Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-09-18 / 38. szám

* Két kő tábla a Balaton partján Országos ifjúsági konferenciák Gyenesdiáson Ezen a nyáron ötször vált han­gossá a gyenesdiási Kapernaum épülete. Ennyiszer vehették birto­kukba a házat az ifjúsági konfe­renciák résztvevői. Az üdülőtől pár méterre elhelyezkedő szeretetott­hon idős lakói már úgy megszok­ták az egymást váltó fiatalok moz­gását, hogy az utolsó konferencia záró napján egyikük megjegyezte: „Holnap már hiába ülünk ki a pa­dokra. Nem hallhatjuk a szép énekeket és nem gyönyörködhe­tünk ezekben a szép gyermekek­ben”. Ebben az egyszerű, meleg mondatban sokat jelentő tarta­lom rejlik. Nemcsak a fiatalok érezték jól magukat ezekben a he­tekben, hanem azok is, akik kö­rülöttük voltak. Egy konferencia igazi sikere és eredménye sohasem a konferencia napjain és falain be­lül mérhető le igazán. Sokkal in­kább ott, hogy akik között élünk, azok mennyivel több szeretetet, reimet és törődést kapnak majd tőlünk. Beszámoló lettem”. Egy érettségi előtt álló fiú: „Erős pozitív töltést viszek magammal erről a hétről az isko­lakezdésre.” Egy. 17 éves lány: „Nagyon jó volt ilyen baráti lég­körben megbeszélni sok izgalmas kérdést. Nálunk otthon, _ sajnos, nincs ifjúsági óra. Szeretném, ha ezután lenne. Nagy kedvet érzek a megszervezéséhez.” Lehetetlen volna mindazt leír­ni, amit ki-ki magával vitt ezek­ről az alkalmakról. Egy azonban biztosan általánosítható: sokan indítást és lelkesedést visznek ma­gukkal a helyi gyülekezeti élet és szolgálat irányába. Sokaknak át kellene gondolniuk azt, hogy egy konferencia a fiatalok' számára nem csupán hat napig tart a Ba­laton partján, hanem életre szóló tervek és elhatározások születésé­nek alkalma lehet. Ezt azonban gondos lelkipásztori -munkának kell kísérnie, építenie és erősíte­nie. így fogadja minden gyüleke­zet érdeklődéssel és szeretettel Gyenesről hazatért fiataljait! Köszönet Ebben az évben az öt konfe­rencián közel háromszáz fiatal vehetett részt. Együtt adhattunk hálát Istennek azért, hogy ilyen gazdag ajándékot ad át nekünk. Külön köszönetét szeretnénk mondani azoknak a vezetőinknek, akik lehetővé tették, hogy egyhá­zunk legszebb intézményében öt hetet fiatalok tölthettek ebben az esztendőben. Szeretnénk megkö­szönni a Kapernaum dolgozóinak, vezetőjének, Szabó Ferencnének a türelmet és a sok többletmunkát, amelyet vállaltak ebben az idő­ben. Ugyanígy gondolunk Szirmai Zoltán lelkészre, aki felelős és testvéri szeretettel irányította a tizenöt fős, fiatal lelkészekből ál­ló munkacsoportot. A legméltóbb köszönet azonban mégis az lenne, ha mindazok, akik részt vettek ezeken az alkalma­kon, őszintébb hittel, becsülete­sebb élettel és nagyobb felelősség­gel élnének egyházunkban és ha­zánkban. Szabó Lajos SZORB EGYHÁZI NAPOK Két kőtáblára rótt betűket igye­keztünk elolvasni öt héten át. A konferenciák fő témája a Tízpa­rancsolat volt. Az együtt töltött napok mottója pedig a lutheri ma­gyarázat kezdő mondata: „Istent mnidennél jobban féljük és sze- szeressük, benne bízzunk!” Na­ponként hangzottak az előadások a kiválasztott parancsolatokról. A délelőtt hallottakat próbáltuk ak­tualizálni a délutáni megbeszélé­seken. Gyorsan megtanulta min­denki, hogy nem lehet a paran­csolatok között rangsort felállíta­ni, hiszen izgalmas területeket érint valamennyi. Nagyon sok, szinte befejezh.etetlen beszélgetés forrása lett a szülők tiszteletével, felsőbbségnek való engedelmes­séggel, valamint a nemek egymás közötti kapcsolatával foglalkozó parancsolat. Hallgatók és előadók nagy örömére az egyik konferen­cián vendég is bekapcsolódott a beszélgetésbe, dr. Prőhle Károly professzor, tanulmányi főigazgató. Személyes vallomása mély benyo­mást tett a fiatalokra: Fontos szerepet kapott a konfe­rencián Fabiny Tamás beszámoló­ja az EVT hatodik nagygyűlésé­ről. Itt érződött igazán, hogy mennyire keveset tudunk a világ egyházainak közös erőfeszítéséről, a békéért és biztonságért folytatott küzdelemben. Kiemelkedő élmény­ként vitték haza a résztvevők a diaképek és a beszámoló hiteles vallomását. Hasonló nagy érdek­lődés kísérte a fiatalok részéről a Luther-évvel kapcsolatos témákat és a jövő évi LVSZ-nagygyűléssel kapcsolatos feladatokról és lehe­tőségekről szóló előadásokat. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt az érzékelhető felelős­séget, amely sok fiatalt jellemez saját gyülekezete irányában. Ta­lálkoztunk az ország legkülönbö­zőbb tájairól érkezett, sok-sok fia­tallal, akik őszinte érdeklődéssel kísérik és segíteni szeretnék leiké' szűk munkáját. Figyelnünk költ rájuk, lelkészeknek is, gyülekeze­teknek is! Megható lezárása volt vala­mennyi konferenciának a tábor­tűz, az ott elhangzó igehirdetés, valamint a záró istentisztelet úr­vacsoraosztása. Azután indultak a vonatok és az autók, Bármennyire jól éreztük magunkat, most min­denkinek indulnia kell haza, arra a területre, ahol igazán vizsgázik majd a konferencián oly sokszor elhangzott parancsolatok maga­tartása, szeretete, a hétköznapi munka és a család, a társadalmi élet helyzeteiben. Folytatás Sok értékelő vallomásból, ame­lyet a résztvevők írtak meg, csak néhány nagyon tanulságosat sze­retnék kiemelni. Ipari tanuló fia­tal írja: .......egyszer szó esett ar­ró l, hogy sok fiatal cél nélkül él. Én is ilyen voltam. De most már tudom az életem értelmét, célját.” Egy másik vélemény:' „Eddig a beszélgetésekbe bele se mertem szólni. Most egy kicsit bátrabb A Német Demokratikus Köz­társaság egyetlen nemzetiségé­nek, a szorboknak evangélikusai a Luther-évforduló jegyében tar­tották meg a szokásos egyházi napjaikat. Az igehirdetések és a reformátort méltató előadások mellett a résztvevők megemlé­keztek a kis szorb nemzetiség őseiről, annak kiemelkedő evan­gélikus személyiségeiről is. E megemlékezés keretében a baut- zeni Mihály-templomban egy emléktáblát avattak fel, amely­nek felirata: „Azoknak, akik hű­ségesen fáradoztak Isten igéjé­nek szorb nyelven való terjesz­téséért. Az evangélikus szorbok az 1983-as Luther-évben.” (ena) Isten közelségének jele Lk 7,11—17 ÉLETÜNK SZOMORÜ KÍSÉRŐJE A HALÁL. Nem győzünk ele­get gondolni rá, mégis amikor életközeibe kerül, akkor érinthetet­len témává, említhetetlen tabuvá válik. A betegágy mellett emlí­teni is tilos. Még akkor is, ha nyilvánvalóan nincs messze. Pedig az élet azt mutatja, hogy ha nem is akarunk foglalkozni saját életünk megszűnésének tényével, mégis minden egyes elröppenő perccel közelebb kerülünk földi életünk végéhez. Amíg pedig odá­ig eljutunk, sokszor részt kell vennünk rokonok, barátok, közeli, vagy távoli szeretteink temetési menetében is. A halál tényét nem lehet egyszerű legyintéssel, vagy valami bonyolult életbölcsélettél elintézni. Minden esetben fájdalmas dolog közelről érezni a gyászt. Akár hosszú súlyos megpróbáltatás után csendesen nyugszik meg valaki, akár egy roSsz pillanat felfoghatatlan hirtelenségével kell eltávoz­nia, akár sok évtizedre visszatekintő örömteli családi és hivatali élet befejezésképpen, akár elborult, fáradt lélekkel lép ki a földi élet keretei közül, mindenképp gyötrődést jelent a hozzá közel ál­lók, az őt szeretők számára. Keserűbb azonban a könny, kiáltóbb a gyász, amikor olyantól kell búcsút vennünk,, aki még alig indult el az élet vándorútján. GYAKRAN VESZÜNK RÉSZT ABBAN A MENETBEN, amelyik igénk szerint Nain városából tartott kifelé. Bármilyen széles kör­höz szól is ez az igehirdetés, nem hallgathatom el azt a személyes élményemet, ami a lekészi szolgálat münkaterületén legelső benyo­másként nehezedett rám. Jelenlegi szolgálati helyemre, Vönöckre egy őszi estén, 7 óra tájban érkeztem meg. A presbiterek már vár­tak, vidáman költöztem be új lakhelyemre, mikor látogatók érkez­tek szomorú hírrel. Egy 16 éves kislány kiesett a vonatból és kór­házba került. Így meg kellett tanulnom nem fokozatosan, hanem azonnal belemélyedni a lelkészi munkába és az emberekkel való együttérzésbe. A kislány néhány nap múlva meghalt. Temetésén, mintegy hatszáz ember volt jelen. Ez és a többi temetési menet ha­sonlít annak az özvegyasszonynak a temetési menetéhez, aki Nain városából tartott kifelé. Nagy sokaság követte és ő, mint aki a gyászt szívén hordozta, talán észre sem vette azokat, akik szembe jöttek vele. Pedig volt ott valaki, akinek nagy üzenete volt számára. „NE SlRJ” — hangzott a szembejövő Jézus ajkáról. Az elkerül­hetetlen, a visszavonhatatlan halál menetébe belekiáltott ez az ide­genül hangzó kijelentés. Ml is sokszor mondjuk egymásnak ezt a szót, de Jézustól mégis másként hangzik. Ebben a rövid felszólítás­ban az Ür hangja szólal meg ma is. Csakis azok számára jelenthet ez a szó valamit, akik tudják, hogy a szembejövő Jézus táborában igazi vigasztalás van. Az élet igéje. Ha Jézus nem támadt volna fel a halálból, akkor bizony nem sok értelme lenne ennek a bibliai tör­ténetnek. Mivel azonban ez a feltámasztási esemény Jézusnak a fel­támadására is utal, az egész világ minden temetési menete számá­ra van üzenete. Kérdés, hogy meghalljuk-e azt a szót, amelyiknek van hatalma elűzni a gyászt' a kilátás^E^ságojü, Kérdés, hogy fel­ismerjük-e azt, aki szól, meglátjuk-e bégne^ag,emberiség üdvözí­tőjét, aki napjainkban az igén keresztül közelíti meg azokat, akik rászorulnak az ő vigasztalására. ISTEN KÖNYÖRÜLETESSÉGÉN LEHET TÁJÉKOZÓDNI még a gyász perceiben is. Vissza lehet találni az életből kifelé vezető út­ról az életbe vezető útra, az émbervilágba, ahol Isten mindenkinek megadja a maga értékes helyét. Van értelme Jézuson keresztül az életet igenlő mennyéi Atyához imádkozni, aki gyakran szembejön az élet országútján haladó emberrel. Értékes üzenetet hoz, értékes ajándékot ad: a feltámadás erejével újjáteremti a kapcsolatainkat, felodja a mindent megemésztő, gyötrelmes gyászt, megmutatja a ki­utat az alkotó élet felé. A HALÁL VISSZAVONHATATLAN TÉNY. Isten hatalma a ha­lál felett visszavonhatatlan hatalom. A könyörületesség földi éle­ten túlmutató hatalma, amely nem az elmúlás jegyében, hanem a további élet jegyében vonja magához a könnyes szemű gyászolókat. Megtört szívvel is meg lehet hallani Jézus szavát: ne sírj! Szeret­teinktől búcsút véve is lehet bízni annak az Istennek a hatalmá­ban, aki a földi kereteken túl a halálból az életre visz. Zügn Tamás Imádkozzunk! Szerető Mennyei Atyánk! Szól hozzánk a szavad egész életünkben és szól hozzánk akkor is, amikor rnindent kilátástalannak látunk. Ké­rünk, szavad teremtsen bennünk értő szivet, hogy ne nehezedjék el értelmünk az élet megpróbáltatásai között. Egyedül Te vagy a mi erős várunk, gondozónk és megszentelünk! Hálát adunk mindazért, ami bennünket körülvesz. Könnyítsd a terhet, adj új feladatot, en­gedd, hogy felebarátainkon keresztül megújult élettel szolgáljunk Téged és egykor eljussunk a Te dicsőséged meglátására! Ámen. TRAJTLER GÁBOR KONCERTÜTJA certet ad a Bach összes orgo­naműveit megszólaltató Frank­furti Orgonapokon is, az evan­gélikus Szentlélek templomban. Trajtler Gábor orgonaművész szeptember elsején koncertútra indult a Német Szövetségi Köz­társaságba. Többek között kon­Lutlier énekei éiiekeskönyvünkben Ez a szent tízparancsolat 433. Luther énekei eleinte lapokon jelentek meg. Ezeket vásárokon és piacokon árulták. Az árus rög­tön el is énekelte a vevőnek az új éneket. Később aztán, 1524- ben, maga Luther adta kézbe el­ső énekeskönyvét. Luthert, meg­előzően az énekeskönyveket álta­lában csak a, papok és az ének­karok használták. Ezért volt új­donság, hogy Luther első énekes­könyvét a gyülekezetnek szánta. És nemcsak istentiszteleti célra, hanem otthoni használatra is, hogy ezáltal is neveljen, tanítson. Tudunk arról is, hogy külön cél­ja volt ezzel, a parancsolatokról írott énekével is. Wittenbergben előírta például azt, hogy az if­júsági istentiszteleteken ■ a- fiata­loknak mindig ezt az éneket kel­lett énekelniük a prédikáció előtt. Feltehetően tehát, -kifejezetten pedagógiai célzattal dolgozta fel gyülekezeti ének formájában a tízparancsolatot is. Valóban elég csak ;-egyszer el­énekelni ezt az éneket,, már át is ismételtük azt, amit valamikor a konfirmációra készülve Luther Kis Kátéja alpján már meg­tanultunk. Mert Luther ebben az énekben, minden egyes paran­csolathoz magyarázatot is fűz. De ismereteink felfrissítésén túl, tük­röt is tart elénk. Ahogy az úr­vacsorára készülve, a gyónás előtt is meghallgatjuk lelkészünk szájából a tízparancsolatot. Ami akkor önvizsgálatra késztet. Egy lehetőség arra, hogy számba ve­gyük, miben vétettünk Isten aka­rata ellen. ................. AHOGYAN LUTHER SZÜK­SÉGESNEK ÉS ELENGEDHE­TETLENNEK TARTOTTA a tíz- parancsolat ismeretét minden gyülekezeti tag számára, úgy ne­künk is fontos gyakran végig­gondolni. Nem szabad úgy ke­zelni, mint egy régi törvénygyűj­teményt, amiről lefújjuk néha a port. Gyülekezetünkben az el­múlt évben, bibliaórák során vet­tük végig a parancsolatokat. S a beszélgetések során mindig új­ra és újra meg kellett állapíta­nunk, mennyire fontos ma is ének minden keresztyénnek ehhez tar­tania magát. S megláttuk azt is, mennyire korszerű és aktuális ma Luther magyarázata. Hiszen az ember a bűn kérdésében valójá­ban nem változik. Okosabb, kép­zettebb lesz, de ennek eredmé­nyeként legfeljebb rafináltabban és hatásosabban öl, vagy kifino­multabb módszerekkel veszi el másét. ÉS ÉSZRE KELLETT VEN­NÜNK AZT IS, hogy szinte nincs is parancsolat, ami ellen ne vét­keznénk naponta. Ha felületesen hallgatjuk végig a parancsolato­kat, nem nagyon akadunk el ben­nük, De ha magunkra vonatkoz­tatva, figyelmesen gondoljuk vé­gig — például Luther magyará­zatait felhasználva —, bizony be kell ismernünk, hogy nem állha­tunk meg büszkén, egyenes de­rékkal Isten előtt. „A parancso­latok megtanítják az embert fel­ismerni betegségét, mit tehet és mit nem tehet meg, mit enged­het meg és mit nem engedhet meg. Így ismeri meg magát az ember bűnösnek és gonosznak” — írja Luther. EZEN AZ ÜTŐN HALADVA juthatunk el Jézus Krisztushoz is. Mert aki „bűnösnek és go­nosznak” látja magát Isten előtt, rá kell, hogy jöjjön arra, már csak a kegyelem segíthet rajta. Mert önerőből, a legszilárdabb elhatározással sem tudjuk meg­tartani azt, amit Isten elénk ál­lított. Ha csak magunkra kelle­ne hagyatkoznunk, elvesznénk. De Isten tudja ezt, és éppen ezért adta nekünk a Megváltót, hogy segítségével mégis elnyerjük a bocsánatot. Betartani a paran­csolatokat nem tudjuk. És ez a parancsolatoknak Istentől ren­delt szerepe életünkben: elsegí­tenek bennünket Krisztushoz. A törvény így lesz „Krisztushoz ve­zető tanítómesterünk”. Megtanít, hogy elfogadjuk a kegyelmet, Is­ten megbocsátó, mindent elfelej­tő szeretetét. Nincs más lehető­ségünk. Lupták György A KÖZÖS ÖRÖKSÉG MEGERŐSÍTÉSE A híres zürichi Grossmünster catedrális, ahol a svájci refor- -náció elkezdődött Zwingli ha­msára, csak néhány méternyire 'ekszik a Limmat-tól, ahol több inabaptistát vízbe fojtottak a re- lormáció korai éveiben, mert nás nézetet vallottak a kereszt­iégről, az egyház természetéről is a felsőbbség szerepéről. Ép­pen ezért választották ezt a he- yet közös úrvacsorái istentiszte- etükhöz a háromféle hitvallás- loz tartozó hívők képviselői. Az istentiszteleten baptista •észről jelen volt dr. Claus Meis­ter professzor, a rüschlikoni sze- ninárium képviseletében, Ernst 3inder lelkész, a Svájci Baptista Jnió elnöke és Ilse és Emanuel Vieser lelkészek, a rüschlikoni baptista gyülekezet lelkipászto­rai. A Berni Egyetem teológiai fa­kultásának egyik professzora, dr. Lukas Vischer kijelentette: „Ez az úrvacsorái istentisztelet közös örökségünk megerősítése volt; megmutatta, hogy a reformátu­sok, a baptisták és a mennoni- ták, ma is fennálló különböző­ségeik ellenére, ami különösen a keresztségről vallott nézetükben mutatkozik meg, és annak elle­nére, hogy fájdalmasan emlékez­nek a félreértésekre és üldözte­tésekre, közösen gyökereznek a reformációban; aláhúzza e gyü­lekezeteknek azt az akaratát, hogy különbségeiket alárendeljék közös missziói elhivatásuknak.” (EBPS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents