Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-07 / 14. szám
Evangélikus Élet 1985. április 7. 40 éve történt A soproni evangélikus líceumi diákotthon bombázása Nemrég került kezembe egy fénykép. A Soproni ev. diákotthon előtt közel száz meggyszínű bocskaisap- kás diák néz bele egyik kis növendékünk édesapjának, a celldömölki Mesterházy Gyula fényképésznek a masinájába. A diáksereg mosolyog, gondtalanul vidám - az egyik nevelő azonban már kevésbé. A második világháború utolsó évébe léptünk akkor. Az ország megszállva. Légiriadók félemlitettek iszonyú bőgésükkel, a rádióadások rossz hírekről szóltak. A „totális” sportpálya mellett. Néhány év múlva, bővítés után már száz bennlakásos líceumi tanulónak nyújtott igazi otthont az épület. A Diákotthon célja a tanulóknak „az evangélium és honszeretet szellemében való lelkiismeretes nevelése”. A diákotthon „az evangéliumi szellemű, olcsó, kényelmes és egészséges családias melegségű otthont nyújt és mögött azonban meleg, érző szív dobogott. Nagyon sok diákjára volt mély hatással, akik közül számosán élethivatásul a lelkészi pályát választották. Megragadó, ösztönző nevelő volt, aki tiszta családi életének sok szépségét és örömét továbbadta tanítványai leikébe. Egészen fiatal korában idegeit pedig ugyancsak megviselte az első Diákotthoni növendékek 1943/44 tanév háború „teljes” pusztítást készült ránk hozni. A diákotthon déli falán a napóra időnk múlását mutatta, alatta pedig a felirat ugyancsak elgondolkoztatta mind a kisdiákot, mind a nevelőt: „Gyorsan folyó időmet az ÚR nem adta hiába!” A gyorsan folyó idő azonban a háborúvég iszonyú összeomlása felé vitte, sodorta sorsunkat. Az iskolai tanítás véget ért. Iskoláink lassan a frontról hazakerült jajgató, haldokló sebesültekkel és tifuszo- sokkal teltek meg. Egy napon azonban, bár sütött a nap, a napóra többé már nem mutatta a pusztulást hozó idő múlását. 1944. december 6-án, szikrázó napfényben az angol-amerikai légierők súlyos bombatámadást hajtottak végre Sopron ellen. Mint mondják, állítólag, az egyik külföldi rádióadón keresztül előző nap azt üzenték, hogy a nyilasparlament soproni ülésén ők is ott lesznek... Ott is voltak bombavető repülőgépkötelékekkel, rombolást és halált hozó bombáikkal. Ekkor pusztult el egyházunk egyik szép intézete, a közel száz középiskolás diák meleg hajlékot adó otthona. A kétemeletes intézetet 1934-ben építtette a dunántúli evangélikus egyházkerület a soproni Lövérek alján, a volt liceumi gondoskodik a lélek és a test Szükségleteinek időszerű kielégítéséről.” Evangélikus egyházunk nagy áldozattal és reménységgel tartotta fenn az intézetet. Igazgatója Ma- gassy Sándor líceumi vallástanár volt, aki két munkatársával, lelkészekkel, vagy egy gimnáziumi tanárral nevelte atyai szeretettel, de következetes szigorúsággal a növendékeket. Magassy Sándor a két világháború között Hetvényi Lajos vallástanárnak, a Diákotthon megálmodójának utódaként tanította a volt egyházi iskola tanulóit. Nagyon képzett, mély teológiai és lélektani ismeretekkel rendelkező, katonás fegyelmet tartó, szigorú lelkipásztor volt. A kemény szigor A líceumi diákotthon épülete az 1940-es évek elején világháború frontszolgál^ta, sok borzalma! Diákkorunkban ünnepi csemegeként áhítatos néma csendben hallgattuk világháborús élményeit. Nevelői hatása évtizedek ' -%Ki tudja, hogy mit tettem vagy mit nem tettem - mondta egyik ismerősöm - kit érdekel az?- Önmagadat - válaszoltam. - Mert a tetteid követnek. Valamilyen formában veled maradnak. A jó tettek és a rosszak is. Követnek és Döntő az alapvetés! DR. WINKLER OSZKÁR EMLÉKÉRE Olyan embernek ismerhettük meg Winkler Oszkárt, aki az alapozás fontosságára helyezte a hangsúlyt. Tudta, hogy tudományos munkájában csak jó alapokra lehet építeni. Mint korának kiváló építésze és hazai tudományos életünknek elismert, kimagasló embere ezt végezte munkájában: építészeti terveiben, tanszékvezető professzorként a soproni egyetemen tanítványai között, dékáni tisztségében, könyvei megírásában. De tudta azt is, hogy a lelki életben is a szilárd alap a döntő, azt is meg kell alapozni és ebben is az igényesség jelllemezte. Utolsó hangja, szavai ezt állították elém. „Kimentésemet kérem a presbiteri ülésről betegségem miatt” - mondta telefonon és ez volt utolsó beszélgetésem vele. Nem akarta, hogy hiába várjuk, hogy bizonytalanok legyünk helyzete felől. Hogy tudjuk, miért nem tud közöttünk lenni. Hangja gyenge volt és testi erőtelenségét tükrözte, de még határozott, mint minden beszélgetése. Utolsó betűi, melyek nyomtatásban, egyik utolsó könyvében állnak előttem és megjelent a Magyar Tudományos Akadémia építészettörténeti és elméleti bizottságának és a Magyar Épitőművészek Szövetségének könyv sorozatában, ugyancsak az alapvetés alázatát állítják elénk, amint Alvar Aalto-ról, a világhírű finn építészről ír, több mint 40 esztendős életpályájáról és munkásságáról. A szinte minden épületfajtát felölelő tevékenységében ott láthatóak az egyházi épületek és templomok is szép képekben. Winkler Oszkár építészetével összefüggő tevékenysége is szinte minden épületfajtát magában foglalt. Nagy örömünkre az egyházi épületeket is és ebben egyházának, gyülekezetünknek, melynek presbitere volt, nagy segítséget nyújtott. Szerette ezt a soproni templomot, melynek tágas belsejében, a „téralkotás” remekművét fedezte fel és élte át valahányszor betért, mint tudós építész és mint evangélikus ember, hogy az evangéliumot, örömhírt hallgassa. Mert tudta azt is, hogy a szilárd alapokra épült templom az evangélium alapvetése nélkül nem töltheti be igazán rendeltetését, mint ahogyan egy stabil alapokra épült ház is csak ákkor lesz otthon, ha megtörténik az alapvetése a benne lakók szeretete hangjában: szavában és tettében Utolsó földi találkozásunk a soproni balfi úti temetőben volt, amikor koporsója mellett elhangzott az ige: „Ti azonban legyetek erősek, ne lankadjatok el, mert tetteiteknek meglesz a jutalma.” (2 Krón. 15,7). Hogy tudományos munkája milyen elismerésben részesült, azt az egyetemi tanszéken utóda, dr. Kubinsz- ky Mihály meleg szavakkal méltatta a nyitott sír mellett. Legutolsó években (1981) kapta a tiszteletbeli doktori címet, régebben a Munka Érdemrend arany fokozatát. De a legnagyobb öröme az Ybl-díj, melyet a vidéki építészek közül az elsők között kapott. Szimon János számonkérnek vagy örömmel töltenek el. Boldoggá tehetnek és elvehetik éjszakáid nyugalmát. Akkor is, ha senki sem tudja mit és hogyan tettél. És lehet, hogy soha senki sem tudja meg, hogy mit tettél és te mégsem felejted el soha. A jót sem, a rosszat sem. Az egyiket a nyugtató, a boldogító, a vidámiló érzéséről, a másikat az örökös lelkiismeret-furdalásáról, a nyugtalanításáról, a szived vádolásáról. Es ne hidd, ha senki sem tudja is mit tettél, a tetteid valahogy mégis jellemeznek, az emberek messziről megismernek és kikövetkeztetik kik közé tartozol. Mert az arcodra is rá van írva. Nézz meg egy mosolygó, életvidám, elégedett embert, a cselekedetei az arcára vannak írva. Es nézz rá a zsugori, fukar, önző emberre, benne van a magatartásában, ott húzódik meg a szája szögletén, a szeme zugában, a tekintetében. Az elmúlt hetekben látott, hallott jó-rossz emberi tettekről adok közzé egy csokorra valót. Budán történt, a késő esti órákban, egy elhagyottabb utcában, hogy egy házaspár ment hazafelé. A férfi hirtelenül rosszul lett, a felesége karjába múltával is fel-felvillan és átmelegíti sok-sok tanítványa szívét. Szemében'szuggesztív erő, hangjában gazdag színezet, lelkében tiszta kedély váltakozott. Tanítványai szinte „félve szerették” és vonzódtak hozzá. A diákotthon 1934. szeptember 21-én nyílt meg. A megnyitó ünnepély vezérigéje a galáciai levél 4. fejezetének 19. verse volt: „fiaim, akiket fájdalommal szülök újonnan, amíg ki nem formálódik bennetek a Krisztus!” Egészséges, közösségi életre nevelt a diákotthon, - vagy ahogyan talán a jó ellátás miatt nevezte a diákhumor -, a Lidó! Reggel és este áhítat fogta át a napot. Igazgató és nevelők lelkiismeretes megfigyeléssel a diákfiúk testi és lelki életéről gondosan vezetett pedagógiai naplót készítettek. Az egyik régi jelentésben olvasom, hogy „a nevelői munkánk iránytűje az Ágostai Hitvallás legyen!” Határozott és tudatos keresztyénségre, szerető- szívű emberekké igyekezett nevelni az otthon, olyan gondolkodásra, ahol értelem és érzelem, fegyelmező akarat egyensúlyt jelentenek a serdülő, ifjúvá váló fiatalok lelki világában. A „Lidó” éppen tízéves szolgálata alatt sok száz fiatalnak, a társadalom különböző helyein helytálló volt licistának jelent még ma is sok kedves, soproni diákemléket, életreszóló szellemi kincset. A második világháború utolsó évében annyira megnehezült a ta nítói, nevelői munka, hogy az iskolákat bezárták. A fegyverek között elhallgattak a múzsák! A front is közeledett. A diáksereg hazarepült a jobbára rábaközi és kemenesaljai szülői otthonokba. Ekkor történt, hogy a nyilas katonai szervek lefoglalták az épületet és bizonyos katonai célokra használták azt fel. Sajnos ezzel légitámadások cél-1 pontjává is vált a vasúthoz közelálló, nemes célra épült szép, kétemeletes, korszerű épület. És ekkor, december 6-án kék ég alatt, tün-| döklő napfényes időben levegőt és földet megremegtető légikötelékek jelentek meg a kedves diákváros, Sopron fölött... A diákotthont is súlyos károsodás érte. Igazgatója és családjaTsten kegyelméből megmenekült. Az épület évekig romjaiban is siratta a múltat. Sorsa valóban fájdalom lett. Később felépült sebeiből. Jelenleg is nevelési célt szolgál. Az épületben működik egy jónevű általános iskola. Neveljen értékes magyar embereket e kor számára! Sümeghy József Elő fa virága KÉSZÜL A SZTEHLO GÁBOR-OTTHON A VOLT TOKAJI PARÓKIÁN Amikor virágba borulnak a fák az félreérthetetlenül a „tavasz”, az új kezdet jele. Az elmúlt zord tél zimankós napjai, hosszú hónapjai után bizony nagyon vártuk a tavaszt hozó virágok reményt fakasztó nyiladozását. - Ma már egyre többünk előtt világos, hogy egyházunkban a diakóniai szolgálat az egyház jövőjének „tavasz-hírnöke”. Mert ahol ugyanis a keresztyének hite gazdagságából „terem” a diakóniai szolgálat „hála-gyümölcse”, ott az egyház él! Ha pedig diakóniai szolgálatunk bővülni, újulni képes, akkor ez azt jelenti, az- élő fa kivirágzott, s ez már a jövő reménységének a jele! Új utak, új szolgálati lehetőségek keresésének próbája ez az új otthon. Isten ajándékának tekintjük! Hálásak vagyunk érte! De hogyan is jött létre? Az „ötletet” az adta, hogy a tokaji parókia másodszor is üres lett. Évekkel ezelőtt a lelkész költözött el központibb helyre, szolgálati érdek miatt; másfél éve pedig a lakó is kiköltözött belőle. A csoda az, hogy az üres parókia sorsán gondolkodva egyházunk vezetői, a két egyházmegye esperese, a nyíregyházi hét lelkész és az ÉLIM Gyermekotthon vezetői is egyet tudtunk gondolni abban: ennek az épületnek a jövőben a diakóniát kell szolgálnia.. Hálával kell megemlítenem az illetékes állanfi Mérvek és helyt hatóságok megértő táftiőgá fá'Sá t te. Különös „véletlen” ajándéka volt az is - bár mi hisszük, hogy ezeket a „véletleneket” Isten formálja ki -, hogy éppen a tervezgetés idején járt nálunk* K. H. Neukamm úr — aki nemsokára az NSZK diakóniai szolgálatának elnöke lett -, s maga is komoly segítséget ígért és adott is terveink megvalósításához.- - Azután még sok iparos becsületes munkája kellett hozzá... és lassan így valahogy összejött. Mire is fogjuk használni? - Elsősorban a nyíregyházi két szeretetin- tézményünk lakói és dolgozói részére ad otthont a pihenésre, el- csendesedésre ez az új hajlék. De nyitva áll majd a felavatása után más szeretetintézményünk gondozottjai és dolgozói számára is. Amennyiben pedig lesznek egyházunkban megfelelő szakemberek a diakónia speciális szakterületeire kiképezve -, s ez már részben folyik is, mint nagyothallók, csökkentlátók, mozgássérültek és szellemi fogyatékosok gondozására való felkészülés -, akkor ilyen „szakkonferenciák” kisebb 10—12 fős csoportjai számára is szeretnénk otthont adni. S nem utolsósorban a szomszédos nyíregyházi gyülekezet - amelyik reménység szerint a kis tokaji gyülekezet gondozásába is besegít majd a jövőben -, a maga gyülekezeti diakóniai szolgálata számára is lehetőséget találna az új otthon falai között. Mi legyen az új otthon neve? — Igazából csak az óhajunk fogalmazódott meg az ÉLIM legutóbbi igazgatótanácsi ülésén, amikor elhatároztuk, hogy ez legyen a neve: AZ ÉLIM GYERMEKOTTHON SZTÉHLÓ GÁBOR-OTTHONA. SáéfetnéhkTta ez az új otthasi áav nakiá'testvérűnknek a nevét'venfite' fel, aki abban a 40 év előtti, - testi- leg-lelkileg dermesztő - „ítéletidőben”, a diakónia új utakat vállaló kockázatával hirdette -, mert evangéliumot hirdetett, amikor senki sem merte hinni tavasz van testvéreim! Csizmazia Sándor GYARMATHY IRÉN Tetteink kapaszkodva a földre esett magával rántva az asszonyt is, aki fél karjával fogta az élettelen testet. Fél óránál több is eltelt már, de az úton jövök átmentek a másik oldalra, mit sem törődve az asszony segélykiáltásával. De akkor a szemközti ház egyik ablakából egy férfi hajolt ki, aki amikor meghallotta a segélykiáltást, feleségével együtt lement, majd a férfi mentőket hívott. Amikor a mentők megérkeztek mindketten átölelték a zokogó asszonyt, felvitték a saját lakásukba, teát főzlek neki, jó testvérként vigasztalták. Hívták, aludjon náluk, maradjon velük, de mivel az asszony hazavágyott, elvitték a lakására és reggelig mellette maradtak. Idegen emberek. Villamossal indultam haza, amikor az egyik megállóban felszállt egy öreg, botjára támaszkodó férfi és nagynehezen az ajtó melleti ülést foglalta el. Nem sokkal utána egy bundás, jól megtermett, szélesvállú fiatalember szállt fel és mivel nyilván ritkán hajt fejet, belebotlott az öreg kicsit kiálló lábába. A fiatalember a becsmérlő szavaknak egész tárházát vonultatta fel. Az öreget penészvirágnak, temetőtölteléknek nevezte. Az meg sírni kezdett. A villamoson sokan voltak, de senki nem szólt semmit. Velem szemben egy munkás ült, éjszakai műszakról jöhetett, meglátszott rajta a fáradtság, a szeme csukva, mint aki mélyen alszik. De nem aludt. Felnyitotta a szemét és lakonikus egyszerűséggel azt mondta:- Ezt meg majd a gyermekei fogják agyonverni! A fiatalember elhallgatott, nem mert szólni. Hamis prókátor után nézett, de senki nem állt melléje. Egy fiatal leányka a második megállóban lesegitette az öreget. Magam is velük tartottam. Óvatosan mentünk a vékony járdaszigeten, amelynek egyik oldalán a villamos, a másikön az autóbusz ment. Mögöttem egy férfihangot hallottam:- Miért nem sietsz már?- Mert ez a vén banya előttem totyog! Megfordultam. A kérdező egy kiskatona volt. A választ egy babaarcú, pirospozsgás leányka adta. Nem kétséges, hogy az öreg banya én voltam, mert más már nem ment előttünk. Vajon minek nevezheti ez a kislány otthon az édesanyját és pláne a nagymamát? Fáradt ember éjszakai nyugalmát megzavarni, lelketlenség, de százszorosán az, ha beteg emberrel teszik. Nehezen aludtam el. Lázas is voltam, fáradt is. Mély álmomból telefonhívás ébresztett fel. Hajnali 3 óra volt.- Kedves asszonyom — szólt egy nagyon udvarias hang- a „posta megbízásából" telefonálok, szíveskedjék megmondani milyen hosszú a telefonzsinórja.- Kérem, nagyon rosszul vagyok, lázas beteg, én most nem tudok méricskélni.- De olyan hosszú csak van, hogy felakassza magát rá, mondta az éjszaki „postai” telefonáló. Régen tudom már, hogy Isten előtt nincsen lehetetlen. Ő intézhette úgy, hogy amikor cikkemnek ehhez a szakaszához értem, megszólalt a telefon.- Itt János beszél — hallatszott.- Téves kapcsolás - tettem le a kagylót.- Nem Gy. I. telefonja?-De igen.-János, Svédországból.-Jóságos Isten, 45 éve nem hallottam rólatok.- Sokat kerestük címedet, telefonszpmodat. Máig sem felejtettük el mennyi jót tettél velünk. Mindenkink meghalt már. Senki nem tudott rólad felvilágosítást adni. Hogy örülünk, hogy megvagy. Örömtől megittasulva beszélgettünk. Mit tettem jót, már nem emlékszem. De bármit is tettem, nem hiszem, hogy felérne azzal az örömmel, amit két drága barátom hangjának hallatára éreztem. Tetteink öröme, ezt a címet akartam ennek az írásnak adni pedig akkor még nem tudtam, mennyi örömet ad egy elfelejtett jótett jutalma 45 év után is.
