Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-06 / 1. szám
FINN GYÜLEKEZET SOLTVADKERTEN ÚT! MOZAIK - 1984 A gyönyörű, színes ősz már télbe csavarodott. El tudom Képzelni, milyen a világ ott, azon a déli lapos vidéken, amikor a csípős szél végigsöpör azon a tájon, felkapja a sívó homokot s szemünkbe vágja. AM MI MÉG A GYÖNYÖRŰ, MELEG NYÁRON jártunk arra, amikor a finnországi Perniö gyülekezetének küldöttsége meglátogatta testvérgyülekezetét, a solt- vadkertieket. Ez évben is szépen áramlottak a testvérgyülekezetek tagjai innen oda, s onnan ide. Valóban életes kezdeményezés volt ennek megszervezése. Ma már szinte számba venni is nehéz, hányán cseréltek vendégeket e gyülekezetpárokból. Valamikor húsz testvérpárral indultunk, s amikor barátaink ott fent feltérképezték a lehetőségeket, Maunu Sinne- mäki, a finn érsek titkára aggódva kérdezte, lesz-e annyi magyar gyülekezet, amelyik vállalja a testvérkapcsolatot a jelentkezett finnekkel. Ma, amikor a párok száma túl van a harmincon, mi kérdezzük, lesz-e annyi finn gyülekezet, amelyik keresi a kinyújtott testvérkezet. Egy gyülekezetünk már hónapok óta vár, jelölnek-e ott fenn számára testvérpárt. A soltvadkertieknek korábban sikerült, s most 47-en jelentek meg felmérni ezt az egészen más világot, mint a? övék. Jórészt földművesekből, gazdálkodókból állt a csoport, idősek és fiatalok, férfiak és nők. KISSÉ KÉSVE ÉRKEZTÜNK, mert útközben betértünk megnézni a híres ócsat református templomot, s a falumúzeumot. Valamit már itt megérezték abból, hogy nem akármilyen világ ez a sima föld. „Ez a puszta?” — kérdezték, amikor a lapos világban ringó búzatáblák, hajladozó kukoricások és mosolygó gyümölcsösök között suhantunk. „Nem — mondtam — ez csak alföld. A puszta odébb van, s az még ilyenebb.” ÜJABB ÉLMÉNYBEN VOLT RÉSZÜK, amikor az új parókia elé érkeztünk. Egyikük lehajolt, s megpróbált az épület alá nézni. „Mit keresel?” — kérdeztem. „A kacsalábat, amin ez forog” — mondta. „Rósz helyen keresed — feleltem —, azt. majd délben a levesben találod meg”. Hát meg is találták. Tyúkláb volt ugyan, mert nem volt még kacsaszezon, de a magyar vendégszeretetnek olyan ölelő karjai közé estek, ami közben még azt is elfelejtették, hogy nem értik egymás nyelvét. Az aranysárga tyúkhúsleves, a főtt és rántott húsok többfélesége, s a sok tojástól sárga tészták végén úgy kimerültek, hogy az egyik finn felsóhajtott: „rágni még tudok, de nyelni már nem”. Huncut rózsaszín nedűnek bizonyultak a soltvadkerti borok is: mind „saját termés”. Az otthonok körülölelték a kettesével szétosztott vendégeket. De nemcsak étkezésből állt a kétnapos világ. Volt mit csodálkozni Soltvadkert iparán, az inkubátorgyáron. Bizony nem sokan tudják még a hazaiak közül sem, hogy itt gyártják az inkubátorokat exportra és hazai szükségletre, amelynek annyi koraszülött köszönheti az életét. A gyümölcs és szőlőkertészetbe is belenézhettünk. Ámulhattunk a terem nagyságú hűtőkön, ahol télire tárolják az ízes almákat, s persze a fákon is megnéztük a még le nem szüreteiteket. Szőlőszüretet is láttunk és borpincét, ahol kóstoltatták velünk a jóféléket. Böcsületére váljék kínálóknak és kóstolóknak, hogy kedély az volt.ö de senkinek nem szállt se fejébe, se lábába. BÖCSÁRA, A FILIÁBA is átmentünk. Érzékelhették vendégeink az imaháznyi kis gyülekezet buzgóságát, s szétszórtságban is összetartó kis sereg sze- retetét. Itt ismét a sima haza mezőgazdasági bősége vette őket körül. Élmény volt a tájmúzeum is, ami teljes egészében Hulej Alfréd ma már nyugdíjas lelkészünk gyűjtése. A SOLTVADKERTI GYÜLEKEZETTEL igazában mégis a templomban találkoztak az istentiszteleten. ölelkezett a két gyülekezet éneke, mosolyogva figyelték egymás szája járását, összefogta őket az imádság, az igehirdetés, amit a perniői gyülekezet lelkésze mondott, s az oltári szolgálat, amit a helyi lelkész végzett. S mindenekfölött az úrvacsora. A két lelkész ismertette a két gyülekezet életét, s a finn gyülekezet diakonisszája beszámolt egyházuk szociális munkájáról. A sok hasonlóság mellett egy különbséget észrevettünk: a perniöi gyülekezet évente kiképez és kiküld egy családot afrikai misszióra. A két lelkész nevét is hadd írjuk egymás mellé: Esko Ranta- salo és Káposzta Lajos. Este még közös vacsora keretében ismerkedtek, szőtték az új barátságot, beszélt ki-ki önmagáról, s a családok, az otthonok megismerése után így kerültek egymáshoz még közelebb. Volt, aki a vendéglátó családnál éjjel puha tornyos magas dunna alá bújt, ami télen meleg, nyáron hűs. Almából felré- vedve elgondolkozott, hogy ő nyúlik el a hegy alatt, vagy a hegy fekszik rajta. Koren Emil AZ EGYSÉG FELTÉTELE Jan Willebrands, a vatikáni egységtitkárság vezetője nemrég Finnországban járt, a finn evangélikus egyház meghívására. Tárgyalásai során többször kijelentette: „Az egység sürgős dolog, de sohasem szabad törekedni olyan végeredményre, amelyben az egyik fél legyőzi a másikat. Meg kell találni Krisztus győzelmét az egyes felek fölött. Az egység nem magáévá tételt jelent, sem beolvadást” — számol be az Aamun Koiito c. — SZEGED. December első hetében ádventi hét volt a gyülekezetben esténként, Kajos János ny. lelkész szolgálatával. Az ézsaiási próféciára épülő, a karácsonyi örömhírre mutató gazdag igehirdetés-sorozat méltó folytatása volt ádvent első vasárnapjának, amikor Káldy Zoltán püspök — mint arról lapunk más helyén részletesen beszámolunk — lelkésszé szentelte a gyülekezet lelkészének feleségét, Ri- bárné Kajos Annamáriát. Az ádventi elmélkedés-sorozatnak ugyancsak méltó befejezése volt december 9-én délután az az előadás, amelyet — vallásos est keretében — Bozóky Éva írónő tartott Sztehlo Gábor életéről és emlékiratairól. finn folyóirat. (K. E.) — A PAKSI ÉS TENGELICI gyülekezetekben dr. Nagy István professzor vezetésével teológus napot tartottak. Pakson igét hirdetett dr. Nagy István, Tengeli- cen Bachorecz Katalin V. éves teológiai hallgató. Pakson délután a gyülekezeti esten tájékoztató előadást tartott a Teológiai munkájáról, életéről Hüffner Györgyi V. évf. hallgató. Az egyházi év utolsó vasárnapja jellegének megfelelően a „Csendről” hangzott el meditáció Farkas Etelka, II., Detre János és Frankó Mátyás I. évf. hallgatók szolgálatával. Az esti áhítat szolgálatát Nagy Edina IV. évf. hallgató végezte. A paksi gyülekezet 12 200 Ft-ot, a tengelici 3 300 Ft-ot adományozott a lelkésznevelés céljaira. INDULÁS Ilyen szeptemberi vasárnapon * indultam el... 11 éve már. Má ugyanazt a zsoltárt hallgatom. Most nem műtét... a hegyek csendje vár. ŰTKÖZBEN Egy éjszaka ... Hamar elnyom az álom. Szállást ad a testvéri szeretet. Mennyi testvérem van a nagyvilágon! Ne énekelnék hálaéneket?! MEGÉRKEZÉS Megérkezem. A sok kedves arcra, a házra, parkra rácsodálkozom. Pihenj, hajóm! Ez a békesség partja.;; néhány héten át