Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-09-23 / 39. szám

Istennél mimlen lehetséges

Katolikusok és lutheránusok

Ámulattal tudjuk hallgatni a Jézus csodatevő hatalmáról szóló történeteket. A vak ettől az erőtől egyszercsak rácsodálkozik az addig nem látott világra. A sánta úgy elvegyül a tömegben, hogy járásáról senki meg nem mondja előbbi betegségét. A béna, a tagjait mozdítani nem tudó ember Jézus szavára a saját ágyát a vállára véve egészségesen indul tovább. Isten szeretetének csodái ezek. Azé az Istené, aki örül az ember örömének és ezért az örömért sokat is áldoz. Istennél semmi sem lehetetlen. Ma is lehetséges, hogy a béna talpraálljon.

Az édesanya idős volt már és beteg. De fáradhatatlanul szorgosan dolgozott, beteg fiáért minden áldozatra készen. A kis lakás pedáns és példaadóan tiszta. Egy kis szoba már több mint húsz éve zárta magába a fiút, aki ágybanfekvö volt. Testét a pa- ralízis mozdulatlanságra kényszerítette. Megbénult. Nem volt többé futball és tavaszi séta. Egyetlen helyhez volt kötve. Édesanyja a keze ügyébe készített mindent, hogy a zárt világ oldódjék. Megtanult könyveket kötni. A kezébe kerülő könyvek között mindig ott volt a Biblia is. Az a könyv, amely Isten hatalmáról beszél. A hit ezt a hatalmat elérheti. Ismerte ő is Jézus gyógyításainak történetét, de elfogadta, hogy teste bénasága miatt nem indulhat a Mester követésére mint mások. Édesanyja szeretetében Isten szeretetét érezte maga körül.

Egy este, amikor a fiú inni kért, nagyon gyenge, fáradt hang válaszolt — Fiam, már nem tudom tovább gondodat viselni. Isten akaratából el kell válnunk. — Isten gondviselő szeretetére bízta mozdulni sem tudó fiát. Az ifjú egy merész mozdulattal megpróbálta n lehetetlent. Felkelni, ki az ágyból, amely fogva tartotta eddig. Édesanyjának egy pohár víz kell, már indul is vele. A béna lábak lassan, gyengén engedelmeskednek. Elér a betegágyig. Szomorú és boldog este volt. Az elválás órái és a talpraállás, az első lépések átélésének boldog pillanatai. A hit is célhoz ért a test gyengeségének akadályát is leküzdö Istenig.

Egyedül él most. Nem, nem egyedül, szívében hordja az erős Istent. Szorgalmasan dolgozik tovább feslett könyvekkel, újjávarázsolja őket. A könyvek könyve mindig keze ügyében van, hiszen abból tanulta meg, hogy Istennél minden lehetséges. Még a lehetetlen is.

Isten hatalma ma is ugyanolyan töretlen mint Ábrahám idejében, mint Jézus földön jártakor. Szeretete most is minden betegágyat körülölel, és fra ö akarja, a görcsös izmok szelíden engedelmeskednek. Megindulnak a lábak, járni kezd, aki az előbb még tehetetlen volt. Hirdeti boldogan ma is, hatalmas Isten a mi Istenünk.

Bálintné Varsányi Vilma

A GYERMEKRAJZ-PÁLYÁZAT EREDMÉNYE

Amint azt korábban közöltük, egyházunk a Lutheránus Világ- szövetség budapestj Qáőygvű^ésé alkalmából rajzpályázatot hirdetett gyülekezeteink gy'ermékpi1'részére azokról a bibliai textusokról, amelyek a nagygyűlés reggeíf^Hítátainak alapjául szolgáltak.

A pályázatra 34 gyülekezetből 180 gyermeknek mintegy 300 rajza érkezett be a megadott időpontig. A Teológiai Akadémián szakértők bevonásával lefolytatott zsűrizés eredményét a következőkben közöljük:

Az első díjat Egyed Johanna csesztvei kisleány nyerte. A második díj nyertese Ferencz László nagytarcsai mozgássérült fiú, aki a rajzot lábujjaival készítette el. A harmadik díjat megosztva Zász- kaliczky Eszter 13 éves és Zászkaliczky Borbála 10 éves testvérek nyerték a ceglédi gyülekezetből. A negyedik díj nyertesei megosztva Szentpétery Zalán 7 éves zuglói és Győri Márk 7 éves ősagárdi fiúk lettek. A zsűri különdíját a következők nyerték: Rempört Eg- lantina 8 éves (Budapest), Mangó Ildikó 12 éves (Csővár), Asztalos Péter 11 éves (Nyíregyháza), Mónika Kalmárová 6 éves és Zameta Matulová 8 éves (Somorja, Csehszlovákia) gyermekek.

Mind a nyertes, mind a többi jól sikerült rajzok ez év októberétől kiállításra kerülnek a zuglói egyházközség gyülekezeti termében (Budapest XIV., Lőcsei út 32.)

Ezen a címen közölte a Magyar Kurír, hazai félhivatalos egyházi lap a Vatikáni Rádió összefoglalóját az LVSZ budapesti nagygyűlése kapcsán a két nagy egyháztest kapcsolatának alakulásáról az utóbbi években. Utalni szeretnénk itt egyrészt dr. Hafenscher Károly lapunkban is közölt jelentésére a LVSZ—Vatikán párbeszéd bizottság eredményeiről és Willebrands kardinális előadására a nagygyűlésen (1. lapunk augusztus 26. sz.).

A Lutheránus Világszövetség a közelmúltban zajlott közgyűlése kapcsán röviden felidézzük a lutheránus—katolikus kapcsolatok negyedszázados történetét.

Közismert, hogy a katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinattal kötelezte el magát határozottan az ökumenikus mozgalomban. A zsinat „Unitatis redintegratio” kezdetű dekrétuma sürgette a párbeszédet a nem-katolikus egyházakkal és egyházi közösségekkel. Megalakult és Bea bíboros vezetésével áldásosán működött a vatikáni Egységtitkárság, amelynek elnöke jelenleg Wille- brands bíboros. Az említett zsinati dekrétum hangsúlyozta azt, ami közös a reformáció idején különvált egyházak és a katolikus egyház tanításában és életében: Krisztus hivő megvallá- sa, a Szentírás nagyrabecsülése, a keresztség és a különböző egyházak szerint más szentségek gyakorlata. Testvéreink életét — olvassuk az egységkeresésről szóló zsinati okmányban — a Krisztusba vetett hit táplálja. A keresztség kegyelme és az Isten igéje erősíti. Ez meg is nyilvánul náluk a magánimában, az elmélkedő Biblia-olvasásban, a keresztény családi életben és az Isten dicséretére egybesereglett hívek közös istentiszteletében. Liturgiájuk különben is gyakran tartalmaz olyan elemeket, amelyek szembeötlően a régi közös liturgiából valók. Tegyük hozzá: ez különösen áll a lutheránusokra.

A zsinat után, 1967-ben megkezdődött a teológiai párbeszéd a Lutheránus Világszövetség és a katolikus egyház képviselői között „az evangélium és az egyház” témáról. Az öt évig tartó megbeszélések eredményeit egy hosszú beszámolóban rögzítették, amelyet az utolsó összejövetel színhelyéről máltai beszámolónak neveznek. Lényeges közeledés történt a XVI. századi hitvitákhoz viszonyítva a hitből való megigazulás tana, valamint a Szentírás és a szenthagyomány kapcsolatára vonatkozó katolikus—lutheránus tanítás területén. Emlékezzünk a lutheri tételekre: sola fides —sola Scriptura. A lutheránusok továbbá sokkal nyitottabban kezdték vizsgálni a pápa primátusát, elismerve bizonyos szerepet Róma püspökének az egység megvalósításában.

Az első katolikus—lutheránus vegyesbizottság — időhiány miatt — nem tudta elmélyíteni a következő alapvetvő témákat: Az Eucharisztia és a szolgálatok, a papság az egyházban. Ezért az új bizottság amely 1973-ban kezdte meg munkáit, főleg e két témának szentelte figyelmét. 1978 tavaszán már elfogadott egy közös dokumentumot az Eucharisz- tiáról.

Első részének címe: Közös tanúságtétel. Ez a szöveg háromötödét teszi ki. Bemutatja azokat a pontokat, ahol a katolikusok és lutheránusok közösen tanúskodhatnak az Eucharisztiá- ról. A másik rész „Közös, feladatok” címmel rámutat azokra a tanbeli különbözőségekre, ahol a katolikus és lutheránus teológusoknak tovább kell folytatniuk a nézeteltérések tisztázását. Felvetették ezt a gyakorlati kérdést: mit kell tennünk, hogy amiről közösen tanúskodtunk, megvalósuljon a két fél egyházainak élétében?

1977-től a vegyesbizottság a második témán dolgozott: A papi szolgálat az egyházban, különös tekintettel a püspöki szolgálatra. 1980-ban erről is elfogadtak egy közös dokumentumot, a megbeszélések összegezé- seképDen.

Tudjuk, hogy Luther Márton

születésénk 500. évfordulója tavaly alkalmat adott arra, hogy a katolikusok és lutheránusok keressék a reformátor szerepének tárgyilagos mérlegelését, és így is egyengessék az egység útját A jubileum körül számos katolikus és lutheránus könyv, tanulmány jelent meg.

II. János Pál pápa október 31- én levelet írt Willebrands bíborosnak az évfordulóról. Többek között kijelentette: „Luther az újkor küszöbén lényegesen hozzájárult a nyugat egyházi és világi átalakulásához. Világunk még ma is érzi történeti hatását. A katolikus egyházban Luther Márton nevéhez századokon át egy fájdalmas korszaknak, főleg a megoszlás kezdetének az emléke fűződik. Ezért születésének 500. évfordulója legyen számunkra alkalom, hogy az igazság és a keresztény szeretet szellemében átgondoljuk a reformáció történelmi jelentőségű eseményeit.” A pápa szerint ma kettős erőfeszítésre van szükség: Az egyik az, hogy folytatni kell az alapos történeti kutatást, amely részrehajlás nélkül, egyedül az igazságot keresi. El kell ismerni a hibát, bármelyik oldalon történt is. A másik feladat pedig az, hogy az egység helyreállítására el kell mélyíteni a közös hitből folyó párbeszédet. E párbeszédnek az alapja a Szentírás, az ősi egyház egyetemes hitvallásai és zsinatai, amelyeket az evangélikus hitvalló iratok is elfogadnak. Isten Lelke vezérelje az egyházakat, hogy Krisztusban megtalálják az egységet! (M. K.)

TELEVÍZIÓ-BIBLIA

E furcsa elnevezés mögött a nyugatnémet, osztrák és olasz televízió társaságoknak az a terve húzódik meg, hogy koprodukcióban megfilmesítik az Ószövetséget. A filmet a müncheni „Taurus-Film” gyár fogja megvalósítani.

A terv szerint a sorozatban negyven, egyórás televíziósfilmet készítenek az ószövetségi történetekről. A sorozatot Ábrahám tör-' ténetével kezdik, de a Biblia első fejezetei, a teremtés, a bűneset, Kain és Ábel története, valamint a bábeli toronyépítés is sorra kerülnek a terv szerint. Az első filmek forgatását — az első forgatókönyvek már el is készültek — 1985-ben fogják elkezdeni. Évenként 6—8 film forgatását tervezik. A számos rendező között Franco Zeffirelli olasz filmrendező neve is szóba került, aki „A názáreti Jézus” című négy részes filmet rendezte. A filmgyár azonban a filmrendezők mellett számos teológusnak a munkáját is igénybe veszi, akik szakértőként segítenek majd a filmek tervezésében, a forgatókönyvek megírásában és a rendezésben. A kisebb sorozat-egységek előtt rövid bevezetések fognak tájékoztatni a szükséges kortörténeti és egyéb tudnivalókról. A Biblia nem történeti részeit, mint például a Zsoltárok könyvét ezekbe a tájékoztató bevezetésekbe kívánják bevonni. A bibliai történeteket nemzetközileg ismert filmszínészek fogják életre kelteni. (Saat) — S.

JÓB LÁZADÁSA

avagy élet a halál előtt

Jób nevéhez szokatlanul illesztődik a lázadás: az ő megszokott jelzője a béketűrő. Hiszen ősrégi története épp arról szól, hogy minden szenvedést elvisel, súlyosnál is súlyosabb megpróbáltatásokat tűr el, élőholtan is helytáll, hű marad.

A filmbeli Jób juhászember, meg szántóvető, meg boltos is; az ő történetéhez talán jobban illenék Jákob neve, aki tu- sakodott az angyallal — bár a filmbeli Jób nem angyallal, sokkal inkább ördöggel, sátáni hatalmakkal küzd, vagyis hát nem is küzd, hanem megpróbálja kijátszani a végzetet.

NEGYVEN ESZTENDŐVEL EZELŐTT JÁTSZÓDIK, sőt, kicsit korábban kezdődik a mese (olyan bizony, mint a mese). Kicsi faluban él Jób a feleségével: gyermekük nincsen, hét született (mesébeillő szám), s mind a hét meghalt. Akkor, 1943-ban, nem csak ennek a hét kis halálnak az árnyéka vetődik az életére. Hullottak akkoriban az emberek, a legtöbb a fronton, de ezt Jób kicsit kívülről szemléli, mert ő írja, írástudó lévén, az otthonmaradottak leveleit a frontra menteknek. Fölébe magasodik a ^ maga halálának közeledő réme. „Nincs már időnk” — mondja, mert zsidótörvény, csúfolódás, híresztelés jelzi a közelgő veszedelmet. A végzetet, amely elől kitérni aligha lehet, s amelyet kijátszani akar ez a Jób.

Örökbefogad egy gyereket, nehogy magvaszakadtan haljon meg. Keresztyén gyereket, gójt fogad örökbe, mert ő megmaradhat, amikor az öreg zsidó házaspárt a halálba hajtják majd. S vele együtt megmarad a ház, a nyáj, a vagyon. A tárgyak iránti vonzalom, a hírvágy lenne tehát oka az örökbefogadásnak? Nem hiszem. Tárgyaink, tulajdonunk ugyan gyakran megbéklyóznak bennünket, de a filmen aligha erről van szó. Ez a Jób azt akarja, hogy o keze munkája maradjon fenn, az élete ne tűnjön el nyomtalanul, s a leikéből is átadjon valamit egy későbbi korra, egy armageddón utánra. Nem a kézzelfoghatónak a megmaradása a lényeges őneki, hanem éppen a nem kézzelfoghatóé, a csak érzelemmel vagy gondolatban meg- ragadhatóé, az, amit szóval, magatartással, élettel, életmóddal ad át az utódának. Ezért és ennyiből lényegtelen is neki, hogy a gyerek gój — másrészt azonban lényeges, mert így, csakis így van reménye arra, hogy az utóda, életének továbbéltetője az ő halála után is megmarad.

Nem hagyatékot, hanem hagyományt örökít át Jób, ezért vezeti a gyereket a szántóföldre, a legelőre — s ezért avatja be a (zsidó) istentisztelet titkaiba is. A fiú talán azt hiszi, az a fontos, amit lát, de Jób tudja, fontosabb, amit nem lát, csak érez, ért, tapasztal. Az élet értelme nem a ház, a jószág, a föld, a célja sem ez; csak eszközei, hordozói, rejtői vagy épp megnyilvánítói annak, ami az élet értelme, s. amit szavakba foglalni nehezebb, mint megérezni. Ennek kifejezésére pedig alkalmas közlőeszköz a film, mert nemcsak szavakba foglalja mondanivalóját, hanem a képekbe is, a képekkel sugallja inkább, hogysem megmutatná.

ÍGY GONDOLHATTA EZT A FILM

KÉT RENDEZŐJE, Gyöngyössy Imre és Kabay Barna (valamint a forgatókönyv írásában közreműködő Petényi Ilona). Mert negyven esztendeje ezidén a deportálásoknak, sok szó esik róluk; a Jób lázadása szinte teljesen szótlan jelenetekben mondja — „mondja” — el vádló — és gyónó „szavait”. Megrendítően szépek a falusi zsidó folklórt fölelevenítő képsorok: egy történelmi terheket viselő nép hite. bizakodása, reménykedése, önismerete ölt testet ezekben a jelenetekben. Hangsúlyossá válik a képek révén az is, hogy a történet falusi zsidókról szól: az üldözők fölemlegette vádak bizony már akkor hamisak voltak. Hiszen ez a tehetős Jób (mert háza, üzlete is volt) éppoly szegény, mint a falujabe- liek mind; itt még a pap is juhászrabbi (ez az elnevezése is). S éppen ezért nem hivalkodó, nem a történelmet utólag szépítgető az, hogy a parasztok megrendültén nézik tehetetlenül a deportálást, A tekintetük beszél csak, a szemük kér bocsánatot, s kívánja a biztos lehetetlent: a megmenekülést. Igaz és nem hivalkodó az is, amikor a falu keresztyén lelkésze a kis falusi zenekarral búcsúztatja a halálba menőket. i

MESSIÁS-HÍVŐ SZÓVAL ZÁRUL A FILM, mintha Rm 8,22 elevenednék meg akkor, amikor a gyermek követ s bokrot vessáőzve hívja a Messiást. Csodaváró sikoltás szakad ki a fiúból, mert vannak történelmi idők, amikor csak a csoda segíthet. Ezt a csodát ravaszkodja ki magának a filmbeli Jób: őt elvihetik, asszonyát is, a többieket mind, de a gyerek megmarad, s benne, a szívében-lel- kében megmarad valami Jobból is, az, amit átadott neki láthatatlanul.

így győzött Jób a rossz fölött. Nem volt béketűrő, nem volt háborútűrő, nem szegült szembe a hatalmasabbal, hanem eszes volt és ravasz, megkerülte a rosszat, becsapta a halált. Áldozatot is hozott, hogy megmentse a gyereket: megtagadta; nem ismerem, mondta a kérdésre, hogy ismeri-e őt, megtagadta, rnint Péter a mesterét. De e csöndes hőstett láttán nemcsak Jób szeme lábad könnybe, hanem a nézőé is. Nem szentimentális meghatottság könnyei ezek, inkább a történelmi bűnbánaté és a tiszteletadásé azok előtt — sajnos, inkább már csak azok emléke előtt —, ' akik „oly korban” éltek s haltak, „mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt. nemcsak parancsra”. Azok előtt, akik akkor is emberek maradtak, önként, nem parancsra, vagy ha igen, belső parancsra. Akik éltek a halál előtt.

i Zay László