Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-06-02 / 22. szám

Evangélikus Élet 1985. június 2. J3 »»- QQ • # GYERMEKEKNEK Gyülekezetünkben szeretetotthon van A > VASÁRNAP !; JnJ IGEJE Ef 3, 8-12 ’ ■HB1 sl* -sf filis SZABADOT SÄ IWjfx! Selmeci Judit: Deák tér Tündét szívesen láttam volna a tinédzserek bibliaóráján. Csakhogy hiába vártam. Már hetek óta nem jött A mamája épp nagyon ideges volt, amikor betoppantam hozzájuk. Hívásomra Tünde kérdőn a mamá­ra nézett. Kapott is segítséget egy vállrándítás formájában. Kíséretül pedig egy mondatot „Ha nyolcadi­kos létedre nincs más dolgod, mint­hogy a lelkedet pátyolgasd, hát eredj!" Azóta sok mindent tudunk. Tud­juk például, hogy nem elveszett idő az, amit lelki életünk „karbantartá­sára" fordítunk. Tudjuk, hogy ke­resztyén életünk távolról sem merül ki lelki problémáink feldolgozásá­ban. Sokkal gazdagabb, sokkal gyakorlatibb annál. De vajon tudjuk-e, hogy egyhá­zunk szolgálata sem egyenlő a pré- dikálás és tanítás gyakorlatával? Azt remélem, az ország 12 gyüleke­zetének gyermekei pontosan tudják ezt. Miért pont 12 gyülekezet? Azért, mert ezek területén működik az a 18 szer eteti ntézmény, melyeket evan­gélikus egyházunk tart fenn és mű­ködtet. Ha végignéznénk őket, bebaran­golhatnánk az országot Budán, Pesten és Nyíregyházán többet is találnánk. Eggyel-eggyel pedig ta­lálkoznánk Balassagyarmaton és Békéscsabán, Győrben és Pécsett, Albertin, Börcsön és Gyenesdiáson, Kistarcsán és Piliscsabán. Kik laknak ezekben az otthonok­ban? Úgy olvastam, hogy kb. 370 idős és 200 beteg ember. Mit jelente­nek ezek a számok? Közösséget olyanoknak, akik senkihez sem tud­tak szólni otthon. Biztonságot azok­nak, akik nem tudják ellátni önma­gukat. Védelmet egészen erőtlenné vált embereknek. Ápolást ágyhoz kötött betegeknek. Mégis emberhez méltó életet azoknak, akik betegen, fogyatékosán születtek, akik nem tudnának helytállni 'az egészsége­sek közösségében. 570 - nem túl nagy szám. De ha arra gondolunk, hogy ennyivel, ke­vesebben vannak, akiknek gond fel­hozni egy liter tejet, akik képtelenek befűteni, akik minden mozdulatnál folyton folyvást segítségre szorul­nak, akkor mégis jelentős ez a szám és nagyon fontos ez a munka. Vajon hányán vannak, akik gon­doskodnak erről a csaknem 600 emberről? Egy régebbi jegyzet 150 munkást tart számon. Erős a gya­núm, hogy az eltelt évek alatt ez a szám apadt. 150 nagyon kevés, ha számbavesszük, milyen sok segít­ségre szorulnak a nagyon öreg vagy a testi-szellemi fogyatékosság­gal született emberek! Szép is, nél­külözhetetlen is ez a munka. Igaz, nem könnyű, de aki vállalja, az so­hasem érezheti fölöslegesnek ma­gát. Minden percben tudhatja: rá nagy szükség van. Mit tesznek a gyülekezetek? Csak helyet adnak? Nyilván nem. Hiszen ezzel még a mai körülmények között sem sokat tennének. Anyagi támo­gatást vállalnak elsősorban. Nincs evangélikus gyülekezet Magyaror­szágon, amely ne támogatna egy- egy otthont. A nagyobb részt így is a helyi gyülekezetek vállalják. Fő­ként azért, mert az 6 szolgálatuk nem számolható forintban. Ők jelen vannak. Látogatnak, segítenek, mű­sort készítenek, templomba visznek otthonlakókat, nem felejtenek el születésnapokat, ünnepet teremte­nek. Egyszóval az otthon légkörét