Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-06 / 27. szám

Evangélikus Elet 1986. július 6. jfts GYERMEKEKNEK Lk 15,11-24. Hogyan tanít Jézus? „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.”-Elveszett tárgyakról, eltűnt Végre eszébe jutott az dolgokról többször hallha­tunk, mint elveszett emberek­ről. Nem az az elveszett em­ber, aki eltéved az utcán, ha­nem aki életmódjával, csele­kedeteivel vagy beszédével elveszíti eredeti emberi érté­keit: nem becsüli a családi élet békességét, a kiegyen­súlyozott, munkával és pihe­néssel eltölthető napokat, vagy a szeretetet, jóságot és hűséget. Ezek megteremtése vagy élvezete helyett inkább csavarog, egyik napról a má­sikra él, nem tartozik senki­hez, barátai is csak addig vannak, amíg ő tud fizetni nekik a mulatozóhelyeken. Az ilyen elveszett, céltalanul élő ember is valaki számára mindig fontos marad, erről szól Jézus példázata: Egy embernek volt két fia. A fiata­labbik megunta az otthoni életet, elkérte apjától a va­gyon rá eső részét, azután összecsomagolt és elment vi­lágot látni. Előbb nagy lábon élhetett: volt pénze, vagyona, lettek barátai is bőven, akik vele együtt ettek-ittak, mula­toztak napról napra. A fiú örült a szabad és gondtalan­nak tűnő életnek; nem is ju­tott eszébe, hogy egyszer en­nek majd vége Ipsz. Amikorra minden pénze elfogyott, a „barátai" is elfogytak. Egye­dül maradt, éhesen és szegé­nyen. Ráadásul még éhínség is kezdődött azon a vidéken, még koldulni sem mehetett el, hiszen az ott élőknek is alig volt mit enniük. Elszegő­dött hát egy gazdához, aki a disznók legeltetésével bízta meg ót. Szívesen evett volna abból az eleségből is, amit a disznók esznek, de senki sem adott neki enni. apai ház, ahol felnőtt. Ott még a béreseknek, szolgák­nak is bőven jutott mindig a kenyérből, itt pedig már szin­te az éhenhalás fenyegette őt. Elhatározta tehát, hogy hazamegy és ezt mondja ap­jának: Atyám, vétkeztem Is­ten ellen és teéllened. Kérlek téged, bocsáss meg nekem, és fogadj be házadba béres­nek, szolgának, mert nem vagyok többé méltó arra, hogy fiad legyek. Elindult hát, hazavánszor- gott lesoványodva, lerongyo­lódva, porosán és piszkosan. Apja azonban már messziről észrevette őt, hiszen már rég­óta várta haza elveszett fiát. Nem is várta meg, hogy az hazaérjen, hanem ő futott eléje, megölelte, megcsókol­ta, édes fiának szólította! A fiú elgyötörtén kért tőle bo­csánatot és ezt mondta: „Atyám, vétkeztem az ég el-, len és teellened, nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak ne­vezz.” Nem is kellett tovább mondania. Apja annyira örült hazatért fiának, hogy rögtön levágatott egy hízott borjút, nagy lakomát rende­zett, felöltöztette fiát a leg­szebb ruhába, gyűrűt húzott az ujjára. Nem szolgaként, hanem saját fiaként fogadta őt vissza házába. fgy örül a mennyei Atya is minden megtérő bűnösnek, minden tékozló és elveszett gyermeknek és felnőttnek, akik Hozzá újra visszatérnek tévelygő útjaikról. Jézus arról biztosít, hogy Ö állandóan keresi és meg akarja menteni az eltévedtet, elveszettet, hogy mi is megtér­jünk és örök életünk legyen. Koskai Erzsébet A VASÁRNAP IGÉJE Kol 2,12-15 A keresztség Krisztushoz tartozásunk pecsétje