Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-27 / 4. szám
Evangélikus Elet L. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 1985. január 21. ARA: 5,50 Ft Olyan esztendőtől búcsúzunk, amelyben egyházunk vendégül fogadta a Lutheránus^ Világszövetség nagy családját. Ugyanakkor • népünkkel együtt emlékezünk azokra a történelmi eseményekre, amelyek negyven évvel ezelőtt hazánkban folytak. Ügy szólít meg bennünket Isten igéje, mint akik e realitások között élnek. „Aki eljövendő, eljön és nem késik.” Ebben az igében Jézus Krisztus vissza jöveteléről van szó, amiről így ír Máté evangélista: „Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára.” Ennek a teljességnek a várása a keresztyén hithez úgyannyira hozzátartozik, mint a naphoz a meleg. Akkor Isten beváltja minden szavát. Beteljesülnek áz ígéretek: Az új ég és új föld, az Isten országának teljességre jutása, amelyben „megmutatja kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk” és kétségtelenné teszi uralmát. Hétköznapi érkezések Erre készítik elő Isten népét Jézus Krisztus „hétköznapi érkezései”. Jézus ugyanis nem hagy bennünket magunkra, utolsó eljöveteléig sem. Belealázko- dik az emberi szavakba, a kenyérbe és borba, a szegényekbe és elesettekbe és úgy érkezik hozzánk. Ahol az evangéliumot hirdetik, az úrvacsorát és ke- resztséget kiszolgáltatják, egy beteget meglátogatnak és egy éhezőnek kenyeret adnak, ott ö jön. Igéjében megszólít, bűnöket bocsát, megújít, megvigasztal, békességet ad. Az úrvacsorában magát adja a szétosztott kenyérben és borban. De nemcsak ilyen „szent jegyekben” érkezik, hanem az izzadt, lázas betegben, a tehetetlen öregben, a veszélyeztetett gyermekben, minden ránk szorulóban. Ezt Tőle tudjuk, Aki azon a napon így szól majd a jobbkeze felől állókhoz: „Jöjjetek, atyám áldottai, örököljétek azt az országot, amely nektek készíttetett a világ kezdete óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni és enned adtunk volna. vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek és befogadtunk volna, és mezítelennek és felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben és elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, amikor megtettétek ezeket, akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” Igen, ezek a hétköznapi érkezések, melyeknek észrevétele, a szolgálatba való beállás, vagy annak kihagyása, az igében, a kenyérben és borban érkező Jézus befogadása vagy elutasítása, készítgetnek bennünket a végső érkezésre. Lesz-e? De valóban lesz-e beteljesedés? Ez a kérdés már az első keresztyén gyülekezetek életében is felvetődött. Nemcsak egyesek, hanem egész gyülekezetek kezdtek kétségeskedni, különösen is azok, amelyeknek nehéz megpróbáltatásokat kellett kiállniuk, mint például a Zsidókhoz írt levél olvasóinak. Ezek úgy látták, hogy valóságos helyzetükben nincs, aki segítsen rajtuk. Jézus „Ne veszítsétek el bizalmatokat” megígért visszajövetele késett. Már-már belefáradtak a várakozásba. Fogyott a hitük és a reménységük. Ezért mondja nekik a szentíró: „Ne veszítsétek el bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van.” Vagyis: ne dobjátok el a beteljesedésre irányuló reménységeteket, mint valami értéktelen lim-lomot. Ne adjátok meg magatokat a kételkedésnek. Ne tágítsatok attól a bizonyosságtól, hogy Isten hű, aki megtartja szavát és beváltja ígéreteit. Az igaz ember hitből él! Csak legyetek állhatatosak, kitartóak és türelmesek ebben a hitben, mert „aki meghátrál, abban nem gyönyörködik az Isten”. Nem volt még olyan kor, amelyben a keresztyénségnek és az egyes hívőnek ne lett volna szüksége ezekre a biztatásokra. Az emberiség történelme tele van drámákkal, háborúkkal, vérontással, éhséggel, járványokkal, fogolytáborokkal és egész népcsoportok kiirtásával. Volt Hirosima is és a második világháborúban 50 millió halott. Mindezekhez hozzátartozik az egyéni és családi tragédiák tömege. A hivő keresztyének sem maradtak ki mindezekből. Együtt szenvedtek az egész emberiséggel és nem volt külön esernyőjük, amely a szenvedések esőjében megvédte volna őkét. Néni volt mentesítésük a szenvedések idején. Támadtak is bennük sokszor kétségek Isten szeretete, szavainak igaz volta és ígéreteinek realitása miatt. Most ne beszéljünk arról, hogy mindezek a drámák nem az Isten akaratából. hanem éppen akarata ellen történtek, az emberi bűn és engedetlenség következtében. De azt most is hirdetjük: „Ne veszítsétek el bizalmatokat”, „ne dobjátok el reménységeteket”. Tartsátok magatokat Isten ígéreteihez. Majd a beteljesedés világosságot derít a kétségekre és kérdésekre. Addig is, nem lehetünk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem csakis a hitéi, hogy életet nyerjünk. Magunkat Istenre és ígéreteire kell bíznunk, tudva, hogy az Isten hű, még akkor is, ha hűtlennek látjuk. Az igaz ember hitből él! Kötelességek Itt azonban nem állhatunk meg.^ Az Isten ígéreteiben való hitből és azok beteljesülésére irányuló reménységből kötelességek származnak. A reménység kötelez. Így mondja ezt igénk: „Isten akaratát cselekedjétek”. Igen, a reménység cselekvésre hív. Az a reménység, hogy az Isten ígéretei beteljesülnek és Istennél örök otthonunk lesz, nemcsak, hogy nem akadályoz bennünket, hanem egyenesen hajt arra, hogy fáradozzunk földi otthonaink megmaradásáért. Az a tény, hogy Istennél örök életünk lesz, nemcsak hogy nem gátol, hanem kötelez, hogy itt és most védjük az emberi életet és tegyünk óriási erőfeszítést az emberi élet megmentéséért. Az, hogy Istennél békességünk lesz, nem béníthatja le, sőt inkább erősítheti a földi békéért való erőfeszítéseinket. Az, hogy Istennél minden igazságtalanság megszűnik, nem állíthatja ■ le, sőt inkább mozgósíthatja erőinket a földi igazságosságért való küzdelemben. Az, hogy Istennél nem lesz éhség és szomjúság, nem tehet bennünket egyszerűen várakozókká, amikor egész földréZsid 13,35—39 szék éhezői és szomjazói vannak szemünk előtt, hanem éppen arra hív, hogy már itt a földön számoljuk fel az éhséget és szomjúságot. Az a tény, hogy az Istennél nem lesznek fajok, nem ültethet bennünket a tétlenség párnájára, hanem inkább arra sarkantyűz, hogy szüntessünk meg minden faji megkülönböztetést. Az, hogy Istennél nem lesz szegénység, nem arra ad indítást, hogy itt a földön addig is viseljük el a szegénységet, hanem inkább arra, hogy teremtsünk igazságosságot a földön. Az, hogy Istennél nem lesz bűn, nem azt sugallja, hogy addig is éljünk együtt a bűnnel, sokkal inkább azt, hogy küzdj ünk meg a magunk és mások bűneivel a Szentlélek erejével. És tisztítsuk meg magunkat és már itt a földön szentül éljünk. Az, ho^y az Istennél nem a családi kötelékeken lesz a hangsúly, nem azt inspirálja, hogy itt a földön mondjuk fel a családi kötelékeket és bomlasszuk fel a családot, hanem éppen azt, hogy becsüljük meg a családot, szülők és gyermekek viszonyát, mert e nélkül kizárjuk magunkat abból a nagy közösségből, amely igénk szerint „életet nyer”. Ezért mondja igénk: „Cselekedjétek Isten akaratát.” . Mindez azt jelenti, hogy Krisztus vissza jövetelére való remény- teljes várakozás, a „hitből élés” nem mélázgatásra. filozofálga- tásra és tétlenkedésre ad jogosítványt, hanem az Isten akaratának cselekvésére kötelez. Igen a cselekvésre. Isten akarata pedig az élet, a béke, a kenyér, az otthon, a család, az igazságosság, legfőképnen pedig az, hogy Istent „mindenekfelett féljük és szeressük és csak őbenne bízzunk.” Nem lehetünk meghátrálók ..Ne veszítsétek el hát bizalmatokat” — írja a szentíró — „mert ha valaki meghátrál, abban nem gyönyörködik az Isten”. A „meghátrálni” szó helyén az eredeti újszövetségi görög nyelvben a „hüpostelló” kifejezés áll, ami magyarul ezeket jelenti: visszahúzódni, félni, elhallgatni, meghátrálni, visszariadni, összehúzódni, összemenni. A második ádventre való várakozásban tehát ne hátráljunk meg, ne riadjunk vissza, ne húzódjunk össze, hanem tegyük, cselekedjük, szeressünk, szolgáljunk, segítsünk, gyógyítsunk. A magyarországi evangélikus egyház Isten ígéreteit készpénznek tekinti és éppen azért kegyelmében bízva mondhatjuk: „Nem vagyunk a meghátrálás emberei”, sem a visszariadásé, amikor egyházunk diakóniai útjáról, tehát a szolgáló szeretet útjának továbbjárásáról van szó. Ez az út Krisztusnak a golgotái kereszten hozott diakóniájából, életének értünk való odaáldozá- sából indul ki, és azt a Tőle kapott és parancsolt szeretet határozza meg. Ez az az út, melyen arra vagyunk kötelezve, hogy mindenki szolgáljon mindenkinek. és mindenki fogadja el a másik szolgálatát legyen az az Isten üdvözítő evangéliumának hirdetése, vagy vígasztalás, bátorítás, fizikai és anyagi segítés, melléállás, szélesebb összefüggésben népünk vagy az emberiség nagy családjának segítése. Senkinek se legyen kétsége sem külföldön, sem idehaza: ezen az úton megyünk tovább. Egyházunk számára nincs más alternatíva. Ezért nem vagyunk e tekintetben sem a „meghátrálás”, sem a „visszariadás”, sem az „összemenés” emberei. Elfogadunk szeretetből fakadó minden jó szót, testvéri tanácsot, hogy ezt az utat még inkább Isten akarata szerint járjuk, de róla sem jobbra, sem balra, sem hátra le nem lépünk. Valljuk, hogy ezen az úton nyerünk — nem meg- szolgálásból — hanem kegyelemből, életet. Ebben kell egynek lennünk. Nem vagyunk a meghátrálás emberei akkor sem, ha népünk segítéséről van szó. 1944 őszén, ezelőtt 40 esztendővel, megkezdődött ennek az országnak a háború, a fasizmus és egy igazságtalan társadalmi és gazdasági rendből való felszabadítása. Együtt emlékezünk erre népünkkel. Nehéz munka volt a romokon új országot és társadalmat építeni. Ebben az építő munkában hitből fakadó felelősséggel és szeretettel részt vettek a mi evangélikus egyházunk tagjai is a mezőkön, a gyárakban, a bányákban, a hivatalokban, kulturális intézetekben. De részt vettünk úgy is, hogy hirdettük Jézus Krisztus evangéliumát, a reménység evangéliumát, a háború alatt rommá lett lelkeknek, majd a talpra állóknak és országépítőknek. Az építés közben történtek hibák és voltak nehézségek is, de népünkhöz akkor sem lettünk hűtlenekké. Ezután is, a szóval és cselekedettel való segítés, a szeretet és felelősség vezet bennünket népünk és társadalmunk iránt. Itt sem vagyunk a meghátrálás emberei. Egy olyan évet zárunk, amelyben egyházunk számára a legnagyobb esemény a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlése volt. Amíg élünk, nem fogjuk annak örömeit, gazdagságát és nagyságát elfelejteni. Olyan határozatok születtek, amelyeknek megvalósítása segíti az egyházak evangéliumhirdetését, a missziót, az evangélizá- ciót, az egyházak ökumenikus közeledését és együttmunkálko- dását, a béke építését, a faji egyenlőséget, az ifjúság szolgálatának erősítését. Nem vagyunk a meghátrálás emberei akkor sem, amikor saját egyházunkban ezeknek a határozatoknak végrehajtásáról van szó. Együttműködve a világ evangélikusságá- val megyünk azon az úton, amelyen életté lesznek a határozatok. Reményik Sándor szavával élve, megyünk „a reménység zöld csillagai alatt”. Aztán kegyelemből elérkezik. Addig pedig „ne veszítsétek el bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van” és emlékezzetek az igére: „Az igaz ember hitből él.” Ámen. Káldy Zoltán (rádiós igehirdetés) „Hűséges az Újévi köszöntés a Déli Egyházkerületben ÉVRÖL-ÉVRE VISSZATÉRŐ kedves, bensőséges alkalom a Pesti Egyházmegye lelkészeinek, gyülekezeti felügyelőinek és presbitereinek az egyházkerület püspökének újévi köszöntése. Az újévi ünnepi istentiszteletek után a hallott evangéliumi üzenet jó hírével és az előretekintés jó reménységével a szívekben gyülekeztünk egybe a mostani újévi köszöntésre is. Először a fasori ifjúsági bibliakör egy csoportja énekeit gitárkísérettel a hit örömét hirdető ifjúsági énekeket, majd Szirmai Zoltán esperes mondott rövid köszöntést. Az óév-esti igére utalva emlékezett az 1984-es esztendőre, amelyben különösen is megtapasztalhattuk, hogy velünk volt Jézus Krisztus, a „Vőlegény”. Azokat a nagy feladatokat, amelyekre egy évvel korábban még szorongva gondoltunk, Isten segítségével jól megoldhattuk. egész egyházunk és népünk, de egyes gyülekezeteink is méltó házigazdája lehetett a Lutheránus Világszövetség Nagygyűlésének. Ebben a lelkészeken kívül sok-sok egyháztag, fiatalok és idősebbek egyaránt nagy lelkesedéssel vettek részt. Az a tény pedig, hogy egyházunk püspökelnökét a Világszövetség elnökévé választották, nagy öröm és megtiszteltetés egész egyházunk számára és nagyszerű távlatokat is nyit előttünk. A már elkezdődött nagy munkában pedig a magunk helyén mi is szeretnénk püspökünknek segíteni. DR. KÁLDY ZOLTÁN PÜSPÖK válaszában az év első napjának egyik Útmutató-igéjét magvarázta mélyreható szavakkal: „Hűséges az Űr, aki megerősít titeket és megőriz a gonosztól!” (2 Thess 3.3). Ezt követően felidézte a nagygyűlés néhány felejthetetlen mozzanatát és beszámolt azokról a külföldi-visszhangokról, arnelvek kivétel nélkül elismerést tükröznek a rendezés és a magyar evangélikus egyház életének megismerése miatt. Túlnyomórészt sikeresnek tartják a nagygyűlés elvégzett munkáját is, néhány tartalmi kérdésben hangzott el csupán bíráló észrevétel. A jövőben — folytatta a püspök — magyarországi evangélikus egyházunk, .mely az új elnököt adta, különösképpen is „kirakatban” él majd és ezért nagyon fontos, hogy munkájával és felelős bizonyságtételével, hűségével és megbízhatóságával egységes egyházként álljon vezetői mögött, olyan hátteret biztosítva, mely az elnöki teendőket segíti, eddigi jó hírünket öregbíti. A diakóniai teológia művelését és továbbfejlesztését továbbra is folytatnunk kell, hiszen, bebizonyosodott, hogy ha ezen az úton járunk, jó úton járunk. Minden más elképzelésnek csak akkor lehetne létjogosultsága, ha jobb, még járhatóbb utat mutatna. A Világszövetség elnöki teendői felelős és iránymutató szolgálatot kívánnak és ebben a hazai egyház, lelkészek, felügyelők, presbiterek és gyülekezeti tagok hitükkel, egyházszeretetükkel sokat segíthetnek. Ezért kérte a jelenlevőktől is a püspök az egység és közös felelősség jó gyümölcseit. Szólt még a püspök az előttünk levő esztendő feladatairól, az elmúlt negyven esztendő számbavételének szükségességéről, Sajtóosztályunk terveiről. Megbecsüléssel emlékezett meg két pesti gyülekezet nyugalomba vonuló lelkészéről, az ottani szolgálatok folytatásáról. Végül minden jelenlevőnek és az általuk képviselt gyülekezeteknek, fiataloknak és idősebbeknek, Istentől gazdagon megáldott új esztendőt kívánt. A fiatalok Istent magasztaló énekének lelkes hangjaival a fülünkben indulhattunk otthonainkba, tervekkel, célokkal, feladatokkal megaiándékozottan, Isten erejének reménységével. Szirmai Zoltán 1