biztosítják. A Deák téri bibliakörösök rajza is ilyen eseményre emlékeztet. Épp bibliakörösök látogatják meg az időseket és a betegeket. Elhihetjük: felejthetetlenül szép pillanatokat tudnak szerezni nekik. Igen. Mert ók tudják, keresztyénnek lenni egyálta­lában nem „lelkizést" jelent. Vajon tudjuk-e mindnyájan? Vajon gyako­roljuk-e akkor, ha van és akkor is, ha nincs szeretetotthon a gyüleke­zetünkben? Hiszen szomszédok, is­merősök, idősek, mások segítségére szorulók mindenütt vannak. A mi környékünkön is. Szabóné Mátrai Marianna Szentháromság ünnepén nem egy kis részletre figyelünk Pál apostol szavai alapján, hanem Isten tettének nagy összefüggé­sére és egységére. A megpróbált életű-apostol szavai sem arról vallanak, hogy mennyire keserves körülmények között éh életét. Még a fogoly-sors s az elesettség állapotát sem állítja a középpontba. Ebben a helyzetben is csak arról tud és arról akar szólni, ami a leglényegesebb minden idő és minden helyzet keresztyén embere számára, a kegyelem felfedezéséről. Ehhez azonban végig kell járnunk egy utat, amelynek első állomása, hogy felfedezzük Isten tervét. Milyen fájdalmas látvány a terv nélküli ember! Mennyire kiábrándító az a szülő, aki teljes egészében kisgyermekére bízza a világ s a környezet megismerését, mondván: hadd tegye ezt kedve szerint! Isten nem vetette így el magától az embert. Nem hagyja úgy magára, hogy terv és cél hiányában váljék tartalmatlanná az élete. Ott volt már a terv a teremtéskor. János evangéliuma szerint az Ige kezdetben volt. A teremtés elbeszélése szerint pedig a káosz felett, amelyből Isten a világot teremtette, Isten Lelke lebegett. A terv különféle okokból bár, de általában titok. Világossá válik azonban, amint a terv kibomlik. így kezdett megvalósulni Isten terve a kiválasztott Ábrahámtól kezdve az egy néppel való szövetségkötésen át mindaddig, amíg el nem érkezett az idő arra, hogy megjelentesse Jézus Krisztust. Előlünk - hitet­lenségünk miatt - miközben kijelentette magát el is rejtőzött. Az Isten-titok épp ebben az összefüggésben volt a legnagyobb, a kereszten. Az erőtlenségben elrejtett erő és a kiszolgáltatott­ságban rejlő győzelem. Mindez együtt áll most előttünk. A tanítás azonban nem marad száraz és személytelen iga­zság. Épp ezt ismerte föl Pál apostol. Mindaz, ami vele történt, minden, ami eddig érte, része Isten hatalmas tervének. Minden egyedül és kizárólag Isten erejének a műve. Ilyen összefüggés­ben mondja magáról: „nekem, minden szent között a legki­sebbnek adatott a kegyelem...” Küldetés és feladat nagyságának felismerése sohasem vezet­het mások fölé. Nem eredményezhet másokon uralkodni akaró életformát. Az apostolság alapvető velejárója ez a „legkisebb” állapot. A nagy titok felismerésében, személyes küldetésünk felfedezésében ezért nagyon fontos, hogy ne önmagunkra, ne teljesítményeinkre figyeljünk, hanem vegyük észre Isten nagy­ságát és Krisztus „mérhetetlen gazdagságát”. Hit valójában ott születik, ahol ez az ismeret növekszik. A Szentháromság titkát nem tudjuk megfejteni. Egyet azonban biztosan megkapunk most Pál apostoltól az elinduláshoz. Ä Szentháromság-hit kulcsa a Krisztus-hit. Amikor Szenthá­romságnak valljuk Istent, akkor Krisztust ott tudjuk Isten oldalán. Abban