Jelent-e számomra valamit az, hogy meg vagyok keresztel­ve? Vagy csupán csak egy régi népszokást látok benne, amely­hez szüleim is ragaszkodtak, mert a komaságban a barátság megpecsételését látták, vagy a családi kapcsolat szorosabbra fűzését érezték? Függetlenül attól, hogy a szüleim milyen indítékból kérték, s keresztszüleim milyen hittel vállalták, a keresztség Isten pecsétje az életemen. Isten szeretetének a jele, amellyel meg­szólított, elhívott és Jézus Krisztushoz kapcsolta az életemet. Aki meg van keresztelve, de nem bízik Istenben, a Jézus Krisztusban kapott szeretetben, nem veszi észre, hogy Isten ma is munkálkodik értünk, az nem is gondolhat mást a ke- resztségről, mint hogy az a névadás népszokása. Hitetlensége éppen abban lesz akadállyá, hogy a keresztségben kapott ajándék nagyságát felismerje s annak áldásában részesüljön. Elutasító magatartása azonban nem menti fel Isten előtti felelőssége alól. Pál apostol arra figyelmezteti a kolosséi gyülekezetét, hogy milyen nagy ajándékot jelent számukra a Krisztussal való közösség, amelyre Isten a keresztség által elhívta őket. Ez a figyelmeztetés ma nekünk szól. Keresztségünk bekapcsol bennünket Krisztus halálába. Le­zárja életünknek egy olyan szakaszát, amelyben nem voltunk Istené. Nem lehettünk biztosak életünkre vonatkozó akaratá­ban, nem reménykedhettünk szeretetében. Amikor a kereszt­ség által Isten elpecsételt magának, bűnbocsátó kegyelmével ajándékozott meg, megváltottál sorába állított bennünket. A nekünk megváltást szerző, értünk megfizető árat Krisztus áldozati halálában kaptuk. Általa lettünk Isten gyermekei. A keresztség bekapcsol bennünket Isten újjáteremtő hatal­mába. Az elkezdett munkát Isten folytatni akarja rajtunk. Felénk hangzó szava és a benne bízó hit által nevel bennünket. Egyre jobban megismerteti magát velünk. Szeretetével magá­hoz köt és kedvessé teszi számunkra akaratát. Mellénk áll erejével, hogy a kísértésekben megállhassunk, győzni tudjunk önmagunk önzésén, indulatain, szeretetlenségén. Szeretetével alapot ad az életünknek. Megnyitja szemünket, hogy felismer­jük, nélküle csak a magunk törvényét követve élhetünk. Vá­gyaink, kívánságaink, félelmeink Isten akaratával ellentétes utakra sodornak bennünket, nagyon sok szenvedést okozva önmagunknak is és embertársainknak is. Keresztségünk bekapcsol bennünket Krisztus feltámadásá­ba. Halál feletti győzelmének részeseivé tesz bennünket. Lehe­tővé teszi, hogy egész életünket abban a reménységben éljük, hogy Isten szeretetétől a halál sem tud elválasztani bennünket. Bár szenvedjük életrontó hatalmát, Isten kegyelme akkor is velünk van, amikor meghaltunk, s szeretetének életre vivő erejét feltámadásunk örömével éljük majd át. Ebben erősíte­nek bennünket ígéretei s mindaz, amit értünk tett. Mert Krisz­tus értünk halt meg és értünk támadt fel. Az élet nyomorúságai között gyakran felvetődik a kérdés, hogy igazán szeret-e bennünket Isten, gyermekeiként bánik-e velünk? A kísértések bennünket sem kímélnek. Keresztségünk azonban Isten elhívó szeretetének olyan jele az életünkön, amelyből mindig újra bizonyosságot nyerhetünk: Isten Krisz­tushoz kapcsolta életünket, s az az akarata, hogy ismerjük kegyelmét, bízzunk benne, s Krisztus által örök életet nyer­jünk. i Magyar László IMÁDKOZZUNK Mennyei Atyánk! Te ismered erőtlenségünket. Tudod, hogy nélküled mennyi félelem, aggodalmaskodás és reménytelenség gyötri életünket. Köszönjük, hogy gyermekeid lehetünk. Keresztségünk tegye számunkra bizonyossá, hogy egészen a tieid vagyunk, s a Krisztusban kapott bünbocsánat öröme és az örök élet reménysége töltse be szívünket. Amen. Híradás Korinthusból , Korinthusba érkezik Pál apostol az Úrnak 50. esztendejében. Már mögötte van Athén fanyalgó filozófusaival, s az ismereüen Isten oltárával. Jön, sietve, egyszerűen, szerényen, saruban, porle­pett köpenyben. A feladata nem köny- nyű, de rég megszokta, hogy ne mérics­kélje a súlyt, melyet emelni kényszerül. Belső parancs hajtja, ellentmondást nem tűrő, és ő rábízza magát a benne munkálkodó, vezérlő Lélekre. A város fölött még ott magasodik Apollón temploma. Még a Kr. e. 146. évi római pusztítás előtti korból szár­mazó. Rom. Dór oszlopai egyszerűek, de harmóniát, mértéket, szépséget su­gárzók. Tökély és szépség jellemez itt szentélyt és szobrot. Athéné és Apollón nem jók, de szépek. Szellem, tudás, vi­lágosság, rend és értelem jelképei. De jelen van az egész mondavilág, olyany- nyira összeforrott a tájjal, hogy szinte érzékelhető. A csalitban forrás fakad: Peiréné nimfa könnyei folynak, Arte­misz, a vadászat istennője véletlenül lenyüazta gyermekeit. Nimfák, faunok, szatírok bujkálnak itt, róluk beszél a közfürdő márványmozaik padlója, a medence csobogója, és róluk dalol a költő az árkádok alatt. Az agorán csá­szárszobrok sorakoznak, ott az isteni Augusztus is, erősen elálló fülével. Ez különbözteti meg fenséges kollégáitól, akik furcsamód mind hasonlítanak egymásra, mert vagy a hatalom mester­sége, vagy a szobrász hízelgése a méltó­ság azonos mázával vonta be arculatu­kat. És jön a kis, porlepett keleti ember, jön, hogy megvívjon ezzel a világgal; hozza a jó hírt, hozza és mondja, nem törődik se Apollónnal, se Athénével, se a császárokkal és légióikkal; nem nézi, kivel száll szembe, s az milyen erős; csak mondja, amit mondania kell, és mire körülnéz, gyülekezetét lát maga körül. Olyan, amilyen, de gyülekezet. Most aztán kínlódhat vele. írhatja majd neki a „könnyek levelét”. Dorgálhatja, int­heti, kitárhatja a szivét, elmondhatja a szeretet himnuszát, a legszebbet, amit valaha is emberi elme e tárgyban alko­tott; felhánytorgathatja szenvedéseit, mutathatja sebeit, pattoghat, veszeked­het, tehet bármit, törököt fogott velük. Mert ezek széthúzok, pártoskodók, vi­szályt szitok; pogány bíróhoz menhek igazukért, elszeretik egymás feleségét; a maguk elemózsiáját eszik az agapén, oda se néznek, ha közben a másik az éhkoppot nyeli. Viaskodik velük és értük. Tudja, hogy még nem szilárdultak meg ben­nük a jellem tartópillérei, s úgy inga­doznak jó és rossz között, ahogy a mér­leghinta jár fel s alá. Nincs gátlásrend­szer, mely akcióba lépve a tudat alján tenné lehetetlenné a rossz cselekvését. Ezek nem a Törvény gyermekei (bár azok sem tudták betölteni a törvényt, ha erkölcseik messze meg is haladták a korinthusiakét). Akadnak ugyan itt is sokan a Törvény gyermekei közül, Ale­xandria után itt a legnagyobb á zsidó diaszpóra, velük is van baja elég, de az másféle. Gyűlnek, gyűlnek az emberek köré­je, hallgatják, hisznek neki, bíznak ben­ne. Botladoznak a maguk útján, de már elfogadták az üzenetet. Pedig aki­ről ő beszél, az nem a görög értelemben vett szépség képviselője; „fájdalmak férfia” ő, sebek borítják és - ó borza­lom rágondolni is! - rabszolgák halálá­val halt, kereszten, és amíg a földön járt, szegény volt, egyszerű, nem volt hová a fejét lehajtania. A büszke patrí­ciusok, polgárok, bankárok, hajótulaj­donosok és kalmárok elfordulnak ele­inte. De közben mind többen döbben­nek rá (közülök és családtagjaik közül is), hogy az élet nem harmónia, szép­ség, tökély és mérték, hanem kín és gyötrelem, és könny, és súly és mázsa. Az pedig, aki a messzi Jeruzsálemben meghalt a kereszten, az megszentelte szenvedéseinket, lehajol hozzánk, osz­tozik sorsunkban, bűneinket elvette, és elfogad bennünket úgy, amilyenek va­gyunk. Nem hagy magunkra. De hát miért szeret? Miéri osztozik bánataink­ban? Mi köze a bűneinkhez? És egyálta­lán mi köze az emberekhez? Miért halt meg értük? Hogy is lehetne ezt megérte­ni, hiszen a görög isteneknek eszük ágá­ban sem volt senkiért sem meghalni, ezt senki sem várta tőlük, a saját zárt vilá­gukban éltek, ahonnan a földi lakók közé. csak akkor tévedtek, ha akartak tőlük valamit. A földi lakók sorsát kü­lönben sem ők tartották kézben, hanem a végzet, amelynek a párkák fonták fonalát. De hát ki az az Isten, akinek fontos az ember? Aki nem fordul el undorral ettől a nyüzsgő hangyabolytól, nem ir­tózik a törvényét betölteni képtelen te­remtménytől? Róla beszél a keletről jött ember. És Fiáról, a Megfeszítettről. Amit mond, merőben új. Örömhír. A végtelen, a mindent legyőző, a halálnál is erősebb szeretet híre. Felkapja fejét a fanyalgó patrícius is. Odafigyel a paloták lakója. És odahú­zódnak az elesettek, a szegények, a be­tegek. Mégis olyan nehéz változtatni az életükön. Önmagukon. Győzködhet velük az a törékeny termetű, fürge és fáradhatatlan kis ember. * Korinthus ma holt város. Romvi­dék. De ez a város holtában is fecseg, ez nem őriz titkot, beszédes kövei min­dig új meg új értesüléseket súgnak a régészek fülébe. Néhány évtizeddel ez­előtt itt találták meg azt a feliratos kö­vet, mely Claudius császár üdvözletét vitte barátjának Gailiónak, Korinthus prokonzulának. Gallio az 52-es évben töltötte be ezt a hivatalt, bizonyossá vált tehát, hogy Pált 52 tavaszán vitték elébe a zsinagóga vezetői, zavarkeltés- sei vádolva őt; ám Gallio elhárította a vádat, el az ítélkezést. Ami egy népcso­port, egy felekezet belügye, abba ő nem szól bele. Könnyed és nagyvonalú, nemhiába a költő-filozófus, a sztoikus Seneca testvérbátyja. A megtalált kő bizonyossá tette Gallio konzulságának évét, ez az időbeli támpont megkönnyí­tette az eligazodást Pál életrajzának kronológiájában is. Az agorán ott a rostrum (görögül: béma), á szószék, ahonnan Pál szólt a város népéhez. Gallio is itt ülhetett, amikor az apostolt elébe vezették. Hatott-e rá a szava? Se- necát, az öccsét, titkos keresztyénnek tartották... A rostrumon márványtábla: „Ezért nem csüggedünk, hanem ha a külső em­berünk felemésztődik is, a belső mégis napról napra újul. Mert ez a mi pillanat­nyi könnyű szenvedésünk minden mérté­ket meghaladó nagy örök dicsőséget sze-1 réz nekünk; mivel mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok ellenben örökkévalók.” (2Kor 4,16-18.) Apollón dór oszlopai alkonyi fény­ben izzanak. A rostrum szerény már­ványtáblájának sorai szikráznak a reg­geli napsütésben. A mai kikötővárosba vivő úton - mint görög földön mindenfelé - kis kőaszta­lon apró kápolna áll. Fából faragott, nem nagyobb babaháznál. Aprócska ikon van benne, előtte mécs vagy gyer- tyá, a kőasztalon mindig ott a friss virág. Hozhattak, bármi vihart a történelem vad orkánjai, ez a virág kétezer év óta nem hervadt el. Bozóky Éva Számítanak ránk! A konfirmációm után mint sok fiatal, én is elhagytam a gyü­lekezetét. Tanultam és éltem a fiatalok megszokott életét. Nyolc év telt el így, míg egyszer egy fiatal barátom beszélt nekem Jézus Krisztusról. Nem volt evangélikus, de a lelkészemhez küldött, hogy bepótolva az el­mulasztott éveket igyekezzek ke­resztyén emberré lenni. Megfo­gadtam a tanácsát és amilyen gyorsan elszakadtam, olyan gyorsan bekapcsolódtam a gyü­lekezet életébe. Sőt ennél több is történt: bibliaolvasó, Jézus Krisztusra figyelő ember lettem. Lelkészemmel való beszélgetés során Isten megmutatta, hogy jelentkeznem kell a Teológiára. Most készülök a felvételire. Legkedvesebb órám az ifjúsági Minden tavasszal a tavaszi szünetben ‘elmegyünk a konfir­mandusokkal kirándulásra. A hangulat nagyszerű azon a három napon. Ilyenkor mind­nyájan közelebb kerülünk egy­máshoz, segítve ezzel a még fiatalabbak beilleszkedését. Fő feladatunk a most konfirmál­tak megtartása és az elszéledt tagok összegyűjtése. Közülünk néhányan szívesen látogatják a szomszédos gyüle­kezetek ifjúsági alkalmait. Ez figyelemreméltó dolog és széle­síteni, általánosítani kellene, mert sokat tanulnánk mi is, és ami szintén fontos, új barátsá­gok születnének, ami által Is­tenhez kerülünk közelebb. Gyülekezetünk énekkarának jó részét ifjúsági tagok alkot­A rákospalotai ifjúság serdülő csoportja óra. Az ifjúsági szobában tartjuk, melyetekét éve alakítottunk ki. Az összejöveteleket általában lelkipásztorunk, Bolla Árpád vezeti, néha azonban egyik­másik ifjú veszi át a szerepét. Minden alkalommal sokat éne­kelünk gitár kísérettel. Gyakran szolgálunk gitáros énekkel az is­tentiszteleteken, a gyermekbib!- lia körökön és a szeretetvendég- ségeken. * A gitározásnak van jövője ná­lunk, hiszen már jelentkeztek utódok, akiket szívesen okta­tunk. Az ifjúsági órák végén mindig sokat játszunk. Mivel sok igen fiatal van közöttünk, nem is lehet csodálkozni azon, hogy néhányan a beszélgetés alatt is a játékra koncentrálnak. Az ő'hívő személyiségük ki­alakításában is nagy szerepet ját­szik a Gyenesdiáson nyaranta megrendezésre kerülő ifjúsági konferencia. ják, kik igen lelkesen végzik szolgálatukat. Részt vettünk Kiskőrösön az Országos Ének­kari Találkozón. Gyülekeze­tünk legtöbbet foglalkoztatott kántora szintén ifjúsági tag. A felnőttek megbecsülik a fiatalokat, számítanak ránk, ezért közülünk kettőt már be­választottak a presbitériumba. Van ifjúsági közösségünkben egy 7 fős lelkes csoport. Ők azok, akik ha tehetik, mindig ott vannak az ifjúsági órán, szervezik a szolgálatokat, amin természetesen részt is vesznek. Rájuk mindig lehet számítani. Minden feltétel adott, hogy elinduljunk azon az úton, me­lyet Isten mutat nekünk. Ha nem látnánk meg ezt az utat, csak kémünk kell naponként megújuló imádságban és Ő rá­vezet mindnyájunkat. Sikter János JÚLIUSI KRÓNIKA 450 éve, 1536. július 12-én halt meg Balesben ROT­TERDAMI ERASMUS, a németalföldi nagy humanista tudós, filológus, író. 1469- ben született Rotterdamban. Rokonai un­szolására 1492-ben szerzetesi fogadalmat tett, amely alól a pápa később feloldotta. Párizsban lett egyetemista (1495). Ezután felváltva Angliában, Franciaországban és Olaszországban élt. 1550-ben jelent meg a latin mondások gyűjteménye, az Adagio, mely egy csapásra híressé tette Erasmust. 1514-ben Baselben telepedett le. Itt élte fény­korát 1516-18 közötti években. 25 éve, 1961. július 16-án halt meg Budapesten BÓ­KA Y JÁNOS író. 1892. július 10-én szüle­tett. Jogot tanult, majd több állást töltött be különböző helyeken. Tagja volt a Kisfaludy- és a Petőfi-társaságnak. 1915-től fordításai is megjelentek. A 30-as, 40-es évek sikeres szín­műírója volt. Regényei, elbeszélései, vígjáté­kai jelezték írói tehetségét. 50 éve, március 28:án lett Franco Spanyolország ura, és fasiszta diktatúrát vezetett be. 175 éve, 1811. július 18-áii született Komáromban WAGNER JÁNOS belgyógyász professzor. Diplomáját Pécsett szerezte (1845), majd gyakorló orvos lett Pesten, ahol az Orvos- egyesület titkára, majd elnöke is volt. 1847- től volt az orvosi tanfolyam tanára. A hazai klinikum egyik megteremtője. 1899. január 2-án halt meg Budapesten. 350 éve, 1636. július 20-án született Szepesbélán POPRÁDI ÁDÁM evangélikus lelkész. Eperjesen és Wittenbergben volt diák. Ami­kor hazajött, Szepesbélán lett másodpap (1668). Innen azonban. 1672-ben elűzték. Aláírta a külföldre távozás kötelezvényét. Németországban élt 1682-ig, amikor hazajö­hetett. JJártfán lett főkáplán haláláig, 1692. március 9-ig. 125 éve, 1936. július 17-én robbant ki a SPANYOL POLGÁRHÁBORÚ. Még február 16-án a spanyol országos választásokon győzött a népfront, és hozzákezdhettek a reformok végrehajtásához. A Franco vezette fasiszta katonai felkelés azonban megállította ezt a fejlődési folyamatot. Németország és Olasz­ország is támogatta Francót, a franciák és az angolok nem avatkoztak be. A Szovjetunió, látva a helyzet veszélyét, szeptemberben már segítséget is nyújtott-a köztársaságiaknak. Nemzetközi - köztük magyar - önkéntesek is részt vettek a polgárháborúban. 1939. 1861. július 20-án halt meg Pozsonyban SZTROMSZKY FERENC SÁMUEL evangélikus püspök. 1792. július 12-én szüle­tett. Győrben, Pozsonyban, Tübingenben volt diák. Káplán Brünnben (1817), majd diakónus Lembergben (1819). Ezután lelkész lett a sziléziai Hillersdorfban (1823). Innen hazatért és Rajka lelkésze lett (1827). Ezután Pozsonyba hívták (1829), ahol püspökké vá­lasztották (1835). 1850-ben a kormány fel­függesztette hivatalából, amit csak 10 év múlva kapott vissza, de kevéssel halála előtt önként lemondott hivataláról. Detre János L

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents