Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-03-18 / 12. szám

„Uram, odavágjimk a karddal?”

Lk 22,47—53

HA CSAK EZT A CÍMBEN OLVASHATÓ TANtTVÁNYl KÉRDÉST hallanánk, anélkül, hogy pontosan tudnánk, milyen helyzetűén hangzott el, akkor is erezhetnénk, hogy Jézus „uem’’-mel fog válaszolni rá. Jézus egész földi útja során Isten igazságát hirdette, hol halk szóval, hol messzehangzó, szenvedélyes szavakkal, de soha nem akart karddal, hatalmi eszközökkel érvényt szerezni annak. Ostort is csak egyetlen egyszer vett kézbe, hogy a templomot megtisztítsa a gátlástalan kufároktol. Az O hatalmának másféle eszközei voltak.

Ez a kérdés azonban a kereszt felé vezető úton, elfogatásának pillanatában hangzik el. Így még súlyosabbá válik Jézus számára, hiszen az őt kereső sokaság mögül előlépő főpapok, templom- őrség vezető és vének fegyveres ellenállásáról, egy lázadó elfogásáról számolhatnak be majd, holott Jézus éppen befejezve a testi-lelki felkészülés percéit, gyötrő imádságát, önként, Isten akaratát teljesítve kíván indulni a halálos útra.

„A KARDCSÖRTET ÉS”, A HATALOM KÜLÖNBÖZŐ ESZKÖZEIVEL VALÓ FENYEGETŐZÉS, vagy inkább „játszadozás” (hiszen a tanítványok kardsuhogtatása is az volt a groteszk gecse- mánei jelenetben!) mindig ártott Jézus Krisztus ügyének. Mindig inkább eltakarta Jézus igazi hatalmát és üzenetét, hamis vágyakat es öntudatot keltett egyesekben, valódi keserűséget és ellenérzéseket másokban. Az egyház története folyamán sajnos számtalanszor találhatunk példái ezekre, a „szent háborúkon”, inkvizíción, vallásháborúkon keresztül egészen a hatalmi pozícióra törő egyház, az embereket elnyomó hatalmat támogató egyház példáiig.

Visszatérve idézett bibliai jelenetünkre, figyeljünk meg néhány jellemző vonást a tanítványok, Jézus és az efogatást irányító csoport viselkedésében.

AZ EGYIK TANÍTVÁNY — NEM VÁRVA MEG JÉZUS VÁLASZÁT az izgatottan feltett kérdésre — odacsap kardjával és levágja a főpap egyik szolgájának fülét. Nagyon jellemző magatartás! Nagyon sokszor ismétlődött és ismétlődik ma is: „Jézus nevében”, látszólag Jézus ügyéért harcolni, hadakozni, ám soha meg nem várva Jézus válaszát és tanúságot téve arról, hogy — miként a tanítványokról is nyilvánvaló — nem értik Urukat és nem értik az eseményt, amelyet éppen átélnek. Most érezzük csak, hogy a tanítványokra nézve is milyen nagy mulasztás volt az, hogy Jézus gyötrődő imádsága alatt mélyen aludtak, nem tudtak éberen vigyázni és imádkozni, együtt Jézussal. Most íme azonnal megvalósul Jézus intése: ha nem tudtok imádkozni, kísértésbe estek, elbuktok a kísértések közepette.

Mást Jézus már nem tehet, csak azt, hogy rájuk szól: „Hagyjátok abba!” — Rossz, idegen eszközökkel akarjátok befolyásolni a dolgok menetét, ennek csak kudarc lehet a vége! — Hányszor élte át az egyház, a mi egyházunk is, egyes keresztyén emberek is azt, amikor Jézus szava így hangzott: „Hagyjátok abba!” Új úton kell járnotok! A hatalom keresése helyett a szolgálat vállalásának, a felelős vigyázásnak, a hittel párosuló imádságnak az útján!

