Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-21 / 34. szám
,,Konfirmáció'1'’ Pilisen A CÍM ELOLVASÁSA UTÁN könnyen mondhatja valaki: eny- nyire elkéstek az idén Pilisen a konfirmációval? Egyházunk gyakorlata szerint gyermekeink konfirmálása a húsvét utáni időszakban, úgy április hónapban szokott megtörténni. Szokásunk azonban újabban, hogy a konfirmáció szót nemcsak gyermekeink vallástétele ünnepére használjuk. Ha alapjelentésére gondolunk, úgy valóban jogos is, hogy kiterjesszük jelentéstartalmát, hiszen a Szentlélek Üristen konfirmál, erősít meg bennünket az anyaszentegy- házban. Ilyen értelemben hangzott el többször is a pilisi templomban június 12-én, vasárnap délután az ünnepi istentiszteleten és közgyűlésen, melyen a Pestmegyei Evangélikus Egyházmegye gyülekezetei, sokfelől összejött vendégek a pilisi gyülekezet tagjaival együtt töltötték meg a templomot. Az egyházmegye gyülekezetei teljes egyhangúsággal újabb hat évre esperesüknek választották Keveházi László pilisi lelkészt, az egyházmegye új felügyelőjéül pedig Ponicsán Gyula alberti presbitert. Az új egyházmegyei felügyelő beiktatása és az esperes hivatalában való megerősítése volt célja az ünnepi istentiszteletnek és közgyűlésnek. síkért való élet, szolgálat a másik ember felé. Egész egyházunkban benne élni, vállalni döntéseit és hiteles bizonyságot adni gyülekezeti életünkről. Erre nagyon kell készülnünk a nagygyűlés előtt. Végül erősödnünk kell a reménységben. Csak így tudunk megállni az utolsó napon Urunk előtt. A diakónia egyháza a jövő, a reménység egyháza, az üdvösség népe.” Az esperesi beköszöntő szavai a vallástétel erejével erősítették a jelenlévő gyülekezetei mindabban, amit mint feladatot sorra vett. Legyen több a szeretet melege az egyházmegye és a gyülekezetek alkalmain, legyen nagyobb a közegyházi felelősség, a döntések vállalása, társadalmi téren bátran keressük a feladatokat és igyekezzünk a megvalósításban és legyen fáradhatatlan és meggyőző a békeszolgálatunk. AZ ELNÖKSÉG VALLÁSTÉTELÉT erősítették meg azok is, akik üdvözlő szavakat mondtak el. Baranyai Tamás espereshelyettes az egész egyházmegye közössége nevében szólt, Tóth-Szöl- lős Mihály esperes a szomszédos Bács-Kiskun Egyházmegye és az esperes-társak nevében, Roszik Mihály alberti lelkész az új egyházmegyei felügyelő gyülekezete nevében. Lukács József, a Pest megyei Tanács egyházügyi titkára meleg szavakkal köszönte meg az esperes hat éves jól végzett szolgálatát és a most induló új szakaszban is kérte a segítséget társadalmunk nagy erőfeszítéseinek véghezvitelében. Bicskei János a Hazafias Népfront nagyközségi bizotságának elnöke kérte a nagyközség társadalmáért való további munkát és szolgálatot. Kiss Pál, — aki egészségi állapotára való tekintettel nem tudta vállalni tovább a felügyelői szolgálatot —, áldást kért az egyházmegye elnökségére. Káldy Zoltán püspök záró szavaiban kérte az elnökség segítségét az országos egyház munkájában is és külön köszöntötte Keveházi László esperest abból az alkalomból, hogy 25 éve szolgál, mint a pilisi gyülekezet lelkésze. HÁROM ÉNEKKAR SZOLGÁLATA tette meghitté és felemelővé az istentiszteleti alkalmat: a pilisi és az alberti gyülekezeti énekkar és a pilisi ifjúság gitár- kíséretes