Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-27 / 43. szám
Evangélikus Elet 1985. október 27. ÚJ OTTHON - ÚJ KENYÉR A hálaadás napjai Tokajon és Nyíregyházán „Mire való a gyülekezet?!” A szőlőérlelő őszi nap sugarai, mintha maguk is ünnepre készültek volna, úgy ragyogtak, amikor szeptember 14-én délután a tokaji templomhoz érkezett dr. Nagy Gyula püspök és felesége áz ÉLIM Egészségügyi Gyermekotthon „Sztehlo Gábor Otthona” felavatására. De mi magunk is - a kis tokaji gyülekezet tagjai, a Nyíregyházáról érkező hívek, köztük az élimi gyermekek is - ünnepre készültünk. Arra, hogy egyházkerületünk püspöke kezéből vegyük át használatra az ÉLIM új üdülőotthonát. Diakóniai szolgálatunk újabbkon történetében Istennek első ilyen ajándéka ez az otthon, ahol szeretetintézményeink lakói testi-lelki pihenést találhatnak. De szeretnénk ajtót tárni egyre bővülő és színesedő evangélikus diakóniai szolgálatunk minden olyan munkaága számára is, ahol kisebb csoportokban folyik a munka. Hiszen ennek a kis otthonnak a legnagyobb befogadóképessége 20-25 hely lesz.—A tokaji gyülekezet volt lelkészlakását alakítottuk át erre a célra, közel két évi munkával, országos egyházunk nagyon jelentős anyagi segítségével - benne a mindkét Németországból érkező bútor - és -egyéb adománnyal is. A szobák belső felöltöztetésében pedig az ÉLIM kis szövödéjében dolgozó gyermekek végeztek szép, szinte iparművészi munkát. Nagy- váti Pál- a „sokoldalú nyíregyházi kántor” - által tervezett és elkészített vörösréz-domborítású betűk pedig messziről láthatóan eligazítják és hívogatják az idelátogatókat. Mert a „díszbetűk” emeletma- gasan hirdetik az új otthon nevét. Nagy püspök avató igehirdetésének első ága a szerétet „három dimenziójáról” beszélt. Megszólító módon szólt hozzánk Istennek Jézus Krisztusban érkező, embertke- reső szeretete. Ez az evangélium kétféle -„válaszra” mozdította a szívünket: szeretetre Isten és szeretet re a felebarát iránt. Az igehirdetés -másik, főága a névadás jelentőségére és elkötelezésére hívta fel a figyelmünket. Nemcsak Sztehlo Gábor életútját, diakóniánkban végzett szolgálatát méltatta, hanem ennek a szolgálatnak azokat a drámai pillanatait is felvillantotta, melyekből mi - az igehallgatók - megérezhettük, megérthettük, hogy az igazi diakónia mindig „kereszthordozás”, önmagam odaszá- nása, „halálraadása” másokért! Az ünnepi istentisztelet másik felében az ÉLIM. gyermekei és dolgozói énekekkel, versmondással szolgáltak. Ámuló örömmel hallgattuk őket - szeretetmunkánk igazi csodáját -, hiszen ott a gondozott és a gondozó, a botladozó nyelvű sérült gyermek és a felnőtt, komoly „szakember” együtt dicsérte az Istent! Az ünneplő gyülekezetei Ma- gyari Béla megyei egyházügyi titkár és Abaffy Gyula borsodi esperes-helyettes is köszöntötte. Szolgálat Nyíregyházán A Szentháromság utáni 15. vasárnap - ősidők óta „aratási hálaadó ünnep” a nyíregyházi gyülekezetben. Bár az utóbbi néhány évtizedben ennek az ősi gyülekezetnek az arca is megváltozott -, sokan a tanyai földművelők közül városi, ipari munkások lettek - mégis nagy jelentőséget tulajdonítunk ennek az ünnepnek. Régen a természettel közvetlenebb kapcsolatban élő gazdaember jobban átélhette a „reménységre vetett mag csodáját”, az Isten áldásának örömét. „Elgépiesedett” világunkban messzebb került ettől. Ezért ma fontosabbnak érezzük ennek az ünnepnek a jelentőségét: Isten iránti hálánknak és köszönetünk- nek a megváltását a mindennapi kenyérért. A hálaadásnak ez az alkalma arra is késztet minket, hogy évről évre kifejezésre juttassuk azt a készségünket, hogy „népünk családja” kenyeréért mi is szívesen odaadjuk vállunkat, kezünket. Aratási hálaadó istentiszteletünk igehirdető szolgálatában egyházkerületünk főpásztora a szüntelenül „értünk munkálkodó Isten” ajándékait tárta elénk, hálaadásra. De alkalma volt az ünneplő gyülekezetnek „szembesülni” az éhező földrészek testi-lelki ínségeivel s a reánk váró felelősséggel is! Hálaadásunk azzal lett teljessé, amikor az istentisztelet végén az „oltár kenyerét” oszthattuk szét, a térdét Ura előtt meghajtó gyüleke- zetnelc. Délután a Varga-bokri híveinknek, püspökünk és felesége számára pedig sajátos élményt jelentett a tanyai - iskolában tartott - isten- tisztelet különös hangulata, s egy fiatal, hívő család meleg vendégszeretete. Csizmazia Sándor 50 esztendővel ezelőtt, 1935 októberében került Nagy tárcsára első önálló lelkészként Sztehlo Gábor. A jubileumi megemlékezések kiemelkedő eseménye volt az a hálaadó istentisztelet, melyen dr. Kál- dy Zoltán püspök-elnök hirdette az igét. Prédikációjában a csaknem 600 főnyi ünneplő gyülekezetét szembesítette az alapvető kérdésekkel: „Mi a keresztyén gyülekezet, és mire való?” Ef 2, 4-7 alapján kaptuk meg a választ: a gyülekezet a bűnbocsánatból élők, a másokért végzett szolgálatra feltámasztott, így talpra állított és mozgósított emberek közössége. Tartalmas válasz volt az igehirdetésre a gyülekezet „Jubilate” ifjúsági kórusának szolgálata, akik Gárdonyi Zoltán „Megszentelem e házat” című nagyobb szabású kórusművét szólaltatták meg. Az ünnepi közgyűlés bevezetéseként Gáncs Péter, a gyülekezet lelkésze a gyülekezet születéséinek titkáról, csodájáról szólt. Kiemelte a születés folyamatosságának, a megújulásnak fontosságát. Hangsúlyozta, hogy a gyülekezet nem önmagáért van, hanem a másokért élők szolgáló közössége. Köszöntötte a jubiláló gyülekezetét Molnár Lajos, a Hazafias Népfront helyi elnöke, Győri János nyugalmazott lelkész, aki 38 évig szolgált a gyülekezetben, Sza- lay Tamás, a volt anyagyülekezet, Cinkota lelkésze, valamint a két kis társgyülekezet képviselője: Bálint Józsefné péceli gyülekezeti munkatárs és Nagy Sándor isasze- gi felügyelő. Az ünnepi közgyűlés a jubileum alkalmából javaslatot tett a jelenlévő tanácselnöknek, Csimáné Pócsa Annának, hogy az az utca, melyben a gyülekezet első lelkésze által épített parókia található, vegye föl Sztehlo Gábor nevét. A közgyűlés befejezéseként dr. Káldy Zoltán püspök mint az LVSZ elnöke tartott rövid élmény- beszámolót világméretű szolgálatáról. A közgyűlést követően a vendégek megtekintették a gyülekezeti házban rendezett kiállítást, mely a XVIII. század elejétől mutatja be a nagytarcsai evangélikusság történetét egészen napjainkig. A kiállítást dr. Foltin Brúnó lelkész rendezte, a., nagytarcsai falumúzeum igazgatójának, Molnárné* Hajdú Margitnak segítségével. A kiállítás szemléletes keresztmetszetet ad a gyülekezet életéről és szolgálatáról az elmúlt fél évszázadban bizonyítva a jubileumi meghivóra választott zsoltárvers aktualitását: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete.” G. P. A nagytarcsai gyülekezet jubileumi kiállítása Interjú Bálint Zoltán vízügyi mérnökkel „ Velem tettétek meg” Nyárvégi számunkban közöltük, hogy dr. Bálint Zoltán vízügyi mérnök az LVSZ Világszolgálat programjának első európai munkatársaként Zimbabwéba utazott. A távozása előtt készült interjút - mely a napokban érkezett Szerkesztőségünkbe - most közöljük.- Hogyan született a gondolat, s miképpen ért elhatározássá? Az első indítást akkor kaptam, amikor 1972-73-ban éhinség voít Afrikában. Akkor személyesen is találkoztam az egyház képviselőjével, kinek beszámolója elkötelező hatással volt rám. Tulajdonképpen ettől kezdve tudatosan készültem erre a kiküldetésre. Ekkor váltottam fel a német nyelv tanulását az angolra, mert rájöttem, hogy ezen a területen csak ennek a nyelvnek az ismeretében lehet igazán érvényesülni. Több kérvényt is beadtam az elmúlt években különböző szervezetekhez. Ezen kívül a bibliai mondat egyre fontosabb lett számomra: „...velem nem tettétek meg.” Itt Jézus teljesen azonosítja magát a szegényekkel, a kisemmizettekkel. Különösen is sürgetően hatottak a tagadó részek: nem tettétek meg! így érlelődött meg bennem, hogy ez nekem egy sajátos feladatom lehet, amit Istentől kapok. Igen örülök, hogy ez most megvalósulhat. 1985 májusában két évre Zimbabwéba utazom, hogy a LVSZ Világszolgálat vízprogramjában részt vegyek.- Végül is hogyan sikerült belső indíttatásod konkréttá válása? Az LVSZ budapesti nagygyűlésén sok szó esett a fejlődő országok nyomorúságáról és a keresztyén országok felelősségéről. Itt találkoztam a Világszolgálat képviselőjével, aki készségesen informált az afrikai szolgálati lehetőségekről. Ezek után 1984 októberében Káldy püspök úr - mármint az LVSZ elnöke - kérvényem alapján felvette a kapcsolatot munkahelyi főhatóságommal, az Országos Vízügyi Hivatallal. így az OVH szolgálati útlevelével, egyházunk támogatásával indulhatok egy nemzetközi méretű munkálkodásra. Igen hálás vagyok a püspök úr közreműködéséért, és megemlítem még, hogy sokat köszönhetek Eugene Ries úrnak, aki Genfből— mint az LVSZ Világszolgálat osztályának igazgatója - szervezte, irányította utazásunkat.- Mit tudsz arról az országról, ahová indulsz? Területe négyszer akkora mint hazánk. NyolcmillicT lakosa van, három százalék a fehér bőrű. A keresztyén hit és a hagyományos törzsi vallások is megtalálhatók. Az ország növény- és állatvilága a klasszikus afrikai jellemzőkkel rendelkezik. Zimbabwéban több éve folyik LVSZ program. Többek között vízprogram is létezik. Nagy különbség érzékelhető a falu és a város életszínvonala között. A falvakban kezdétleges gazdálkodást folytatnak. Nagy gond a víz! A lakosság ivó- és öntözővízzel való ellátásán már három vízmérnök dolgozik. Az én feladatom is az lesz, hogy vizet találjak és azt eljuttassam rendeltetési helyére. Természetesen sok-sok dolgos kéz közreműködésével.- Hogyan készülsz az útra? Az első időkben biztos nem fog ez a munka szakmai előrelépést jelenteni, hiszen a null-pontról kell indulnunk. Az afrikai ember számára az európai technológia idegen. Meg kell tanítani őket arra, hogyan válnak a gépek használható eszközökké, miként lesznek az ember segítői a víz felkutatásában, illetve fogyasztásában... Sokszor gondolok Albert Schweitzerre, aki fel tudta adni teljes európai egzisztenciáját, hogy segítsen a beteg afrikaiakon. Éhezőnek halat adni, még nem jelenti, hogy megtanítottuk halászni. A mi szolgálatunk mind a kettőre kell hogy irányuljon. Nem kell egyedül lennem a küzdelemben. Társat is adott Istenem, a feleségemben. Kislányunkkal együtt a család is velem fogja megélni a mindennapok nehézségeit, örömeit, hitét. Tudom azt is, hogy itthon sokan gondolnak majd ránk imádságos szívvel, s ez a láthatatlan*, de valóságosan létező kapocs erősíteni fog afrikai szolgálatunkban. Bálint Zoltánt, a nyíregyházi gyülekezet presbiterét, és családját kísérje Isten áldása új szolgálati területén! Laborczi Géza A Bálint család az elutazás előtt Erőnk magában mit sem ér... Nem olyan csendes és jámbor a keresztyén élet, mint ahogy azt sokan gondolják. Igaz, aki benéz egy templomba, csendet és békességet talál. Ég felé forduló - szelíd arcokat, összekulcsolt kezeket és meghajtott fejeket. Jézus Krisztusról is ez olvasható le, ahogy ót többnyire ábrázolják például a gecsemánei kertben imádság közben, vagy halála előtt a keresztfán. Az Isten előtti csend és békesség, a hozzá forduló szív áhítata olyan valóság mint a nyíló kisvi- rág, és a vidáman szárnyaló madárka. De ez az istenes meg- csendesedés mindig egy küzdelem eredménye. A keresztyén békesség és megnyugvás a hit harcában születik meg. (gy történt ez a gecsemánei kert és a Golgota Krisztusával is. Ilyen értelemben „harci ének" számunkra az „Erős vár a mi Istenünk". A hit „csatamezején” formálódott énekké. Nem fellelkesült kardforgatók, vagy hithős reformátorok indulója ez, hanem minden idők keresztyén emberének Isten dicsérete. Nem kell hozzá az apostoli kor miáz- sziói „frontheiyzete”, vagy a reformáció korának sokszor véres háborúkba futó eseményei. Elég az élő Jézus Krisztus követése és máris időszerű ez a mindenkor énekelhető ének. Igaz, a keresztyén ember élete sokféle tűzzel találkozhat, de csak egyféle Krisztus hittel élheti azt meg. Igaznak érzem ezt a máglya felé hurcoltaknál, vagy ugyanúgy a csendes és nyugodalmas életet élőknél. Sőt ez utóbbi élethelyzetben sokszor ádázabb harcot kell vívni a Krisztusban való megmaradásért. Ha igaz, hogy a templomozás, a bibliaolvasás és a felebarát megsegítése mind hitből fakadó cselekedetek, a Krisztus közösség gyümölcsei, akkor nekünk „vérig” kell vívni a harcot. (Zsid 12,4.!) Tudjuk, hogy Luther Márton a kísértés óráiban munkatársát, Melanchton Fülöpőt hívta a 46. Zsoltár közös éneklésére: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk...” Arról is van feljegyzésünk, hogy Bocskay hajdúi az Erős vár éneklésével indultak harcba. De nem a helyszín, és nem a körülmények, nem is a történelmi sorsfordulók, hanem csak az Isten felé nyúló hit teszi ezt az éneket mindenkor a miénkké. Amikor Luther és több reformátor társa menekülni volt kénytelen Wittenbergből és Wei- marba-érkeztek, az egyik házból énekhang jutott el hozzájuk. Az Erős vár-t énekelte egy szolgálóleányka. A száműzöttek így köszönték meg: „Énekelj, kedves lányka, énekelj! Nem is tudod, kiket vigasztalsz most." - Mi ismerjük őket, az ott ismeretlen menekülőket. Nem a hithősöket, hanem a félelemtől és megaláztatásoktól elgyötört egyszerű embereket, olyanokat, amilyenek mi is vagyunk. „Úristen! Mi is lenne velünk, ha elengedsz, ha zuhanni hagysz? Mit csinálunk, ha leveszed a kezed rólunk? Mit tehetünk, ha Te már nem világítasz többé?" (gy könyörgött imádságában Luther Márton. Valóban, hol tartana keresztyén életünk - templomon belül és templomon kívül -, ha azt csak a mi buzgóságunk, csak a mi ügyszeretetünk hajtaná? Mit tudnánk kiolvasni a Bibliánkból, és meghallani az igehirdetésből, ha csak a magunk jó belátására és , értelmére hagyatkozhatnánk? Milyen igazságot követnénk, és egyáltalán érdekelne-e még, hogy mi az igazság, ha csak a személyiségünket akarnánk érvényesíteni és megvalósítani. Ha nem Isten szeretete és szent akarata adna életünknek tartalmat és célt -! „Ha Te nerfi tanácsoltál volna eddig is, úgy már réges-régen mindent elrontottam volna - Használj fel eszközödül, irgalmas Uram! Ugyan el ne hagyj, mert ha magamra maradok, úgy könnyen mindent elrontok." - Ezeket a szavakat reformátorunk „Sekrestye imádságából" ismerjük. így könyörgött, hogy az irgalmas Isten tanúja lehessen. Mondhatjuk: ennyire hiányzott az önbizalma ennek az ízig- vérig hivő embernek, a bibliatudományok doktorának, a gyakorlott hitszónoknak? Igazából nem az önbizalma hiányzott, hanem az önismerete volt igazi! Ö megtanulta a Bibliából, hogy minden emberi élet szakadékok mellett vezet el, a hívők élete is. És hogy ki mikor zuhan a mélységbe, az nem rajtunk múlik, mindegyikünk lába megcsúszhat. De van valakink, aki a zuhanásban is Megtartónk ...'. I József Attila így fordította le a V most címként szereplő verssort: „Önnön erőnk csak délibáb..."- Délibábnak nevezik azt a jelenséget, amikor a hőségben távoli tárgyakat felemelkedve és megfordítva látunk. Amikor tehát a valóság látszata becsap minket, mert torzított kép van előttünk. Erőnk magában mit sem ér! - Az állatok ösztönös élete sokszor tűnik „erkölcsösebbnek" az emberek egymáshoz való viszonyánál. Filmeken látjuk, mi- , lyen gyöngéd a násztáncuk, milyen gondoskodó a kölykéhez az anyaállat. Szomorú, de az emberek világában másról szólnak a családi tragédiákról tudósító újsághírek. Egyetlen valami segít: „Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az, Isten szent Fia, Az ég és föld Ura, Ö a mi diadalmunk.” Ugye, mennyi naponkénti hitharcra van szükségünk saját énközpontú beállítottságunkkal szemben, az emberibb életért körülöttünk, hogy az ég és föld Ura, először bennünk legyen diadalmas. Simonfay Ferenc A művelődésügyi miniszter tájékoztatta az egyházi vezetőket a Kultúrális Fórum előkészületeiről Dr. Köpeczi Béla művelődés- ügyi miniszter az Európai Kultú- rális Fórum Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke október 9-én hivatalában fogadta a magyarországi egyházak és vallásfelekezetek vezetőit, a vallási békemozgalmak képviselőit, és tájékoztatta őket az október 15-étől hat héten át hazánkban lebonyolításra kerülő Kultúrális Fórum előkészületeiről, amelyet a Helsinki Záróokmányt aláíró államok a Helsinkit követő folyamat részeként rendeznek meg Magyarországon. A közvetlen légkörű találkozón - amelynek keretében élénk eszmecserére került sor - megjelent Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Sarkadi Nagy Barna, az ÁEH általános elnökehelyette- se, Bugár Péter, az ÁEH elnökhelyettese és dr. Nádor György, a Nemzetközi Kultúrális Intézet főigazgatója, a Kultúrális Fórumot előkészítő magyar nemzeti bizottság titkára. A megbeszélés során felszólalt többek között dr. Bartha Tibor református püspök, a Zsinat lelkészi elnöke, dr. Káldy Zoltán evangélikus püspök, a Lutheránus Világ- szövetség elnöke, dr. Kádár László egri érsek, dr. Bánk József érsek, váci-, dr. Pataki Kornél győri püspök, dr. Schweitzer József főrabbi, a Rabbiképzö Intézet igazgatója, dr. Schöner Alfréd főrabbi és dr. Aranyos Zoltán zsinati tanácsos, az Egyházközi Békebizottság főtitkára. A Magyarországi Református Egyház részéről jelen volt még Kürti László és Kovách Attila püspök.