JÉZUS VISELKEDÉSÉBEN AZONBAN MÉG EGY VONÁS KAP HANGSÚLYT: meggyógyítja a főpap szolgájának fülét. — Az evangéliumok Jézusnak sok gyógyítását jegyezték fel, de ez az egyik legkülönösebb. Látszólag jelentéktelen sérülés. Nem figyelnek fel rá a csodákra egyébként olyannyira fogékony sokaság tagjai, a főpapok és vének sem, a fegyver forgatáshoz szokott templömőrség tagjai sem. Talán csak egyedül a kárvallott szolga, jegyezte meg, mesélte el családja tagjaiPM-k is, hogy mi •- történt véle, miért ép a füle.

Jézus számára azonban döntően fontos, hogy a hamis virtusból csapkodó tanítvány bűnéi helyrehozza, hogy a kereszt felé vezető úton ne maradjon őrajta kívül senki, aki vérzik, szenved, méltatlanul viseli a túlbuzgóság fájó nyomait.

ISTENNEK HÁLA, HOGY AZ EGYHÁZ TÖRTÉNETE nem csudán egy földi szevezet története, hanem Jézus története is. Ö volt az, aki megállított hamis folyamatokat, ö volt az, aki a megüresedett szívű tanítványokat újra hitre ébresztette, ő volt az, aki reformációt adott, különböző korokban, de mindig úgy, hogy a hamis igazságok és torzulások helyett a valódi evangélium hangozzék és mutassa a járható utakat. A névtelen szolga példája hirdeti ma is: az egyház nem önmagáért él, hanem az emberért, a j névtelen, sérült, gyógyulásra váró emberekért, népekért.

Az elfogatási vezető csoport tagjai meglehetősen személytelenül jelennek meg igénkben. Nem szólalnak meg, csak „végrehajtanak”. Kapóra jön nekik a csapkodó tanítvány, így ők is bátran elővehetik kardjaikat, botjaikat. Az ellenfelet könnyebb így hatalmukba keríteni, mint amikor a templomban tanít, vagy az öt éltető sokaság közepén ül és betegeket gyógyít... Jézus szavai azonban, melyekkel hozzájuk fordul, kemény, vádló szavak: „Kardokkal és botokkal vonultok ellenem, mint valami rabló ellen. — De ez a ti órátok, és a sötétség hatalmának ideje!” AMIKOR A KARDOK ÉS BOTOK VESZIK AT AZ ÉRVEK ÉS SZAVAK HELYÉT, az mindig a sötétség órája! Ez így igaz mai világunkban is, amely mar nem kardokkal és botokkal, hanem atomfegyverekkel és rakétákkal fenyeget minden életet e földön. Jézus szavai nemcsak a tanítványoknak szólnak: hagyjátok abba! Tedd vissza helyére a kardodat, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el!” (Mt 26,52) Ezt mindenkinek meg kell hallania, aki az életet szereti. Azt az életet, amelyért Jézus odaadta saját életét!

Szirmai Zoltán

— HELYREIGAZÍTÁS. Az

Evangélikus Teológiai Akadémia lapunk március 4-i számában megjelent hírébe sajnálatos' közlési hiba csúszott. — A szöveg helyesen így hangzik: Özv. B. I,- né budapesti lakos Isten iránti hálából felgyógyulása alkalmával 50 000,— Ft alapítványt tett olyan jól tanuló teológusok évenkénti megjutalmazására, akik példái mutatnak az alkoholtól és dohányzástól való önmegtartóztatásban. Mint az adományozó írja: ,,Erre a jutalmazásra a nikotinos, mosatlan kézből nyújtott szent ostya vétele és a gyülekezeti teremben erősen dohányzó lelkészek magatartása” késztette.

Még nekünk is jutott!

Soproni múzeumunk ajándék-festményei margójára

Festményeknek nincsen margója, csak kerete, melyre nem lehet írni, ezért itt kívánom közölni örömünket, hogy Roisz Vilmos festőművész élete alkonyán kedves „szülővárosában” kívánva vegleg letelepedni, megpihenni és még munkálkodni, — múzeumunknak ajándékozott két kedves tárgyú, értékes olajfestményt.

