Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-17 / 16. szám
GYERMEKEKNEK. Hiábavaló? Márk 4, 3—9, 13—20. „írok nektek, ifjak .. A „nemszeretem” engedelmesség Ezeket a szép tavaszi hétvégeket sokan töltik utazással. Talán közületek is sokan útrakelnek, hogy vonattal vagy autóval rö- videbb-hosszabb kirándulást tegyenek meg. S ha ilyenkor a tájat is figyelitek, ahol elhaladtok, az egyik legszebb látvány a tavaszi szélben hullámzó üde zöld vetés, amely reménységünk szerint szárba szökken, kalászt érlel, hogy kenyér legyen belőle. Tudjátok, hogy milyen alaposan készítik elő a talajt: felszántják, elboro- nálják, majd a vetőgép gondosan adagolja a vetőmagot. A cél az, hogy mindenütt egyenletes, jó terméshozam legyen. JÉZUS PÉLDÁZATÁBAN számunkra szokatlan, különös magvetésről van szó. A magvető feltűnő pazarlással szórja a magot mindenfelé: jut belőle a kemény gyalogúira, a sovány, sziklás talajra, a tüskés bozótosba, és csak kevés mag kerül a jó földbe. Tudnotok kell, hogy Palesztinában a szántóföldek nagyrésze Ilyen szegényes, gyenge talaj volt. Az is érdekes, hogy ott a vetés, a mag szétszórása megelőzte a szántást, így valóban sok mag ment veszendőbe. Jézus ebben a példázatban az igehirdetés munkáját hasonlítja a magvetéshez. Isten ilyen gazdagon, úgy is mondhatjuk pazarlóan hinti az ige magvát, hirdette- ti igéjét, ebben a világban. Amíg ti egy-egy vasárnap délelőtt a gyermekbibliakörön Isten igéjére figyeltek, a világ különböző pontján megszámlálhatatlanul sok ember, fiatal és idős, felnőtt és gyermek hallgatja veletek egyidő- ben az igehirdetést. Isten nem tesz különbséget: minden korban, minden néphez eljutattja igéjét. Tovább folytatódik a Finn Evangélikus és az Orosz Ortodox Egyházak között 1970-ben megkezdett párbeszéd. E párbeszéd keretében, június 2—12. között, Leningrádban találkoznak a két egyház vezetői és teológiai szakA PÉLDÁZATBAN ARRÖL IS HALLUNK, hogy a jó mag nem jut mindenütt jó talajba. így az igének, az igehirdetésnek sem egyforma a sorsa. Nem mindegy, hogyan hallgatjuk ugyanis a hirdetett igét. L^het, hogy oda sem figyelünk, gondolataink egész máshol járnak: szívünk mint a gyalogút, olyan kemény. Van, aki örömei fogadja az igét és lelkesen fogadkozik: minden úgy lesz, ahogy Isten kívánja tőlem! De az ige ugyanúgy nem hoz gyümölcsöt, mint sziklás földben a búzamag. Örömök és gondok is tönkre tehetik az ige csírázó magvetését bennünk, mint ahogy a tövisek megfojtják a sarjadó vetést. Csak kevesen voltak és vannak ma is, akik Isten igéjét jó szívvel hallgatják, befogadják, s az életüket jobbítja, formálja, alkalmassá teszi, hogy másoknak is szolgáljanak szeretettel. HIÁBAVALÖ A SOK-SOK IGEHIRDETÉS? Kevesen veszik komolyan, és élnek aszerint? Isten azt ígéri, hogy igéje nem tér vissza üresen, hanem sokszoros gyümölcsöt terem. Ezért nem hiábavaló! De vigyázzunk, hogy a mi életünkben se legyen az! Fogadjuk örömmel, tartsuk meg tiszta szívvel. így hoz termést, lesz másoknak hasznos. Istennek tetsző élet. Ahogy a 294-es énekben énekeljük: Boldog, aki hallgatja S megtartja Uram beszéded. Ö nyújts áldások Atyja, Erre nekünk segítséget. Hogy hallott igéd jobbítson, Kétségünkben bátorítson! értői. A Finn Egyház tíz tagú delegációját dr. John Vikström érsek vezeti, a vendéglátó egyházét pedig Antonij, Novgorod és Le- ningrád metropolitája. A megbeszélések témája: „Az egyház léte”, és „Az egyházi békemunka jelentősége a mai világban” lesz. (lwi) Zsid 11, 8. Hányszor hangzott el teljes joggal szüléink ajkáról a szemrehányás: már megint engedetlen voltál gyermekem! Igen, mert szüléinkkel való viszonyunkban sem természetünk az engedelmesség! Már akkor bennünk van a mérlegelés, vajon érdemes e szótfogad- nom, amikor én egészen másként látom a dolgot s egyébként is jogom van ahhoz, hogy önállóan döntsék! S aztán csak megszólalt bennünk a lelkiismeret belső hangja: mégis engedelmeskedj! Ha másért nem hát, azért mert tudod, hogy semmiképpen nem akarnak rosszat neked szüleid! Sőt mindig megtapasztalhatod, minden tettük és akarásuk veled kapcsolatban szeretetükről beszél! AKI ISTENRE FIGYEL VALLJA, S TAPASZTALJA: az ő akarata sem titok előtte! Szüleinket is ö rendeli mellénk, hogy gondviselő munkájának eszközeiként neveljenek bennünket! Ugyanakkor nemcsak rajtuk, vagy embertársaikon keresztül, de igéje által is megmutatja nap mint nap, mit kíván tőlünk! Bátran mondhatjuk, aki szavára figyel, annak utat mutat! Helyünket is kijelöli ebben a világban! Abrahám áll előttünk, aki nem fordított hátat Isten megszólításának. Ö a Szentírás tanúsága szerint egyik legjelesebb példaképe az Isten szavára odahallsa- tó, arra igent mondó embernek! Akkor szólította indulásra őt Isten, amikor minden azt sugallta: maradj! Sorakozhattak az ellenérvek: az idős kor, az „öreg EGY BLUES A Luther-év jegyében tervezik megtartani Nürnbergben, június 23. és július 3. között, az idei nemzetközi orgonahetet. A „Muzsika Lutherrel”-hét rendezvénysorozatát a helyi filhar- mónikusok- Max Reger és Johannes Brahms hangversenye vezeti be Majd a lipcsei „Capella Lip- siensis” kórus szolgál és ezt követően Werner Leich thüringiai tartományi (NDK) püspök tart ünnepi istentiszteletet. fát nem lehet átültetni” igazsága, a megszokott környezet, no meg a képtelennek tűnő ígéret a még soha meg nem történt — bizonytalansága! A Biblia nem ír Ábrahám vívódásáról Isten indítása kapcsán! Megrázó tömörséggel közli: „Ábrahám elment, ahogyan azt az Űr mondta neki”! Hát józan volt ez az ember? Kérdezhetné valaki? El lehet indulni valahová az életben úgy, hogy még halvány fogalmam sincs arról hová is érkezem? Amikor teljesen bizonytalannak tűnik a cél? MI AZ, AMI ENGEDELMESSÉGRE INDÍTOTTA ezt az embert? Talán a vakbuzgóság, valamiféle révületébe esés, elrugaszkodás a valóság talajától? Az önértékelés hiánya, vagy a „már minden mindegy” csendes belenyugvása? Nem! ennek az engedelmességnek mélyebb gyökerei vannak! Az effajta engedelmesség csak azon a bizalmon alapulhat, mely úgy tekint Istenre, mint szerető mennyei Atyára! Ez az engedelmesség azon a meggyőződésen alapszik: aki elindít, az nem is enged ki a kezéből, s ha én még nem is, de ö annál inkább tudja mi a célja velem! S ha még oly képtelenségnek tűnő is, ígérete, mindezt végbeviheti, célbajuttat- hatja, mert ö az Isten s nem ember, mint én! Ez a bizalom, ez a meggyőződés, ez a tudás az amit így nevezünk: hit! Ez az, amiről valaki beszélt, miközben túllátott önmagán és a körülményein: nem tuLUTHERÉRT Luthernak a kortársi egyházi zenére való kihatását Werner Heider „Luther-Blues” című szerzeménye fogja reprezentálni. — A nemzetközi orgonahét egyik eseménye Luciano Berios „Oh King” (Ó király) című műve, amely zenei párhuzamot kísérel megvonni Luther- és Martin-Luther King tevékenysége között, (epd) dóm mi vár rám holnap, de azt igen, hogy Isten kezében én is megkapaszkodhatom s Ö el nem hagy engem! HOGYAN LEHET ENYÉM EZ A HIT, mely által egyedül enge- delmeskedhetem Istennek? Ügy, ha nem csupán Ábrahám, de mindenekelőtt Jézus engedelmessége áll előttem, s reá tekintek, aki „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”! Ugyanakkor Jézus engedelmessége több mint példa a számomra! Sőt egyedül az <3 élete és odaszá- nása, áldozata által születhet meg szívemben a hit, mely engedelmességre indít Isten iránt! ö ennek a hitnek a szerzője, megtartója és erősítője! Ugyanakkor engedelmességünk nem zárul le puszta odahallgatás- sal, igent mondással, Isten üzenetére! Hiszen Isten igéje testté lett. S Jézus egész földi útja mutatja küzdelmét, hogy belesimuljon az Atya akaratába. Az engedelmességért vívott harcáról tanúskodik szava a Geesemáné kertjében „mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied”! (Lk 22,42b) LUTHER MARTON ÍGY ÍR a 318. ének 5. versében: „ö engedelmeskedett: eljött a földre értem, szép tiszta szűztől született, ember lett és testvérem. Nagy hatalmát elrejtette, én földi formám fölvette, hogy a Gonoszt legyőzze”! Akkor válunk tehát Isten engedelmes gyermekeivé, ha az engedelmes Jézust követjük. S akkor követjük igazán, ha az Ő szeretetének jeleivel találkoznak embertársaink életünkön, szolgálatunkon keresztül is! S amint Jézus testvérünkké lett, úgy mi is testvérré leszünk a másik ember számára! S ha ez az engedelmesség ott van életünkben, hitünk szemével — Jézus ígéretébe kapaszkodva — már az engedelmesség jutalmából is láthatunk valamit! Ábrahámnak egy új földi otthon áldása jelentette az engedelmesség jutalmát. Nékünk Jézus, ha hűséges hittel követjük őt, az örök mennyei hajlékot készíti el! Ha hiszünk benne — földiekre nézve talán nem — de mennyeikre nézve tudjuk hová megyünk! Deme Dávid Keveháziné Czégényi Klára A FINN EVANGÉLIKUS ÉS AZ OROSZ ORTODOX EGYHAZAK PÁRBESZÉDE t Luther és a HA A BÚCSÜCÉDULÁK ÁRUSÍTÁSA ELLEN felháborodott Luther lelkiismeretét vizsgálgat- juk, akkor olyan szerzetest ismerünk meg, aki önmagával is mélységesen vívódott. Hiszen döntő módon esett latba szerzetesi fogadalma, a feltétlen engedelmesség nemcsak rendjének reguláival kapcsolatban, de az egyház minden elöljárójával, legfőképpen a pápával szemben. Ennek megfelelően a fő kérdés az lesz 1517- től, a nagy viharok idején, meddig mehet az „engedelmesség” útján és mikor kerül szembe az egyházzal és, az egyházi hierarchia csúcsán lévő pápával. Sokat hangoztatott állítás és felettébb igaz, hogy Luther nem akart szembeszegülni egyházával, őszinte törekvés élt benne a hibák oly módon való orvoslására, hogy azok ne idézzenek elő törést. A dolgok azonban másként alakultak és nagy hiba lenne leegyszerűsíteni. Bár e rövid írás nem tud belemélyedni a kérdés alapos vizsgálatába, minden esetre egy 16. századbeli ember nem válhatott máról holnapra „lázadóvá”, nem söpörhette le egyetlen kézmozdulattal a középkor legjelentősebb hatalmi intézményét, a pápaságot az asztalról. Ez a hatalmi intézmény nagyobb neveket is a történelem süllyesztőjébe sodort, mint egy ágostonrendi szerzetes nevét és lényegesen nagyobb erőkkel is felvette a harcot, mint egy százországi egyetem, melynek docense volt Luther. A mai ember csak a „szuperhatalmak” fogalmával mérhetné fel a pápaságot vagy a császárságot, amelyekkel szemben ujjat húzott ez a „barátocska”. Lassan, lépésről lépésre jutott Luther a szakadék túlsó oldalára. S ha nincs isteni gondviselés, ha nem az Úristen ügyét „vitte volna vásárra”, bizony az első lépése már tragikus kudarcba fullad. De lehetetlen másként látni személyét, tettét, kiállását. Elhivatottsága a prófétáké, tüze a Szén ti éleké, ereje az Istentől acélozott. A 95 TÉTEL KÉT HÉT ALATT szörnyű vihart kavart. Luther úgy emlékezik vissza: „az egész világ tudott róla”. De a 95 tételben, amelyet a búcsú miatt írt, még szó sincs pápáról. Az első komoly, határozott szembeszegülése Róma ellen Augsburg birodalmi városban történt. Róma lépéshátrányba került akkor, amikor nem intézkedett azonnal, vagyis nem vette komolyan a 95 tételt. Csak egy év múlva, 1518-ban akart, az ekkor már kínossá vált ügyre pontot tenni. Cajetan bíborost bízta meg azzal, hogy Lutherrel vonassa vissza tanait, s ha sikertelen lenne tárgyalása, hirdesse meg a kiközösítést, esetleg vitesse Rómába a szerzetest. Cajetan művelt diplomata volt, aki egyfelől számolt a közhangulattal, másfelől „jó szóval” akarta belátásra bírni Luthert. Két alapvető tant kifogásolt a tételekben. az egyház kincseit és a hit által történő megigazulást. Érdemes lenne elidőznünk a tárgyalásnál. Bemutatni a helyzetet, ahogyan ez a mediterrán, vékony, alacsony, de művelt kardinális Lutherrel szemben ült és fázott, mert október volt. S itt Északon ilyenkor borongós az időjárás, hideg eső csapkodja az ablakokat. Vele szemben egy ugyancsak sovány, mélyen ülő, de tüzes szemű szerzetes állt, egyszerű csuhában, de fanatikus meggyőződéssel. A szellem acélpengéi szikráztak. Cajetan elkövette a hibát, azt mondta, a pápa magyarázza a Bibliát, mert a Biblia sem mentes tévedésektől. Luther számára viszont minden volt a Szentírás. És amikor közölte Cajetan, hogy felhatalmazása van kiközösítésre, Luther úgy állt előtte, mint három évvel később Wormsban a császár előtt és kijelentette, nem von' vissza semmit, míg meg nem győzik ellenkezőjéről. EZ VOLT AZ ELSŐ NAGY LÉPÉS a tételek kiszögezése után. Augsburgban, Cajetan előtt már világosan megfogalmazódott benne, hogy szembe fog kerülni Szent Péter trónusával. A római idézésre barátai ösztönzésére el sem ment. Logikus lépés volt, hiszen Rómában a pápa élete sem volt biztonságban, (X. Leo ellen, éppen ekkortájt lepleztek le egy összeesküvést), nemhogy garantálni lehessen egy névtelen szerzetes életét. Eközben Luther szóhasználatában egyre gyakrabban bukkan fel az Antikrisztus név, mint a pápa szinonimája. Leginkább csak a barátaihoz írott levelekben szerepel, s a viták hevében használja. Rómáig ez a kijelentés nem hallatszott el. Annál inkább keltett felháborodást az a három nagy vitairata, amely véglegessé tette az egyházzal a szakítást. Az első német nyelven jelent meg: „A német nemzet keresztyén nemeseihez”, amelyben a keresz- tyénség megjavítását tűzte ki célul. A pápaság három fallal vette körül magát, mondja. Az első a különbség egyházi és világi rend között. Nincs különbség, hangoztatja, „mindannyian egy test vagyunk!” A második fal, hogy hitbeli kérdésekben kizárólag a pápa tévedhetetlen. A Bibliában ez nem áll! „Mi mindany- nyian a hitnek azonos lelkét bírjuk”. És a harmadik fal, mely szerint a zsinatot csak a pápák hívhatják össze. Erről sincs egy szó sem a Bibliában. Ezeket a falakat le kell dönteni. Második irata latinul jelent meg „Az egyház babiloni fogságáról”. Ebben már keményen kimondta: „Az Antikrisztus, aki Babilonban uralkodik, az vetett bennünket láncra.” S a harmadik irat „A keresztyén ember szabadsága” címet hordozza. Talán egyik legjelentősebb teológiai munkája, amelyben kifejtést nyernek a lutheri etika alaptételei. CSAK EGY-KÉT VONÁSÁT EMELTÜK KI „harci iratainak”, de ezek a német nép hősévé, „bálványává,, avatták a reformátort Az egész ország az ő nevétől volt hangos. Eközben Róma sem maradt tétlen. Nyilvánvalóan nemcsak az Alpokon túli közhangulatot mérte fel behatóbban, de döntésre kellett vinni a dolgokat, mit kezdjen ezzel az engedetlen „eretnekkel”, aki a kúria tekintélyét a német nép előtt teljesen lerombolta. Róma — és itt figyelembe kell vennünk, hogy X. Leo pápában egy Medici reneszánsz uralkodó ült Szent Péter trónusán — a történelmi körülmények adottsága miatt elsősorban a pápai tekintélyen ütött csorbát fájlalta. Luther fellépését, alapvető támadását csak másodrenden kezelte teológiai kérdésként. A tekintélyelvre felépült pápaság lényegének megfelelően tekintélyével akarta elhallgattatni vagy megsemmisííeni a wittenbergi tanárt. 1520 januárjában egy olyan határozat született, hogy bíborosokból és szerzetesrendek generálisaiból alakult bizottság dolgozzon ki egy kiközösítő bullát. Luther írásainak tüzetesebb vizsgálatához viszont nem nagy kedvet mutatott ez a bizottság. Hosszas huzavona után végülis megszületett az Exurge Domine — Kelj fel Uram — szavakkal kezdődő bulla (1520. június 15.), amely 41 visszavonandó tételt sorol fel, köztük Luthernek azt az állítását is, hogy „eretneket megégetni Szentlélek elleni bűn”. A bulla Luthert kiközösítette, írásait pedig megégetni rendelte el. Ezzel szemben ugyanezen év december 10-én a bulla másolata, valamint a pápaság és egyház alapvető könyve, a Corpus juris canonici lett a lángok martaléka. Luther maga vetette tűzbe ezeket az iratokat s tudtára adta ezzel a világnak, hogy szakított a középkori pápás egyházzal. A pápai átok ugyan „papiros-átok” maradt, az eretnekség bélyegét azonban mind a mai napig hordozza. DE VAJON AZ ISTEN ÜGYÉT el lehetett-e intézni ilyen középkori módon? Nem kellett volna felfigyelni arra, hogy ez a wittenbergi barát inkább volt engedelmes Istennek, mint hamis nézeteknek? És nem állt volna más mód, mondjuk az egyház megreformálása a kúria kezében? Rédey Páf
