Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-04-29 / 18. szám
A POLITIKAMENTES KERESZTYÉNSÉG CSAK KEGYES VÁGYÁLOM NYILVÁNOS VITA BECSBEN Ez Lutheránus Világszövetség nyári nagygyűlésének harmadik vitatémája. A cím azt a nagy igazságot fejezi ki, hogy e kettő: a templomi istentisztelet és a hétköznapi keresztyén életvitel elválaszthatatlan egymástól. Az istentisztelet: a gyülekezet életmegnyilvánulása. És az egész keresztyén élet, ha igazi, isten- tisztelet. Ezt a kettős valóságot most azzal szeretném megvilágítani, hogy az így értett isten- tiszteletben találkozások történnek. Ki, kivel s miért? A VASÁRNAPI, TEMPLOMI ISTENTISZTELETET Luther szerette összejövetelnek, együtt- létnek, vagyis találkozásnak nevezni. S ebben elsőrenden Urunk, szerető mennyei Atyánk akar találkozni népével, a gyülekezettel. Még pedig úgy, hogy „szól hozzánk igéjében és szentségeiben”. Nagy dolog ez: Isfen megszólít, szóba ereszkedik velünk! Azt kell hát keresnünk, kérdeznünk: mit akar Urunk éppen most, ma mondani nekünk? Nemcsak a prédikációban. Hiszen az istentiszteletben sokszor, sokféleképpen hangzik Isten igéje. A bevezető igében, amely a vasárnap-ünnep, egyházi esztendő szerinti, jellegét adja meg. A ,y kegyelmi igében" amely Isten szeretetét hirdeti. A vasárnap-ünnepnap „lekciójában” vagyis igeolvasmányában, amely az evangéliumokból, vagy az apostoli levelekből, vagy az Öt es ta me n tomb ó 1 való. A szószékről elhangzó apostoli üdvözletben s persze a prédikáció alapigéjében s magában a prédikációban is. A gyónást követő feloldozás bűnbocsánatában s az Úrvacsora szereztetési igéjében — maga az Űrvacsora „látható ige”. A keresztelési parancsban és ígéretben. S végül az áldásban, amellyel Urunk útjára bocsátja népét. S minderre — megint csak Luther tanítása szerint — a gyülekezet „válaszol énekkel és imádsággal, bűnvallással és hitvallással, magasztalással és hálaadással”. Kérdezzük meg most önmagunktól, egymástól: találkozunk-e valóban Urunkkal az Istentiszteletben? ö bizonyosan találkozni akar velünk. Hogy tanítson, vigasztaljon, feloldozzon, útbaigazítson, megerősítsen és elküldjön a szolgálatra. A kérdés az: Várjuk-e mi is ezt a találkozást? Készülünk-e rá örömmel és hálás szívvel? Figyelmes és odaadó hallgatói va- gyunk-e Urunk beszédének? Befogadjuk-e az igét és szót fogadunk-e neki? Lesz-e ebből a találkozásból — élet, mindennapjainkat formáló erő? AZUTÁN, MÁSODSZOR, TALÁLKOZUNK AZ ISTENTISZTELETBEN egymással, a gyülekezet tagjaival. A gyülekezet az Űjtestamentom szerint: közösség, szeretet és hitközösség. Olyanok egyűttléte, akik ismerik — mór amennyire ez emberileg lehetséges — egymást és törődnek egymással. Gondjuk van egymásra, megosztják örömüket és bánatukat. Erre figyelmeztet többek között az is, hogy az istentiszteletben — a liturgiában — többes szám első személyben beszélünk: Valljuk meg bűneinket — tegyünk vallást közös hitünkről —, 'magasztaljuk Urunkat — könyörögjünk, és így tovább. Erre int a hirdetés is, amikor együtt örvendezünk a házasságra lépőkkel, a gyermekáldást fogadókkal és Istentől kérünk vigasztalást a gyászoló testvéreknek. Az Ágostai Hitvallás szerint az egyház a „szentek gyülekezete”, s a minden istentiszteletben elmondott Apostoli Hitval- 'ásban hisszük „a szentek közösségét”. A „szentek”: a ke- esztyének. S ebben a közösségben bennefoglaltatnak a már előrementek, hazamentek. Néhol falun, a temetőkert a templom körül terül el. Szép jelképe annak, hogy együtt van a még földön élők és a már hazamentek gyülekezete. — Az Úrvacsora: asztalközösség, Urunkkal a Jézussal és egymással is! Az offertorium, az adományok gyűjtése arra emlékeztet: egymás terhét hordozzuk, anyagiak tekintetében is. Kérdezzük meg önmagunktól és egymástól: találkozunik-e az istentiszteletben így egymással? Vagy csak ülünk egymás mellett? A magunk „lelki épülésére” van-e csak gondunk, vagy arra is, hogy együtt épüljünk fel „lelki házzá” (Efezus 2,20—22). Hogy mint Krisztus testének tagjai, együtt növekedjünk abban, aki a Fő, a Krisztusban? S ez az együttlétümk folytatódik-e, kint az életben, a hétköznapokban? Együtt maradunk-e akkor is, amikor kilépünk a templom ajtaján? VÉGÜL, HARMADSZOR, AZ ISTENTISZTELETBEN találkozunk a világgal. Ez talán némelyeknek különösen hangzik. Hiszen, így vélik, „a világ zajából mintegy menekülve lépünk a templom csöndjébe. Ez azonban tévedés. Gondjainkat, örömeinket, kérdéseinket magunkkal hozzuk ide is. Csak az a fontos, hogy ezeket Isten színe elé vigyük. Akkor megnyílik fülünk és szívünk Isten mondanivalója számára, aki éppen valóságos életünkben akar találkozni és együttmaradni velünk Isten beszéde valóban életre szóló, életet újító, „naprakész” friss üzenet lesz a számunkra. Űtravaló a mindennapok útjára, „elemózsia”, amivel Isten akar feltarisznyázmi bennünket. A közbenjáró könyörgésben, az istentisztelet végén együtt mondott, „általános egyházi” (ökumenikus), imándságban pedig Isten elé visszük a felebarát, betegek, szenvedők, öregek, elhagyottak, családok és gyermekek s ezen túl is az egész világ: a falu és a Város, a nép és a nemzet, a népek és az emberiség s annak nagy gondjai, a béke s egy jobb jövőben való reménység nagy ügyeit. így válik minden istentisztelet — gyülekezeti együttlét — Isten missziójává: a szolgálatra való kiküldetés nagy alkalmává. A világba, az emberek közé, családunkba és munkatársaink közé, lakótársaink közé, azzal az útravalóval, mindnyájunkat életre tápláló eledellel, amit ebben a találkozásban: Urunkkal és egymással, kaptunk. Kérdezzük meg önmagunkat és egymást: a „kimenő énekkel véget ér-e számunkra az istentisztelet — istenszolgálat, vagy tudjuk és gyakoroljuk is, hogy most kezdődik igazán: a keresztyén élet istenszolgálata, ami mindig az emberek között való szolgálat is? MINDEZEK A „TALÁLKOZÁSOK, tehát egész templomi és azonkívüli istentiszteletünk, annak az eljövendő „mennyei istentiszteletnek” a halvány előképe, amelyről Bibliánk utolsó könyve szól (Jelenések 4. r.). Akkor majd nem lesz szükség templomra sem (Jelenések 21, 22), mert — „Isten lakóhelye az emberekkel van! Velük lakozik ... maga az Isten lesz velük” — Jelenések 21,3). Ennek a nagy végső találkozásnak az előrevetített fényében és reménységében él és végzi isten- S7olgálatát-emberszolgálatót, mái most, Isten népe. A politikamentes keresztyén- ség csak kegyes vágyálom. Az egyház már a társadalmi jeleri- tősége következtében is tényezője a politikai életnek. A keresztyének társadalompolitikai elkötelezettsége nemcsak „ideológiai pozíciójukból” adódik, hanem az teljességgel kívánatos is. Ez volt a „vezérszólama” annak a nyilvános vitának, amelyet a Wien Margareten-i népfőiskolán tartottak a „keresztyénség, társadalompolitika és pártok” témáról. A vita résztvevői egyetértettek abban, hogy a keresztyén elköteség Isten előtt az ember legmesszebbmenő gőgösségét mutatja, mivel egyedül Isten rendelkezik életről és halálról. Folyik a fegyverkezési verseny eszkalációja, katonai kiadások növekedése, új fegyverek kifejlesztése, a nukleáris fegyverek felhalmozása, a közép-hatótávolságú nukleáris rakéták gyártása és telepítése, a Föld nyersanyagkészletének kizsákmányolása, ahelyett, hogy a Föld erőforrásait a fejlődés szolgálatába állítanánk, és törekednénk a társadalmi és gazdasági igazságtalanságok megszüntetésére. A fegyverkezési versenyben az országok saját „nemzeti biz- tonságuk”-ra hivatkoznak és ennek nevében tartják jogosnak az egyre nagyobb arányú fegyverkezést. Kibira, tanzániai püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke így kesereg: „Miközben a nyugati »keresztyén« világ saját biztonságával magyarázza a fegyverkezést, nem gondol arra, hogy Afrika, Ázsia, Latin-Amerika, tehát a „harmadik világ” népei hogyan éljék túl az éhséget, egyáltalában, hogyan »biztosítsák« az élet megmaradását.” Az a szomorú tény, hogy úgy bánunk a világgal, mintha a sajátunk volna és nem az Istené. Ennek következtében szétromboljuk környezetünket, földi otthonunkat. Milliók halnak éhen nemcsak katonai összecsapásokban, hanem, mert a legelemibb létfeltételektől is meg vannak fosztva. Eddig még nem szálltunk szembe hatásosan sem a fegyverkezési versennyel, amely növeli a félelmet és a bizalmatlanságot, sem bizonyos köröknek az ostobaságával, hogy az „erő növeli a biztonságot”, pedig valójában a bizonytalanságot növeli és akadályozza a megbékélést. Filozofálunk „a nukleáris elrettentés” jogosságáról mondván, meg kell tartani az atomfegyvereket a nukleáris háborútól való elrettentés céljából. De ez önámítás. MINDAZ, AMI ÍGY TÖRTÉNIK, egyértelműen ellenkezik Isten akaratával. A mi keresztyén álláspontunk szerint elfogadhatatlan a nukleáris fegyverekkel való fenyegetőzésben és lehetséges használatukban bízni, hogy így kerüljük el a háborút. Sőt, maguknak a nukleáris fegyvereknek a birtoklása is összeegyeztethetetlen Istenben való hitünkkel és a teremtett- ségről való felfogásunkkal. Ezeknek a fegyvereknek a puszta léte is ellentmond Isten akaratának. Isten akaratának való engedelmesség mindnyájunktól a legnagyobb erőfeszítéseket követeli meg a nukleáris fegyverek teljes kiküszöböléséért. A sokat emlegetett „nemzeti biztonság” helyett az egész emberiség biztonságáért kell munkálkodnunk. .Egyetlen nemzet biztonsága sem érhető el ugyanis azzal, hogy a másikat veszélyezteti, vagy másokkal szemben katonai fölényre törekszik. Csak az általános, egyetemes biztonság ad a nemzeteknek is biztonságot. Ezért egy nemzetközi biztonsági rendszer kidolgozását kell segíteniük az egyházaknak is. Ehhez pedig a fegyverkezési verseny megállításán és a lezettség nem gyakorolható mór olyan régi formákban, mint amilyen a már sokszor elítélt „trón és oltár-szövetség”, de nem is lehet az egyház és az állam között a hatalomért folytatott politikai harc. Ugyanakkor nagyon eltértek a vélemények afelől, hogy mi lehet a keresztyénségnek legjobban megfelelő új forma. J. Dan- tine (evangélikus) szerint a politikai elkötelezettség, a testvériség, a társadalmi igazságosság és a béke vonásainak kell uralkodnia. (epdö)—M. leszerelés végrehajtásán keresztül vezet az út. ARRA IS GONDOLNUNK KELL, hogy az óhajtott béke nem képzelhető el igazsá gosság nélkül. A Szentírás is egyértelműen azt tanítja, hogy a béke és igazságosság elválaszthatatlanul összetartozik. A békéért való munkálkodás éppen ezért az igazságosságért, mint a béke alapjáért való fáradozást is jelenti. Olyan gazdasági rendszer megvalósítására kell törekedni nemzetközi szinten, amely gondoskodik a föld erőforrásainak és a kenyérnek igazságosabb elosztásán. Amikor mindezt átgondoljuk, a vallásos embereknek, nekünk keresztyéneknek, bűnbánattal kell megvallanunk igen sok mulasztásunkat. Nem mindig kérdőjeleztük meg a háborút, mint megoldási eszközt és nem mindig szóltunk hangosan arról, hogy a problémákat tárgyalások útján békés eszközökkel kell megoldani. Sokszor voltunk kétértelműek, határozatlanok, amikor cselekedni kellett volna. El kell jutniuk az egyházaknak a háború, a fegyverkezés, a nukleáris fegyverek egyértelmű elutasításához. Sőt, meggyőződésem szerint ezekben a kérdésekben el kell jutnunk a „status confessionis”-ig, vagyis hit- vallásszerűen kell a háborút, a nukleáris fegyvereket, a fegyverkezési versenyt megtagadni. Ezzel egyidőben sokkal jobban kell az egyházaknak keresniük az együttműködést azokkal, akik bár nem osztoznak hitünkben, de egyek velünk abban, hogy a legmélyebben óhajtják a békét és dolgoznak azért. „IKcmriiységgcl a világért” EZ ÉV NYARÁN AZ EVANGÉLIKUS VILÁGSZÖVETSÉG Budapesten tartja VII. kongresszusát. Mintegy 1200 küldöttet várunk a világ minden részéből. Olyan időben tartjuk ezt a nagygyűlést, amikor szerte a világon nagyon erős a politikai, ideológiai és katonai szembenállás. A Budapest Sportcsarnokban az öt világrészből, különböző társadalmi és politikai rendszerekből szinte a frontok mögül érkező delegátusok puszta egyűttléte, őszinte beszélgetése szimbólumává lehet a megbékélésnek. Hisszük, hogy így is lesz. Maga a téma is segít ebben bennünket. Témánk így hangzik: „Krisztusban reménységgel a világért.” A költő szavával élve a „reménység zöld csillagai alatt” akarjuk világunk ' súlyos kérdéseit megtárgyalni és megvizsgálni, hogy egyházaink hogyan lehetnének Isten engedelmes eszközei a világ, az emberi élet megtartásában. Sokan úgy, jönnek Budapestre, hogy elszán^ ták magukat bátor és határozott állásfoglalásra. A Világszövetség elnöke, Kibira püspök nemrégen jelentette ki: „A béke lesz a mi legfontosabb témánk Budapesten.” Azt gondolom, nemcsak a mi nagygyűlésünknek, hanem az egész emberiségnek ez ma a legfontosabb témája. Hiszem, hogy a magyarországi egyházaknak és hitfelekezetek- nek ez a mai nagygyűlése is hozzájárul a béke világának építéséhez. 9 Groó Gyula JANKOVICH FERENC: néphez s Nem kétlem én, hogy ez a nép ne jutna mindig följebb: ki oly lent volt, mint ő elébb, az csak magasba törhet. És bár alant volt ez a nép, sok ezer évnyi mélyben: nem kell már újabb ezer év, hogy jövőjéhez érjen. Népem! vér fecskend egeden: mint soha nem múló seb, buzog testedből, melegen, Dózsa, Petőfi, József. Ronts ki: a palánk dől, reped, sikong a mélység, aj zva — ha nem hagyod el azt: kivet, mint torzszülöttet anyja. Vagy jőnek új, veszett hadak: nyomod se lesz a földön; ezer esztendőd rád szakad, mint véres kripta-börtön. S enyészet zöld mohán fejed örök álomra hajtod: más nemzeteknek árja lep, tenger locsolja csontod. Küzdj! úgy tekintsd meg nagy jövőd: kitárt kapud e század — S ott, túl, mosolyogva, csecsemők új milliói várnak ... Nem láttátok meg Marathont? Nagy Zrínyit s Ady ujját? Oda tartunk, hol lobogónk aranyos szelek fújják! Egyszer majd boldog ezer év szelíd bölcsője ringat; mesélgetik hű, agg szülék nagy, régi harcainkat. Negyvennyolcat, a hős hevest; , ^ piros tizenkilencet; negyvenötöt, a tűzjelest, hol hősül haltak ezrek. És megszoptatni gyermekét ölébe vonja anyja: becsillagozza ő egét hűlt könnyek milliomja. — Nem kétlem én, hogy ez a nép ne jutna mindig följebb: ki oly lent volt, mint ő elébb, az csak magasba törhet. (Megjelent: TAVASZ MAGYARORSZÁGON c. kötetben, 1965-ben) Felelősségünk hazánkért és az emberiségért
