Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-23 / 4. szám

Megemlékezés dr. Deák Jánosról 1883—1961 „Fogj na ura kához! Az IJr legyen veled” Lelkésziktatás a surdi gyülekezetben REGÉNYES MÜLTRA TE­SZÁZ ÉVE SZÜLETETT, ides­tova huszonkét éve már, hogy el­távozott közülünk, de mi, volt ta­nítványai — egy-egy ismerős szó vagy kifejezés hallatán -— újra meg újra magunk előtt látjuk a katedrán, és halljuk jellegzetes gömöri tájszólását, mindig lelkes, indulattól átfűtött szavait. Ami­kor a mi nemzedékünk megis­merte, már idős, tekintélyes pro­fesszor volt, hiszen közel negyven éve tartott előadásokat Eperjesen, Budapesten és Sopronban az „Ótestámentumről” azoknak, akik a lelkészi szolgálatra készültek. Teológiai tanári, tudományos munkája, közegyházi szolgálata megérdemel egy részletesebb elő­adást és tanulmányt. Itt most hadd adjon számot személyes em­lékeiről a volt tanítvány és késői utód. „A teológus legfontosabb fela­data, hogy alaposan megismerje a Bibliát,, — ez volt az első mon­dat, amit tőle hallottunk a legelső órán. Azt tartotta, hogy évenként egyszer végig kell olvasni a Bib­liát annak, aki lelkész akar lenni; és ez nem is lehetetlen, hiszen csak három oldalt kell elolvasni belőle naponta. Mi, bibliás, hívő fiatalok először meghökkentünk erre a gondolatra: folyamatosan elolvasni a Bibliát, mint akármi­lyen más könyvet? Aztán mégis arra kellett gondolnunk, hogy egy idős, tapasztalt keresztyén ember bíztat erre minket, meg kellene próbálnunk. S aki megpróbálta, az előtt egy egészen új, gazdag világ tárult ki, azt rabul ejtette a Biblia világa. Ö maga is sokat segített ebben. Minden óráját úgy kezdte, hogy néhány verset elolvasott az aznapra eső oldalakról. Meg azután: a legteljesebb szigorúság­gal megkövetelte a vizsgákon, hogy ismerjük a Bibliát. Az ilyen alapos bibliaismeret áldásait va­lójában csak jóval később tapasz­talhattuk meg, a lelkészi szolgálat során. De már a felkészülés ide­jén is kiderült, milyen sok előnye van a jó bibliaismeretnek. ELŐADÁSAIBAN mindig a gyakorlati keresztyén életet, a gyülekezet. életét és a gyülekezeti szolgálatot tartotta szem előtt. Nem egyszer volt az írásmagya­rázati óráinak prédikáció- vagy bibliaóra-jellege. De hogy milyen tudás, az ószövetség-tudomány- nak milyen ismerete volt emögött, az akkor derült ki, ha olykor — diákcsínyből, időhúzási szándék­kal is — egy-egy részletkérdést tettünk fel neki. Ilyenkor tudtuk meg, mennyire ismerte a század- forduló és az utána következő évtizedek kutatásainak jelentős eredményeit, és hogy nem tétle­nül töltötte el ösztöndíjas éveit Bázelban és Halléban. Deák János professzornak je­lentős része volt az új magyar bibliafordítás munkájában is, amelyben kezdettől, 1948-tól 1961- ig, haláláig tevékenyen vett részt. Szorgalmas munkájának nyomait őrzik a bibliafordítás folyamato­san kiadott próbafüzetei. Arra is volt gondja, hogy ebben a mun­kában a fiatalabbak is részt ve­gyenek; így lett e sorok írója tag­ja a Bibliafordító Bizottságnak, már kezdő segédlelkész korában. A TEOLÓGUSNAPOK RÉSZT­VEVŐI és a fogadó gyülekeze­tek nem mindig gondolnak arra, hogy a teológiai hallgatók és a gyülekezetek ilyen találkozásai­nak kezdeményezője és, tanártár­saival együtt, évtizedeken át ak­tív résztvevője is Deák professzor volt. Hosszú éveken át, egészen 1942-ig ő volt a Teológus Otthon igazgatója, és ebben a tisztségben is sokat fáradozott azon, hogy a hallgatókban tudatosítsa a gyüle­kezeti szolgálat, a lelkészekkel és a gyülekezetek tagjaival való sze­mélyes kapcsolat fontosságát. így jött létre az a ma már nagyon erős kapcsolat a gyülekezetekkel, amely a Teológus Otthon és a Teológiai Akadémia lelki és anya­gi hátterét is biztosítja. NEM MARADHAT KI EBBŐL AZ EMLÉKEZÉSBŐL dr. Deák Jánosnak egy másik szívügye, a gyenesdiási „Kapernaum” sem. Akik ma nyugdíjasként, vagy lel­kész- és ifjúsági konferenciák résztvevőjeként, élvezik az átala­kított, modern épületek szép szo­báit, az árnyas kert csendjét és gyümölcseit, gondoljanak olykor profeszorunkra, aki talán a legtöb­bet tette annak érdekében, hogy legyen a Teológus Otthonnak egy gyümölcsöse, és akinek álma volt, hogy legyen hely azok számára, akik Isten igéje mellett elcsende­sedve évről-évre erősödhetnek a hitben. Az emlékek egyre sokasodnak, de most születésének százéves évfordulója alkalmából talán elég lehet ennyi. Rajta is betelje­sedett kedves zsoltárával emlé­kezzünk rá: „Életünk ideje hetven eszten-i dő. vagy ha több, nyolcvan esz­tendő ... kezünk munkáját tedd maradandóvá!” (Zsolt 90, 10. 17) Muntag Andor KINTHET VISSZA a surdi evan­gélikus eklézsia, hiszen története egészen az 1624-es esztendőig kö­vethető vissza. A vérzivataros idő­ket megélt gyülekezet a környék evangélikusságának egyik cent­ruma volt, lévén artikuláris hely. Az ősi gyülekezet késői utódai most mégsi olyan események tanúi voltak, amilyet az elődök aligha élhettek át. A kezdettől napjainkig több mint húsz lelkész szolgált itt, köztük olyan nagy személyi­ségek, mint Kuzmics István és Tessedik Sámuel, de most történt meg először, hogy női lelkészt, Smidéliuszné Drobina Erzsébetet iktatott be hivatalába népes gyü­lekezet előtt Dubovay Géza es­peres. A Somogy-Zalai egyházmegyé­ben ugyan nem első esetben állt lutherkabátos lelkészi munkatárs az oltár elé, hogy beiktassák, az esemény mégis sok résztvevőt vonzott a környék gyülekeze­teiből. Tizenhat lelkész indult a ha­rangok zúgása közben a zsúfo­lásig megtelt templom felé, köz­tük a beiktatandó lelkész. Az ÜNNEPI ISTENTISZTELE­TEN Dubovay Géza esperes a 17. Zsoltár 8. verse alapján hirdette „Őrizz engem, mint a szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyé­kában.” Aki az ige szolgálatát akarja végezni, nehéz feladatot vállal magára. Gyakran elcsüggedhet, mert úgy érzi, hogy elveszett ügyet szolgál. Már az indulásnál bízza magát Istenre a lelkész, aki úgy őrzi az embert, mint nagy kincset, mint a szeme fényét. Az ember értéke nem önmagában van, hanem abban, hogy Isten értékesnek tartja, hiszen Ö a leg­nagyobb árat fizette értünk — Fiát adta a kereszten. Ez a ga­ranciája annak, hogy Ő megáldja ennek a gyülekezetnek és új lel­készének az életét és szolgálatát. Ezzel a reménységgel kezdődhet a surdi gyülekezet életének új fejezete. Az igehirdetés után került sor a lelkészi beiktatásra. Ennek előzménye volt, hogy két héttel korábban dr. Káldy Zoltán püs­pök az egyházmegyei közgyűlés keretében felavatta a Teológia Akadémiáról lelkészi munkatárs­ként kibocsátott Smidéliuszné Drobina Erzsébet. Az esperes ik­tató kérdésére: „elhatároztad-e, hogy vállalod a surdi egyházköz­ségben a szolgálatot...” határo­zottan csengett a válasz: „elhatá­roztam”. Az eztkövetően átvett meghívólevél ugyanakkor a gyü­lekezet határozott döntését repre­zentálta: elfogadjuk új lelkészünk szolgálatát! AZ ÁLDÓ IGÉK UTÁN az ősi Confirma zendült fel a lelkészek ajkán. Nem először történt, hogy Smidéliuszné Drobina Erzsébet a surdi templom szószékéről az igét hirdette, hiszen már egy hó­napja minden vasárnap ő szol­gált itt. Az Ütmutatóban aznapra kijelölt igét választotta: I Króni­ka 22, 16. Isten csodálatos aján­déka volt ez az ige: „Fogj mun­kához, az Ür legyen veled!” Dávid buzdította egykor így Sa­lamont, hogy építsen szent hajlé­kot Isten templomául. Surdon nem kell templomot építeni, de kell gyülekezetei építeni. Ez a munka sohasem lehet befejezett; mert a gyülekezet Isten élő temp­loma és állandó gondozásra, pász­torolásra szorul. Nem könnyű feladat! „Én Isten felszólítását hallom ki ebből a mondatból — fogj munkához! — az ő kezéből veszem az új gyülekezetei, az új munka- területet”. — vallotta igehirdeté­sében a gyülekezet új lelkésze. AZ ÜNNEPI KÖZGYŰLÉS csa­ládias légkörben folyt le. Először Borsos János surdi felügyelő kö­szöntötte az új lelkészt és köszön­te meg Dubovay Géza esperes szolgálatát. A köszöntést az if­jabb nemzedék folytatta: Döme Mária, Csikós Erzsébet, Vass Márta és Döme Erzsébet egy-egy csokrot nyújtottak át az esperes­nek és új lelkészüknek. Az egyházmegye képviseleté­ben dr. Blázy Árpád egyházme­gyei felügyelő szólt. A közgyűlés legforróbb percei bizonyára azok voltak, amikor a gyülekezet elő­ző lelkésze, dr. Pusztay László. íz új lelkész apósa, Smidéliusz Er­nő és a korábbi felettese. Bencz­úr László szólt á-beiktatotthoz és a gyülekezethez. Köszöntőt mon­dott. a liszói filia képviseletébe: Zakócs József felügyelő is. A község vezetői közül Berk■ József VB titkár, dr. Rimfel Jó­zsef a helyi Népfront Bizottság elnöke és Tóth Istvánná a jelen­létükkel tisztelték meg az ünnepi alkalmat. A közgyűlést követően a surdi- ak nagy vendégszeretetükről tet­tek bizonyságot. A surdi lelkésziktatás mély be­nyomásokat hagyott maga után: egy élő gyülekezet, amely a jö­vőben is élni akar, hallgatva Isten szavára örömmel vállalja a járat­lan utat is. Győri Gábor LUTHER MARTON BÉLYEGEK AZ NDK-BAN A reformátor születésének öt- Köztársaság postája. A bélyege- századik évfordulójára emlékezve ken Luthert különböző életkorá- különleges bélyegsorozatot, biok- ban, korabeli mesterek (Lucas kot és ún. „carte maximumot” Cranach) művei ábrázolják, adott ki a Német Demokratikus az igét: Reformációi ABC Gyermekek A reformáció arról is tud, amiről azóta is sokan megfeledkeztek: a gyermekek kötelezettségéről és felelősségéről. Luther arra hívta fel a figyelmet, hogy a negyedik parancsolat nem csupán szeretetet, hanem tiszteletet is parancsol a szülők iránt. Ezzel az apai és anyai tisztségnek különös méltóságot ad. így ír erről a Nagykátéban: Véssük a fiatalság szívébe, hogy a szülőben Isten helyettesét lássa, és így vélekedjék, legyezi bár szülője alacsony sorsú, szegény, tehetet­len és akadékoskodó, mégis atya és anya, akit Isten adott. Életmód­juk vagy hibáik miatt a köteles tisztelettől nem foszthatok meg. Azért a szülőknek nem a személyét kell nézni, hanem Isten akaratát, aki így parancsolja és rendeli, hogy tiszteljük őket. A szülők iránti tisztelet mindenekelőtt azt jelenti, hogy őket min­dennél drágább kincsnek kell tartanunk. Ebből az is következik, hogy velük illedelmesen beszéljünk, és mindenkor jót tegyünk. Azzal is ki kell mutatnunk a szülők iránti tiszteletünket, hógy kiszolgáljuk, segítjük, gondozzuk őket öregségükben, betegségükben, tehetetlensé­gükben vagy szegénységükben; mipdezt pedig nemcsak szívesen, ha­nem alázatosan és tisztelettel, mintha csak Istennek tennénk. Mert aki tudja, hogy milyen szívvel kell lennünk szüléinkhez, az nem hagyja őket szűkölködni vagy éhezni, hanem maga elé és mellé ül­teti s megosztja velük, amije van s ami tőle telik. „Egyházi gyűjtemények kincsei” Emlékezés egy sikeres kiállításra A TELEVÍZIÓ ELMÜLT ÉVI kultúrá- lis programjait felidézve bizonyára sokan emlékeznek szívesen arra a rendhagyó portréműsorra, amely augusztus 20-án került képernyőre. Rendhagyó volt e mű­sor, mindenekelőtt azért, mivel dr. Dávid Katalin művészettörténész személyében olyan szakember adott betekintést kuta­tási területe — a szakrális művészet — vonzó, sajátos világába, akinek érdeklő­dése kiterjed e sokrétű, szerteágazó téma megannyi ágára, a különböző művészeti korszakokra és műfajokra. Napjainkban, a kutatók mind nagyobb mérvű speciali­zálódásának korában szinte egyedülálló az effajta fogékonyság. Hasonlóan ritka jelenség, főként a hazai művészettörténé­szek körében, ha egyszer szakember elis­mert tudományos munkássága sikeres is­meretterjesztő tevékenységgel párosul. Ez utóbbihoz — különböző képzőművészeti alkotások széles körű népszerűsítéséhez —, újabban mind több lehetőséget nyújt a televízió, amint ezt egyebek mellett az említett portréműsor is példázta. A MAGYARORSZÁGI MŰVÉSZET- TÖRTÉNET megannyi jelentős alkotása a szakrális művészet körébe sorolható; a nemzeti múlt kultúrális örökségének számbavétele tehát, egyebek között, en­nek a gazdag, sokrétű emlékanyagnak a megismerését is jelenti. Olyan műalko­tásokról van itt szó, amelyek nagy több­sége jelenleg il> különböző egyházi gyűj­temények tulajdonában van. Jóllehet ezek számottevő része ma már az egyéni vagy csoportos látogatók számára egyaránt megtekinthető, jelentőségük, művészi kvalitásuk mégis főleg akkor tárul fel előttünk, ha együtt látva e gyűjtemény­nek arányosan összeállított, reprezentatív darabjait, egyidejűleg tanulmányozhatjuk őket. Épp ezt tette lehetővé az a nagysi­kerű kiállítás, amelyet 1979 októbere és 1980 januárja között tekinthettünk meg az Iparművészeti Múzeumban. A televí­zió portréfilmje dr. Dávid Katalin művé­szettörténésszel, mint e kiállítás rendező­jével ismertette meg a nézőket. AMIT A BEVEZETŐ KÉPSOROK — néhány totálkép az impozáns kiállítási térről, majd egy-egy műtárgyegyüttes a különböző tárlókban — felvillantottak, azt a rendező ezúttal részletesen is' kifej­tette, amikor a bemutatott anyag kivá­lasztásának szempontjairól beszélt. S bár ezek, érthetően, az anyag természetéből, jellegéből adódtak, e szempontok érvé­nyesítéséhez a művek beható ismerete, áttekintése mellett nem csekély mérlege­lésre volt szükség. így vált lehetővé, hogy a különböző korokból származó alkotások — a kiállítás hétszáz év emlékanyagát ölelte fel — kellő arányban kerüljenek bemutatásra. Egyúttal azt is sikerült ér­zékelhetővé tenni, hogy az egyes stílus- korszakok miként gazdagították a ma­gyarországi művészet történetét. Ugyan­akkor, ezzel összefüggésben, tekintetbe kellett venni más szempontot is. Elsősor­ban azt, hogy különböző egyházak művé­szetpártoló tevékenysége más-más szere­pet töltött be a magyarországi fejlődés­ben, s ez a szerep koronként változott. Jellemző példaként utalt itt Dávid Kata­lin a barokk művészet hazai meghonoso­dásának kérdésére. E folyamat, mint köz­tudott, nálunk is az ellenreformáció ki­bontakozásával vette kezdetét. A barokk stílus sajátosságai tehát elsősorban a ka­tolikus megrendelésre készült műveken figyelhetők meg. E megállapítás ugyan­akkor könnyen túlzó általánosításra ve­zethet. Erre s az ebből fakadó téves kö­vetkeztetések lehetőségére hívta fel fi­gyelmünket a műsör számos jól megvá­lasztott, „beszédes” mű bemutatásával. Példaként a 17. század végi ötvösművé­szet és fafaragás néhány jeles alkotását említhetjük ezek közül, éspedig a sop­roni, illetve a gyóni evangélikus templom keresztelőtálját, illetve prófétákat ábrá­zoló faszobrait, melyek az egyetemes és a magyar barokk művészet jelentős da­rabjai közé sorolhatók. RÉSZLETESEN KITÉRT A MŰSOR a műtárgyanyag csoportosításának kérdé­sére, amely jól tükrözte a rendezés kon­cepcióját. Eredetinek s igen szerencsés­nek tarthatjuk azt a megoldást, amely nem különítette el egymástól a külön­böző egyházak emlékeit, han cm a stílu­sukban, művészi megmunkálásuk tekin­tetében rokonítható alkotásokat szerves egységet alkotó együttesekben mutatta be. Ily módon a rendezés lehetőséget adott az egykorú művek sokrétű, össze­hasonlító vizsgálatára, s az eltérő formai, képi megoldások árnyalt értelmezésére is. Ezt a tárgyak körültekintő csoporto­sításából adódó lehetőséget azok a mű­sorban eltéingzó, értő, avatott műelemzé­sek váltották valóra, amelyek a hasonló témájú ábrázolásoknak a különböző li­turgiákból fakadó s koronként módosuló jelentéstartalmára derítettek fényt. A KIÁLLÍTÁST KÜLÖNÖSEN jelen­tőssé tette — s átütő sikeréhez is nagy­mértékben hozzájárult —, hogy többségé­ben ritkán látható, részben a szakembe­rek előtt is kevéssé ismert műtárgyakat sorakoztatott fel. A gyakori közelképek­nek és a laikus érdeklődők számára is élvezetes tartalmi-formai elemzéseknek köszönhetően ezek közül számos darab vált emlékezetessé a nézők számára. VALÓSZÍNŰLEG NEHEZEN lenne megállapítható, vajon hányán látták a televíziónak ezt az augusztus 20-i, dél­utáni műsorát (a statisztikák e tekintet­ben nem mindig megbízhatóak). Az azon­ban bizonyos, hogy mindazok, akik vé­gignézték, emlékezetes, maradandó él­ményt szereztek a magyarországi egyházi gyűjtemények műkincseiről, s ennek ré­vén a magyarországi művészettörténet egy sajátos fejezetéről. Szilágyi András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents