Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-01-22 / 4. szám

Özvegyek az ó-egyházban Most, amikor a nők jelen és múltbéli helyzetével annyit fog­lalkoztunk, különösen érdekes­nek tekinthető egy könyv, mely­re nemrég bukkantam Drezdá­ban. Szerzője Otto Bangerter, heidelbergi evangélikus lelkész, címe: Egy női mozgalom törté­nete az ó-egyházban. Adalékok a nökérdéshez. (Neukirchener Ver­lag, 1971.) Kijegyzeteltem, hadd tegyem közkinccsé, hiszen nehe­zen hozzáférhető. Hogy a nők az első gyülekeze­tek missziós munkájában részt- vettek, azt már az Apostolok cselekedeteiből is tudjuk. Hiszen a feltámadás első hírvivői is ők voltak. Fébét valósággal a ken- kherai gyülekezet anyjának te­kintették. Mindez merőben új, a zsidó szokásokkal ellenkező je­lenség volt. A hellén—római ha­tás azonban már erősen érezhető volt Kis-Ázsiában, lényegesen nagyobb mozgásteret adva a nők­nek. Már Plátón is egyenjogúsá­got kívánt a két nem számára, igaz, hogy csak 40 év fölött. A valódi változást azonban Jézus hozta, mert míg Plátón az esz­mék síkján maradt, ő a gyakor­latban érvényesítette felszabadí­tó hatását. Tanítványai sorában egész sereg nő követi, fontos ta­nításokat közöl nőkkel, megvé­di a bűnös asszonyt, és amikor a válást tiltja, valójában az asz- szony elűzetését, otthonától, gyermekeitől való megfosztását tiltja meg. A „nővédelem” ná­la kezdődik. Az ő diakóniai szol­gálatát is elsősorban az asszo­nyok értik meg. érzik át, köve­tésre készen. Bizonyára ezért is sereglenek oly gyorsan és sokan az első gyülekezetekbe. Ott van­nak. jelen vannak, természetes, hogy az idősebb nők tanítják a fiatalabbakat, segédkeznek ke­resztelésükkor (ami akkor még lementés): ők szervezik az aga- pét. a közös étkezést, gyűitik és elosztiák az alamizsnát, látogat­ják, ápolják a betegeket. És mi­vel a nők a férfi akná}. hosszabb életűek, az idősebb nők többnyi­re özvegyek. A fejlődés során gyorsan ki­alakult az özvegyek rendje (vi­duat), mikor is az özvegység már nem csak családi állapotot je­lentett, de meghatározott hiva­talt, melynek kötelmei voltak. Ebbe a csoportba azért nem vet­tek fel házas nőket, mert a szol­gálathoz függetlenségre volt szükség, tehát csak az lehetett rá alkalmas, aki mind a férj ha­talmától, mind a gyermekek és a háztartás gondjától szabad; vaovonával, ha Van, maga ren­delkezik. ha. nincs, akkor a gyü­lekezettől járandóságot kan. Az özvegynek 60 éven felülinek kel­lett lennie, és „univira”-nak, vagyis csak ewszer férjezettnek. (Az umvira-tiszteW valóiéban tiltakozás volt a söröe—római— kisázsiai városokban dúló szexuá­lis zűrzavar ellen; a szigorúbb moralisták egyébként is folya­matos poligámiának tekintették az újraházasodá'st, még akkor is, ha nem válás, hanem a halál előzte meg. A zsidóknál a több- nejűség még ezer évig elvben megengedett volt, de már az I. században is ritkán fordult elő.) A magas kort különösképpen tisztelték a zsidó hagyomány folytán: a hosszú é’et Isten aján­déka. tehát az öreg emberben Isten megajándékozottját be­csülték. A viduat-ba csak az tartozha­tott, aki példásan nevelté gyer­mekeit. vendégszerető volt és se­gítőkész a szenvedők iránt, és aki „megmosta a szentek lábát”. Az özvegyek tekintélyét mutatja, hogy rögtön a presbyteroszok után következtek, olykor presby- tera-nak is nevezték őket. Igaz, hogy Pál apostol eltiltot­ta a nőket a tanítástól, de. ezt úgy fogták föl, mint a zsidó ha­gyomány őrzését, mint óvako- dást a pogány kultuszoktól, és mint tiltakozást a korai gusz- tikus hatásoktól. (Mivel ez utób­biak csak a lelket tartották fon­tosnak, teljes egyenlőséget hir­dettek a nemek között, és a nők számára minden gyülekezeti szolgálatot engedélyeztek.) E ti­lalom ellenére — középutas megoldásként — megengedték a gyülekezetekben, hogy az . özve­gyek tanítsanak, de csakis nő­ket és gyermekeket, férfiakat nem. A következő századokban föld­rajzilag nagy eltérések mutat­koznak. Keleten lassanként hát­térbe szorulnak az özvegyek. Po- lykarpus már így ír: „tanítsátok az özvegyeket, hogy a hitben te­vékenykedjenek, szüntelen imád­kozzanak, tartózkodjanak a rá­galomtól és minden gonosztól, felismerve, hogy ők Isten . oltá­rai.” A zárómondat szép. de kor­látozó. Az oltár ugyanis nerp vándorol. A hasonlat arra utal, •hogy. „az özvegy ne , közlekedjék, ne is cselekedjen., sokat, .marad­jon veszteg. Ez fnár''áz első lé­pés á nők passzivitásba szorítása felé. második lépésként előtérbe kerülnek a diakóniai .szolgálat­ban tevékenykedő szüzek, maid mindinkább téri hódít az ászké- zis és kialakulnak az ápáearen- dek. 343-ban a laodiceai zsinat ki­mondja: nők nem lehetnek pres- byterosz-ok. papok, ilyesmi csak az eretnekeknél s a pogányoknál fordul *elő. Valóban: ekkor a monofüziták még ordinálják aZ özvegyeket, akik a hierarchia közepén he­lyezkednek el. Észak-Afrikában a montanista Tertulliánusz meg­engedi, hogy tanítsanak és pró­fétájának, csak a papi teendők­(Folytatás az 5. oldalon) . hanem, hogy Ö szolgáljon...” Negyed Század történeti folyamata egyházunkban HUSZONÖT' ÉVVEL EZELŐTT, amikor az illetékes gyülekezetek szinte egyhangú választása alap­ján 1958. november 4-én Káldy Zoltán pécsi lelkészt, a Tolna- Baranya Egyházmegye espere­sét a Déli Egyházkerület püspö­kévé iktatták be, új fejezet nyílt a magyar evangélíkusság törté­netében. . . Most, amikor több. mint ne­gyed évszázad távlatából tekin­tünk immár .vissza, a . jelenünket oly erősen formáló, eseményre, megállapíthatjuk, hogy ezzel az időponttal egy tíj teológiai és egyházpolitikai gondolkodás esz- mélkedö folyamat indult meg. A kettőnek közös vonása, az a fel­ismerés volt. hogy az egyház­nak nemcsak ,,befelé”, banem világtávlatú, . széles horizonton kell gyakorolnia szolgálatát. Et­től az időponttól kezdve lett. igazán világossá a magyar evan­gélikus ielkészi kar és számos egyháztag előtt, . hogy mindany- . nyian a világért élünk. AZ egyház az elmúlt ÉVTIZEDEKBEN egyre tudato­sabban igyekezett diákóhiai ma­gatartást felvenni. Tudta, hogy nem rendelheti fölé magát a gazdasági, társadalmi és politikai rendnek azzal az igénnyel, hogy csak ő tudja megoldani á világ problémáit. Inkább azzal akart Mestere nyomdokában járni, hogy az igehirdetés szent Szol­gálata mellett a más felfogású és világnézetű emberekkel együtt ■az irgalmasság cselekedeteit vé­gezze. Hiszen Krisztus, Uhunk sem másra használta fel erejét és hatalmát, mint a másik ember szolgálatára! A társadalmi diakóniának Is nevezhető új folyamat jelentős eredményeket hozott, áz egyház és az állam korábbi, időben sok­szor feszült viszonyának kedve­ző alakulásában. Amióta tisztá­zódott az egyház alapállása, hogy' •a ,szolgáinkj^yégzése közben a Szentíráshóz1 mint zsinórmérték­hez igazodunk, de politikai és társadalmi kérdésekben a Szent­lélek által megvilágosított józan észre hallgatunk.'megértés és bi­zalom fogadta azt az egyházpo­litikát, amelyben egységben je­lenik meg egyházi és világi éle-' tünk. Űj típusú, gyümölcsöző kapcsolat jött létre társadalmunk különböző felfogású rétegei kö­zött. A fő választóvonal — a ko­rábbiaktól eltérően — nem a hí­vők és nem hívők közé került, ha­nem azok közé. akik építeni vagy rombolni akarják társadalmun­kat. EZT AZ ALAPVETŐ LÉG­KÖRVÁLTOZÁST természetesen nem csupán egy felekezet — vagy akár több egyháztest — fejeinek és tagjainak, a felisme­rései hozták létre: ahhoz sok kedvező külső és belső tényező is hozzájárult. Mindezért ne­künk, hivő embereknek külön is hálát kell adnunk az Egyház Urának, aki megpróbáltatások közepette is javát akarja övéi­nek. Mi mindenben nyilvánult meg ez a „jó”, amelyben egyházunk az elmúlt negyed században ré­szesült? Felsorolni is kevés vol­na rá a helyünk, nemhogy rész­letezni és értékelni. Mégis; né­hányat emlékeztetőül! Megújult egyházi életünk. Országunk mintegy kétezer helységében — ■köztük 250 anyagyülekezetben és azok szórványaiban — eleven gyülekezeti élet folyik édes anyanyelvűnkön, de német és szlovák, nyelven is. Gazdag egy­háznak , igazán . nem vagyunk mondhatók, mégis jelentős, ősz- szegek folynak be pénztárainkba önkéntes felajánlásokból, offer- tóriumokból és külön adomá­nyokból. Külföldi testvéreink jó­voltából — és több helyen a gyü­lekezetek áldozatkészségéből is — szórványgyülekezeteink zöme autóval rendelkezik.. Szinte hihetetlen méreteket öl­töttek az elmúlt évtizedekben az egyházi építkezések. E célra az utóbbi években évente átlag 15 millió forintot költötték gyüleke­zeteink. felhasználva a külföldi segélyeket- is.. Sok helyen moder­nizálták a lelkészlakokat, főleg pedig a templomokárt. Ä lelki élet is nagyon megelevenedett. Pres­biteri konferenciák, ifjúsági ta­lálkozók,'pannék. kántorok rend­szeres együttlétei hagyományos­sá váltak. Megújult lelkészképzésünk is az -elmúlt évtizedekben. Üj. egy­re erősödő vonása a mai nemze­dék képzésének , a gyülekezeti élettel való szoros- kapcsolat ápo­lása. A hallgatók - évenkénti leg­alább 5—fi szupp-likációja mellett erőteljesen megnövekedtek a teo­lógusnapok, a gyülekezetekben való rendszeres „hospitálások” és újabban az évenkénti „nyílt na­pok” alkalmai. A hívek is mint­ha egyre inkább értékelnék a leendő lelkészek szolgálatát és éreznék át az értük való felelős­séget: az elmúlt tanévben több, mint egymillió forint volt a lelkészképzésre kapott adomá­nyok összege. Laikusaink, a leen­dő gyülekezeti munkatársak kép­zése is az utóbbi években indult meg: 1979 óta már a második 3 éves tanfolyamot rendezzük meg számukra.. Említhetnénk kántorképzésünk, szeretetszolgálatunk, sajtómun­kánk dinamikus .fejlődését is. Az utóbbiból csak néhány mozzana­tot hadd emeljünk ki: új folyó­iratunk. az 1979 óta rendszere­sen jelentkező Diakonia című Evangélikus Szemle megjelenését, az új bibliafordítást, az új éne­keskönyvet, a készülő Ágendát, az írásmagyarázati, történeti, áhítatos és szépirodalmi köny­veinket vagy hetilapunk egyre bővülő hasábjait. Szólhatnánk külügyi szolgála­tunk egyre táguló lehetőségeiről és kötelezéseiről. gyűjteményi munkánk gazdagodásáról — amelynek az 1979-ben létrejött Evangélikus Múzeum is egyik bizonyítéka, sokféle kiállításának a megrendezéséig és több új be­mutatóhelyének (Sopron és Ne­meskér) létesítési lehetőségéig. TEGYÜK HAT KEZÜNKET A SZIVÜNKRE: nem „feljebb, mintsem kértük vagy elgondoltuk a mibennünk munkálkodó erő szerint” cselekedett egyházunk­kal annak Ura az utolsó negyed században?! Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, csak ezt felelhet­jük: igen és ámen. Fabiny Tibor Ima a Miatyánk után... Te vlgy az alap. támasz és remény, Benned találok világot, vigaszt, pusztát, sűrűséget, mely nem riaszt az élet és a halál peremén. A Kéz vagy, mely poklok jöttén se reszket, az ítélet keze, a Kegyelem. A rend, a száguldó végtelenen, a folytonosság: Vég porán a Kezdet, Te vagy a lelkiismeret, s a vád is. Te vagy, ki elveszel és abban ád is, Te vagy a termés sziklán, ugaron, kérlelünk, s nem mondasz harsány igent, Te vagy a villámok közötti csend, Te vagy a béke és a nyugalom... Esti Gyula RENDKÍVÜL ÉRDEKES ennek az énekeskönyvnek a sorsa. Egy 1602-ben Debrecenben megjelent énekeskönyv előszavában figyeltek fel reá a himnoló- gusok. Ott ezt olvasták: „Huszár Gál bo­csátott ki isteni dicséreteket és psalmu- sokat, azok közül válogatottakat, melyek a jámbor atyafiaktól szereztettenek an­no 1560., in octavo cum dedicatoria epis­tola ad Petrum Meiium.” Vagyis ezek szerint nyolcadrét alakú kis könyv le­hetett ez, s az ajánlása Melius Péterhez, a debreceni lelkipásztorhoz szólt. Igen ám, de az elmúlt közel négy év­század alatt talán senki egy példányt nem látott belőle, azóta szakember le nem írta, nem ismertette! Irodalomtu- dósok serege próbálta a titkot megfej­teni: vajon valóban létezett-e ez az éne­keskönyv? Sokan kételkedtek a forrás szavahihetőségében, amikor azt másutt talált utalásokkal egybevetették. Voltak viszont olyanok, akik egy későbbi éne­keskönyvvel tartották ezt azonosnak. Míg egy szétbontott kötéstáblából előkerült egy addig ismeretlen korai debreceni énekeskönyv töredéké, amely igazolta az állítást. így azután többen — köztük két evangélikus lelkész is: Schulek Tibor és Bottá István — kísérletet tettek annak kikövetkeztetésére, hogy vajon hány és milyen ének lehetett abban az 1560. évi kiadásban. Végül 1975 nvarán a stuttgarti (NSZK) állami könvvtárban szinte regén vés mó­don sikerült Borsa Gedeon irodalomtu­dósnak felfedeznie a világon eddigelé egyetlen teljes példányt belőle. Huszár Gál énekeskönyve 1560-ból Most ennek a példánynak a hason­más-kiadását készítette el az Akadémiai Kiadó a „Bibliatheca Hungarica Anti­qua” sorozatban. Gyönyörű nyomtat­vány, sok hangjeggyel és szép iniciálék­kal ellátott énekgyűjtemény. Ez a leg­régebbi nyomatott, teljes, magyar nyel­vű énekeskönyv! RENDKÍVÜL ÉRDEKES a könyv keletkezése is. Az előszó végén ugyanis ez áll: „Övárat írta martiusnak 1 nap­ján 1560 Huszár Gál az óvári magyar prédikátor”. Viszont a kötet végén pe­dig: „Anno Domini 1561” szerepel. Amint említettük, az énekeskönyv aján­lása Mélius Juhász Péter debereceni lel­késznek szól. Hogyan lehetséges, ez? Ügy, hogy a zaklatott életű Huszár Gál még (magyar-)óvári lelkészkedésé ide­jén kezdte el nyomtatni könyvét, de közben Kassára kapott meghívást. Át­költözésekor magával vitte természete­sen a nyomdafelszerelést is, és ott foly­tatta a "munkát. Csakhogy Kassán már ez év októberében éppen lutheránussága miatt letartóztatták. Az énekéskönvv szedése ugyan nem maradt félbe, de úgy látszik, zeneileg képzetlen segédek kot­ta nélkül szedték tovább az énekeket habár jóindulatúan az elkövet"** hibái is igyekeztek korrigálni. Az M5 íven olvashatjuk: ......a negvedik verset el ha tták volt az exemplárban, kiből nyom­tattunk, azutárí vettük eszünkbe, s ezért írtuk ide . . .” Huszár Gált azonban 1560 karácsonya után barátai megszöktették a börtönből és ekkor az üldözött pap Debrecenben keresett menedéket. 'Itt fejezhette be énekeskönyvének nyomtatását, amelyhez mintegy függelékként' hozzászedte a Debrecenben igen kedvelt és sokat hasz­nált „Reggeli dicséreteket”, egy kis li­turgikus füzetet, amelynek zsoltárszöve­geit a négy évvel azelőtt elhunyt Kál- máncsehi Sánta Márton fordította. így igyekezett Huszár Gál befogadóinak ked­vében járni! Lám, egyetlen esztendő alatt három helységet látott a prédiká­tor-tipográfus és a nyomdája! RENDKÍVÜL ÉRDEKES a könyv ösz- sZéáliitása' :is. Az előszóból kiderül Hu­szár Gál szán déka: azért bocsátj a ki 'Me­lius Péter neve alatt, hogy ezzel ajánlja mágát néki. Majd így folytatja: „Vedd jó néven azért ezzel egyetembe az én tfehqzzád való 'jóakaratomat és atyafisá- gohriot és! szolgálj úgy a Krisztus Eklé­zsiájának a te idődben, hogy az őtőls vett gipávai éz világból való kinoúlásod után: is kereskedhessél .. A következő Szó játékos iőkiváh sággal zárja: „Tartson még az Üí-'Men. hogy az ő juhai között Vgyázássál és sókáig juhászkodhassál és a Melios névét igazán viselhessed.” (A görög Mélios juhászt jelent magyarul.) így érthető, hogy az énekeskönyv végén a „Reggeli dicséretek” előtt még egy úr­vacsorái tanéneket is találunk, amely teljesen kálvini szellemben értelmezi az úrvacsorát, holott az egész énekeskönyv a lutheri reformáció hatását mutatja. Nem kevesebb mint 6 Luther-ének sze­repel már Huszár Gálnál, s a „Mi Atyánk, ki vagy .'. .” kezdetű ének két­féle fordításban is. Mindegyikhez közli a dallamot is. A második zsoltár gon­dolataival induló hosszú versben törté­nelmi visszatekintés szólal meg: „De.Luther Márton kárt tőn a Pápának, hogy elhirdeté vétkét Rómának és elhirdeté mind ez világnak immár nincs haszna a sok búcsúnak”. Az énekszerzők is mind a lutheri re­formáció képviselői: Gálszécsi István, Dévai Bíró Mátyás. Sztáray Mihály, Szkhárosi Horváth András stb. így nem a teljes zsoltároskönyv, hanem csupán csak 28 zsoltár szerepel a gyűjtemény­ben. van azonban, amely több, különfé­le fordításban. A HASONMÁS-KIADÁS MELLÉ ala­pos és részletes tanulmányt csatolt a Kiadó: Borsa Gedeon, a sikeres megta­láló tollából. Evangélikus egyházunknak ez volt az első énekeskönyve e hazában. Most, új énekeskönyvünkre gondolva örömmel látjuk, hogy az akkori 105-ből 18 ének még ma is használatban van gyülekezeti alkalmainkon, őrizve a tör­téneti folytonosságot. Bencze Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents