Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-10 / 10. szám
„Írok nektek, ifjak.. Mire jók a jócselekedetek ? GYERMEKEKNEK. Imádkozom Nálunk néha visszhangzik a ház a sok „Apa!”, „Anya!” kiáltástól. Ez természetes is, hiszen ki másnak szólna az ember, ha szétesett a repülő, amit épített; ha újra kell csomagolni az olvasókönyvet; ha leszakadt az inggomb vagy megverte a testvére? Apához, anyához futok, ha segítségre van szükségem, ha fáj valami, ha bánatos vagyok vagy tanácstalan. Minket is taníts Jézus élete minden fontosabb eseményére imádsággal készült. Ezt olyan remek indulásnak látták tanítványai, hogy igyekeztek tőle ellesni. Egyszer meg is kérték: minket is taníts meg imádkozni! Erre a kérésre olyan imádságot tanított Jézus, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Mi Atyánk”. Mindennapi imádsága lett ez minden keresztyén embernek, Esti imádságot a legkisebb gyerekek is „Én Istenem, jó Istenem”-mel kezdenek és a Miatyánkkal fejeznek be. Helyesen is teszik. Ezt a szokást látva azonban fölébred az emberben a kérdés: eldaráljuk ezt az imádságot vagy meg is gondoljuk, mit mondunk? Benne atyánknak szólítjuk Istent. Ez a megszólítás csak a mi nyelvünkben ilyen régimódi és ünnepélyes. Amikor a tanítványok először hallották Jézus ajkán, pontosan azt a hétköznapi megszólítást hallhatták, amellyel saját édesapjához fordul az ember. Pontosan azt a kiáltást, amitől visszhangozni szokott a gyerekszoba. A kérdés már csak az, visszhangzik-e képzeletbeli szobánk, amikor mennyei Atyánkat szólítjuk meg? Kiáltjuk-e gyakran a nevét? Hozzá fordulunk-e, ha szükségünk van valamire; ha bajban vagyunk; ha szomorko- dunk; ha elrontottunk valamit? Vagy azt gondoljuk, templomba való, ritkán szükséges, ünnepi szokás az 'imádság? Esetleg azt hisszük, a nagymamánk szokása, s majd mire mi is nagymamák leszünk, megtanuljuk? Ha bajban vagyunk Mire jutnánk, ha hiába szeretnének minket a szüléink, mi szót se váltanánk velük? Nagyon szerencsétlenek volnánk, és el kell ismernünk, hogy bármilyen ügyesek vagyunk is, sokszor hiába fáradoznánk a segítségük nélkül. Szomorúak és elhagyatottak lennénk, ha gondoskodásukat nem élveznénk. Szülői szeretetét és gondoskodását ajánlja fel nekünk Isten, amikor megengedi, hogy atyánknak hívjuk. Reggelenként megszólíthatjuk, és kérhetjük tőié mindazt, amire napközben szükségünk lesz. Esténként nyugodtan elmondhatjuk neki, mi minden történt velünk, minek örültünk, mit rontottunk el, mire vagyunk büszkék, és mi miatt szégyenkezünk. Pihentetőbb lesz az éjszakánk, szebb lesz a nappalunk, ha el merjük hinni: atyánk az Isten, készségesen siet segítségünkre. Mindig van ideje, hogy meghallgasson. Tanuljunk hát, mint régen a tanítványok, tanuljunk imádkozni! M. M. A fenti kérdést föltettem gyülekezetem fiataljainak. Lássunk néhány tipikus választ: „A jócselekedetekkel örömet szerzünk annak, akinek segítünk, azután magunknak (ilyenkor egy kis belső melegséget érzünk), örömet szerzünk szüléinknek, nevelőinknek és persze elsősorban Istennek.” „Egy embert jócselekedeteiről is meg lehet ismerni.” „Ha valaki jót cselekszik embertársai szeretni fogják őt.” „A jócselekedet elmulasztása lelkiismeret- furdalással jár.” „Ha a jócselekedetek Istennek is tetszenek, akkor talán üdvözölhetünk.” „A jócselekedetek által lehet üdvözölni (Isten országába bejutni).” „Jócselekedet az is, ha templomba megyünk.” „A jócselekedettel embertársunkon keresztül Istennek teszünk jót.” A válaszokból látszik, hogy a kérdésre a felelet nem egyszerű. A jóleső dicséret A jócselekedeteket általában azok az emberek is fontosnak tartják, akik nem hisznek Istenben. Az, aki emberhez méltó életet akar élni, biztos, hogy törekszik a jó megtételére. Sok olyan ember van, aki erejének nagy részét arra áldozza, hogy különböző látható és lemérhető jócselekedetekkel érdemelje ki az emberek elismerését, és jó pontokat gyűjtsön magának mindenki előtt, hogy dicsérjék jóságáért, áldozatkészségéért, kedvességéért. Jézus így szól az ilyen emberekhez: „Vigyázzatok: a jó cselekedeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy mutogassátok nekik magatokat, mert így nem kaptok jutalmat meny- nyei Atyátoktól.” Jézus tehát a jócselekedetek szándékában is különbséget tesz. Ha tehát azért tesszük a jót, hogy dicsérjenek, elvesztettük a helyes utat. Sok keresztyén ember gondol arra, hogy a jócselekedetekre azért van szükség, hogy Isten országába bejussunk ezáltal, vagy hogy elnyerjük Isten bocsánatát bűneinkre. Ez a gondolat nagyon gyakran előfordul a ke- resztyénség történetében. A hiba csak ott van, hogy ha. a jó- cselekedetek által megkaparinthatjuk magunknak az üdvösséget, vagy Isten bűnbocsánatát, akkor miért halt meg Jézus? Ha saját erőfeszítésünkből igaz és jó emberekké válhatunk, akkor hiába feszítették keresztre, hiába halt meg kínok között és hiába támadt fel. Hiába írták a Bibliát, hiába vannak papok, templomok és vallás, ha az ember a saját jósága árán szeretne boldogulni. A mentő gondolat A híres mese szerint Münc- hausen báró egyszer,, mikor egy mocsárba tévedt, elkezdett süly- lyedni egyre lejjebb. Már az állóig ért a sár, és már-már úgy látszott, hogy belefullad az iszapba. Ekkor az a mentő gondolata támadt, hogy megragadja saját haját, és kihúzza magát a sárból. Ez nagy erőfeszítések árán sikerült is neki. A Krisztust követő ember nem gondolkodhat Münchausen báró módjára. Nyilvánvaló, hogy bűneink mocsarából saját erőnkből, saját jócselekedeteink árán nem üdvözölhetünk, és bűnbocsánatot sem nyerhetünk. Ezt egyedül Jézus keresztjétől remélhetjük. Üjra ott vagyunk, ahol az elején, vagyis, hogy mire jók a jócselekedetek? Tény az, hogy a jótettek magukban nem fognak üdvözíteni. Mégis azt kell mondjuk, hogy nem szükségtelen a jót tenni. Sőt, Istennek tetsző dolog, hogy az ö akarata szerint éljünk, vagyis, hogy szeressük egymást, és tegyük a jót. De ez a jó nemcsak úgy magában van, hanem jele kell hogy legyen egy sokkal fontosabb dolognak, a hitnek. A tél jele, hogy hideg van, a betegség jele, tünete a láz, az elektromos áram következménye, hogy szól a rádió. Ezek a dolgok szorosan ösz- szekapcsolódnak, az egyik követi a másikat, elválaszthatatlanok egymástól. A hit következménye a cselekedet. A gonoszba vetett hit következménye a rosszindulat, meg nem értés, sze- retetlenség, önzés, az Istenbe vetett hit következménye, velejárója, tünete a jó cselekvése. A hitből fakadó jócselekedet indító rugója nem az emberek szerete- tének a megnyerése, nem is saját lelkiismeretünk megnyugtatása, hanem az a tény, hogy ismerem Isten bűnbocsátó szeretetét, és már nem tudok mást tenni, csak a jót. Nem fogcsikorgatva és érdekből, hanem jókedvvel és mások érdekében. Mint szívünk dobogása Mivel a hit és a jócselekedetek elválaszthatatlanok egymástól, ezért az az élet, amely önmaga felé fordul, biztos, hogy Istentől távol jár. (Mt. 7,17.) A jócselekedetek nem saját magunk hanem mindig a másik fele kell hogy forduljanak. Ne feltűnően, jól láthatóan, kérkedőri, hanem csendben, szerényen és lehetőleg úgy, hogy „ne tudja a bal kezed mit tesz 'a jobb”. Tulajdonképpen az volna a legjobb, hogyha azt, hogy jót cselekedtünk, észre áem vennénk, mert ez azt jelentené, hogy bűntől megváltott életünk mindennapjaihoz úgy tartozik hozzá a jó cselekvése, ahogyan a szívünk dobogása. Mekis Ádám SVÉD LELKÉSZEK AZ ATOMFEGYVERKEZÉS ELLEN Február elején a svéd evangélikus lelkészek egyesületet alapítottak „Lelkészek az atomfegyverek ellen” néven. A szervezet hatékonyan akarja támogatni és elősegíteni a békéért és az atomfegyverek betiltásáért folytatott küzdelmet, vezetője Lars Ake Lundberg lelkész, (lwi—szp) KERESZTYÉNEK A SZOCIALISTA ORSZÁGOKBAN Ezzel a címmel tartott előadást Dieter Knall, az Ausztriai Evangélikus Egyház püspöke január 23-án Innsbruckban az osztrák külpolitikai és nemzetközi tudományos társaság ülésszakán. Magyarországra például a hívőkkel való együttműködésre törekvő egyházpolitika jellemző — állapította meg —, másrészt pedig az egyházak közreműködése a szocializmus felépítésében. Az egyházak elkötelezettsége „csakis és egyedül a keresztyéneknek az embertárs iránt az evangéliumban megparancsolt, szolgálatra indító kötelességén” alapul. Ez a légkör tette lehetővé a Lutheránus Világszövetség elmúlt évi budapesti nagygyűlésének megrendezését, mondotta Knall püspök. (Saat—szp) ÖKUMENIKUS ISTENTISZTELET A KÖLNI DÖMBAN Helmut Kohl szövetségi kancellárnak azt a javaslatát, hogy a két legnagyobb NSZK-beli egyház május 8-án, a második világháború európai befejezésének évfordulóján ökumenikus istentiszteletet tartson, mindkét egyház vezetői üdvözölték. Január 25-én kiadott közös nyilatkozatában Eduard Lohse hannoveri püspök, a Németországi Protestáns Egyház (EKD) tanácsának elnöke és Joseph Höffner kölni bíboros, a katolikus püspöki konferencia elnöke arra hívott fel, hogy a keresztyének számára^ ezen a napon az imádság, a bűnbánat, a megbékélés és az Isten iíáht a jövőbe vetett bizalom álljon középpontban. Ajánlják továbbá, hogy ebből az alkalomból minél több helyen tartsanak gyülekezeti, illetve ökumenikus istentiszteletet, (edp—szp) AZ AUSZTRÁLIAI EVANGÉLIKUSOK SEGÍTSÉGE Az ausztráliai evangélikusok 953 ezer amerikai dollárnak megfelelő összeget gyűjtöttek össze az elmúlt évben a Lutheránus Világszövetség Világszolgálata számára. Bár a 114 ezer tagot számláló egyház nem tagja az LVSZ-nek, mégis igen erőteljesen támogatja a Világszolgálat programjait, 1966 óta 5 millió dollárt adományozott céljaira —, az evangélikusság a lakosságnak még 1 százalékát sem teszi ki. Az LVSZ Világszolgálatának itteni irodája egyben az egyház bevándorlókat segítő hivatala is, az első tábort 1950-ben építették, (lwi—szp) Helytörténetírás és egyházunk Véletlenül két helytörténeti írással is megleptek hozzátartozóim. Az egyik Vakot Imre szerkesztésében a „Magyarföld és népei” folyóirat, (csak' hat füzet látott napvilágot belőle) a másik Orbán Balázs „Torda és környéke”. Mindkettő faximile kiadásban került a könyvpiacra. Az előző eredetijét 1846-ban, az utóbbiét 1899-ben nyomták. A két mű negjelenése között nemcsak fél évszázados időbeli eltolódás van, de színvonalában is mélyreható különbséget találunk. Vahoték annak ellenére, hogy a kor közérdeklődésének tettek eleget, csupán úttörő munkát végeztek a helytörténetírásban. Orbán Balázs más. 0 kiforrott, tudós egyéniség és alapos, rendszeres munkát végzett. Mégis Vahoték folyóiratát forgattam nagyobb érdeklődéssel. Talán azért, mert benne fedeztem fel csíráját a mai tudományos rangra emelt helytörténetírásnak. KI VOLT EZ A VAHOT IMRE? A folyóirat megjelenési é;ve már kissé eligazít. A szabadságharc előestéjén vagyunk. Rendeződni látjuk a sorokat. Költők, írók, a hazafias ifjúság vezért keres, zászlóbontásra készül. Jelentős szerepet játszik a rendezésben a kor sajtója. Vahot is ennek révén emelkedik ki. Jogász volt, de irodalomra adja fejét, s irodalmi érzékét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Pesti Divatlaphoz szerződteti pl. Petőfit. Nem volt nagy műveltségű ember, természete is össze- ferhetetlen, anyagiassága miatt pedig legjobb barátai is cserben hagyták. Hatvani Lajos véleménye egyenesen lesújtó róla. „Irodalmi orgazdának” nevezi és egyenesen elfogadhatatlannak . tartja, hogy Emlékiratában Petőfiről azt írta, ő csinált költőt belőle. Nem kívánok elakadni Vahot jelleménél vagy a kortársak és irodalomtörténészek ítéleteinél, mert számomra mindezek ellenére izgalmas olvasmány volt a „Magyarföld”. A tanulmányokat természetesen többen írták, Fényes 'Elek, a statisztikus, Luczenbacher János, a történész, Hcnszlmann Imre, a művészet- történész, Medve Imre, a jogász, Májer István, a katolikus és Szabó Károly, a református pap és többen mások, köztük Vahot is. Mai szemmel olvasva, kissé primitívek a leírások, népismertető jellegűek s általában a kor szellemi színvonalán állnak. Hiányosságaik még a laikus olvasóknak is szembeötlőek. A helytörténetírás még gyerekcipőben járt és ennek ellenére a néhány felületesen, hevenyészve odavetett adat' és ismeret nagy érdeklődést válthatott ki újszerűségével. Általában úti élményekre támaszkodva örökítették meg a népszokásokat, a tájak leírását, s értekezés helyett tárcaírás jellemzi stílusukat. Forrásmunkaként aligha alkalmazhatók, de módszerükben már felcsillan valami a jövőbeli helytörténetírásból. Kapunk e füzetekben leírást a Felvidék városairól, Fiúméról, a hortobágyi pusztáról, a horvátokról, Sopronról stb. Megelevenednek a sorok, amint a népre, népszokásokra, az etnikai sajátosságokra fordítják a szót, vagy amikor a mondavilág romantikus elemeit szövögetik leírásaikba. Különösen becsesek a népviseletek megrajzolásai. A nemzetiségek irányában türelmetlenek az írások, a magyarosítási szándék, a kultúr- fölény hangoztatása mosolyogni való. Betekintést kapunk a vallásos életbe is, a szerzőknek feltűnik, hogy égy-egy helység társadalmára, kultúrájára milyen mélyen hatott a vallásos élet. Vahot is nem egy tanulmány szerzője. Dagályos stílusa ma már szokatlan, de témái megragadóak. Az utolsót, a „Sobricsalád Vasmegyében” címűt külön is megemlítem. Helytörténeti jelenség ez a betyár, mégis társadalmi ügy, s Vahot megpróbálta kihámozni életútját a mondavilágból. „Sobri korántsem volt közönséges, aljas haramia — írja — legnemesebb vonása az volt, miszerint a szegényeket sohasem bántotta.” A betyár családjával, apjával, nőtestvérével találkozott, de azok hozzátartozójuk viselt dolgairól hallgattak. Vahot bizonyos volt abban, hogy a betyár, amikor tanulmányát készítette, még élt. Nos, engem a kötet tanulsága érdekelt elsősorban. Íme, a múlt század első felében megindult a helytörténetírás. Még korántsem olyan szisztematikusan, részletekbe menően, mint napjainkban. Nem tudjuk, mivé fejlődött volna, ha a pénzhiány miatt megtorpant lap tovább folytatja tevékenységét. Viszont napjaink helytörténetírásának döntő fontosságát nem győzzük hangoztatni. Nemzeti ügy- gyé vált és kitűnő eredmények birtokában vagyunk máris. Ebben a munkában sok lelkészünk is részt vett, tudván azt, hogy egy-egy helység társadalmi, kulturális múltjában az egyház szerepvállalása sorsdöntő volt. Az is kézenfekvő, hogy gyakran az egyházak birtokában álltak a legrégibb írott emlékek, dokumentumok. Mégis adódnak bőven üres lapok a helytörténetírásban. AMI ENGEM ELSŐSORBAN SZORONGAT, az a közelmúltunk története. Itt érzek nagy hiányosságokat. Elsősorban egyházi vonatkozásban. Tapasztalatból tudom, legtöbb lelkészünk a gyülekezetei érintő közelmúlt történetéből alig tud valamit. És ha van is valami ismerete, az rendkívül hézagos. Für Lajosnak nem régen megjelent egy tanul- nánya: Mennyi a sok sírkereszt? címen. (Alföld 1984/9.) E tanulmány foglalkozik azzal, hogy a második világháború alatt több mint öt millió ember „mozdult” meg hazánk területén a háború kényszerítő körülményei miatt. (Katonai és hadműveleti okok miatt, el.vitt, elmenekült népesség, elhurcolt zsidóság, kitelepített németség, áttelepített magyarság, kitelepült szlovákság stb.) Szó van a tanulmányban 1—1,5 millió emberveszteségről, akiknek a sírját sem tudjuk. Ezek a riasztó számok és adatok súlyosan érintették gyülekezeteinket, azaz a magyarországi evangélikus egyházat. A második világháború és annak következménye némelyik gyülekezetünket valósággal megsemmisítette. A mozgás azóta is tart. Elvándorlás, elöregedés, körzetesítés ugyancsak sok gyülekezetünket érinti. Hol vannak a krónikásaink? Ügy emlékszem, egyházvezetőségi rendelkezés van a gyülekezetek történeteinek megírására. Igen, de ha nem a helytörténet módszerének alkalmazásával születnek ezek a „történetek”, vagyis ha általánosságban merülnek ki, semmit sem érnek. Vahoték ugyan egy leülepedett korban kezdték a helytörténet írását. Nekünk egy felkavart történelmi periódust kell rögzítenünk. Az elmúlt évben néhány írásommal hozzáértem ehhez a fájdalmas sebhez. Sokan 'felszisszentek tőle, miközben kollégáimtól alig tudtam hiteles adatok birtokába jutni. Pedig óriási szükségünk lenne a jövőnk tekintetében a hiteles helytörténetekre. És most még él az a nemzedék, amelyen keresztülviharzot- tak a szomorú események. Meghallgatni a szemtanúkat, rögzíteni emlékeiket, megírni a krónikákat, halaszthatatlanul sürgős feladat lenne. Ilyen, s hasonló gondolatokat ébresztett bennem Vahot Imre helytörténeti folyóirata és Orbán Balázs Torda és környéke leírása. Rédey Pál
