiratot az Evangélikus .Országos Levéltár őrizte, s a Diakonia folyóiratunk dobta be a köztudatba, amikor 1981-ben két számában szemelvé- nyesen közzétette. A sikerkönyv első kiadása 1984-ban jelent meg, s követte ebben az évben a máso­dik kiadás. Az Olvasó Nép is elérkezik eb­ben a számában a folyóiratunkig. „Protestáns folyóiratok” főcím alatt Zay László mutatja be a re­formátus Confessio-t és az evangé­likus Diakoniá-1. A két folyóirat szerkesztőjével, Tenke Sándorral és e sorok írójával folytatott be­szélgetését közli, nagyon tárgysze­rűen, rokonszenves megvilágítás­ban. A hozzám intézett kérdései­ből itt egyet említek, mely engem is elgondonkoztatott: volt-e elődje a Diakoniának, alcíme szerint az Evangélikus Szemlének? Messzire kellett visszanyúlnom. Kamer Ká­roly egykori Éurópa-szintü újszö­vetséges professzorom szerkesztet­te a tíz éven át, 1934-1944 között megjelenő folyóiratot, összefogva munkatársi gardájában a korabeli magyar evangélikus értelmiség és lelkészek, teológiai tanárok leg­jobbjait. Zay László interjúja bele­vág a Diakonia egyik célkitűzésé­be: mondanivalónkat túlvinni egy­házunk határán. Végül két különlegességre hí­vom fel a figyelmet az Olvasó Nép e számából. A szerkesztő, Tóbiás Áron itt közli első alkalommal két rádiós riportját 1956-ból: Németh Lászlóval a tihanyi-félszigeti Saj- kódon folytatott beszélgetését és a rádióban már műsorra tűzött,-de a közbejött események miatt akkor nem sugárzott Szabó Lőrinc-inter- jút. Szabó Lőrinc a művészetben, irodalomban a merész újítást és a hagyomány őrzését mondja előre­vivőnek, s példáinak Aranyt, Ba- bitsot, Goethét nevezi. A beszélge­tés végén Tóbiás Áron kérdés nél­küli üzenetet kér a költőtől, s azy így hangzott: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek.” 0 Veöreös Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents