Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-06-17 / 25. szám
Hétköznapi istentisztelet MÁRTI Mártit 1948-ban ismertem meg. Akkor tizenhat éves lehetett. jókedvű kislány: mindig valami huncutság bujkált a szemében. Remekül tudta utánozni a drótszőrü foxik ugatását, ez az emlék maradt meg róla bennem. ^ Azóta nem láttam és nem is hallottam semmit se felőle. Az elmúlt nyáron egy igen csinos nő jött be a Sajtóosztályunkra, hogy az Evangélikus Élettel kapcsolatos előfizetési ügyeit elintézze. Mindeközben én a napi feladatokkal foglalkoztam: egy másik munkatársammal beszéltem meg a legközelebbi teendőimet. Egyszeresek a következő kérdést hallom: — Maga nem ... a Laci? — De, igen! — Megismertem a hangjáról. . . Odamentem hozzá, s azon gondolkoztam, hogy vajon ki lehet, hon- nét ismerhet? De hiába: nem jöttem rá semmi közelebbire. — Megismer? — tette fel az újabb kérdést. Nem válaszoltam, mert ha ezt teszem, akkor nem mondhattam volna mást, csak az igazat. Azt, hogy nem ismerem és nem is emlékszem rá, hogy honnan ismerhetném. És akkor hirtelen felvillant előttem a régi kép és vele a régi hang: újra hallottam a drótszőrű foxi pajkos ugatását... — Ugye a Márti? — kérdeztem. — Igen, volt a válasz. Ezután, mint nagyon régi ismerősök, leültünk és elbeszélgettünk. Megtudtam róla, hogy tanulmányai befejezése után pénzügyi szakember lett; sokáig az édesanyjával élt; sokat sportolt és versenyszerűen sízett. Igen fiatal volt még, amikor a bal lába fájni kezdett. Az egyik érműtétet a másik követte: hét műtétje volt egymás után. Majd leszázalékolták. Ennyit tudtam meg róla akkor ...' Néhány hónap telt el ezután. Karácsony előtt egyik napról, a másikra kórházba kerültem s három műtéten estem át. Az egyikdáloga-- tóm mondta, hogy Mártinak — két hónappal az én műtétem elölt — ugyanúgy amputálták a lábát, mint az enyémet... Az egyik déli órán valaki megállt a kórterem ajtajában: fél lábbal, „járókára” támaszkodva. Márti volt. Eljött, hogy meglátogasson engem, a magatehetetlent, hogy egy kis erőt öntsön belém. Pedig nem lehetett egyszerű számára a szanatóriumig vezető út. De jött, mert úgy érezte, hogy jönnie kell. . . Az Űjszövetségnek az az igéje jutott eszembe, amelyben a régi, a Károli fordítás szerint ez áll: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban...” (Jak 1,27). Tiszta és szeplő nélkül való, „hétköznapi” istentisztelet? Igen. S Urunk ilyen istentiszteletet vár el tőlünk: egészségesen és betegen ... H. L. Istentiszteleti rend Budapesten, 1984. június 17-én Deák tér de. 9. (úrv.) Hafenschqr Károly, de. 11. (úrv.) Takácsné Kovácsházi Zelma, du. 6. Pintér Károly. Fasor de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán, du. 5. Szeretetvendégség, Szirmai Zoltán. Dózsa György út 7. de. fél 9. Muntag Andorné. Üllői út 24. de. fél 11. Vető Béla. Karácsony Sándor u. 31—33. de. 9. Vető Béla. Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc, de. 12. (magyar) Vető Béla. Tlialy Kálmán u. 28. de. 11. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. Vajda Péter u. 33. de. fél 12. Zugló de. 11. (úrv.) Szabó Lajos. Rákosfalva de. 8. Szabó Lajos. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Szabó Lajos. Kassák Lajos u. 22. de. 11. Benczúr László. Váci út 129. de. negyed 10. Benczúr László. Frangepán u. 8. de. 8. Benczúr László. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Pintérné Nagy Erzsébet. Soroksár- Üjtelep de. fél 9. Pintérné Nagy Erzsébet. Pestlőrinc de. 10. Matúz László. Pestlőrinc Erzsébet-telep de. 8. Matuz László. Kispest de. 10. Bony- nyai Sándor. Kispest Wekerle-telen de. 8. Bon.nyai Sándor. Pestújhely de. 10. Matúz Pál.. Rákospalota MÁV-te- lep de. 8. Matúz Pál. Rákosoalota Nagytemplom de. 10. Bolla Árpád. Rákosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. 9. Cinkota de. fél 11. Szalay Tamás. Kistarc«^ de 9. Solymár Péter. Rákoshegy de. 9. Kosa László. Rákoscsaba de. 9. Kosa Pál. Rákosiidét de. 11. Kósa Pál Rákoskeresztúr de. fél 11. Kosa László. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Mado- csai Miklós, de. fél 11. (német), de. 11. (úrv.) Koren Emil. du. 6. Karcsics Magda. Toroczkó tér de. fél 9. Koren Emil. Óbuda de. 10. Szabó Tstván. XII., Tartsav Vilmos u. 11. de. 9. (szuppl.) Takács József, de. 11. (szuppl.) Takács ^József, du. fél 7. Kőszeghv Tamás.'Modori u. de. fél 10 Pesthidegkút de. fél 11. Kőszeg''1"7 Tamás. Kelenföld de. 8. Missura Tide. 9. Bencze Imre. Nagytétény de. bor. de. 11. ((úrv.) Missura Tibor, du. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út 138. fél 9, Bencze Imre. Nagytétény de. fél 9. Kelenvölgv de. 9 Budafok de. 11. (úrv.) Scholz László. Csillaghoz de. fél 10. Benkő Béla. Csepel de. fél 11. Mezősi György. — Szentháromság iinneoén az oltárterítő színe: fehér. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Rm 11, 33—36; az igehirdetés alapigéje: Jn 17. 1—10. A kórteremben A kórteremben tíz ágy van. Tíz ágyban tíz beteg, tízféle, paruisz, tízféle vélemény, tízféle fájdalom, tízféle alkat, tízféle természet. Van, akinek semmi sem jó. Se az orvos, se a koszt, se az ágy, se a kezelés, sem az egész, úgy, ahogy van. A másik boldog, hogy végre ágyat kapott, rábízza magát a gépek „jelentéseire” — szívről, tüdőről, meszesedésről, az agyról. Engedelmesen nyújtja karját vérvételre, hadd beszéljenek az újabb leletek. Van, aki úgy meséli betegségeit, mintha az évszázad kiváló kórházlakója lenne. Mindenkin túl akar tenni, rémregényeket tud a műtétekről, testén vágások nyoma, karját véraláfutások tarkítják, ki vehetné fel vele a versenyt, úgy — ELCSERÉLNÉM zuglói 1 szoba komfortos földszintes tanácsi lakásomat (42 nm) egy és két fél szobás, vagy 2 szobás lakásra ráfizetéssel XV., XVI. kér előnyben. „Cserére” jeligére a kiadóba kérem a válaszd- kát — FOGYATÉKOSOK közt Is végzendő gyermekdiakóniai munkához szemléltető és más gyermekbibliaköri anyagok felajánlását kérem — akár kölesönképpen is — az alábbi címre: Havasi Kálmán lelkész, 1085 Budapest VIII.. Üllői út 24. (Püspöki Hivatal.) — ORGONAHANGOLÁST. -tisztí- t ást vállalok. — cím a kiadóhivatalban. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György: Felelős kiadó: Harkányi László Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088 Budapest VIII., Puskin u. 12. Telefon: 142-074 Előfizetési ár: egy évre 240,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index: 25 211 ISSN 0133—1302 Szedés: 84.2315/90-25 — Zrínyi Nyomda Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Nyomás: rotációs magasnyomás • Athenaeum Nyomda Felelős vezető: Szlávik András vezérigazgató ismeri a kórházak világát, mint a saját tenyerét. — A szerényebb beteg csak annyit mond: nem tudok járni, egyébként megvagyok. Nagymami a szoba végében fekszik. Infúziós üvegből csep- penként siklik erébe az infúziós oldat. Deszkák közé ázorítva, vakon fekszik. Szavát is csak 'elvétve hallani. — Jaj, Istenem! Megőrülök, úgy fáj a fejem. Adjon abból a gyógyszerből, amit tegnap is kaptam. Attól úgy el tudok aludni. — Jól van, hozom. — De mikor? Addig még megőrülhetek. Ajtó nyílik, csukódik, a nővér magasba emeli az injekciós tűt. — Jaj, Istenem, segíts! Aztán csend. Amikor betakargatom, már mélyen alszik. A paplan alatt teste apróka halom, összetöpörödött roncs, amelyet ide-oda forgatnak. Fel-felsóhajt még párszor. Aztán alszik. Másnap reggel egy fiatalembert látok az ágya mellett állni. — Csókolom, mamikám — mondja, és lehajol a szúrásokkal kékifett kézre. — Kisfiam, hozzatok paradicsomos halat, úgy megkívántam. — Éppen paradicsomosat, édes mami, ami megárthat. y — De úgy kívánom! És másnap reggel ott a hal, a paradicsomos. Délután látogatási nap van. Benépesülnek a kórtermekhez vivő utak. A tízágyasba is szépszámú vendég jött. Nagymami fekszik fehér börtönében egyedül, szótlanul, vakon. Nyílik az ajtó. Ősz hajú, tagbaszakadt, idős férfi jön elsőként, kezét fogva két kis, 7—8 éves fiúcska, végül egy férfi ifjú feleségével. A „menet” nagyi ágya felé tart. Köszönnek a szoba betegeinek, aztán az öregúr lehajol, és megcsókolja nagyi hófehér, csapzott haját. — Itt vagyok, kedvesem — mondja. Az asszony kinyújtja a kezét. — Jánosom — szól, megfogja férje kezét. így beszélgetnek egymással halkan. A többiek várnak, aztán ők is megfogják, megcsókolják nagyi kezét. — Szia, mami — mondja az egyik kisfiú, és játékautóját nyújtja neki. — Neked hoztam. Nagymami meggyőződéssel mondja: — Nagyon szép, ilyen nem minden nagymamának van. Állnak valamennyien az ágy körül, szorosan, összefont koszorúként. Mintha mindentől védeni akarnák. De különösen az ellen, aki már napok óta közeleg. Szeretnék vele megértetni, hogy nagyi ilyen nyomorultul^is az övék. — Megetted az ebédedet? — kérdi a másik fiúcska. — Még — szól nagyi, és az infúziókra, gondol. Múlik az idő, indulni kell, vége a látogatásnak. Nagyapa megfogja a nagyi kezét. Szótlanok. Ilyen az ő kettőjük beszéde. Aztán megölelik nagyit valameny- nyien szép sor iában. — Bandika, hol vagy? — néz körül az anyja. Kipirult arccal jön a kis csavargó. Az apja csak ránéz, és ő már tudjtt a teendőjét. Odamegy nagyihoz, úgy mondja: na szia, légy jó! — Nagyi kitapogatja a kis fejet. — Jó leszek, ígérem! — mondja, aztán befordul a fal felé és elalszik: Elfáradt. A vendégek lábujjhegyen mennek ki. Nagyapa visszafordul, nézi azt a csöpp kis halmot, amely most a nagyi. Aztán lassú léptekkel elindul a többiek után. Nincs igazad! Mindig felháborodom, ha valahol eldobott kenyeret látok. És sajnos,, egyre többet látok. Amióta válogathatunk a kenyérfajták között, ez még fokozottabb lett. Tömegében is élenjáró, eldobott mennyiséget a kórházban láttam. Előre bocsátom, hogy ennek nem a kórház az oka, hanem az emberek. Olyan betegek, akik mindent fumigálnak orvost, nővért, ellátást, mindent. Naponta, kétszer hoznak kenyeret. Frisset, vastag és vékony szeleteket, mindenki válogathat, milyet szeretne. Aztán beleharapnak és már dobják a fiókba, a szemétkosárba. Onnan a kukába kerül, ahonnan kiszedik és halomban áll az eldobott kenyér, cipó, zsemlye, kalács. A kórteremben meg szidják a kasztot, „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti«, az egész földet!” Ézs 6,3 VASÁRNAP — „De ha keresni fogod az Urat, a te Istenedet megtalálod, ha teljes szívvel, lélekkel keresed.” — 5 Móz 4,29 — (Jn 1,45 — Jn 3,1—8. — Zs 145). Olyan Istenünk van, aki láthatatlan, de nem megismerhetet- len. Nem elrejteni akarja magát előlünk, de nem is tör be erőszakkal az életünkbe. Ebben a világban sokkal inkább múló örömökét keresünk, mint az örökkévaló szent Istent. Pedig a Szentlélek által itt van közöttünk. Közel vihet Hozzá egy őszinte beszélgetés, a gyülekezeti közösség, a belső szoba csendje. Szeretete betölti és megelégíti kereső, vágyódó szívünket. HÉTFŐ — „Add tudtomra, Uram életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen múlandó vagyok!” — Zs 39,5 — (1 Tim 6, 17—19 — 4 Móz 6,22—27 — 1 Kor 11,2—16). Mindannyiunkat lépten-nyomon figyelmeztet a világban mindenütt jelen levő múlandóság; időnk lejár! Ne keserítsen el, ne szegje kedvünket, hogy földi sátorunk összeomlik, hiszen földi életünk élmúlása nem megsemmisülés, hanem örök kezdete minden jónak. Átlépés a szemünk elől most még elrejtett életbe, ahol a megméretés után kapjuk meg méltó jutalmunkat. Ezért élő reménységben járhatunk, mely erőforrás küldetésünk végzésében, feladataink teljesítésében. Ragadjuk meg a múló időben az alkalmazva jó cselekvésére. az orvost, a nővért, az ágyat, az ellátást, mindent. Elégedetlenek. Az orvos pénz- sóvár, rámenős — mondják és halálosan meg vannak sértve, ha egy idő után hazaküldik őket. Nem veszik be a . gyógyszereket, azt a kenyér mellé dobják. — Ki tudja, miket adnak! — jelszóval. A tisztaság, sok kívánnivalót hagy maga után, de akik a kenyeret, a gyógyszert a szemétbe dobják, miért éppen a tisztaságra ügyelnének. Nem az övék, minek vele törődni. A tőorvosok sem azért vannak, hogy börtönőrök vagy tisztasági ellenőrök legyenek. Az ö feladatuk a gyógyítás. A nővérek száma alacsony, munkájuk sok figyelmet kíván, nem rendszabályozhatják örökké a betegeket. Jön a vizit, a főorvos türelmesen magyaráz, minden beteghez van szava, de mihelyt becsukódik mögötte az ajtó, jön a kritika. — Nem gyógyít, csak kérdezget. Sajnálja tőlem ezt a két hetet, ki akar már dobni. — Igazad van, drágám, mindenben igazad van —, mondja a másik, aki szegény még a nevét is elfelejti. — Nem gyógyítanak? — kérdi csodálkozva az új beteg, aki nemrég érkezett,és már elültették benne a kételkedés mag- vát... nem gyógyítanak... és ezzel a két felelőtlen szóval elfújják a reményt a gyógyuláshoz. Pedig a gyógyulásért együtt kell mindent megtenni, orvosnak és betegnek együtt. Külön nem megy. Nem tudom, milyen ördög bújt belénk. A felelőtlen kritikáé, az ízléstelen viselkedésé vagy a romboló-rongálóé. Meggondolatlan kritikánk már az abszolút jóindulatra is bántóan reagál. Vége a látogatásnak, a betegszobába egy lelkész nyit be. — Kívánok mindenkinek mielőbbi gyógyulást, Isten segítségével —, mondja. — Ez is csak arra vár, hogy valaki kimúljon és övé legyen az örökség — mondja az egyik beteg. Ehhez aztán felelesleges minden kommentár. Gyarmathy Irén KEDD — „Az Űr parancsa szerint maradtak a táborban, és az Űr parancsa szerint indultak el.” — 4 Móz 9,23 — (Fii 2,14—15 — Péld 1,20—28 — 1 Kor 11,17—22.) Milyen megnyugtató, ha bölcs tanácsot kapunk bizonytalanságunkban. Isten mindig kész volt, és ma is kész arra, hogy tanácsolja az ő népét, alkalmas időben utat mutasson. Engedelmes szívvel kérjük útmutatását, hogy életünk ne jusspn zsákutcába. Adjuk fel saját elképzeléseinket, igazítsuk hozzá Isten akaratához. így mi is megtapasztaljuk feladataink végzése közben Szentlelke vezetését. A Vele való járás öröme pedig megerősít tanítványságunk- ban és fölbátorít, hogy dolgainkat kezére bízzuk, mert Ö mindent javunkra cselekszik. SZERDA — „Megáldja azokat, akik félik az Urat, a kicsinyeket a nagyokkal együtt.” — Zs 115,13 — (1 Kor 1,4—5 — Ef 4,1—6 — 1 Kor 11.23—27). Bizonyosak lehetünk afelől, hogy a hitünknek bőséges jutalma van. Isten a szeretete teljességével viszonozza a bizalmunkat. Számíthatunk a segítségére. ígéreteivel biztat, hogy a mi hitünkért szeretteinket is gondoskodó kegyelme hordozza. Gyermekek hitéért a felnőtteket, nagyszülők istenfélelméért a gyermekeket őrzi és tartja oltalmában. Áldása megacélozza erőnket, hogy kitartóan és fáradhatatlanul küzdjünk, hogy a legnagyobb jutalmat is elnyerjük, az örök élet hervadhatatlan koszorúját. CSÜTÖRTÖK — „Mindazok a férfiak és asszonyok Izráel fiai közül, Akiket a szívük arra indított, hogy adakozzanak különféle eszközökre, amelyeknek az elkészítését elrendelte az Űr Mózes által, elhozták önkéntes ajándé- kijkat.” — 2 Móz 35.29 — (2 Kor 9,8 — Ézs 44.21—23 — 1 Kor 11.28—341. Adni nagvon jó. Kényszer nélkül, méregetés, fontolgatás nélkül lemondani valamiről az Ür számára, ez kedves az Isten előtt. Mindenünk Tőle van, ezért joggal várja javainkból a neki felajánlott részt. Amihez annyira hozzánőtt a szívünk, hogv nélküle nem tudunk élni. az elválaszt Istentől. Amit örömmel adunk oda, az áldásként gazda- gitia az életünket. Nem mi teszünk szívességet Istennek az adományainkkal, hanem Ö tisztek meg bennünket, hogy elfogadja kezünkből az áldozatot. PÉNTEK — „Sé szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges.” — Péld 30,8 — (1 Tim 6,6 — Ef 1,3—14 — 1 Kor 12,1— 11). Aki Istenhez való kapcsolatát meg akarja őrizni, annak meg kell tanulnia mértéket tartani. A felgyorsult gyűjtőszenvedély nem enged időt Istenre. Az anyagi javak válnak az életünk tartó pillérévé. Elidegenít életünk Urától, kapzsivá, iriggyé tesz a mohóság. Bölcs dolog, ha kezéből tudjuk fogadni mindazt, ami életünk fenntartásához szükséges. A megelégedés nem igénytelenség, hanem olyan állapot, amelyben szabadok vagyunk a több kell kényszerítő erejétől. Se szegénység, se bőség ne válasszon el bennünket Istentől, úgy vezessen, hogy gyermekei maradhassunk. SZOMBAT — „Gedeon azonban ezt mondta az Ür angyalának: Ha velünk van az Űr, miért ért bennünket mindez?” Bir 6,13 — (Jn 2,4 — Ez 1,4—6 22—28 — 1 Kor 12,12—26). Isten nem néz el a bűneink felett. Vétkeink következményei zuhatagként omol- hanak a nyakunkba. Gyötrelmeinket mennyiszer magunk okozzuk magunknak és mégis Istent vonjuk kérdőre miattuk. Felületesen, fél szívvel nem lehet az Övé lenni. Egész lényünkre igényt tart, mindent őrizete alá akar vonni. Múlt és jelen példái hirdetik, hogy Isten ragaszkodó hűséggel hordozza az ő népét, de viszonzásul ugyanúgy a szívünk teljes bizalmát és hűségét igényli. Bálint László *
