Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-27 / 48. szám
almtSsag (Folytatás az 1. oldalról) DE EZZEL — MONDJA PÁL —, VISSZA IS LEHET ÉLNI. Mondhatná valaki azt, hogy keresztyén embernek lenni, az valami mindentől való kötetlenséget, törvénytől, emberektől, világtól való felszabadulást jelent és valami nihilizmust, valami törvényellenességet. Ha ezt kimondjuk, abban a pillanatban — mondja Pál — létrejön az emberben egy gondolat, hogy saját maga legyen ura saját magának. Maga határozza meg magának az erkölcsiségét, az életstílusát, az életformáját, a családi életét. Mert „ember vagyok”, körülöttem forog a világ, nekem süt a nap, a hold, a csillagok, a virágok mind nekem virágoznak. A- többi ember azért van, hogy engem szolgáljon. Erre azt mondja Pál: ez a szabadság nem vonatkozik arra, hogy az ember kiélje önző önmagát. Most jön az a tétel: szolgájává kell lennie szeretetben a másik embernek. így kell a szabadságát felhasználnia, hogy a másik ember szolgájává teszi magát. Sokszor nehéz ezt megtenni. De hadd idézzem megint Luthert, hogy hogyan értette ezt. Szeretném megint szószerint idézni, mert minden szava igaz: „Odaadom magamat, mintegy krisztusként, ahogy Krisztus neked adta önmagát. Mindenkinek a másik számára, mintegy Krisztussá kell lennie, hogy egymás Krisztusává legyünk és mindenkiért magává Krisztussá. Vagyis igaz keresztyénekké. Ha hiszünk benne és egymásnak kölcsönösen Krisztusa vagyunk akkor azt tesszük embertársainkkal, amit Krisztus tett velünk.” Hogy érti Krisztus tett velünk. Hogy érti ezt Luther és hogy érti Pál: Krisztusává lenni a másik embernek? Azt tenni a másik emberrel, amit Krisztus tett érte. — Nagyon kemény szó: mit tett Krisztus? — Od&adta> vmagáti n a másik embernek és . ajtmásik embernek Krisztusává lett. És az életének a központja: többé nem magáért élt, a kereszten sem. A világért, a másik emberért. ÜGY ADOM MAGAMAT KRISZTUSNAK ÉS ÜGY ADOM MAGAMAT A MÁSIK EMBERNEK, úgy leszek Krisztusává, ha érte élek. A gyermek az édesapjáért és édesanyjáért, a szülők a gyerekért, a házastársak egymásért, a gyermekek az öregekért, az egyház a világért, az egyház a társadalomért, az egyház a világ rendjéért és békéjéért odaadja magát. Ezzel együtt jár, hogy többé nem az én boldogságom az első, hanem mindig a másiké. A másiké, akinek odaadtam magamat. Óriási verseny lehetne magyar földön, ebben a társadalomban és ebben a világban, ha abban versenyezne mindenki, hogy hogyan tudnék még jobban a másikért élni, a másikért dolgozni, a másikat szeretni, a másikat segíteni, a másikat előbbrevinni és nem magamat, és befejezni a kán-kán táncot magam körül. Élni másikért. Mi lenne akkor? Forradalom lenne. Igen egy igazi forradalom. Ha a gyerekek egyszerűen azt mondanák: az édesanyámért, az édesapámért. A szülők azt mondanák, hogy úgy rendezzük az életünket, hogy a gyerekünkért. A gyerekek azt mondanák, hogy az öregekért. Az öregek azt mondanák, gyerekért, az unokáért, a fiaikért. És ha az egyház egyszer abbahagyná önmentő szolgálatát és maga körül való táncát, nem félne a jövőtől. Nem önmagát mentegetné, hanem azt mondaná: A világért éljünk, annak javáért, boldogulásáért. Mert egyébként csak annak van jövője, az evangélikus egyháznak is csak akkor van jövője, ha másokért él. BEFEJEZÉSÜL MEG KELL MONDANOM, HOGY EZ NEM KÖNNYŰ. Könnyű erről prédikálni Luther Márton születésének 500. évfordulóján, október 31-én? Ez harc. Harc önmagunkkal, sokszor másokkal. Nemcsak egyéni, családi, kisközösségi vonalon, hanem nemzetközi szinten is. Élni másokért, az éhezőkért, az elnyomottakért, az otthontalanokért, a fajukért meg- különböztettekért, azokért, akik azt mondják: Szép a béke, de kenyeret, kenyeret, kenyeret, emberek! Igazságot és békét! Ezért harcolni kell. Nem olyan könnyű azt mondani: odaadom magamat másoknak. Utolsóként ki kell mondanom a szót. mert enélkül csonka lenne a prédiákció, reformáció ünnepén. Luther a 95 tételét így kezdi: Szükséges, hogy az' egész életünk naponkénti megtérés legyen. Ki kell mondanom, akártetszik akár nem — megtérés nélkül csak magamnak élek. Ha odatértem Krisztushoz, akkor élek másoknak, akkor adom oda magamat másoknak, akkor leszek szolgája a másiknak, akkor áldozom az életemet másoknak, ha megtérek. REFORMÁCIÓ ÜNNEPÉN, LUTHER MÁRTON SZÜLETÉSÉNEK 500. ÉVFORDULÓJÁN hirdetem néktek azt az evangéliumot, amety olyan drága volt Luthernek: Testvéreim! Jézus Krisztus szabaddá tesz benneteket, bennünket! Szolgáljatok egymásnak, szolgáljunk egymásnak. „Hanem hogy 0 szolgáljon” A szórványgyülekezetekért EGYHÁZUNK ÉLETÉNEK AZ ELLENREFORMÁCIÓ JELENTŐS TÉRHÓDÍTÁSA ÓTA egyik nagy problémája lett a szórványhelyzet. Ahogyan fogyott orszá- gis arányszámunk az ország össz- népességéhez viszonyítva és lett 10%, majd annál is kevesebb és ma kb. 5% körül van, úgy mind nagyobb része lett az evangéli- kusságnak szórványhívő. Ha vannak is olyan területek, mint pl. Békés megye, ahol az arányszám ennél sokkal magasabb, vannak nagykiterjedésű területek, ahol egy-egy településben csak egy-két evangélikus családot vagy épper/ három-négy vegyes házasságban élő hívünk van. Egyházunk népe és püspökeink is mindig tudtak erről és sajnálkoztak is rajta. Sőt, tettek is érte, hiszen amikor sok volt a lelkészünk, sorra alakítottak ki missziói gyülekezeteket. Ezek közül több életképesnek is bizonyult, nehányat később fel kellett számolni. Ennek ellenére is sokszor hátrányban maradtak a szórványgyülekezetek és lelkészei is. DR. KÁLDY ZOLTÁN PÜSPÖK NEVÉHEZ FŰZŐDIK e téren is a változás. Ennek oka, hogy ő nemcsak megértő volt, hanem átélő is a szórványsorsban. Pécsre került segédlelkésznek, majd itt lett lelkész. Itt egy nagyvárosi gyülekezeti élet mellett, szinte az . egész Baranya megyére kiterjedő, mintegy 100 Riportot feszültem írni Pap Vilma nyugalmazott tanítónővel de nekrológ lett belőle. Községünk és gyülekezetünk egyik legidősebb- tagja volt, akinek. csendes, szerény szolgálata sokakat meggazdagított. Életútja Erdélyből indult, fiatal pedagógusként, 1919-ben került Pilisre, itt élt és szolgált, nemzedékek egész sorát nevelte, formálta, tanította 31 éven keresztül. Különös hozzáértéssel és szeretettel foglalkozott mindig a legkiseb bekkel. Amíg ereje engedte, gyülekezetünk életében is aktívan vett részt. Fiatalabb korában a gyermek és ifjúsági munka egyik -vezetője volt. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor Isten igéjét hallgathatta. Feljegyzései között ezt a mondatot találtuk: „A keközségben szétszórtan élő evangélikus szórványterület gondozása is feladata lett. Mindez még a háború befejezése idején, amikor jármű alig volt, esetleg csak kerékpár. Ennek a szórványterületnek gondozása, látogatása, istentiszteletek tartása, az adódó temetések végzése, olyan fizikai teljesítmény volt, amit csak az ő fiatal, edzett szervezete bírt. Gyalog, sárban, ahol lemaradt a városi utakra készült kalucsni. Földutakon, ahol az árkot és az utat egybemosta az eső. Télen hóban, amikor csak az útszéli fák jelzése nyomán lehetett eljutni az országúiról a bekötő- útón a faluba. Nyáron szürkére porosodott papi feketében, rek- kenő hőségben. DE TALÁLT ELEKEN A SZÓRVÁNY JÁRÓ UTAKON VALAMIT, ami feledhetetlen élménye lett. Beköszöntő szavára csillogó szemek válasza hangzik: „Itt a Tisztelendő Ür. Erős vár a mi Istenünk”. Megismerte a kis közösségek melegségét és örömét. Amikor csak egy család a gyülekezet és az otthon és a templom azonosul. Megismerte a szűk falusi iskolapadokban szorongó gyülekezet zengő énekét: Maradj meg kegyelmeddel velünk Oh, Krisztusunk ... Szívek háláját, karácsonyestek hangulatát. Van a szórványszolgálatnak könnye is. Káldy Zoltán püspök ezeket is megismerte. Temetések, ahol csak az elhunyt és a temetést végző léikész az evanresstyén ember az ige hallgatása által erősödik Krisztus kegyelmében.” Ez a mondat hite és élete is volt. Amikor hosszú éveken keresztül. nem tudta elhagyni szobáját, Bibliája, énekeskönyve és az Evangélikus Élet voltak azok a szálak, amelyek Istenhez és egyházához kötötték. Különös felelősséget érzett a lelkészképzésért és utánpótlásért, ezért sokat imádkozott is. 9.3 éves korában szólította el Isten, temetésén községünk és gyülekezetünk nagy családja kísérte el utolsó útjára. Az igehirdetés a bennünke,t erősítő, hordozó és üdvözítő kegyelemről szólt: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Keveháziné Czégényi Klára gélikus, és csak egyedül énekel. Ók is csak most találkoztak először. Ismerte azt a másik szívet szorító fájdalmat is, hogy senki sem jött el, c$ak a lelkész egyedül. Ismerte a szórványgondozás örömét is, amikor egy eddig ismeretlen arc mondja: „Én is evangélikus vagyok, tessék hozzánk is eljönni.” MERT ÍGY ISMERTE MEG A SZÓRVÁNYÉLETET nem is feledkezett meg róla a püspöki székben sem. Tolna—Baranya espereseként még egy új arcát ismerte meg a szórványéletnek. Olyan gyülekezeteket, amelyek korábban népesek voltak és most kicsire zsugorodtak a német kitelepítés miatt. Hatalmas templomokban 10—20 lélek bátortalan énekét hallotta. Szinte az egész egyházmegye egy nagy szórvány. Ezt is a szívében vitte a püspöki dolgozószobájába és sohasem felejtette el. Évente külön szórványgondozási segélyt adott a gyorsabban elhasználódó ruha pótlására. A külföldi kapcsolatok eredményeként előbb motorkerékpárok, majd a Lutheránus Világszövetségtől szórványgépkocsik jöttek és tették könnyebbé ezt a szolgálatot. Külföldi üdülések nyújtásával segítette a szórványokban megfáradt lelkészek fizikai erejének regenerálódását. Elvként kimondotta és ehhez igyekezett is tartani magát, hogy 10 évi szórványszolgálat után köny- nyebb helyre kerülhessen az ott szolgáló. Voltak olyan lelkészek, akik ebben a nehéz szolgálatban annyi örömet találtak, hogy csak 20 év elteltével, már kopogtató szívpanaszokkal fogadták el a könnyebb helyet. MÉG EGY JÓ GYÜMÖLCSÉT IS MAGÁVAL VITTE a szór- ványutaknak püspöki szolgálatába Káldy Zoltán; kiváló, edzett fizikumot, gyalogló készséget. Ezt itt gyakorolta. Jellemző eset. Pécsett vendégszolgálatot végeztem. Ebéd után invitál: Gyere, menjünk fel a Misinára. Felmentünk. Magam is sportoló voltam, de nem bírtam az iramot. A Misina-tetőre ő ért fel jó 100 méter előnnyel. Az ilyen szórványokban edzett szív tudja hordozni az egyházkerület, az országos egyház, a parlamenti képviselőség, a világ békességért égő felelősség, a lelkészek pásztorolásának gondját. így köszöntjük most 25 év püspöki szolgálatának ünnepén egyházunk szórványai nevében, szeretettel és áldáskívánással a szórványokból kinőtt püspökelnököt. Sólyom Károly „Nem a mi erőnk, hanem Isten kegyelme..." Száz éve született Babits Mihály „Nemes szellem nem hódol korának” — talán ezzel a mondatával lehetne legjobban jellemezni a költőt, aki a két világháború közötti korszak írófejedelme volt, korántsem a hivatalosan elismert (annak Herczeg Ferencet tartották), hanem az irodalmi világ által elfogadott. Nem a pozíció (ő volt Nyugat főszerkesztője, a Baumgartner-díj kurátora), adta neki ezt a rangot, hanem személyének méltósága, belső biztonsága, egyéniségének ereje, művészetének tökélye. Bőséggel érték vádak is, mind éltében, mind korai halála után: elefántcsonttorony költő, a hazai élet gondjaitól elzárkózó, versformákat csiszolga- tó virtuóz ötvösmester, hideg „poéta doctus”. Ám ahogy haladunk az időben, a mind tárgyilagosabbá váló értékelés mélyebb megértéshez és új felfedezéshez vezet, a versek új fénytörésben ragyognak fel, s a tegnapi támadások, melyek az oly érzékeny költőt sebezték valaha, értelmüket vesztik. Hogy is lehetne világtól elfordulónak mondani azt, aki megírta az első világháború idején a szenvedélyes tiltakozás verseit, a Fortissimo-t („Anyák, sírjatok hangosabban: / akit föl nem ver annyi ágyú / rezzenti-é gyenge sírástok? /És ne is könnyel sírjatok, / mert a könny mind csak földre hull / hanggal sírjatok föl az égre, / sírjatok irgalmatlanul”); a Miatyánk-ot („Miatyánk, ki vagy mennyegben, / Harcokban, bűnökben, szennyekben, / rád tekint árva világod; / a te neved megszenteltessék, / a te legszebb neved: Békesség”) és any- nyi más békéért kiáltó vers után a Húsvét előtt címűt („Ó béke! béke! / Legyen béke már! / Legyen vége már!”. És vajon nem érzi-e át kora szociális gondjait a költő, mikor így kiált a húszas évek végén: „Nem magamért sírok én: testvérem van millió / és a legtöbb oly szegény, oly szegény, / még álmából sem ismeri, ami jó /.../ Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó? / Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull / s nem kérdi, mire jó?” 1923-ban pedig, a Petőfi-centenáriumra írott, Petőfi koszorúi c. versében ítéletként mondja ki meg nem alkuvását: ..Koporsó tömlöcét, aki elkerülte / most hazug koszorúk láncait ne tűrje / eleven emlékén!” És végül, a Jónás könyvének erőssza- vú prófétái intésével nem figyelmeztetett-e, mielőtt búcsút vett az elsötétedő világtól? Szállóigévé lett az akkori intés: „Mert gyilkosok közt cinkos, aki néma” ... Forradalmár, harcos természet valóban nem volt, de a béke költője annál inkább; az emberség és a magasrendű szellemiség letéteményeseként úgy állt őrhelyén, hogy tiszteletre késztette támadóit is. (Ä Nyugatot is csak halála után tiltotta be az akkori kultúrpolitika.) A politikai-irodalmi harcoktól irtózó, érzékenylelkű, filozófus alkatú költő azonban tekintélyével pártfogásába vette a népi írók induló mozgalmát, és mentora volt a rá bizalommal tekintő urbánusoknak is, a következő nemzedék legnagyobbjai közül Illyés Gyula és Vas István egyaránt mesterének vallotta őt. Nyelv- és formaművész is volt kétségtelenül. De nem a virtuozitás, hanem a mély és igaz szenvedély késztette a formatökélyre. Aristotelész tanítását: „forma dat esse rei” (a forma adja a dolgok lényegét), nemcsak elfogadta, de irtózott is — művészetben, életben egyaránt — a káosztól, a zűrzavartól, a fé- sületlenségtől. A nagyfeszültségű gondolatokat hordozó vers zenei nyelven szólal meg, s ez a zene nemcsak verseit, prózáját is jellemzi. Mesterművében (mely egyúttal a magyar próza egyik csúcsa), a Halálfiai-ban is zeng a nyelv, s a mondatok egymásba gyűrűz- tetik a dallamokat. Ennek az ünnepélyes, gyászzenének a hullámzásában vergődnek a századvégi, dunántúli városka alakjai, a halál fiai. Saját gyermekkorának környezete. A történet bár fikció, de a modellek valódiak. Erőtlenek, tehetetlenek, s a vad idők sodra elragadja őket. Ez a halálérzés áthatja Babits egész életművét, s ezt nem csak a korszak (1883—1941 között élt), de a korán beköszöntő, fájdalmas betegség, a gégerák is magyarázza. Fiatalon még el-elszökik a görög római témák és formák világába, de ott is a végzet sötét örvényei felé tekint („Léthe mellett, hol a szél) lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban / alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél”); élete delén azonban visszatér — szabadgondolkodói korszaka után — gyermekkorának őszinte hitéhez, és éppen legérettebb, legmegragadóbb verseiben. („Vezessen Hozzád a s^badság! / így kérem olykor aki vár, / mert nem annak kell az imádság, / ki Istent megtalálta már.”) A Csillag után, az Elbocsátott vad, az Intés vezeklésre, a Karácsonyi ének, a Balázsolás, az Eucharistia és az Amor Sanctus középkori himnusz-fordításai mind a halál felé induló ember vallomásai, de egyetemes értékei minden idők vallásos költészetének. A távozás fájdalma, és a megbékélés csendje közötti hullámzást érzékeltetik két egymást követő vers zárósorai. Az Ősz és tavasz között című így végződik: „Csak te borulsz rám, asszonyi jóság / mint letört karóra a rózsák / rémült szemem csókkal eltakarni ... / Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni.” A Balázsolás viszont eképpen: „Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, / okos felnőtt! / Te jól tudod, mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall / még az Isten jósága sem, / s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is / olyan nagy dolog a halál.” Megérte még, hogy 1940-ben az olasz állam San Remo-díjjal tüntette ki páratlan tökélyű Dante-fordítását, s megérte a Jónás könyvének megjelenését is. 1941-ben halt meg. Nem elfeledett költő: életműve, emléke egyre fénylőbbé, művészetté nemesített fájdalma egyre megrázóbbá válik. Babits nem öregszik. Életérzése, szorongása a modern ember lelkiállapotát tükrözi a tökéletes formák örök érvényességével. Bozóky Éva