A FESTMÉNYEK TÉMÁJA is arra „predestinált”, hogy hozzánk jutottak és így a legilletékesebb helyre kerüljenek. Az egyik kép a Műemlékfelügyelőség által megújított impozáns papiak udvarából látható belső, árkádos részt állítja elénk. A másik pedig a Színház utca felől megközelíthető részletet örökíti meg művészi fokon. Röviden: azt az épületet festette meg a művész kétoldali ábrázolásban, melyben múzeumunk elhelyezést nyert. Amikor ezeket festette, verőíé- nyes időben, bizonyára még nem gondolt arra, hogy kinek is adja műveit. Ez még nem konkretizálódott szívében, mert teljesen lekötötte az előtte álló épület „varázslata”.

AZ AJÁNDÉKOZÓ KICSODA?

Sópfont szülővárosának tekinti, bár „csak” 3 éves korában került ide Boldogasszony községből. Sopronban tanult, a Széchenyi reáliskolában érettségizett. A Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1933-ban. Nehéz időket is átélt, mint sokan mások, és a festés mellett tanított is. Egyedülálló vagyok — mondja kedves közvetlenséggel —, nincs feleségem, gyermekem, így hát igyekszem minél több jót tenni. Végrendeletét is úgy fogalmazta, hogy ami utána marad, az a szülővárosáé, Soproné legyen, „öreg napjaimat is itt szeretném tölteni, visszaköltözni, amint tudok.” Alapítványt létesített tehetséges fiatalok, képzőművészek támogatására.

A KÉPEK SZÍNHATÁSA egy olyan festőt állít elénk, aki nemcsak nagyszerűen rajzol — érettségi után az iparművészeti iskola grafikus szakán kezdte —, hanem festészetében megtalálta egyéni útját, melyben nem any- nyira a színek széles skálája dominál, hanem a fény és árnyék, a világosság és a sötétség szinte kibékíthetetlen ellentéte. A sötét tónusok érzékeltetésére egy irodalmi példát szeretnék felhozni attól a szerzőtől, aki az idős művészt adományozó, alapítványokat tevő útján elkísérte. Szita Szabolcs: Holocaust az Alpok előtt című, 1983-ban megjelent könyvéből az eddig'bibliai szó- használatban előforduló fogalmat, „égő áldozatot” kitágítja mindazokra a 40 évvel ezelőtti borzalmakra, amikor a „hatalmas máglyán” emberek milliói lelték halálukat. Volt ugyan kilépési engedély a soproni gettóból is, és látunk még mosolyt is az 1944 júniusában Sopronban dolgoztatott zsidó nők arcán a csoportkép tanúsága szerint: De vajon ki. makaóit..életben közülük, és miért nemtudtunk együtt érettségizni a dombóvári gimnáziumban a két, „sárga csillaggal megbélyegzett” osztálytársammal? Ügy érzem, hogy amit a könyv szerzője írói szinten fejezett ki a mély és sötét tények ábrázolásában, a festőművész más jellegű, irányú élményeit, emberi fájdalmakat a vászonra vetíti ki ecsetjével, sötét tónusokban, árnyék formájában még akkor is, amikor már erősen süt a nap! Sőt minél erősebben süt a nap, annál élesebben rajzolódik ki egy

épületnek, vagy embernek az árnyéka. Roisz művész festményeiből így ugrik elő a sötétből a szinte rikító világosság, a fehérség, melyet már nem árnyékol be semmi. Ezért számunkra ezek a festmények a reménység képei, melyek múzeumunkban is ezt hirdetik témájukban, a kiforrott vonalvezetésben és egyéni festői stílusában.

, A KÉPEK'ÁTADÁSA február I5-én történt, amikor Bárány Gyula esperes, valamint a gyülekezet elnöksége, vezetősége szeretettel vette körül a festőművészt, aki megtekintve a múzeu- . munkban megrendezett jelenlegi kiállítást, egyúttal javaslatot tett a szerinte legalkalmasabb elhelyezésre. ahol a képek a maguk rendeltetésének a legjobban megfelelnek, és hirdethetik egy szülővárosába visszatért művésznek áldozatos szeretetét. „nagy szívét”, melybe még a mi egyházunk, gyülekezetünk múzeuma is belefért. Isten áldja meg életét, hogy a nyugalom éveiben még sokáig festhesse Sopron nevezetességeit. És ha eközben megint oda szegődik hozzá egy kíváncsiskodó kisgyermek, tudjon szemé sugarából is újból és újból fényt varázsolni a vászonra, hogy ez a fény, a reménység sugara soha él ne maradjon továbbra sem. De áldja meg Isten az ajándék képek szolgálatát is, hogy akik látják múzeumunkban, egyházunk életét és szolgálatát a művész fény.tónusában lássák, és Krisztus követői számára mindig „élő reménységünkre” utaló szimbólumokká váljanak és Krisztusra, a világ világosságára irányítsák tekintetünket!

Szimon János

CSALÁDI MÚZEUMRÓL beszélgetünk a tv állandó műsorszáma kapcsán, hisz hétről hétre megjelennek múzeumaink legszebb műtárgyai otthonunkban a televízió közvetítésével.

A múzeumokat járva nemigen adódik lehetőségünk arra, hogy meg-meg- álljunk perceken át egy-egy műalkotás előtt, értékelve, élvezve tartalmi-formai sajátosságait: mondandóját, témáját,

hangulatát és Változatos formai ábrázolásmódját. A hét műtárgya című_ műsorszám módot ad minderre. Művészeti nevelést nyújt: megismertet, a képzőművészet különböző ágainak, a festészetnek, a szobrászatnak és a grafikának alkotásaival, sajátos ábrázolásmódjukkal, a különböző stílusirányzatokkal, és ezáltal — a műélményen túl — kialakítja bennünk az esztétikai értékek felismerésének képességét, fejleszti esztétikai érzékünket, formálja ízlésünket.

MI MAGYARÁZZA AZT, hogy a képzőművészeti alkotások jó része bibliai, egyházi témájú, vonatkozású, hogy a Biblia, az egyház világa évszázadokon át, napjainkban is állandó ihletforrása a művészeteknek ?

A Biblia reális képet ad az emberről. Átfogja az ember egész lehetséges életkorét. Feltárul benne az emberiség sorsa a kezdetektől az új égig és új földig. Tipikus, egyetemes, szemléletes képek sorát nyújtja az ember drámájáról, hősi küzdelméről, konfliktusairól, győzelmeiről és bukásairól.

Az ember ábrázolásakor önkéntelenül is adódnak ihletforrásként a művész számára a Biblia történetei, ezeknek nagy alakjai. Nem azért, mert ezek általánosan ismertek, és így a mondanivaló szélesebb körű és mélyebb visszhangot váltott ki, hanem, mert személyes kapcsolat fűzi a művészt hozzájuk,

„A hét műtárgya

áhítattal tekint rájuk, segítségükkel mélyebbre hatolhat az ember lelkivilágába, többet, lényegeset és maradandót közölhet az ember gondolatairól és értéseiről. E szakrális témák fokozzák a művész lelkes ül tségét. emelkedettségükkel jelentősebb alkotáesra ösztönöznek. Gondoljunk Dante halhatatlan művére, az Isteni Színjátékra, Milton hatalmas biblikus eposzára, Az elveszett Paradicsomra, Leonardo korszakalkotó freskójára, az Utolsó vacsorára vagy Michelangelo lenyűgöző Mózes szobrára! Nemcsak a középkor és reneszánsz kora jeleskedik biblikus műalkotásokban. A XX. században, a modern művészetben is egyre gyakoribb a Biblia világához fordulás, sőt korunkban, az erősödő elidegenedés, elembertelenedés évtizedeiben egyre általánosabb az örök forrásból merítés. Lelki szükséglet ez, vágyódó menekülés a technika rideggé vált világa elől. Thomas Mann a bibliai József c. teralógiában időtlen magasságba emeli az ember meg-megismétlődő történetét. A biblikus téma egyetemes emberi értelművé, értelmező jelképpé válik. P. Emmanuel költészetében. Rounault festészete a biblikus áhítat fenköltségében tetőződik be. Mintha élő Biblia-világban járnánk Chagall éteri festményeit, freskóit, szemlélve. A magyar kerámiaművészet világhírű mesterének, Kovács Margitnak számos alkotása bibliai ihletésű, vallásos hangulatú.

TIZENKILENC biblikus vallásos témájú műalkotást láthattunk az elmúlt évben „A hét műtárgya” c. televíziós adásban. Viszonylag magas szám. A tárgyilagos műsorösszeállításéft köszönet illeti a Magyar Televíziót. Az Európai és köztük a magyar festészet, szobrászat és építőművészet kiemelkedő bibliai tárgyú, vonatkozású műveit csodálhattuk a tv-ben. Néhány alkotás ábrázolta Krisztus kereszthalálát, két festmény az úrvacsorát, több mű mutatott be jeleneteket Mária, József és más szent életű keresztyének életéből, valamint az egyházi szertartások, szokások köréből. A közvetítés módja is fokozta az élményt, közrejátszott az áhítatkeltésben.

Megrázó élményt nyújtott Kemstok Károly kevésbé ismert festményének, a magyar expresszionista festészet jelentős alkotásának, az Utolsó vacsorának a bemutatása. Az utolsó vacsora évszázadok óta kedvelt témája a festőművészetnek. Az első művészi képeken, a X. századtól a XV. századig a kenyérosztás, a kehelynyújtás, a díszes terített asztal áll az ábrázolás középpontjában, Leonardo festményén (1495—8) a hangsúly áttevődik már Krisztus és a tanítványok kapcsolatára, magatartására. ( Az árulásra utalás („Valaki közületek’ elárul engem.”) és a tanítványok önvizsgálata („Csak nem én?”) izgalmat kelt: a beszédes karmozdulatokon, a szenvedélyes arckifejezéseken, a fény és árny hullámzásán tükröződik a feszültség. A XVI. és XVII. század jelentős úrvacsora-festményein (Tizian, Tintoretto, Rubens) egyre szembeötlőbb a mozgalmasság, a színek, formák dinamizmusa, a nyugtalanság. Hosszú szünet után sajátos. XX. századi megoldás születik. Kernstok festményén nem láthatók külsőséges mozzanatok (a környezet rajza). A képteret Krisztus és a

tizenkét apostol ülő, álló alakja tölti ki. Krisztus aszkéta alakja, a szenvedő arc áll a kompozíció tengelyében. Belőle sugárzik a fény, amely megtörik a tanítványok mozdulatain, ruharedőin. Nem az apostolok portréit festi mega művész, hanem típusokat formál, jellegzetes arcokat mutat be. A kétsé- beesés torzító izgalma szánt végig rajtuk.

Csók István Űrvacsora (eredeti címe: Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!) c. festménye mély érzelmeket váltott ki a tv-nézőkben. (Az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert.) Az úrvacsora szertartását ábrázolja. Megterítve az asztal, úrvacsorázik a gyülekezet. A kép középpontjában a kelyhet adó lelkész, a megterített asztal és az úrvacsorát vett fehérruhájú leány. Az úrvacsorázók arcán mély megilletődés tükröződik. A kenyeret és bort magukhoz vevőkön a bűn bánat áhítata érzékelhető, az asztalt megkerülő lányarcokon már a bűntől szaba dulás boldogsága látható. Az oltár mögötti ablakon beáradó és a falakról visszaverődő fényt fokozza az asztalterítőnek, a lányok csipkés ünnepi ing- vállának és keszkenőjének tündöklő fehérsége. Az ábrázolás meghittsége, a rajzos finoman részletező festés, a színek visszafogottsága és a népviselet ünnepélyessége teszi remekművé ezt az alkotást.

A KÉPZŐMŰVÉSZETET „néma” művészetnek mondják. Alig van azonban művészeti ág, amely beszédesebben fejezné ki az embernek önmagáról, közvetlen és tágabb környezetéről kialakult értékítéletét.

Vajda Aurél