éneklése. Nekünk pedig, akik ott voltunk ezen a délutánon, sokáig visszhangzott a szívünkben az ősi zsoltár: ..Erősítsd meg Istenünk, amit cselekedtél értünk!” Tóth-Szöllős Mihály DR. KÁLDY ZOLTÁN püspök igehirdetésében — miként egykor Pál Timóteusnak —, lelkűkre kötötte az egyházmegye új vezetőinek, hogy a hit szép harcát harcolják meg, tartsák a hitet és a jó lelkiismeretet. A hit harcának megharcolása „férfias” keresz- tyénséget kíván. Határozott, jel- lemes férfias helytállást. Az adott szó tartását. Az egyházmegyéért akkor tesznek a legtöbbet, ha „megtartják a hitet”. Ez a hit azonban nem befelé fordulás, ha- fiem kitárulkozás. Azt a hitet tartsák a gyülekezet népében is, amelyik kifelé fordul, „szereti népét, hazáját, munkáját. családját.” Lelkiismeretűnk, pedig legyen érzékeny, táplálja az evangélium és szüntelenül mozgassa a vezetőket, hogy feltegyék a kérdést:' „mit nem tettem meg az egyházmegyéért amit még meg kellett volna tennem?” A befejező szavak ünnepélyes küldetést tartalmaztak: Ilyen lelkiismeretet kérek tőletek, akiket teljes bizalommal küldök a szolgálatba, felruházva az evangélium erejével, abból eradő haltaommal, hogy végezzétek szolgálatotokat lelkesen, jókedvűen és boldogan. Küldi János: Az aradi emlékmű előtt Mit tud ez a téglalap-alakú tér, e kiégett füvű sík, e néhány hangtalan nyárfa arról, ami itt történt? Mit tudnak a hunytszemű házak, a vár, a gyöngyös-pikkelyű Maros, s a partján a gátfal? Mit tud ez a lányka, — szemében könnyű fecskék —, aki siet a messzi strand felé? Ki tudja itt, miért folyik a könnyem, s miért csókolom meg \ szinte őrjöngve, eszelősen e mindörökké vérző, szürke emlékoszlopot? (Megjelent a költő A HOSSZŰ ESŐK IDEJE című kötetben, 1983- ban.) A KÖZGYŰLÉSEN ELŐSZÖR az újonnan beiktatott egyházmegyei felügyelő Ponicsán Gyula mondotta el beköszöntő szavait: „Isten előtt hálaadással állok meg ebben az ünnepi órában, hogy idős korom ellenére még fel akar használni anyaszentegyházában és szolgálatra hív ... Tudatában vagyok annak, hogy evangélikus egyházunkban ez a megbízatás nem dekoráció, nem protokolláris külsőség —, hiszen egyházunk a diakóniai teológia útját választotta, mint egyetlen járható utat —, és ezért tudom, hogy felügyelői megbízatásom felelősségteljes szolgálata az egyház Urának.” Vallomást tett arról, hogy ősei mind az egyházban szolgáltak mint lelkészek vagy tanítók és az ő sorukba állt be most, amikor felvállalja a felügyelői szolgálatot. Ha szavai nem is adtak „programot”, két nagyon reális és fontos útmutatást adtak, amikor a gyülekezeteket felhívta a Luther szobor őszi felállításához és a jövő évi nagygyűléssel kapcsolatos teendők elvégzéséhez való odaadó munkára, segítésre, hogy mindez egyházunk életének realitását mutassa. KEVEHÁZI LÄSZLÖ ESPERES azzal kezdte szavait, hogy „konfirmációi vallástételt” tesz a közgyűlés színe előtt. „Szolgálatommal én is konfirmálni szeretnék Isten Szentlelkének segítségével. Esperesi szolgálatomat a konfirmálás munkájában látom. A megerősödés útján szeretném vezetni az egyházmegyét.” Erősödni kell a hitben —, s mivel a hit Isten igéjére épül, a konfirmálás útja az ige hirdetése és hallgatása. Erősödni kell a sze- retetben. A szeretet pedig a máMintha szárnyon szállna __ Szép énekünk nagyon találóan jellemzi az öt évtized gyors tova- repülését, amelyről most hálás szívvel emlékezünk. 1925 szeptemberében a Soproni Evangélikus Líceum ünnepélyes évnyitója után több mint negyven kisdiák — tíz-, tizenkét évesek — lépett be szívszorongatva az osztályterembe. Akkor úgy éreztük, hogy lassan múlnak az évek. Utólag visszatekintve mégis hamar elérkeztünk 1933 júniusához, életünk első, nagy számadásához, az érettségihez. Harmincnégy ifjú állt sok izgalommal az érettségiztető bizottság elé, hogy számot adjon nyolc esztendő kemény munkájáról. Nehéz Idők következtek. Az elhelyezkedési lehetőségek nagyon szűkösek voltak. Sokszor évekig kellett várakozni. Ami pedig a legszomorúbb volt, a második világháború küszöbén állt. Sokan résztvettek közülünk a borzalmas világégésben és több drága barátunk már nem tért vissza többé. Erősen megfogyatkozva elérkeztünk 1983-hoz. A harmincnégy érettségizőből már csak tizenhármán maradtunk, melyből ketten külföldön élnek. Az ötven esztendő találkozóra indított bennünket. Az itthon élő tizenegyből kilencen találkoztunk Vadosfán, Böröcz Sándor osztálytársunknál. Részt vettek: Csepregi Sándor, László Dávid, Mihácsi Lajos, Mogyorósy Gyula. Molnár László, Páli Gyula, Su- ránszky Jenő és Sümeghy István. Négyen feleségestül jöttek. Bogáthy József és Erdélyszky Emil betegség miatt nem tudott megjelenni. A legtávolabbi öregdiák háromszáz kilométert tett meg Harkányból. Június 15-én boldog örömmel ölelte át egymást a kilenc öregdiák, hogy hálát adjon Isten- tásért és újból halljanak egymás- ról, az elmúlt öt évtized örömeiről, bánatairól. Böröcz Sándor és felesége Isten iránti hálából — ki annyi betegség, küzdelmes élet után megtartotta őket és ez évben öt jubileumi évfordulót ünnepelhettek — vállalták a találkozó megrendezésének minden fáradságát és szolgálatát. A találkozó a vadosfai gyülekezet ősi artikuláris, impozáns templomában hálaadással kezdődött. A gyülekezet lelkésze, Sümeghy József — ki szintén licista diák volt —, meleg szavakkal köszöntőié a jubilálókat, majd Böröcz Sándor a 48. zsoltár 15. verse alapján „Bizony itt van Isten, a mi Istenünk örökkön örökké, ö vezet minket mindhalálig” emlékezett arra, hogy hálával tartozunk Istennek életünkért, iskolánkért. A mihályi és beledi temetőben pihenő Maries Mihály és Kiss Ernő volt osztálytársak sírjára virágot helyeztünk. Megnéztük a vadasfai római katolikus műemlék templomot, gyönyörködve szép oltáraiban, festményeiben. A találkozás felejthetetlen órái gyorsan múltak. „Dicséret, tisztesség legyen kegyelem Atyja Néked” énekkel kezdtük a találkozónkat és az ének mondanivalójával búcsúztunk egymástól, mert az elmúlt ötven évért Istent illeti a köszönet és a hála. Mogyorósy Gyula Mitcs olyan zuga a világnál.*... A VILÁG PÉNZMÁGNASÁI ÉVEK ÓTA újfajta megbízásokkal látják el a nagy építési cégeket. A korábban megszokott luxuspaloták, álomkastélyok, szuperlakosztályok helyett még drágább, de sokkal komorabb építményeket rendelnek. Csillagászati összegekért atombombabiztos óvóhelyeken szeretnék meghúzni magukat, egy esetleges nukleáris katasztrófa esetén. Persze keveseknek futja ilyesfajta befektetésre. A kisemberek milliárdjainak nem készül ilyen menedék. Először is morálisan elfogadhatatlan a „túlélésnek” ez a fajta lehetősége. Jó pénzért túlélhető az atomháború! Másrészt az atombiztos építkezés önámítás. Ha valóban bekövetkezne a szörnyűség, nincs az a bunker, amiben a benne tartózkodók mentesülhetnének az atomcsapás következménye alól. Ha nem is pusztulnak el rögtön, huzamosan tovább sem élhetnek, mert megszűnik a víz, élelem, természeti környezet emberi létfeltételeket biztosító közege körülöttük. Ahová lecsap a nukleáris fegyver, ott megszűnik az élet lehetősége. MÁSIK FAJTA „TÚLÉLÉSI” KÍSÉRLET, szintén szupergazdag körökben, hogy a civilizált kontinensektől távol, eddig ismeretlen, illetve feltáratlan óceáni szigeteken rendeznek be maguknak hajlékot, mondván, hogy olyan messzire nem ér el a háború hatása. Tengeráramlás, szél, felhő azonban nem kerüli el a Föld egyetlen zugát sem. Adott esetben viszi magával a svgárhalált is. Vallásos rajongók tudni vélnek olyan hegycsúcsokat, vagy egyéb földrajzi objektumokat, amelyek Isten különleges védelme alatt állnak, és az oda menekülő igazak mégi.scsa ktúiélik a világi?.'a&ró- fát. Politikai, stratégiai fantaszták pedig abban reménykednek, hogy egy kirobbanó nemzetközi nukleáris konfliktus meghatározott földrajzi területekre korlátozható lesz. Néhány tíz- vagy százmillió ember pusztul el „mindössze” egy ilyen korlátozott háborúban, az emberiség többsége viszont megmenekül. Nem hiszem, hogy ilyesmi lehetséges volna. Ha mégis lenne korlátozott nukleáris háború, a túlélőkre olyan irgalmatlan morális terhet róna, ami elviselhetetlenné tenné az életet. Az értelmi szerzőket, kezdeményezőket menthetetlenül elmarasztalnák az emberiség elleni bűntettben. ÁLTALÁBAN VÉVE CINIKUS GONDOLAT egy esetleges nukleáris háború lokális túlélési lehetőségét latolgatni. Nincs olyan zuga a világnak, ahol következmények nélkül át lehetne vészelni a nukleáris háborút. Még inkább lehetetlen olyan morális zugot találni, ahol erkölcsi túlélésre lehelne számítani. Erkölcsileg elviselhetetlen a háború gondolata. Amikor az értelem technikai produktumai olyan hihetetlenül magas — pusztításra alkalmas szintet értek el, az emberiség erkölcsi tartalékaihoz kell fordulnunk ellensúlyért. A ..lehet” bűvöletébe szédült tudatot a „szabad-e” morális kontrolljának kell szabályoznia. Szabad-e mindent megtenni, amire lehetőség van’’ Ez ősi emberi dilemma, de most már világméretei következménnyel jár a válasz. A huszadik század történelmének legsötétebb korszakában, a második világháborút kirobbantó ideológia nevezte a lelkiismere- tet az „alacsonyrendű fajok lidércnyomásának”. Valljuk, hogy ioenis van, kell hogy megszólaljon a lelkiismeret, és mélyen belevésődjék minden koponyába az a tény, hogy egy újabb háborúnak nincs erkölcsi igazolása. Nincs olyan zuga a világnak, ahol egy következő világháborúit fizikailag és erkölcsileg át lehet vészelni. NEM LEHET TÚLÉLNI A KATASZTRÓFÁT. Csak egyet lehet: megelőzni, elkerülni. Ne álmodozzék senki olyan zng'ól, ahr"é egy újabb háború elől elbújhat. De akarja mindenki, tudatosan szívósan, hogy az egész földgolyó biztonságos lakóhelye legyen minden embernek. Baranyai Limas Ellmnyt dr. Ra-joai Károly, A Bács-Kiskim Egyházmegye fclitgyi Iái® Július 20-án, a bajai kórházban, súlyos betegségben, csendesen elhunyt a Bács-Kiskun Egyházme~ gye és a bajai gyülekezet felügyelője. Halála veszteség a gyülekezetnek, az egyházmegyének, de egész országos egyházunknak is. 32 esztendőt töltött az egyház- megyei felügyelői tisztben, öt és fél cikluson keresztül, három egymásután következő esperessel osztotta meg az elnökséget. Fiatalabb korában két évet töltött a soproni teológiai fakultáson, majd jogi tanulmányokat folytatott. Ezek a tanulmányok segítették őt abban, hogy egész egyházunk számára is hasznos szolgálatot végezzen két törvényalkotó zsinatunkon. Tagja volt az 1952-es és az 1966-os zsinatnak is. Több éven át volt a Déli Egyházkerület presbiter, több mint egy évtizede a hivatalban legidősebb egyházmegyei felügyelő. Egészen haláláig hivő, templomszerető és áldozatokat hozó tagja volt a bajai gyülekezetnek. Tisztelték, szerették, tanácsait és útmutatásait mindig szívesen fogadták a bajaiak, akiket szinte egytől egyig személyesen ismert. Nagyon szerette egyházát. Testvérként fogadta el az egyházmegye lelkészeit, tisztségviselőit. Figyelme különösen a kis szórványgyülekezetek gondja felé fordult. Meleg szívvel, határozott, biztos kézzel és komoly életbölcsességével segítette elnöktársait az egyházmegyei szolgálatban — tekintélye nagy volt közöttünk. Egyházunk útját magáénak vallotta. Igen nagyra tartotta az Egyezményt, az annak alapján folyó egyházi szolgálatot és erre gyakran mutatott rá ktw&y ölési elnöki megnyitóiban. Legutóbb az Ágostai Hitvallás jubileumának évében arról tett hitet, hogy egyházunk diakóniai teológiája teljességgel megegyezik az Ágostai Hitvallás középponti mondanivalójával és így buzdított szavaival: „Kívánom és kérem, hogy gyülekezeiteink ugyanolyan erős hittel és lelkesedéssel járják ezt az utat, mint tették elődeink a ma is zsinórmértékül szolgáló Ágostai Hitvallás aláírásakor.” A július elején tartott ezévi közgyűlésünkön már nem tudta betölteni elnöki tisztét. Súlyos betegségével vívódott. A temetési szolgálatot Dedinsz- ky Tamás bajai lelkész az elhunyt kedves zsoltára, a 23. zsoltár versei alapján végezte: „Az Ür az én pásztorom, nem szűkölködöm ...” Sírajánál az egyházmegye lelkészeinek küldöttsége élén Tóth- Szöllős Mihály esperes foglalta össze a 32 év értékes szolgálatát és köszönte meg Istennek a hűséges szolgát. „Hű az Isten . ..” hangzottak a vígasztalás és reménység szavai a gyászoló család, a veszteséget érző lelkészek és a megjelent barátok felé. Egészen kicsiny gyermekként veszítette el édesanyját úgy,, hogy nem is ismerte őt. Az volt végakarata, hogy a családi sírboltban együtt nyugodhassanak. Július 22- én a dombóvári evangélikus temetőben helyeztük el koporsóját édesanyja mellé a családi sírboltban. Ott várják most csendesen, együtt, a feltámadás nagy napját, egy szép árnyas vadgesztenyefa tövében . . . Urunk, amikor eljössz, emlékezzél meg szolgádról a te irgalmad szerint! T. Sz. M. JULIUS SCHNIEWIND PROFESSZOR EMLÉKEZETE windről. A Hallei Luther Márton Egyetem Teológiai Fakultása emlékülést tartott, a hallei Lauren- tius-templomban pedig emlékistentiszteletet tartotak. (ena) Méltó módon emlékeztek meg szülőföldjén és a maga egyházában a száz évvel ezelőtt született, világhírű evangélikus teológiai professzorról, dr. Julius Schnie-