pedig, amit Krisztus tett, minden cselekedeté­ben benne látjuk Isten akaratát és vezetését. Lelkének munká- ját. § • . •„ , - " Csak így szűnik meg a felelmünk Isten előtt. Csak így érezzük, hogy „van bátorságunk és szabad utunk”. A bűne miatt rettegő embernek nincs útja Istenhez. Csak menekülni képes előle. Szeretné kikerülni. Nem akar szembetalálkozni vele. Mi viszont szabad utat kaptunk. Szabad út! Úgy lett szabad, hogy Isten maga tette azza számunkra. Jézus Krisztus érkezése ezt hozta az emberiségnek. Életünk így nem más, mint ezen a szabad úton való gyakorlás. Közeledés bizodalmas hittel, felfedezés mindig megújuló szívvel és értelemmel, elfoga­dás engedelmes élettel. Szentháromság ünnepe ezt a tanulást s ezt a begyakorlást állítja homloktérbe. Mely ismeret nélkül nincs igazi hit. Csak a hit vezethet igazán mély ismeretekhez. Erre kaptunk óriási lehetőséget, szabad utat Jézus Krisztusban Istentől. Szabó Lajos IMÁDKOZZUNK Istenünk! Köszönjük, hogy nem zártad el elölünk a megismerés útját. Kérünk, vezess minket, hogy a Lelked által megvilágosított értelmünkkel egyre többet lássunk meg a nagy titokból és egyre jobban elkötelezzük magunkat a rólad szóló tanúskodás mellett! őrizz meg minket hűségben és egységben! Ámen. Selma Lagerlöf: A SZÁRAZSÁG (Részlet a szerző GÖSTA BERLING c. regényéből) IV. Egy napon Gösta Berling ment végig ezen az úton. A broby-i pap megöregedve, összetörve ült a sánc partján. Széjjelrángatta a száraz ágakat, sorba rakta egymásra hal­mozta és játszott velük, mint egy gyermek. Göstának megesett a szí­ve az öreg ember nyomorúságán.-Mit csinál ott, lelkész úr? - kérdezte, gyorsan kiugorva a ko­csijából.- Nem csinálok semmit, csak az ágakat válogatom.- Menjen inkább haza, ne üljön itt a porban.- Jobb lesz, ha itt maradok. Gösta Berling ekkor mellé tele­pedett.- Nem könnyű papnak lenni, - mondta egy kis hallgatás után.-Idelenn, ahol még emberek vannak, csak megjárja, fent észa­kon sokkal rosszabb, - feleié a pap. Gösta megérti, mit akar ezzel mondani. Ismeri azokat a közsé­geket. Vermland északi részén, ahol még csak parókia sincs; azo­kat a nagy erdei falvakat, ahol alacsony kunyhókban laknak a finnek, ahol egy egész négyzetmér­földre alig jut egy maréknyi ember s az egész egyházközségben nincs művelt lélek a papon kívül. A bro­by-i pap húsz esztendőnél tovább volt ilyen községben.-Igen, oda küldenek bennün­ket fiatal korunkban, - mondja Gösta. - De ott lehetetlen elviselni az életet s örökre elromlik az em­ber. Sokan mennek ott tönkre.-Bizony, úgy van, - mondja broby-i pap, - a magányosság megrontja az embert.-Mikor az ember odajut, tele van tűzzel, buzgósággal; prédikál, tanít és azt hiszi, jóra fordul min­den és hamarosan megjavulnak a hívei.- Az ám, úgy van.- De hamar észrevesszük, hogy szavakkal nem érünk semmit. Utunkat állja a szegénység. A sze­génység minden javulásnak útjá­ban áll.- A szegénység, - ismétlé a pap,- igen, a szegénység volt az én éle­tem átka.- Fölkerül oda a fiatal pap, - magyarázza Gösta, - és éppen olyan szegéfty, mint azok, akik közé került: És azt mondja a ré­szegesnek: hagyd abba az ivást! —-A részeges pedig azt feleli ne­ki, - vágott a pap Gösta szavába,- hát adj valami jobbat, mint a pálinka! A pálinka nekem télen prémes bunda, nyáron hűsítő ital. A pálinka pótolja a meleg szobát s a puha ágyat. Add meg nekem mindezt, akkor majd abbahagyom az ivást.- És aztán, - folytatja Gösta, - azt mondja a pap a tolvajnak: ne lopj; a gonosz embernek: ne verd a feleségedet; a babonásnak: Is­tenben higyj, ne az ördögben, meg a kísértetekben! De a tolvaj azt feleü: adj kenyeret; a gonosz em­ber ezt mondja: tégy gazdaggá, akkor majd nem veszekszünk töb­bet; és a babonás így kiált: taníts hát valami jobbra! Csakhogy ki tud pénz nélkül segíteni rajtok?- Igaz, bétűről-betűre igaz! - ki­áltja az öreg, - Hittek Istenben, de még inkább az ördögben, legesle­ginkább pedig a hegyi manókban és a szérűk koboldjaiban. Minden babonájuk a pálinkafőzőüstbe vándorolt. Senki sem tudta elkép­zelni, mikor lesz vége ennek a nyo­morúságnak. A sötét kunyhók legnagyobb részében keserves szükség tanyázott. Az elfojtott szükség keserű szavakat adott az asszonyok ajkára. Az otthonuk kietlensége iszákosságba hajszolta a férfiakat. Földmíveléshez, állat- tenyésztéshez nem értettek. Féltek a földesuraktól és kikacagták a papot. Amire tanítani akartam őket, azt nem hitték el. És nem volt senki, akitől tanácsot kérhet­tem volna, senki, aki bátorságot önthetett volna belém.- De mégis vannak olyanok, akik kibírták ezt, - mondja Gösta. - Némelyekhez kegyelmes volt az Úr s azok nem kerültek el megtör­ve onnan. Megbírta az erejük; el­viselték a szegénységet, a ma­gányt, a reménytelenséget. Meg- cselekedték azt a kevés jót, ami hatalmukban volt és nem estek kétségbe. Mindig voltak ilyen em­berek és vannak még ma is. Hő­söknek tartom , őket és tisztelem, amíg csak élek. Én nem bírtam volna ki.-Én sem bírtam, - mondja a pap­- Odafönn azt gondolja a pap, - szól Gösta Berling, - hogy gaz­dagnak, igen gazdagnak kell len­nie, mert szegény ember nem segít­het azon a nyomorúságon. És el­kezd takarékoskodni.- Igen, mert ha nem takarékos­kodnék, kénytelen volna inni kez­deni, - feleié az öreg; túlságosan sok nyomorúságot lát maga körül.- Vagy pedig eltompulna, elbu- tulna, elvesztené minden munka­kedvét. Veszélyes dolog oda fölke­rülni, ha nem ott született az em­ber.- Meg kell keményíteni a szívét, hogy pénzt gyűjtsön. Eleinte csak úgy tesz, de végűi megszokja a gyűjtést.- Keménynek kell lennie önma­gával és a többiekkel szemben, - folytatja Gösta, - mert igen nehéz megtakarítani valamit. Gyűlölsé- get, megvetést kell tűrnie, éheznie, fáznia kell, meg kell keményítenie a szívét; szinte úgy látszik, mintha maga sem tudná már, miért kez­dett tulajdonképpen takarékos­kodni. (Folytatjuk) Utonállók „Én nem akarok mást, csak sze­retnék továbbmenni! Sokan van­nak, akik a kezemre, a segítségem­re várnak.” - ilyet vagy ehhez ha­sonlót kérhet sok-sok nővér, asz- szony, férfi és nő szerte a világon ott, ahol még ma is vagy talán ép­pen ma fegyver van a kézben, hogy életet oltson. Milyen nehéz talál­kozás ez a pillanat! Nem lehet to­vábbmenni! Egy lépést sem! Tilos! Pedig az irányába haladók többsé­ge ártatlan, szürke kis ember, aki nem száll szembe, nem akar hatal­mat kiragadni senki kezéből. Nem érti, csak nehezen érti meg, miért kell megállni. Miért kell felemelni a kezeket? Miért kell a falhoz áll­nia emberek egy részének? Miért dördül el csak úgy egyszerűen és természetesen a fegyver? Miért esik össze egy ember úgy, hogy még a dörrenés hangját sem hallotta? Könnyedén mondjuk: hisz csak egyetlen ember! Sokan halnak meg más nyomorúságban, más bűnök következtében. A legnagyobb útonálló mégis a háború. Nincs az emberi életnek még egy olyan hatalmas és régóta ismert ellenfele, mint éppen ez. Könnyes a szemünk, amikor sze­rencsétlenség olt ki életet országú­ton, bányában, természeti katasz­trófa következtében. Mennyivel borzasztóbb, amikor ember fordít­ja emberre a fegyvert! Egy apró. mozdulat, és végez azzal, aki felé tart. Költők hányszor kérdezték már: mikor lesz vége? Józan és bé­keszerető politikusok hányán vesz­tek el úgy, mint Martin Luther King? Pedig nem akartak mást, csak annyit, hogy legyen a földön elegendő hely mindenki számára, jusson élelem mindenkinek és em­ber emberre fegyvert ne emeljen. A szivárvány a Biblia első lapja­in azt a békét sugallja, amelyet Is­ten hosszú időre érvényes akarata­ként kinyilvánított. „Számonké- rem az ember életét: egyik ember­től a másikét. Aki ember vérét ont­ja, annak vérét ember ontja” (1. Móz 9,5-6). Ha többet nem is, annyit mindenképpen meg kell ta­nulnunk ebből a mondatból, hogy Isten ajándéka az élet, s ő ezt az ajándékot számonkéri tőlünk. A saját életünket ugyapúgy, mint a másik ember életét. Egyetlen úto­nállás sem marad számonkérés nélkül. Senkivel sem közölhetjük: nem mehetsz tovább! Vége van! Isten nem erre teremtett minket. Nem arra teremtett, hogy hallgas­sunk, amikor emberéleteket olta­nak ki a földön s amikor több pénzf fordít az emberiség fegyver­kezésre, mint az éhezés megszünte­tésére s a minimális egészségügyi feltételek biztosítására. Kérleltünk-e már valakit is arra, hogy erőszak helyett simogasson goromba szó helyett csendesen igazítson helyre gyermeki arcra csattanó pofon he­lyett neveljen öreget feltaszító mozdulat helyett támogassa a roskadt testet támadó fegyver helyett az ész és szív védelmét fejlessze atomvégzet helyett a most született gyermek életét építse Hallja-e Isten gyermekeinek mai közössége a jézusi mondatot: „Boldogok, akik békét teremte­nek, mert ők Isten fiainak nevez­tetnek” (Mt 5,9)? Meg kellene tanulnunk egy régi, bibliai történetet: „Volt egy kicsiny város, kevés lakóval. Megtámadta azt egy nagy király, körülvette és ostromműveket épített vele szem­ben. De akadt benne egy szegény bölcs, aki bölcsességével megmen­tette a várost. Az emberek azon­ban nem törődtek tovább azzal a szegény emberrel. Akkor ezt mondtam: Többet ér a bölcsesség a hatalomnál, de a szegények böl­csességét mégis megvetik és nem hallgatnak a beszédükre. A böl­csek nyugodt szavára kell inkább hallgatni, mint az ostobák közt uralkodónak a kiabálására. Töb­bet ér a bölcsesség a harci eszkö­zöknél; egyetlen vétkes sok jót pusztíthat el” (Prédikátor 9, 14-18). Mikor tanuljuk meg végre - akár útonállókká váltunk, akár elénk állt valaki -, hogy nincs más út a jövőbe, csak a szegény bölcs szolgálatának szeretete és megbe­csülése? A rágalom, szitkozódás, átok és vádszórás helyett keressük a csendet! A csend béketeremtő erő. Belőle születhet új kezdet. Szabó Lajos Pillanatképek egy kirándulásról Május 2-án a Teológiai Akadé­mia professzorai és diákjai három­napos kirándulásra indultak Észak-Dunántúlra. Néhány em­lékképet idézek fel utunkról, ame­lyek különösen kedvesek Voltak számomra - s talán mindnyájunk­nak. GYŐR A gyülekezet vendégei vagyunk. Háziasszonyunk, Szabó Izabella kedvessége feledteti ve­lünk a vigasztalan időjárást. Be­mutatja a régi, klasszikus evangéli­kus templomot, a nemrég épült újat, zuhogó esőben kalauzol a vá­rosban... Köszönjük. A Káptalan-domb székesegyház zában a katolikus teológiai szemi­nárium professzora a vezetőnk. Megszégyenítő alázattal végzi szolgálatát, olyan melegséget sugá­roz személyisége, ami több minden szóbeli bizonyságtételnél. Csendes és mély, mint Dosztojevszkij öreg szerzetesei. A szemináriumban nyoma sincs a hivatalos katolicizmus hűvös tar­tózkodásának, őszinte nyíltsággal fordulnak felénk. A kápolnában közös áhítaton veszünk részt, majd jó hangulatú bemutatkozó beszélgetés után búcsúzunk ven­déglátóinktól. PANNONHALMA Ezeréves bencés kolostor - méltóságtelje­sen, tömör tömbben magasodik a környező síkság fölé. Itt is, akár­csak Győrben, melegen fogadnak bennünket. A főapátság templomának szer­kezeti ívei felfelé irányítják a tekin­tetet. Az altemplom gótikus pillér- kötegei között már a XIII. század­ban szerzetesek imádkoztak - megérint az idő rendíthetetlen ára­dása, emberi létünk pillanat-volta, - amiről a mindennapokban elfe­ledkezünk, hogy csupán részei és nem középpontjai vagyunk a léte­zés egészének. A könyvtárban Luther-emlékki- állítást tekinthettünk meg, amelyet a reformátor születésének ötszáza­dik évfordulójára rendeztek, zöm­mel XVI. századi iratokból. Az ebédlőben gyökérkefével tisztára súrolt asztalok, egyszerű­ség. Asztaltársam vékony, szőke fiú, Nemecsek Ernőre vagy Miskin hercegre emlékeztet, lelkesen is­merteti életmódjukat. Tiszteletre méltó vállalásuk komolysága: a legdinamikusabb életszakaszban, az ifjúkorban vetik alá magukat a zárt és fegyelmezett szerzetesi élet­nek. Címek cserélődnek - az egy­házak közeledése mindig a szemé­lyes kapcsolatokban realizálódik. BAKONYBÉL A legbájosabb idegenvezetővel itt találkoztunk. Tdős nénike, egykor Irgalmas- rendi nővér. Formás, kerek mon­datokban beszél az I. István kirá­lyunk által alapított bencés apát­ság történetéről. Úgy hangzanak ajkáról az Árpád-házi szentek le­gendái, olyan ízesen, olyan közvet­lenséggel, mintha a nagyszüleitől hallottakat örökítené ránk, gyer­mekeire. NAGYVÁZSONY A Kinizsi­vár melletti evangélikus templom valóságos gyöngyszem. Szerény mérete, fehérsége meghittséget, emberközeliséget közvetít. Az égbe törő katedrálisok az Isten felé ka­paszkodó örök emberi erőfeszítés kőbe merevedett jelzései, ez a déle­lőtti napsütésben tisztán ragyogó kápolna^ a Jézusban hozzánk ha­joló Isten szelíd és mozdíthatatlan szeretetére emlékeztet. VESZPRÉM Utolsó állomá­sunkon Hernád Tibor lelkész is­mertet meg bennünket a gyüleke­zettel és a templommal. Utána rö­vid körutazást teszünk a városban, meglátogatjuk a püspökvárat, - és indulunk hazafelé. A három nap lehetőség volt szá­munkra, hogy új helyzetben, új ol­daliról lássuk egymást, közös élmé­nyekkel gazdagodjunk - ezáltal egy lépéssel közelebb kerüljünk egymáshoz. Kovács Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents