Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-17 / 11. szám
Evangélikus Élet 1985. március 17. A tanúkat idézzük „Szorongva kérdeztem magambans mi lesz ebből?” „...Átéltem a Reichstag felgyújtását... a parlamentarizmus megsemmisítését... a zsidóság elleni atrocitásokat, a baloldaliak elleni kampányt... Szorongva kérdeztem magamban: mi lesz ebből?...” Lehel Ferenc nyugalmazott szombathelyi lelkésszel az 1932-1945 közötti időszakról beszélget Fehér Károly esperes. A visszaemlékezést folytatásban adjuk közre. Negyven esztendővel ezelőtt már életed derekán voltál, azok számára, akik ezt a korszakot történelem- könyvből ismerik, próbáld meg érzékeltetni levegőjét! 1932 nyarán még bázeli ösztöndíjas voltam. Az előadások befejezte után Párizsban kaptam állást, örmény gyermekek egyházi „napkö- zi”-jének lettem a vezetője. Gondozottam hozzátartozóin keresztül megtudhattam, hogy a kollektív gyűlölet egy népcsoport iránt milyen szörnyű tragédiákban teljesedik ki. Párizsban találkoztam össze a magyar emigrációval. - Egy éve nem hallottamjnár magyar szót s a magyar szó éhsége az utcán ismeretlen magyarokkal hozott össze. E találkozás nyomán, ill. találkozások nyomán kénytelen voltam Magyarországról alkotott' képemet megkérdőjelezni, sőt korrigálni. Kezembe adták francia barátaim Henri Barbusse: Le feu, a tűz c. könyvét. Megrendítő olvasmány volt számomra, szenvedélyes panasz volt ez az egyházzal, ill. az egyháznak a háborúban vállalt szerepével kapcsolatban... Francia keresztyéneken keresztül kapcsolatba kerültem a Nemzetközi Megbékélési Mozgalom francia ágával. E mozgalom füzetei, ill. kiadványai izgalmas kérdéseket tárgyaltak, francia keresztyének vallottak arról, hogy a keresztyénséget és a nacionalizmust nem tudják összeegyeztetni. Ez reményteli volt az akkori feszült német-francia viszonyban, Ők megértették Georges Bemanos szavait: Népem hivatása nem abban ,411, hogy a világnak nagyságot és gazdagságot adjon, hanem reménységnyújtásban. Kezdtem gyógyulni a Trianonból, nacionalizmusomból. Megvallom lassú gyógyulás volt, a hegek meg is maradtak, de felismertem, hogy határban, határokban nem lehet gondolkodni, csak nemzetiségben, de ebben határtalanul s csak örülni tudok ma, hogy vüágvi- szonylatban érlelődik a felismerés: minél szabadabb valaki nemzetiségi mivoltában, minél jobb a nemzetiségi közérzet, annál felszabadultabban lehet valaki hazájának hű fia. Bizony volt idő, hogy ezt mi sem értettük igazán s nem voltunk szent- istváni értelemben épp ezért „gazdag” ország. A Megbékélési Mozgalom kiadványaiban névtelen beszámolók is megjelentek németek részéről, akiket a kollektív őrület nem ragadott magával, akik az „ellenség” gyűlöletét keresztyén mivoltukkal nem tudták összeegyeztetni. Gondolom, ilyen benyomásokkal meggazdagodva izgalommal indultál Berlinbe? Pontosan. 1932 őszén érkeztem a Versailles-i traumába belázasodott Németországba ill. Berlinbe, mint ösztöndíjas. 5 km-t tettem meg gyalog 2 nehéz kofferrel, telve voltam könyvekkel, míg elértem albérleti lakásomat. Közlekedési sztrájk volt, de nem gondoltam volna, hogy Németország - s a világ - legnehezebb szakaszának kezdetére érkeztem oda. Ha több „nehéz” ember lett volna Németországban, bizonyosan másként alakul e belázasodott nép sorsa is. Hamarosan megismertem Bonhoeffer személyében a németek egyikét, kikről Párizsban olvastam, egy „nehéz” embert. Megismertem személyében egy olyan ökumenikust, aki elvárta, hogy az egyház ne önmagával fog- laUfózzék»£2l )yvatás&j£erint sem teheti s az adott helyzetben legkevésbé. Minden gondolata az volt - s ezt az 1931. évi cambridge-i konferenciától kezdve egyértelműen képviselte, hogy az egyháznak a nemzetközi béke ügyét magqévá kell tennie. Szilárdan meg volt arról győződve, hogy az egyház hathatóCsak porszem? Alakíthatja-e a porszem a történelmet? Lehet-e* a porszem történelmet formáló tényező? Fel tudja-e tartóztatni a gátját szakító, hömpölygő áradatot? Ellen tud-e állni viharnak, tűznek, víznek, háborúnak? A porszem csak porszem. Árnyéka sincs. Parányi valósága a mindenségnek, kicsiny, jelentéktelen anyagi részecske. Szárnyára veheti leheletünk, szél és vihar elsodorja. Rendszerinti megítélésünk szerint a porszem ne is akarjon több lenni, mint porszem. Ne akarjon beleavatkozni nagy dolgokba, legfőképpen a történelembe. Ne vállalkozzék erejét meghaladó feladatokra. Jelentéktelensége ellenére mégis nagy dolgokra képes a porszem. Ha egy porszem belekerül a tengeri kagylóba, a húsok, az izmok közé, izgatni kezdi, verejtékezésre kényszeríti a kagylót. Miként könnyezésre a szemünket. Csakhogy ott az eredmény: drágagyöngy. Ceylon - Sri Lanka - mélyvizeiben életük kockáztatásával buknak le a gyöngyhalászok a kagylókért. Minden századikban rejtőzködik egy csodálatos fényű igazgyöngy. Ekkor jön Szindbád, a tengerjáró kereskedő és távoli földrészekre hajózza őket. Koronák, diadémok, kar- és nyakékek dísze lesz. És koronákért, kincsekért azután már hadba kergették a népeket. A mi porszemünk ez esetben valamilyen módon beleavatkozott a történelembe. Régi mesék - min( az Ezeregyéjszaka -, de igaz történetek is őriznek eseteket, amikor drágagyöngyökért, porszemből lett gyöngyökért véres háborúk dúltak. Mégsem olyan megvetendő tehát ez a parányi valóság! És amilyen különös a porszem metamorfózisa, olyan különös módon formálja a történelmet. Több porszem viszont képes megállítani a gépezetet. Fülsértő csikorgással, csattanó zökkenővel áll meg, ha „homok kerül a gépezetbe”. Több porszem zsákba töltve nyúlgátat képez az áradó folyó szintje felett. Homokzsákkal tömik a buzgárokat, homokzsák az utolsó remény, ha már nincs idő gátépítésre. Tanfabulának szántam e sorokat a porszemrőj. Azért elsősorban, mert önmagunkat a természet és a történelem önkényének kiszolgáltatott porszemeinek tartjuk. Egynek Földünk négy és fél milliárd - kimondani is sok! - verejtékező, lihegő porszem emberkéi közül. Kicsiny pontocskának, amelyet a lehelet is szárnyára kaphat, szél és vihar elsodorhat. Se gyökerünk, se águnk, amelyekkel megkapaszkodhatnánk, nem osztunk és nem szorzunk a világmindenségen belül. Életérzésünk szerint e parányi részecskének sohasem volt, sohasem lesz joga és lehetősége, hogy beleavatkozzék a világ folyásába, a történelembe. Porszemek vagyunk, a világrengető események legfeljebb bennünket emelnek vagy semmisítenek meg. így idegződött ez belénk ősidőktől kezdve, így adjuk tovább szájról szájra. Én azonban bizonyítom, hogy nem így van! Ha egy porszem a san hozzájárulhat ahhoz, hogy politikailag különböző módon gondolkodók egymással párbeszédben maradhatnak. Egyetemi előadásain szenvedélyesen szólt a konkrét állásfoglalás szükségességéről, elutasította az elvi állásfoglalást, mely „mindig igaz”. Átélted a „németek óráját?” Igen! 1933 júliusáig Berlinben éltem. így átéltem a hatalomátvételt, rá 2 napra Bonhoeffer rádióbeszédét, amelyben a Führer-ről szól, ki verführt - azaz félrevezet. Rá 2 napra Rust az új oktatási miniszter félréérthetetlen választ vár az egyházaktól, hogy „a bolsevizmust velünk együtt” - már mint a nemzeti szocialistákkal - „le akaiják-e győzni”. Az ún. „német keresztyének” félreérthetetlen választ is adtak. Átéltem a Reichstag felgyújtását s a parlamenttel a parlamenta- rbatjus megsemmisítését s a primitív történelmi darvinizmussal megindokolt alsóbbrendű faj, a zsidóság elleni atrocitásokat, a baloldaliak ellen indított kampányt. Május elsején a Tempelhofer Feld-en, hol a Führer 1 millió némethez szólt, megdöbbenve tapasztaltam az őrjöngő tömegben, hogy a nacionalizmus milyen irracionális dimenziókat kaphat. Szorongva kérdeztem magamban: mi lesz ebből? A szociális demagógiával a szervezett munkásság morzsolódik fel a „pozitív keresztyénség” jelszavával az egyház nagy része, amelynek bázisa a polgárság úgyis nacionalista beállítottságú. Rá 10 napra az egyetem, ill. a Humboldt testvérek emlékművei előtt átéltem a nagy könyvégetést, valóságos népünnepség... egymásután lesz a lángok martalékává sok nagy alkotás: Albert Einstein, Thomas Mann, Sigmund Freud, W. Rathenau, Stefan Zweig, E. M. Remarque de még Theodor Heuss művei is. Évek múlva - 1937-ben - szerettem volna látni, hogy alakulnak a dolgok. Kerékpáron Ausztrián keresztül eljutottam egészen Berchtes- gaden-ig. Sok mindent tudtam meg, de a - legfelejthetetlenebb: Berchtesgaden-ben istentisztelet után templom mellett állottunk a lelkésszel, onnét tekintettünk át a zord sziklákra épült sas-fészekre Lelkésztársam ennyit mondott, látja ezt a túlbiztosított épületet a maga túlbiztosítottságában a tulajdonos belső bizonytalanságáról árulkodik, egy üyen ember azonban kiszámíthatatlan. Valóban kiszámíthatatlan volt, ezt megmutatta 1938. 1939,1940 s végül 1941. S nem volt indokolatlan 4 évvel azelőtti szorongó kérdésem: mi lesz ebből? (Folytatjuk) r BÖJTI SZÓTÁR i Tóth Endre: Okozz örömöt Okozz másoknak örömöt, mikor csak teheted. .....................'Adj,' dicsér],' segíts, hajolj lej szár ítsd a könnyeket. Nem karddal s próféciával lehet megváltanod a többi embert. Oszd szét az utolsó falatod. Adj, amid van s adj, amíg van, ne bánd, hogy nem marad. S ha már minden javad elfogy, oszd széjjel magadat. Okozz örömöt, hadd legyen boldogabb a másik, kinek lényéből az öröm rád visszasugárzik. (Megjelent a költő: BIZALMAS VALLOMÁS c. kötetében: 1984-ben) kagyló izmai közé szorul, elindul világhódító útjára, történelem formáló szerepkörbe jut. Mondhatnám tehát parabolaként ezt a keresztyén élet számára is. Egyetlen keresztyén - egyetlen porszem! - is lehet Isten segítségével egyházát, társadalmat, történelmet alakító tényező. Sematizmus nélkül! Mikroközösségben, családban, makroközös- ségben, a társadalomban igazgyöngyök termelésére kényszerítheti a környezetet. De alkalmazhatom a parabolát népünk összefüggésében is. Tíz millió parányi pontocska, porszem emberke. (Mi ez négy és félmilliárd emberhez képest!?) Együttesen azonban • kitesszük a nyúlgáthoz szükséges homokzsák tartalmát. Végszükség esetén a buzgároknál és az emelkedő árhullámnál az utolsó remény. És ha homok lennénk a gépezetben? Mondjuk egy rosszindulatú, háborús gépezetben? Tőlünk, a tízmilliótól, a százmillióktól megállhat a gépezet. Mi a legfőbb tanulság? Sohase tekintse egyetlen porszemecske, egyetlen ember magát feleslegesnek, jelentéktelennek, elhanyagolhatónak. Mert minden egyes porszem, parányi részecskéje a valóság történelemalakító TÉNYEZŐJE. Rédey Pál Bűnbocsánat Ezekben a hetekben a szokásosnál is elevenebb gyülekezeteink élete. Böjti áhítatok, bűnbánati istentiszteletek sora késztet önvizsgálatra. Nincs istentisztőleti alkalom, ahol ne hangozna el pásztorok és pászto- roltak ajkán az Úrtól tanult imádság, melynek egyik kérése így szól: ,és bocsásd meg a mi vétkeinket miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek .r Bűnbocsánatról beszélni és tanítani bűntudat és bűnbánat nélkül nem lehet. Hadd idézzem a Szentírás apostolait. Pál apostol mondja Nem arannyál a Római levélben: „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki érti, nincsen, aki keresi az Istent. ■’Mind elhajlottak... és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs.” János apostol pedig így tanít: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.” Mi tagadás, sok ember előtt - a keresztyéneket is beleértve - egészen elhomályosodott, hogy az emberi élet legmélységesebb problémája éppen a bűn veszedelme. áron való véghezvitelét. Nézzünk szét e pontqn egy pillanatra: felborult házasságok, testvéri perlekedések, már-már konzerválódott haragok, munkahelyi intrikák, gyanakvás, előítélet, keménység, bosszú. A sor korántsem teljes, kiki folytathatja azzal amire éppen e sorok olvasásakor döbbent rá, vagy amit titkol, de még titokban is fáj. Vétkes adósságunk tehát szívünk hitetlensége és egyes bűneink egyre növekvő és jóvátehetetlen tartozása Isten ránk vonatkozó igényével szemben. Első vagyok én Van még egy másik oka is annak, hogy sokakból hiányzik a bűntudat és az életújulás vágya. Nemigen szoktuk bevallani azt, amit Pál apostol így mondott: „A bűnösök közt első vagyok én.” Azt elismerjük, hogy hibáztunk, hogy vannak tévedéseink, hogy életünknek vannak gyenge pontjai, de hogy bűnös vagyok én 1 ez túl riasztó, túl kemény, ne kertelgessünk: nem lehet igaz. Isten színe előtt, a szentírási igék tükrében válik egyértelműen nyilvánvalóvá az, hogy eltévesztettük utunkat és annak célját. Nemcsak Isten lett távolivá, de szeretteink, sorstársaink, embertársaink is. Tevőleges bűnök és mulasztásbeli bűnök egyformán terhelik lelkiismeretünket mind vertikális mind horizontális vonatkozásban. Az Isten iránti szeretetlenség és engedetlenség önmagunk szerete- tét eredményezi, s vele együtt irigységet, haszonlesést, vágyaink maradéktalan kielégítésének minden A bűn terhe alatt roskadozó és a jóvátehetetlen adósság gondolatától gyötört szív a Szentlélek hitet teremtő és bizalmat ébresztő munkája folytán eljut arra a felismerésre, hogy csak Istentől kaphat segítséget. „Csak Istenben nyugszik meg lelkem, tőle van az én szabadulásom.” (Zsolt. 62,2.) Attól az Istentől jön a szabadítás, aki Fiát értünk halálra adta, s Őrajta teljesedett be bűneink büntetésé. A golgotái kereszt a jele annak, Hogy biztosak lehetünk Isten irgalmában: bűneink eltöröltettek, adósságunkat Jézus Krisztus kifizette, megváltott „...nem aranynyal, nem ezüsttel, hanem az Ő drága szent vérével”, új életben járhatunk immár. „Különb utat is mutatok nektek"- kezdi Pál apostol e mondattal a szeretetről szóló páratlanul szép vallomását. Aki az Isten bűnbocsátó szeretetét elfogadja, az csak ezen a különb úton járhat. Bocsánatkérésre és bocsánatadásra mindig kész szívvel. A szeretet ugyanis képes győzni minden konokság és keménység felett. A szeretet tud nagylelkű és megértő lenni. A bűnbocsánatból születő szeretet nem ismer akadályt, lehetetlent, csak egyet: tenni a jót fenntartás nélkül. Az evangéliumok példázatai és a jézusi csodákról szóló híradások jó része örvendezéssel zárul. A bűnbocsánatot, egészséget, kegyelmet és életet nyert emberek örvendezésével. Böjti áhítatainknak akkor lesz igazán sok jó gyümölcse,' ha egyházunk népe a bocsánatot és új életet nyertek örömével énekel és szolgál. Szalay Tamás Egyházunk 40 éve Teológiai konferenciák kezdete Egyházunkban mindig központi helyet foglalt el a teológiai munka. S bár nyelvileg eléggé hátrányos helyzetben vagyunk, de egyházunk múltjában mindig voltak olyan személyiségek, akik a teológiai tudomány művelésében európai színvonalat értek el. Püspökök és professzorok hosszú sorát lehetne említeni, akik e tudományban komoly tudósoknak számítanak. De egyházunk - amikor a tudósok képzésére is mindig nagy súlyt helyezett - nem feledkezett meg a lelkészek, egyházi munkások teológiai képzéséről sem. Ha valaki egyházunk közelmúltjában visszatekint, számtalan írott bizonyítékot talál arra nézve, hogy egyházi egyesületek, egyházi körök, püspökségek hányszor és hányféle konferenciát, egyházi napokat rendeztek lelkészek és egyházi munkások részére. Ezeket ma már nyugodtan nevezhetjük teológiai konferenciáknak, hiszen a központi előadások, témák majdnem mindig a teológia tudományt voltak hivatva népszerűsíteni, mélyíteni. Nem volt híjával egyházunk sosem a teológiai képzéssel. E tekintetben semmiféle mulasztás nem terheli elődjeinket. Sőt! Dicséret és köszönet nekik, hogy azokban az időkben is, amikor a tudományos gondolkodásra, az elmélyültebb igehirdetésre, a technikai segédeszközökre nem voltak meg a feltételek, egyházunk mégis kiművelt lelkészgenerációkat * küldhetett a szolgálatba. Természetesen a változó kor megváltoztatta a körülményeket és az elvárásokat is. Most, amikor egyházunk 40 éves közelmúltjának eredményeivel és gondjaival foglalkozunk, azok felsorolásából és elemzéséből nem maradhat ki az a nagyszerű kezdeményezés, amely 31 esztendővel ezelőtt, 1954-ben vált valóra, amikor is egyházunk megrendezte az első országos lelkészkonferenciát. 1954. júüus 5-szeptember 3. között 9 csoportban folytak ezek az országos teológiai konferenciák Gyenesdiáson. Azon - néhány idős és beteg lelkész kivételével -, egész lelkészi karunk részt vett. Ma már fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon mi tette szükségessé ennek az országos teológiai konferenciának a megrendezését. Aki jelen volt ezeken a konferenciáknak egyikén vagy át tudja tekinteni az ott elhangzottakat, az minden részrehajlás nélkül elmondhatja, hogy bár voltak ún. kényes kérdések, de ezek a hozzászólásokban, megbeszélésében tisztázódtak. A közös út keresése volt a jellemző ezekre a lelkészi találkozásokra. A teológiai konferenciák megrendezésének az oka adva volt: egyházunk körül s egyházunkon belül is (!) sok minden megváltozott a felszabadulás óta. Más lett a társadalmi háttér, vagy mai teológiai kifejezéssel élve szembe kellett nézni egyházunknak is azzal a kontextussal, amely sok addig megválaszolatlan kérdést tett fel egyházunkban. Szervezetileg, az 1952-53. évi Zsinat már kifejezésre juttatta, az addig kerületekben gondolkodó egyházunk egy egységbe való tartozását. Az első országos lelkészkonferencia gondolkodásban és felelősségvállalásban az ország egész lelkészi állományára helyezte egyházunk útját, jövőjét. Ma már boldogan mondhatjuk, hogy az elindulásjó irányba történt, és az meghozta a maga gyümölcseit. Ezeken, a konferenciákon sem volt mindenki azonos véleményen. Nem mindenki ítélte meg egyházunk útját egyértelműen. De egyben egységes volt lelkészi karunk, hogy a megváltozott társadalmi berendezettségű Magyarországon akar szolgálni s egyház máradni. És ez akkor olyan „siker” volt, amely reménységgel töltötte el mindazok szívét, akik aggodalommal tekintettek egyházunkra. Az országos jellegű teológiai konferenciák sorát tehát, ez a konferencia nyitotta meg. Ettől kezdve átgondolt, komoly teológiai munka indult meg egyházunkban, amely már nem volt sem esetleges sem partikuláris. Egyházunk szellemi életének a fejlődése, teológiai tudomány hazai vonatkozásának mélyítése indult el. Ugyanakkor a konferencia témájánál és légkörénél fogva „belekényszerítette” a lelkészeket a Szentírással való komolyabb és mélyebb tanulmányozásra, az előremutató és a visszahúzó tételek közti különbségtételre, a lelkészi kar közös útkeresésének és úttalálásának közös örömére. Ez az első országos lelkészkonferencia csak egyik - de nem mellékes -, állomása volt annak az útnak, amely egyházunk életében 1945-ben elkezdődött. Kissé költői túlzással úgy is mondhatjuk, hogy ez az esemény pirosbetüs ünnepnappá lett egyházunk teológiai gondolkodásának naptárában. k. á.
