Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-06 / 10. szám
A „kék A Niceai Hitvallás Egylényegű as Atyával’ Még egyszer vissza kell térnünk arra, amit a Niceai Hitvallás Jézus istenségéről mond, hogy megértsük: Jézusban az Isten lett emberré. Nem könnyű szavakba önteni Jézusnak ezt a titkát. Az első három évszázad teológusai, az „egyházatyák”, nagyon sokat vitatkoztak egymással, amíg kialakult ez a megfogalmazás: Jézus egylényegű az Atyával. Minden olvasott ember ismeri ennek az éles vitának a történetét, csak nem tudja mindenki, hogy amit ismer az éppen ennek a vitának története. Madách „Az ember tragédiájáénak konstantinápolyi színében drámai képet fest erről a vitáról, amelyben egy i-betű (görögül: ióta) miatt kölcsönösen kiátkozták egymást a keresztyének, egyeseket talán még máglyára is juttattak. Sokan emlegetik ma is ezt az „ióta-vitát”, mint az egyház egyik szégyenét. És amennyiben emiatt embereket kiközösítettek, vagy halálra ítéltek és kivégeztek, valóban azt kell mondanunk: az egyház szégyene ez. Mert csakugyan az egyház szégyene minden erőszak, eretnek-égetés, amelyet Isten nevére hivatkozva vittek végbe. DEINEM KIS KÜLÖNBSÉGET JELENT EZ A KIS I-BETŰ. Mert akik azt tartották, hogy Jézus „homoiúsziosz”, azaz lényegében, létében hasonló az Atyához, azok csak azt vallották, hogy Jézus Isten embere, Isten küldötte, olyan valaki, mint az Ószövetség prófétái voltak. Tudjuk, hogy Jézus idejében sokan azt gondolták róla (vö. Mk 8, 28; Mt 16, 14; Lk 9, 19). De aki azt vallotta, hogy Jézus „homoúsziosz”, azaz lényegében, létében egy az Atyával, azoknak ez volt a hitvallása: Jézus valóságos Isten, Jézusban az Isten lett emberré. Ezt a hitüket Jézus tanítványának bizonyság- tételére alapították, aki azt írta, hogy Jézus mondta magáról „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10, 30) , „aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14, 9) — és hitték, hogy az az Ige, aki testté lett, Isten volt (Jn 1, 1). NEM KÖNNYŰ EZ A MEGFŐ. GALMAZÁS. Az „egylényegű” meg a „hasonló lényegű” a korabeli filozófia kifejezései. Az időbeli távolság is nehézzé teszi ezek megértését a mai ember számára, de meg az is, hogy olyan dolgot akar szavakban kifejezni, ami nem fejezhető ki tökéletesen, mert az Isten titka. A Biblia írói is keresték a kifejezéseket, azért van az, hogy ugyanarról annyiféleképpen írtak. Ezért van az, hogy a Niceai Hitvallás is annyiféle módon kísérli meg kifejezni ugyanazt, hogy tudniillik Jézus Isten: Űr, Isten egyszülött Fia, Isten az Istenből, Világosság a Világosságból, valóságos Isten a valóságos Istenből, nem teremtetett, egylényegű az Atyával... „ÉS ÁLTALA LETT MINDEN” (vö. Jn 1, 2). Ez megint János evangélista kifejezése arra, hogy aki Jézussal találkozik, aki öt megismeri, az az Atyával találkozik, az Atyát ismeri meg „aki Teremtője mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlan, nak” — ahogyan a Niceai Hitvallás első hitágazata mondja. Ez a keresztyén hit mély titka: mindig, mindenütt ugyanazzal az Istennel találkozunk. Nem két (illetve három) Istenünk van, hanem csak egy. Meg lehet ezt magyarázni? Nem. Ezt csak vallani lehet, ezzel a hitvallással, mindazokkal, akik sok évszázaddal ezelőtt vallották Jézust Űrnak, Istennek, és így a hitben elődeink — és mindazokkal, akik ma szerte a világon velünk együtt mondják ezt a hitvallást, akik a keresztyén hitben testvéreink. Emberi szavakkal, a kifejezést keresve valljuk meg hitünket, hogy Jézus Krisztusban az Isten emberré lett. ÍGY JUTUNK KÖZELEBB A MEGVÁLTÁS TITKÁHOZ, Jézus Krisztus keresztjének titkához, amelyet ugyancsak a szavakat keresve mondunk ki a Niceai Hitvallás további részében. Muntag Andor A közelmúltban ünnepelte a pestlőrinci evangélikus gyülekezet temploma fennállásának 50 éves évfordulóját. A mindnyájunknak oly kedves templomot — amit kék templomnak is neveznek —, 1932. december 18-án — ünnepi kögyűlés keretei között adta át a gyülekezetnek az akkori püspök, D. Raffay Sándor. Az akkori jegyzőkönyv tanúsága szerint — amiből a jelenlegi lelkipásztor, Matúz László oly gyakran idézett — templomuk nem volt addig. A Wlasits Gyula utcai iskolában tartották istentiszteletüket mint a református gyülekezet is. A templom építéséhez az akkor még kis létszámú gyülekezet 12 500 pengőt kapott, a többi pénzt a gyülekezet adta össze, majd sok társadalmi munkát végzett. Hogy helyileg hol legyen, sorsolás döntötte el, így áll ma az evangélikus és a református templom egymás mellett. A templom gyorsan épült, ma is példa lehetne ennek a rövid határidőnek a teljesítése. 1932 júniusában kezdtek hozzá és még ez év decemberében templomot szenteltek. Még kb. két hónappal előbb is készült el, mert hiszen a templomot be is kellett rendezni. Hálateljes szívvel kell megemlékeznünk az építészről, aki betegsége miatt csak gépkocsival közlekedett és tudta az építkezést vezetni, majd korai halála — 33 év — megakadályozta abban, hogy művében gyönyörködni tudjon. Édesapja fejezte be a munkát. Gyermeke akkor még csak 9 éves volt. Édesapja helyett csak őt tudtuk meghívni jelen ünnepségünkre. Szeretettel gondolunk azokra a társadalmi munkásokra is, akik anyagi ellenszolgáltatás nélkül végezték a festési munkálatokat, és jelenleg a jubileumon már nem tudtak részt venni. Az akkori egyházi felettesek egy fiatal, agilis lekészre (Salfer Károlyra, később Sokoray Károlyra) bízta a munkálatok megszervezését és ő lett az évtizedek során e templom nagyon lelkes, és melegszívű lelkipásztora. Hogy ma élő és ható gyülekezet vagyunk, ezt elsősorban neki köszönhetjük. Megalakult az első presbitérium is. Sokan régi ismerős nevekkel találkoztunk a megemlékezés során. Szinte ott láttuk őket ülni a padokban, a megszokott helyükön gyermekeikkel, családjukkal. Ma már csak egy élő tagja van, „Feri bácsi”, aki — előrehaladott kora miatt leánya kíséretében jött el, hogy velünk együtt ünnepeljen, és emlékezzen. Könnyesek voltak a szemek, mert Öt is láttuk fiatalon: és ma betegen, nagyon megöregedve. Csak két éve vonult visz- sza a gyülekezet aktív életétől. ötven évvel ezelőtt a templomszentelés délutánján egy akkori fiatal párt is esketett a lelkész, akik Istennek hála, mindketten ma is élnek és ünnepük a gyülekezet és a szűk családjuk köré— SZÜLETÉS. Nagy Gábor gépészmérnöknek és feleségének, sz. Káveczky Évának 1982. augusztus 27-én, Miskolcon második gyermekük született. Neve: BALÁZS. A kisgyermeket, aki dr. Nagy Gyula püspök második unokája, február 5-én Miskolcon dr. Nagy Gyula püspök keresztelte meg. „Őrizz meg engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába.” — HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ Id. Zavanyi József és felesége, sz. Smajda Mária, a kölesei gyülekezet tagjai február 12-én ünnepelték házasságkötésük 50. évfordulóját. Köszöntésükre az ország minden részéből összegyűlt a 46 főre növekedett család: kilenc gyermek, húsz unoka és három dédunoka. A családi együttlétre meghívást kapott — családjával együtt — a gyülekezet lelkésze is, aki ebben a nagy családban már huszonnégy családi eseménynél szolgálhatott. Február 13-án, vasárnap a jubiláló házaspár szeretteivel együtt a gyülekezeti istentiszteleten adott hálát Isten megtartó, csodálatos szeretetéért. „Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk!” — HALÁLOZÁS. Ruttkay Miklian Géza ny. lelkész életének 78. évében elhunyt. Temetése március 7-én délután fél 2 órakor lesz a Farkasréti temetőben. templom” jubileuma ben a házassági évfordulójukat. Megható pillanat volt a lelki- pásztor özvegyének Sokoray Ká- rolynénak üdvözlése, aki gyermekei és unokája társaságában jött el, hogy emlékezzen. A régi „templomépítőknek” a ma gyülekezete virágcsokorral kedveskedett. Emelte az ünnep szépségét az énekkarunk szereplése. Majd a „Kövek zsoltára” Reményi Sándor költeménye hangzott el Jóházi Béláné tolmácsolásában. A templom önmagában egy épület merev tégláival, égbe meredő betonoszlopaival. Az élő és ható gyülekezet teszi templommá, akik oda járnak közösen énekelni, imádkozni és igét hallgatni, amit a templomon kívülre is magukkal visznek, munkájukkal, viselkedésükkel, jócselekedeteikkel, élve meg a hétköznapok istentiszteletét. A jubileum ünnepi alkalma erre segítse az elődök példáján is felbuzdulva a ma gyülekezetét. Ha elindul a vonat Egyszer, régen így hallottam: ülj be egy vonatba, s megmondom, melyik országban vagy. Amióta a benzint alig lehet megfizetni, egyre gyakrabban veszem igénybe a vasutat, a magyar állam legnagyobb üzemét. Ha tehetem, gyorssal utazom, mégiscsak hamarabb érek célhoz. Bár, ki tudja? A MÁV szeszélyes intézmény, pontossága régtől fogva nem erénye. Tényleg érthetetlen, vagy legalábbis nehezen lehet elfogadható érvet találni ahhoz, hogy egy-kétszáz kilométer hosszúságú úton, miért késik következetesen súlyos tíz perceket a vonat. Ha nincs vasúti szerencsétlenség, hófúvás, szimpla sínpár, stb..., ki érti a késés okát? Mert ha ezek előfordulnak, jószándékkal erre is, arra is magyarázatot találunk. A minap Békéscsabáról a hajnali expresszel jöttem. Tulajdonképpen a hosszú úton semmi probléma nem adódott. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, sehol egy árva hófolt sem akadt. Mégis egyikmásik szemafort csak késéssel állították zöldre. És miért ne? Azt a „kis” energiaveszteséget, amelyet a lassítás idéz elő, igazán nem fogják vörös ceruzával a MÁV rovására írni. De Budapest előtt végképp felborult a menet rendje. Titkos kezek — tán az ellenségé, mondtuk volna a személyi kultusz éveiben — beavatkoztak a csabai expressz sorsába. Vesztegeltünk. A vonat a gumigyár előtti hasadékban, mi utasok a folyosók végén, a csarnok előtt pár száz méterrel. Igaz, csak megbocsátható húsz percig. De miért? Ok? Nincsen. Magyarázat? Nincs. Topogtunk és értetlenkedtünk. Egyesek lekésték emiatt a Keletiből vagy más pályaudvarról tovább induló vonatukat, mások egyszerűen azon bosz- szankodtak, ha már ilyen korán indultak dolguk elvégzésére, miért raboskodnak a gumigyár előtt húsz percig. De akadt, aki leszállás közben hálálkodott: „hál’ Istennek, csak húsz percet késtünk”. (Ezek a sokat utazók, akik nagyobb késésekre vannak berendezkedve.) Nekem azonnal Einstein jutott eszembe, milyen relatív minden, így azután megbékélve a sorsommal, a tehetetlenség érzetével, bosz- szankodva és hálistenkedve kászálódtunk le az expresszről. Nagy dolog az utazás! Biztonságos, kényelmes. Legalábbis így reklámozza magát a MÁV. Bár reklám nélkül is egyre többen szorulunk rá, éspedig azzal a jó érzéssel, hogy most már eleget teszünk állampolgári kötelességünknek, tisztességesen megfizetjük az utazás költségeit. Éppen ezért jogosaknak vélünk apróbb-nagyobb kérdéseket. Az említett expressz, amely élményeim gazdája volt, hely jegyes. Tetszenek tudni, egy kicsinyke biléta biztosít 12 forintért egy helyet számomra a vonaton. És ez a jegy kötelez is engem arra, hogy egy megfelelő számú vagon megfelelő számú ülőhelyére üljek. A vagon újszerűén hatott, (csak ablakain nem lehetett kilátni, annyira mocskos volt mindegyik), de ami kellemetlenebb, dermesztő hideg uralkodott benne. Hiába kapcsoltuk maximumra a fűtést, hat utasnak kellett bokáznia és télikabátját magára teríteni. Csak Szolnok után esett meg a szíve kalauzunknak és felkínált egy meleg szakaszt, a mienktől a harmadikat. Kinek a dolga ellenőrizni a fűtést, s ha rossz, megjavítani? Nyilván nem az utasnak, akit a reklámok csalogatnak biztonságos, kényelmes útra és akik leszurkolják a viteldíjat, meg a helyjegy árát. Kinek a dolga az ablakok tisztítása vagy letörölni az ízléses, de ragacsos és poros műanyag huzatú üléseket? (Ruházatom kímélése végett, magam tettem meg.) Tán ezt sem kellene az utazó társadalomra hárítani. S közben gondolkodtam. A MÁV, az ország legnagyobb üzeme, olajozott gépezet, az állam vérkeringésének nélkülözhetetlen intézménye, mennyi „apróságoknak” látszó dologgal provokálja a közhangulatot. Vágy talán ezek nem is olyan apróságok? R. P. .. nem megy ez így ” Dokumentum film: A pártfogolt Makacs ember ifj. Schiffer Pál. Évtizede választott témáját nem hagyja, nem életpályákon keresztül társadalmi hátteret világít meg. De túl a személyesen jelenséget ábrázol. Az érvényesülés vagy a leszakadás, az egyenlő esély vagy a hátrányos helyzet jelenségét. AMIKOR VALÓJÁBAN EZ A FILM ELKEZDŐDÖTT, még csak az 1970-es esztendőt írtuk. A hátrányos helyzet, az ingázás, a faluról, elköltözés, az inger- szegény környezetből való kitörni vágyás, az ipar megélhetést adó — de egyben kényszerítő — csábítása, témaként mind jelen volt a Fekete vonatban, a rendező 1970-es filmjében. TÍZ ESZTENDŐT LÉPTÜNK MOST IDŐBEN. Az akkori ingázó apa gyermekével, a tizenhétesztendős Janival a börtönben találkozunk. Kisebb nagyobb lo- pásokért-betörésekért ült. Ideje letelt, most szabadul. Visszatér falujába. A bíróság pártfogó gondjaira — felügyeletére bízza. így követi őt, észrevétlenül a film kamerája. Figyeli, amikor telítve van lelkesedéssel, az újrakezdés szándékával, szép-homályos elképzelésekkel, tervekkel. Követi akkor is, amikor tétovaságát mnem tudómmal” leplezi, amikor nekikezdés, budapesti munkahely, beiskolázási lehetőség, munkásszálló, majd lézengés, tanácstalanság, kudarc, kiábrándultság, egyedüllét után újra visszatér a szegényes, nyomasztó, de valahol mégiscsak megnyugvást, otthont adó környezetébe. A KÖR BEZÁRULT. „Nem megy ez így” A hátrányos helyzet feloldhatatlan? Talán így lehetne a dokomentumfilm végső kicsengését, kérdését megfogalmaz, ni. Hol van, tehát a hiba? Egy olyan szinte évszázados elmaradottság súlyát cipelő réteg jelenik meg, amelyik nem találja helyét. Vágyakkal él, próbálkozik. Társadalmi ügy szoktuk mondani. No meg, hogy mindannyian felelősek vagyunk. De hát ők maguk sem tudják sokszor önmaguknak sem elmondani, hogy mit akarnak. Valamit másként mint az ősök. A film láttán érezzük, kevés a jóakarat. Holott jelen van a társadalom intézményrendszere is és a legjobb tudása szerint végzi munkáját. Mégis a megértésben, életfelfogásban, lehetőségekben nagy a különbség. Mintha Kitka Jancsi, a „főszereplő” saját csapdájába zuhanna, önnön — számára megfontolhatatlan — korlátaiba ütközne. Egyre jobban magasodó falakba. A film. számos képsorát végig kellene gondolnunk. Miért van az, hogy egy alapjában jó intézményrendszer — a pártfogó vagy a munkásszállás és annak vezetősége — minden igyekezetén túl sem tudja azt a meghitt emberi melegséget adni, amire oly égetően szüksége lenne a Kitka Jánosoknak. Az a tényező látszik hiányozni, ami otthonossá teheti az otthontalanok életét, környezetét is. Enélkül va. lóban szűkül a világ, beszűkül maga az élet is. Marad a pótcselekvés, az emberi együttérzés, az összetartozás, a szolidaritás látványos otthona, azon világa, amit a koncertképsorokban ábrázol a film. Az operatőr dicséretes, sablonok nélküli munkáját nem csökkenti, hogy mintha túlságosan is elidőzne az előbb említett képsoroknál. A FILM LEGNAGYOBB ERÉNYE, hogy úgy regisztrálja a történéseket, eseményeket a „szereplő” Kitka János életét, hogy közben a kamera türelmesen a háttérben marad. Nem avatkozik közbe. Reánk bízza a vélemény alkotást. Ez a módszer segíti azok érzelmeit, erőfeszítéseit, vágyait megismerni, akiket egyszerűn csak hátrányos helyzetűeknek szoktunk nevezni. Ez már önmagában sem kevés. Ezt vallja, a rendező is. — Érdeklődésünk látszögéböl mintha kiesett volna az a jelentős réteg, amely két vagy több életforma között tántorogva, a körülmények és vágyak szorításában keresi helyét a világban. És nehezen találja... Tudunk-e segíteni nekik? És ha igen, ha megvan a szándék a segítésre, akkor mivel tudunk segíteni e réteg tagjainak? Egyre inkább azt gondolom, hogy nem annyira a társadalomhoz szóló felhívásokkal, sokkoló helyzetleírásokkal — mondjuk, azoknak a fiatal embereknek, akikkel az elmúlt hónapokban találkoztam —, hanem inkább azzal, ha nekik, meg a hozzájuk hasonló helyzetekben élőknek segítünk abban, hogy saját körülményeiket, helyzetüket, lehetőségeiket és önmagukat jobban megismerjék. L. L.
