Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-06-09 / 23. szám
INTERJÚ DR. HEINZ-JOACHIM HELDDEL, AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK ELNÖKÉVEL Evangélikus Élet 1985. június 9. „ELMONDOK EGY TÖRTÉNETET" SOHA TÖBBÉ! Dr. Heinz-Joachim Held 1928- ban született, édesapja 1948-57 között a Rajnai Evangélikus Egyház elnöke volt. Teológiai tanulmányait német és amerikai egyetemeken végezte. 1957-64 között gyülekezeti lelkészként működött egyházában, 1964-75 között Dél-Amerikában szolgált, előbb Argentína és Paraguay német gyülekezeteiben, majd pedig Buenos Airesben az evangélikus teológiai fakultás vezetőjeként. 1975 óta a nyugat-németországi evangélikus egyházak (EKD) külügyi hivatalának elnöke Frankfurtban. 1983-ban az Egyházak Világtanácsának vancouveri nagygyűlése a Központi Bizottság elnökévé választotta. Teológiai Akadémiánk április 24-én tiszteletbeli doktorává avatta, ebből az alkalomból készítette az alábhi interjút Lehel László, lapunk felelős szerkesztője. A fordítás Szentpétery Péter külügyi előadó munkaija. Elnök Úr, az Egyházak Világtanácsának ma már 305 tagja van. Miben látja e jelentős, világméretű szervezet feladatát? Az Egyházak Világtanácsának az alkotmány szerint egy sor fontos feladata van. Első helyen említeném azt, hogy felhívja az egyházakat: lépjenek a látható egység útjára, jussanak egy hitre és úrvacsorái közösségre. Az EVT tehát céljául tűzte ki, hogy az egyházakat hitbeli, istentiszteleti közösségre, életközösségre buzdítsa és segítse. Második feladata, hogy az evangélium örömhírének hirdetését és ezáltal a keresztyén hit terjesztését elősegítse/ A harmadik fontos feladata, hogy segítse az egyházakat a szükség, ínség, igazságtalanság elleni küzdelemben, és vegyen részt az egyházak és emberek közötti sok-sok korlát felszámolásában, amelyeket például a szegénység, mindenféle hátrányos megkülönböztetés, a szabadság hiánya, különösen is a lelkiismereti szabadság hiánya jelent. Végül pedig az EVT maga is legyen eszköze a Szentiéleknek az egyház megújulásában. A megújulás problémájáról, illetve szükségéről csak az előbbi három feladattal való szoros kapcsolatban beszélhetünk. Az egyház, illetve az EVT akkor képes a megújulásra, ha ezeket minél jobban betölti. Nem ismaradhatunk mindig ugyanolyanok. Milyen a kapcsolat az Egyházak Világtanácsa és a Lutheránus, valamint a Református Világszövetség között? Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, hogy mindhárom szervezet ugyanabban az épületben, egy fedél alatt dolgozik, ez lehetővé teszi a szoros együttműködést. Végül is mindhárom ugyanazért a célért dolgozik: a hitben való egységért és a világ javát szolgáló közös keresztyén fellépésért. Az LVSZ-szel nagyon jó kapcsolatunk van, három éve az EVT és az LVSZ vezetői közös konferenciát tartottak. Ezen sok kérdést megtárgyaltunk, így a nehézségeket is, és remélem, hogy az együttes cselekvés útján egyre előbbre haladunk. Hadd jegyezzem meg, hogy amikor az LVSZ budapesti nagygyűlésére és az EVT egy évvel azelőtti vancouveri nagygyűlésére gondolok, úgy látom, mindnyájunkat ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak, vagyis mindnyájan ugyanazoknak a feladatoknak megoldásán fáradozunk is. Az LVSZ Budapesten új elnököt választott, február óta az új főtitkár is megvan - hogyan látja elnök úr e két vezetővel az LVSZ jövőjét, új útjait? Úgy látom, az LVSZ mindkét új vezetője kifejezésre juttatta, hogy feladatának tekinti a lehető legszorosabb együttműködést az EVT- vel. Örömmel üdvözlöm, nagyon szükségesnek tartom ezt a készséget, és részemről a legmesszemenőbben kész vagyok az együttműködésre. Végül Magyarország és Budapest. Mi a véleménye elnök úr erről az ünnepi alkalomról itt, a, Teológiai Akadémián, illetve magyarországi benyomásairól? Nagyon örülök, hogy ismét Budapesten lehetek, ez a harmadik látogatásom az országban. 1982-es első látogatásom óta nagy szerete- tet érzek magyarországi hittestvéreim iránt. Nagy szeretetet tapasztaltam, amelyet viszonoznom kell. A mai ünnepség is e kölcsönös szeretet kifejezése volt, azé, amely a hitben, az evangéliumban gyökerezik, amely minden határon és szakadékon átível. Valamint annak jele volt, hogy a magyar evangélikus egyház a más egyházakkal, keleten és nyugaton élőkkel való közösséget nagyon fontosnak tartja, így látom, és kívánom, hogy a jövőben is így legyen. ÉNEKESKÖNYVEINK 1945-1954 Századunk hazai protestáns énekeskönyv-szerkesztőinek nagyszerű feladat adatott: meg kellett szabadítani a gyülekezeti éneklést a hitet béklyózó racionalizmustól, és újra kellett éleszteni a reformáció korának értékes hagyományait. 1945 az evangélikus énekeskönyvi reformmozgalom jelentős eseményének esztendeje. Ekkor jelenik meg Schulek Tibor és Sulyok Imre szerkesztésében a Régi magyar istenes énekek című kötet. A vászon kötésű, szép nyomású, klasszikus kottametszésű gyűjtemény 127 éneke lesz alapja nemcsak az evangélikus, de minden más protestáns énekeskönyv régi magyar anyagának is. Az ország újjáépítésé vei párhuzamosan bontakozik a lelki újjá-> ‘épülés: az evangélizációk, bibliaórák népe igényli a megújhodást az éneklésben is. Ezt az igényt igyekszenek kielégíteni at Énekem az Úr! cimű gyűjtemény újabb kiadásai. Az angolszász ízlésnek megfelelő énekeket azonban a lutheri hagyományhoz ragaszkodók elutasítják. 1950-ben az Evangélikus Egyházegyetem Énekügyi Bizottsága kiadja a Cantate! Énekeljetek! című könyvecskét. A 101 ének legtöbbje lutheri örökség, „.. .kemény eledel, nem érzelmesen fülbemászó,' elvilágiasodott dallam.” (Idézet az előszóból.) Ebből a kötetből ismerkednek meg híveink először a lutheri és más német énekek eredeti, ritmikus formájával. Hiába a sokféle lelkes, nemes, újitó szándék, mindez egyelőre a gyülekezeti éneklés perifériáján marad, mert az istentiszteleteken a régi énekeskönyvekből énekelnek. Legtöbben a Dunántúliból, a szlovák származásúak a Tranosciusból és az ebből kialakított Békéscsabai és Szarvasi énekeskönyvekből. 1955-1975 . Az 50-es évek első felére világossá vált, hogy, az egyház hitbeli megújulása, az erősödő éneklőkedv és a kutatások eredményei szükségessé teszik a határozott előrelépést az új énekeskönyv irányában. Egységes mederbe kell terelni mindazt, ami valóban a jövőt munkálja. Ennek a felismerésnek igen jelentős dokumentuma 1955-ben a Dunántúli énekeskönyv rövidített kiadása és az Új résszel való kiegészítése. Az új kiadást nagyszabású előkészítő munka előzte meg. A szövegi szerkesztést Gyöngyösi Vilmos, Benczúr László, Ferenczy Zoltán, Pröhle Károly és Scholz László végezték. A zenei bizottság tagjai Sulyok Imre, Peskó Zoltán és Weltler Jenő voltak. A munkát nagy mértékben segítette Zalánfy Aladár Luther vallásos költeményeinek dallamai c. kiadványa és Vietorisz József szép Tranoscius- fordításai. Az Új rész tartalmi és formai szempontból igen jelentős. A „hétszázas énekek” teszik széles körben ismertté mind a régi magyar, mind a lutheri német és egyéb eredetű énekek értékes gyöngyszemeit. A ritmikus dallamok kottáinak közlése pedig zenei szempontból jelent fordulatot. Ezzel az Új résszel bővült 1960- ban a Békéscsabai, majd 1966-ban a Szarvasi énekeskönyv. így azokban a gyülekezetekben, ahol megtanulták ezeket az énekeket, elindult az újfajta éneklési mód, kialakult egy közösen ismert énekkincs. Megépült az utolsó lépcső az országosan egységes énekeskönyv felé. 1976-tól napjainkig Az egységes mederbe terelés korszaka egyben a kipróbálás kora is volt: mi az, ami az újból beválik, mi az, amit nem lehet meghonosítani? Sok-sok tapasztalatszerzés, előzetes munka után 1976-ban kezdték meg munkájukat az új énekeskönyvet szerkesztő szövegi és daliami bizottságok. Céljuk egy olyan énekeskönyv alkotása, amelyben az eddig használtak minden értéke megmarad, de kiiktatja anyagából mindazt, ami felesleges, nem időtálló, nem alkalmas a jelenkor hitvilágának kifejezésére. Az új énekeskönyv nagy feladata lett a ritmikus éneklés irányában való döntő áttörés is. A szerkesztési munka közben új igények merültek fel. A megszokott liturgikus formák mellett szerepeljenek olyan típusúak is, amelyek a külföldi evangélikussággal kötnek össze bennünket. Kerüljenek be az énekeskönyvbe az ifjúság kedvelt énekei is! Mindenkit meghallgatva, minden ajánlatot, kérést mérlegelve alakult ki 1982-re az az új énekeskönyv,' amely ma minden templomunkban ott található. Azóta ebből énekelünk szívből és szeretettel, hálát adva Istennek, hogy hosszú évtizedeken át sokak áldozatos munkáját segítette, gyümölcsözővé tette! Trajtler Gábor Tóth Endre Tedd könnyűvé Tedd könnyűvé a fájdalmat, s adj erőt, hogy elviseljem. Szállj szivemre, mint a harmat, szám csak téged énekeljen. Elhagyott mind, aki ember,- bennük bíztam, összetörtem. Emelj föl hő szerelmeddel, ne rothadjak meg a földben. Fejjel mentem a viharnak, lábam tilos útra tévedt. Adj szívemnek nyugodalmat, s melengető menedéket. Most a szívem, mint az új bor, tisztulni kezd, lassan erjed. Erős legyek, hogyha sújtol, s olyan tiszta, mint a gyermek. Tedd könnyűvé a fájdalmat, s adj erőt, hogy elviseljem. Se nem élhet, se nem halhat tenélküled már a lelkem. (Megjelent a költő: BIZALMAS VALLOMÁS c. kötetében: 1984-ben) Fotó: Bognár Nagy Gyula püspök a gyülekezet beiktatott lelkészeivel, Nagy Lászlóval és Nagyné Ferenczy Erzsébettel Lapozgatom Ember Mária „100 kép” című kötetét. Megrázó, felkavaró fotódokumentumok a zsidóság kitelepítéséről, koncentrációs táborokról. Sárga csillagos férfiak, nők, gyerekek tolonganak a képeken, kifejezéstelen vagy reménykedő, megtört arcok szomorú összevisszasága. Fényes csizmák, botot szorongató SS-kéz, snájdig német tiszt, majd halottak vízben, halottak gödör fenekén, halottak egymás hegyén-hátán. Döbbenetes. Az én korosztályomnak, akik már a történtek után láttuk meg ezt a világot, mindez történelem. Sok múlik az interpretátorokon, hogy milyen történelem. Nem voltunk benne, nem próbáltuk ki. Szerencsénkre. Mert már egy olyan korban születtünk, amikor mindez múlttá lett. De feledni nekünk sem szabad. Nézem az egyik képet. Szelektálás az auschwitzi rámpán. A háttérben marhavagonok, előttük utasaik tolonganak. Német tisztek osztályozzák őket. öregek, gyengék, nők és gyermekek mehetnek egyenesen a krematóriumba, vagy a kísérletező orvosok kezei közé. Az erős férfiak még haladékot kapnak: dolgozni fognak. A képen egy, a nézőnek háttal álló SS-tiszt előtt egy férfi és egy nő áll. Intelligens arcú fiatalok, talán házastársak. S éppen most akarják elszakítani őket egymástól. A férfi beszél, magyaráz, könyörög, kezét a szívére teszi. Ugyan mit próbálhat ígérni, hogy együtt maradhassanak? Az életösztön... azüsszetar- tozni akarás utolsó^villanása. Ki tudja, mi lett velük? Élnek-e még? Túlélik-e majd a szörnyűségek poklát? De együtt biztosan nem maradhattak. Az én korosztályom ezekből a képekből talán megérthet valamit. Talán nemcsak azoknak szól ez a könyv, akik ott voltak. Nekünk is, és akkor talán nemet kiáltunk minden ilyen borzalomra. Azt írja a szerző: „a fasizmusra az volt a jellemző, a legjellemzőbb, hogy minden igaz lehetett, és mindennek az ellenkezője is igaz volt, és semmi sem volt igaz. A fasizmus lényege az irracionalitás; ép ésszel tehát fel nem fogható...” S mégis megtörtént. Akik akkor éltek, talán nem is tudtak minderről. Vagy nem akarták elhinni. A fasizmus - embervoltunk szégyene, a bűn tobzódása. Két hónapos kislányom békésen szuszog mellettem. Vajon mi lesz belőle? Milyen korban fog élni? A rádióban hallom, hogy valahol NSZK-ban, egy kisvárosban, a borzalmak végét jelentő 40. évfordulót „megünnepelendő”, volt SS- ek gyűltek össze bajtársi találkozóra. Emlékezni nyílván a régi, szép időkre... S koszorúzni is szerettek volna a helyi temetőben, de ehhez a lelkész nem járult hozzá. Neki volt igaza. Mert emlékezni csak egyféleképpen szabad: soha többé! Lupták György „Nagyok az Ur tettei...99 LELKÉSZSZENTELÉS ÉS KETTŐS BEIKTATÁS CELLDÖMÖLKÖN A múlt Az 1681-es soproni országgyűlés vallásügyi törvénye a király fennhatósága alá tartozó tizenegy vármegyében két-két községet jelölt meg, ahol a protestánsok viszonylag szabadon gyakorolhatták vallásukat. Ilyen „artikuláris” törvénybe foglalt gyülekezet lett Vas megyében Nemescsó mellett Ne- mesdömölk, akkor még kicsiny evangélikus gyülekezettel. Csaknem egy évszázadon át Dömölk lett mintegy ötven falu tíz-tizenkétezer evangélikusának, Kemenesalja, a mai Veszprém és Zala megye evangélikusságának, lelki központja. Egy-egy nagyünnepi istentiszteleten mintegy ötezer hivő hallgatta itt az evangéliumot. Eleinte pajtákban tartották az istentiszteleteket; 1743-44-ben fölépült a templom, melyet 1896-ban építettek át mai formájára. II. József Türelmi Rendelete (1781) után sorra váltak el és lettek önálló gyülekezetekké a környező falvak. De a dömölki gyülekezet így is megmaradt Kemenesalja evangélikus központjának. Nem kisebb nevekkel ajándékozta meg ez a gyülekezet a hazai egyháztörténetet, mint Perlaky Gábor és Hrabovszky Sámuel püspökök vagy Perlaky Dávid esperes. Lelkipásztora volt a gyülekezetnek Kis János püspök-költő, Berzsenyi Dániel barátja, akinek énekeit megtalálhatjuk Énekeskönyvünkben. A múlt század derekán a tudós Edvi Illés Pál, a Tudományos Akadémia tagja, volt a gyülekezet lelkésze. A jelen Fontos dátuma volt a nagy múltú gyülekezet életének ez év utolsó április vasárnapja. Ahol eddig lelkészek és segédlelkészek sora szolgált, most i mint a 'gyülekezet 18. és 19. lelkipásztora - egy fiatal lelkész-házaspár kezdte meg szolgálatát, akiket a gyülekezet teljes egyhangúsággal hívott meg lelkészéül. Dr. Nagy Gyula püspök az ünnepi istentiszteleten az előírt ige, a 111. zsoltár, alapján hirdette Isten üzenetét. Három vonatkozásban szólt a hála-zsoltár két és félezer éves üzenetéről: a keresztyén élet állandó jellemzője a mély és igazi öröm, a hálaadás, - ennek állandó forrásai Isten tettei: történelmi és jelen gondviselése népünk, egyházunk, családjaink életében; megváltó, szabadító cselekvése Jézus Krisztus által bűneink és a halál bilincseiből; végül a teljesség, az örökélet reménysége; ennek a mélységes örömnek és hálaadásnak legyen eszköze, segítője minden lelkészi szolgálat egyházunkban, - a fiatal lelkész-házaspár szolgálata is Kemenesalja szívében! Ezután a püspök - dr. Selmeczi János otthonigazgató és a lelkésznő édesapja, Ferenczy Zoltán, segédletével - lelkésszé avatta Nagyné Ferenczy Erzsébetet, aki eddig lelkészi munkatárs volt a gyülekezetben. Tizennégy lelkész mondott reá sorban áldást, mielőtt fölcsendült a „Confirma Deus” ősi egyházi éneke. Ezt követően a lelkészházaspár - Nagy László és Nagyné Ferenczy Erzsébet - gyülekezeti beiktatását végezte el Fehér Károly esperes, Nagy Tibor ny. székesfehérvári lelkész, az új lelkész édesapja, és Józsa Márton ny. lelkész, a gyülekezetnek 32 éven át pásztora, segítségével. Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen először Berzsenyi Miklós, a gyülekezetnek harminckilenc esztendeje szolgáló felügyelője, köszöntötte a lelkész-házaspárt és a hatalmas gyülekezetét. Ezután köszöntések hangzottak el az Egyházkerület püspöke, a Hazafias Népfront, a testvéregyházak, a vasi egyházmegye és számos gyülekezet - közöttük a két lelkészt adó székesfehérvári és rákoshegyi gyülekezetek részéről. A felej' 'eteden ünnepség a Himnusz ét 'lésével ért véget. Kemenesalja történelmi múltú gyülekezetei, a közelből és távolból összesereglett és a hatalmas templomot zsúfolásig megtöltő ünnepi gyülekezet ajkán és szívében valóban zengett ezen a „hálaadási vasárnapon” (Jubilate) Isten dicsérete: hálaadás a történelmi múltért, gondviseléséért és megújító kegyelméért a mában. „Emlékezetessé tette csodáit, kegyelmes és irgalmas az Úr!” (111. zsoltár 4. *verse). Piri Magdolna