meleg otthonom. TESTVÉREK Körülöttem fehérhajú testvérek. Nevüket sorra tanulgatom. Mögöttük szép, Krisztust szolgáló élet... körülöttük csend, béke, nyugalom. MESTEREMMEL KETTEN Járok a színesedő őszi kertben, folyóparton, erdőn, réteken. Együtt járunk Mesteremmel ketten. Figyelem csendesen, mit mond nekem. STÁCIÓK Szeretem a kedves hegyi ösvényt. Stációi meg-megállítanak. „Vérrel verejtékezett mindnyájunkért,” — kísérnek a kőbevésett szavak. AUGSBURG Ősi város. Megélt 2000 évet. Neve hódító császárról beszél. Augustusi Hova tűnt dicsőséged? A Názáreti Jézus most is él! LUTHER ABLAKA Augsburg ... ősi múlt. . . történelem. Messziről nézem a kis ablakot, s megilletődött csendben figyelem: „Luther Márton egykor ott lakott.” ULM Ulm! Csodálatos Münster! Csipkés tornyok! Mennyi ősi ház! Megannyi remek! S a Duna! Ismerősen rámosolygok, _. és habjaival hazaüzenek. Túrmezei Erzsébet BÉLA KIRÁLY SZABÓ MAGDA IV. Béláról szóló drámája „sikerdarab”, telt házakat vonz egy évvel a bemutatója után is. Ezt a sikert nem csak a megnövekédett történeti érdeklődésnek, nem csupán a közkedvelt szerző vonzásának köszönheti, hanem elsősorban a darab belső értékének. Dráma ez valóban, noha vér nem hull benne, hősei nem kaszabolják egymást, a tatároknak is csupán a hírét halljuk: a küldetéses ember lelki drámája, akinek meg kell küzdenie erteilen környezetével, hogy hivatását betölthesse, és vállalnia kell a magára maradást akkor is, ha a szívének legkedvesebbek hagyják el önként vagy kény- telenségből. 1 A király drámája akkor kezdődik, amikor úgy látszik, már elmúlt a vész. A tatárok elviharzottak, Béla hazatért Dalmáciából, folyik az újjáépíés. Nem könnyű feladat oly mérhetetlen rombolás után: a lakosság fele halott, a városok helyén por és hamu, olykor volt falvak felett csak dögmadár kering; sírásók királya már a hazatérő, s a te- metkezőket is oly nehéz előcsalogatnia lápokból, nádasokból, erdők mélyéből, hiszen a tatár is elfogott magyarok hangjával, „királyi paranccsal” hívogatta őket hogy aztán lekaszabolja mind a hívottat mind a hívogatót. Ám a király munkához lát. Utána megy a rejtőzőknek, idegeneket telepít, várost épít, várat emel. Nem tudhatja mennyi idő adatott számára, a tatár visszafordulhat. De jól megtanulta: nem szekértábor, vár állhat csak ellent a köny- nyű lovasságnak, sok erős erődítmény, vastagfalú, ahová szükség esetén behúzódhat a fenyegetett nép. Az amelyik érti szándékát és magát nem kímélve, éjt nappallá téve dolgozik királyával együtt. A zászlósurak, országnagyok azonban annyifelé húznak, ahányan vannak. Gáncsolják, gátolják az új hont teremtő uralkodót. Közjogi kibúvókat keresnek, az Aranybullára hivatkoznak, amikor az kamaragróffá emeli az aranyakkal segítségére siető zsidó kereskedőt; vagy kiélik magukat a bosszúban, a tatár rabságból véletlenül élve kikerült magyarok felett. Béla király kemény kézzel regulázza báróit, nem tűr ellentmondást. Megvédi és szolgálatába fogadja Bánk bán fiát is, nem engedi, hogy egyenetlenséget támasszon Gertrudis árnya; hiszen azok, akik halált kiáltanának Bánk (ártatlan) fiára a királyt azért is gyűlölik, mert az egykor oly népszerűtlen királyné szülötte. Bonyolultak a végzet útjai: az előző nemzedék egymással szembenálló tagjainak utódai közös nevezőre is kerülhetnek azokkal szemben, akik mindenféle megbékélés ellenségei. AZ ÉLESEBB KONFLIKTUS azonban ott tör ki, ahol a király a feleségével kerül szembe. Laszkarisz Mária görög hercegnő híven és bátran állott ura mellett a nehéz időkben. A vész elmúlt, és most már jó lenne könnyebben élni, szebben ... Palotát emelni Visegrádon, az érett gótika égbetörő íveivel — például. Elég volt a tömzsi román oszlopok tartotta vaskos falak hidegéből! Ám a fényűzés tilos. Ezt még elviselné a királyné. Azt azonban nem bocsátja meg az anya, hogy a király lányait kérdezésük nélkül adta férjhez távoli, idegen fejedelmekhez, akikben szövetségest remél. Utolsó csepp a pohárban, amikor fiát, szívének legkedvesebbjét kun hercegnővel házasítja össze, a kegyetlenül meggyilkolt Kötöny király unokájával. Semmi kétség, szüksége van a kunokra, az, is érthető, hogy azok a történtek után fejedelmi házasság nélkül nem bíznak a szövetségben, de a kis kun leányt mégis csak a pusztából sza- lajtották, Laszkarisz Mária a nikeai udvarban nemigen láthatott ilyen vadmadarat ... (Különös, hogy a Nyulak Szigetén élő apáca, Margit királylány alakja nem tűnik fel, még említés sem tétetik róla, pedig legendája szerint apjának legkedvesebb gyermeke volt. Ám jelenléte megváltoztatta volna a koncepciót: nem lehet teljesen magányos az aki mellett értő barátként áll akár egy leánygyermek is.) Az igazi drámai törés akkor következik be, amikor Bélát, a mélyen hívőt, egyháza is cserben hagyja s akiben leginkább bízott: a pápa. A keresztesháborúk kora ez: seregek állnak készen, várva hogy gályákra szánjanak, s a magyat király kéri: ne a Szentföldre igyekezzenek, inkább hazájába siessenek, visszatérésre készül a tatár. De megértésre, akárcsak idebenn, odakinn sem számíthat. (A darab nem motiválja eléggé ezt a masszív értetlenséget. Csupa szűklátókörű, tompa elméjű ember vette volna körül a királyt, vagy ö látott rémeket, s tartott túlzottan a tatárok visszatérésétől?) A MINDENKITŐL MAGÁRA HAGYOTT, minden bizakodásában csalódott királyhoz követ érkezik. Tatár követ. Békét, szövetséget kínál. Béla először felháborodik. De aztán mégis beleegyező üzenetet küld. Az ország érdekében erre is hajlandó. Tudja, Róma kiátkozhatja, hiszen egyetlen igaz barátját, a gyóntatóját máris visszarendelték büntetésből, tudja, hogy felháborodik majd a világ, de nincs más választása. Egyedül van. Gyóntatója, búcsúzván tőle, kijelenti: nem tartozik majd az Árpádok szentjeinek sorába, de nagy király mégis, mert igazi erénye a teremtő szorgalom; s ha nem is ékesíti sem kard, sem glória, vannak idők, amikor a maiteres kanál is királyi jelvény lehet. Valóban. S a néző, bár hiányolja említésüket úgy érzi, valami mégis összekötötte az Árpádház e nemzedékének oly közeli rokonságbafi álló alakjait: Bélát és testvérét, Erzsébetet, Bélát és leányát, Margitot. S ez a valami a nép szeretete, a szegények, egyszerűek, tudatlanok iránti felelősség, a gondoskodás szándéka, a küldetés-kötelesség feltétlen vállalása. Balázsovits Lajos mély átéléssel és méltósággal formálta meg a magánál jóval idősebb, meglett uralkodót. A stílus- és korhüséget sugárzó, altemplomaink hangulatát árasztó színpadkép pedig hozzájárult, hogy három órára valóban az Árpád-korba térjünk. Mintegy ellenpontozást adott ez a díszlet a cseppet sem archaizáló, inkább nagyon is mai kiszólásokat felhasználó nyelvhez, hirdetve, hogy bár ami történt rég volt, de azért a történelem az élet mestere, s a nép sorsát szíven viselő magatartás mindenkor példa lehet. Bozóky Éva I