Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-24 / 30. szám
GYERMEKEKNEK! Nyomozzunk! Lk 10, 25—32 „írok nektek, ifjak...” Az élet: öröm? Ugye Ti is szeretitek az izgalmas krimiket? Amit ma mond el nekünk Jézus, abból remek bűnügyi filmet is lehetne írni, talán ilyesmi címmel: „Bűntény a Jerikói országúton” vagy csak ennyi lenne a cím: „Cserbenhagyás”. Egy kis képzelőerővel mi is nyomozhatunk ebben a bűnügyben, de számunkra most nem az az izgalmas, hogy ki a tettes a rablásban, hanem, hogy mit akart Jézus elmondani ezzel a példázattal nekünk. A TETTES, A RABLÖ személye ismeretlen, de mégis két ember ülhet a mi tárgyalásunkon a vádlottak padján: a pap és a lévita Mindkettőjük közös bűne, ahogy ma fogalmaznánk a „Kék fény”- ben: „A kötelező segítségnyújtás elmulasztása”. Hallgassuk meg, hogyan védekeznek, s talán közben egy kicsit mi is kiszállunk a bírói székből, és ott érezzük magunkat a vádlottak padján ... A PAP talán így mentegetőzne: „Kérem, nekem nagyon sietős volt az utam. Szolgálatom volt a Jeruzsálem] templomban. S ugye a szolgálat, az Isten ügye az min- denekfelett való! Mit szólt volna a gyülekezet, ha elkésem az istentiszteletről. Vagy összekoszolom magam annak a szerencsétlen embernek a vérző sebeivel. Nekem kérem más a hivatásom, én nem vagyok orvos. Különben is elég forgalmas az út, később biztos. Az Evangélikus Teológiai Akadémián 1983. szeptemberétől hároméves Levelező Tanfolyam indul. Ez egyházunk legmagasabb fokú laikus-képző tanfolyama, amelynek célja a különböző gyülekezeti munkát végző egyh^ztp- gok képzése. A tanfolyam nem képesít* -lel- készi szolgálatra, de akik a záróvizsgát sikeresen megállják, gyülekezeti munkatársként megbízás alapján igehirdetői, katechetikai, diakóniai. lelkipásztori vagy egyéb munkát végezhetnek a gyülekezetekben. További vizsgák letétele esetén lehetőség van a Teológiai Akadémián való továbbtanulásra. akadt valaki, akinek több ideje volt és segített rajta. Isten_kezé- ben vagyunk mindannyian, ha az Űr úgy akarta, akkor úgyis megmenekült az a szerencsétlen .. Gondolom ebből a mellébeszélésből éppen elég ennyi. Hallgassuk inkább az egyházi tanító, a LÉVITA védekezését, hátha meggyőzőbb lesz: „Én kérem nagyon megsajnáltam azt a nyomorult embert. Láttam, hogy még él, és át is villant az agyamon, hogy talán rajtam múlik az élet. De akkor eszembe jutott a családom: mi lesz, ha a rablók még a közelben vannak, netán még lesben állnak. S ha észreveszik, hogy segítek áldozatukon, talán engem is eltesznek láb alól. S különben is, láttam, hogy előttem egy pap is elment előtte. Ha ő nem segített, akkor én miért ártsam bele magam ebbe a kényes ügybe...? Hátha éppen Isten akarata, ítélete, hogy ide jutott ez az ember ...” Gondolom ebből is bőven elég ... S talán sejtitek már, mit üzen Urunk ezzel a nagyon mai történettel. Ha valaki bajban van, és mi segíteni tudunk, akkor nincs helye az okoskodásnak, nem azt kell figyelni, hogy mit tesz vagy éppen nem tesz a másik, hanem azonnal segítenünk kell. Miért? Mert így lehetünk az igazi irgalmas Samaritánius, Jézus Krisztus gyógyító keze mások számára! Gáncs Péter A jelentkezéshez mellékelni kel! keresztelési bizonyítványt, konfirmációi bizonyítványt, középiskolai érettségi bizonyítványt, a presbitérium ajánlását is tartalmazó lelkészi véleményező-levelet — amely a jelentkező személyiségét és eddigi gyülekezeti szolgálatát is értékeli — valamint részletes sajátkezű életrajzot, amely a jelentkező személyi adatait, foglalkozását és jelentkezésének indoklását tartalmazza. A kérvényeket az Evangélikus Teológiai Akadémia dékáni hivatalának címére (1147 Budapest, Lőcsei út 32.) kell beküldeni. Jelentkezési határidő: 1983. augusztus 1. „Munkatársai vagyunk örömötöknek’’ — olvashatjuk Pál apostol második korinthusi levelének első fejezetében. Minden embernek természetes igénye, hogy boldog legyen, hogy örömmel élje az életét Pál apostol az örömben való együtt munkálkodásról szól. Ezen a ponton a keresztyén élet alaphangját, a keresztyén ember feladatát említi. Munkatársai vagyunk örömötöknek. Csak úgy lehetünk egymás segítői, egymással együtt munkálkodók, ha bennünk is megvan az öröm és ez olyan erős, olyan felszabadult, hogy másokat is elvezet az örömhöz. Vagy a mások életében már meglévő boldogság- csírát még fokozni tudja azzal, hogy együtt örül vele. így válhat az élet örömmé. Az örömre gondolva, a felszabadult boldogságra gondolva mondhatjuk, hogy az örömteremtésnek megvan a maga művészete is. Mely nemcsak könnyebbé teszi az életet, hanem tartalmasabbá is. Három dolgot emelek ki: a játékot, a kultúrát és a művészeteket. „Kérem, én még nem játszottam...” Szép Ernő szavait bizony elmondhatnák életük végén azok is, akik számára a felszabadult öröm korszaka a gyermekkorral le is záródott. Hiszen az ember egy idő után hajlamos arra, hogy csak azzal foglalkozzon, amiből haszna van. A játékban pedig nem a praktikus haszon vagy nyereség a tét, hanem a felszabadult kikapcsolódás. Ez azonban mégsem haszontalan, hiszen igen sokszor frissíti a fantáziát, ugyanakkor erősíti az emberi, baráti kapcsolatokat. Emellett olyan örömöt nyújt, melyet más módon nem tudnánk előidézni: az önmagáért való cselekvés jókedvét és örömét. Ez a fajta boldogság is hozzátartozik a keresztyén ember életéhez. Elgondolkodhatnánk azon, hogy mi keresztyének igen sokszor úgy élünk, mintha nem is volna okunk az örömre. „Hogyha golyóznak a gyerekek, / az Isten köztük ott ténfereg.” — ;rta József Attila. így kellene nekünk is látnunk Istent mindenhol nemcsak vallásos szertartásainkban, hanem az élet minden területén, még a játékos kikapcsolódásunkban is. „IVem vágyunk arra, amit nem ismerünk” Ovidius a nagy latin költő írta le ezt a gondolatot. Mennyire igaz ez! Gazdagabb jelentést kap, maradandóbb emlékként él bennünk egy táj, egy város is akkor, ha ismerjük történelmét. A közelmúltban egy Erdélyről szóló ismeretterjesztő előadáson vettem részt, ahol többek között a segesvári országút képét is láthattuk. Az országút olyan mint a többi, látszólag semmi sem különbözteti meg tőlük. Petőfinkre gondolva azonban mennyire beszédessé, mennyire egyedivé vált ez a kép! Valóban azt érezzük miénknek igazán, aminek ismerjük a történelmét. Egy másik példát Is mondok. Minden keresztyén szeretne egyszer eljutni Jézus hazájába, a Szentföldre. Mert jól ismerjük e táj történelmét. Ahogyan valaki megfogalmazta: szinte ötödik evangéliumként tanúskodik Jézusról ez a táj. A világ történelmét, eseményeit, dolgait ismerve vágyunk arra, hogy életünket tartalmasabban éljük meg. A címben fölvetett kérdésre így azt válaszolhatjuk: igen, érdemes élni, mert az élet csupa megismerés, az élet öröm! „...hogy tükröt tartson mintegy a természetnek...” Hamlet szavai ezek, melyeket a színészet lényegéről mond Shakespeare halhatatlan drámájában. Vonatkozik ez minden művészetre. Füst Milán így ír: a művészetek „felfokozzák bennünk az élet érzetét és örömét minden melankolikus származásuk és tragikus mivoltuk ellenére is.” Hiszen a művészetek nemcsak elénk tartanak egy tükröt, hogy belenézve elgondolkozzunk azon, hogy milyenek is vagyunk és milyennek kéne lennünk, hanem közelebb hozzák számunkra a világot. Szebbé, tartalmasabbá, boldogabbá teszik az életet. A gondol- kodtatóan érdekes könyv, film, színdarab, egy szép festmény, szobor, zenemű vagy egy hangulatos városrész mennyi örömöt tud okozni az embernek! Az örömről, boldogságról szólva felmerül a kérdés: mit csináljunk akkor, ha minden rosszul sikerül az élet egy adott időszakában? Akkor is örülnünk kell? A legfőbb baj ott kezdődik, ha az ember nem tud önmaga hibáin is derülni, nem tudja önmaga életét is úgy nézni, hogy bizony sokszor nevetséges bukdácsolás az is amit mi halálosan komoly dolognak gondolunk. A komor ember pedig hamar megsértődik, hamar lát ellenséget maga körül. Az életben van egy játék, egy művészet, ami nélkülözhetetlen: az amikor megpróbáljuk magunkat mások szemével is nézni. Kulturáltságunk segít ebben. Játék ez sokszor, de nagyon fontos játék, mely után gyakran jót mulatunk magunkon. Ügy is fogalmazhatjuk, ez is egyfajta mégis-öröm. Amikor az ember, jogosan vagy jogtalanul, bármilyen helyzetbe is kerül, bármilyen nehézségek is várnak rá, mégis tud örülni. * ! Az élet öröm? — tettük fel á címben a kérdést. Válaszolhatjuk rá: igen, így az ÉLET ÖRÖM! Nagy László A Sajtóosztály értesíti a lelkészi hivatalokat és megrendelőit, hogy JULIUS I-TÖL AUGUSZTUS 31-IG az iratterjesztés szünetet tart. Az iratterjesztési szünet alatt — tehát július 1-től augusztus 31-ig — a készpénzért történő eladás zavartalan. A július 1. után érkező írásbeli megrendeléseknek csak szeptember 1. után tudunk eleget tenni, mivel a postai küldemények feladása szünetel. Felvétel a Levelező Teológiai Tanfolyamra Luther és a reformáció oldalnézetben 2. Halkszavú tételek „Exhumáljuk” egy pillanatra még egyszer az itáliai uralkodók, a reneszánsz pápák sorát. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a bennünket érdeklő korban, mintegy 70—80 esztendőn keresztül a sha- kespearei-i drámákat túllicitáló állapotok uralkodtak Rómában. A Borgia, Havere, Cibo, Medici, Farnese, stb. családok ádáz küzdelmét figyelhetjük meg a pápai tiaráért. A korábbi, de a jelenlegi állapotokat is figyelembe véve, valóban reformálásra érett az egyház. Kultúrtörténeti érdemük mégiscsak volt ezeknek a reneszánsz pápáknak. Nevezetesen valameny- nyi szenvedélyesen építkező és művészetszerető pápa volt. A mai turista, ha csodálja Róma műemlékeit, a reneszánsz pápák keze- nyomát látja mindenütt. Feltámasztani akarták a romokban levő örök várost. De a családi érdekek, valamint az európai politikában való aktív részvétel és a nagyarányú építkezések (pl. a Szent Péter bazilika felépítése) iszonyatos összegeket emésztett fel. Az egyházi stallumok, püspökségek, érsekségek eladásából származó jövedelmek már korántsem fedezték a kiadásokat, ezért más eszközökhöz kellett nyúlni. GYAKORLATILAG EZ A KRÓNIKUS PÉNZHIÁNY LOB- BANTOTTA LÁNGRA a lappangó szenvedélyeket. A dolog egy igazán jelentéktelennek látszó üggyel indult. Azzal, hogy X. Leó pápa (Medici, 1513—1521) „búcsút” hirdetett, méghozzá oly módon, hogy ezt a búcsút meg lehetett vásárolni. A kánonjogilag tisztázatlan gyakorlat abban az elméletben gyökerezett, hogy Szent Péter utódainak jogában állt a jócselekedetek kifogyhatatlan tárházából az esendő híveket kielégíteni. Ez a kincstár még Krisztus áldozatán alapult, a szentek és az egyház jámbor híveinek jócselekedetei csak növelték. Az az elképzelés, hogy a jócselekedetek nem valami múlé- kony és egyéni dolgok, s amelyeket élők és holtak javára növelni lehet és szétosztani, egyaránt elfogadható volt a hívek és a pénzzavarral küzdő pápák számára. Igaz, korábban a búcsúknak előfeltételei voltak. Zarándoklat, keresztes hadjáratokban való részvétel, önmegtartóztatás, ereklyegyűjtés, böjt és különböző jócselekedetek. A 16. század elején azonban a pénzszerző hadjáratok alkalmából ezektől a követelményektől eltekintettek. Vulgáris módon, „bűnbocsátó cédulák”, „búcsú bankjegyek” árusítása révén akarták a roppant hiányokat behozni. A JELENTÉKTELENNEK LÁTSZÓ ÜGY AZUTÁN az volt, hogy Eszak-Szászországban, az akkor 3 ezer lelket számláló Wit- tenbergben egy 34 esztendős fiatal szerzetes, az ugyancsak fiatal, 1502-ben alapított egyetem docense, Luther Márton, 1517. október 31-én .95 tételből álló fogalmazványt szegezett ki a vártemplom kapujára. Senki, de ő maga sem gondolta, hogy ezek a tételek milyen iszonyatos kavarodást idéznek elő. Régi hagyománya volt ez a tudományos életnek. Véleményt, látást, tanokat pontokat szedni tételesen előtárni és vitára szólítani az érdeklődőket. Csakhogy Luther tételeiben, amelyekben éppen a búcsú tisztázatlan kérdése szerepelt, valamint a búcsú árusításának erkölcsi ellentmondását feszegette, szörnyű vihart kavart, ezekben a támadó jellegű, kritikus tézisekben azonnal megsejtették a tömegek, hogy élük Róma ellen fordult, s ellenérzésük lobogóját bontották ki bennük. Segítségül a korabeli sajtó jött, nyomtatták és másolták tételeit, s amint Luther visszaemlékezett, „két hét alatt az egész világ tudott róluk”. Érdemes röpke pillantást vetni a reformátor emlékezésére. „Én prédikátor voltam itt, a helybeli kolostorban és újsütetű doktor, aki szenvedéllyel bújtam a Szentírást”. Arra is emlékezett, hogy egyáltalában nem tudta, voltaképpen mi a búcsú, „mint ahogy senki sem tudta”. Azért kezdett ellene prédikálni, mivel mindenféle hírek jutottak fülébe a búcsúlevelekkel való ku- fárkodásról, amelyet felháborítónak és károsnak tartott. Különösen amelyet a nagyhangú dominikánus Tetzel, akit ő „nagyszájú vásári kikiáltónak” bélyegzett, művelt. MÉGSEM EZEK A KÜLSŐDLEGES OKOK IZGATTÁK Luthert. Szerzetes volt és már korábban a kegyelem problémájával viaskodott, s az a kérdés szorongatta, vájjon a „kegyelmi eszköz”, a „jócselekedet”, vagy valami más juttatja megnyugvásra a háborgó, bűnös lelket. Az már régóta foglalkoztatta és felismerte, hogy az egyház túlságosan nagy értékeket és jelentőséget tulajdonít a külsődleges eszközöknek. És noha, mint szerzetes, engedelmes báránya volt egyházának, az a vélemény alakult ki benne, hogy csak fel kell hívnia az illetékes elöljárók figyelmét a visszáságok elha- rapózásának ügyében, azonnal véget vetnek a túlkapásoknak. Ezért írt a mainzi érseknek és a brandenburgi püspöknek, mint illetékeseknek az ügyben. „Korrektebb módon nem járhatott volna el.” NÉHÁNY SORBAN ISMERTESSÜK LUTHER EDDIGI ÉLETÉT. Lexikális adatokkal is megelégedhetünk, hiszen „nagy dolgok” a 34 esztendő alatt nem igen történtek életében. 1483. november 10-én született Eislebenben. Noha „parasztivadék”, apja már bányász volt a Mansfeld-grófok birtokán. Az apa éppen Márton fiában látta a sanyarú sorsból való kitörés lehetőségét, jogászként képzelte el fiát valamelyik grófság tanácsosi hivatalában. Mansfeld, Magdeburg, Eisenach, Erfurt iskoláinak városai, s az utóbbiba az apa elképzelése alapján került egyetemre. A négy év alatt a művészeteket és jogi tanulmányokat folytatott. Maga Erfurt Luther idejében „világvárosként” jöhetett számításba. Kilencvennél több templom és kolostor tornya emelkedett a város fölé, harminchat kolostor állt és jószerével valamennyi szerzetesi rend képviselve volt benne.( Friedenthal: Luther élete és kora, Gondolat, 1977.) Lakóinak száma pedig éppen anynyi volt, mint a korabeli Rómának, 40 ezer körül mozgott. Az egyetem hasonlóan az akkori európai egyetemekhez, meglehetősen alapos képzést nyújtott Legerősebb oldala o vitázás fejlesztése volt. Luther élete végéig megőrizte disputáié kedvét, s majdnem egyértelműen állíthatjuk, hogy a reformáció történetén végighúzódó nagy vitái, disputá- ciói szakadatlan sorának impulzusait Erfurtból hozta magával. 1505-ben atyja akarata ellenére, s ahogyan a köztudatban él, egy fogadalmának eleget téve, lépett be az ágoston rendi szerzetbe. Ne részletezzük szerzetesi életét, amelyről még ellenfelei is kénytelenek megállapítani, hogy semmi kivetni valót nem találtak benne, hacsak nem azt, hogy atyjának reményeit döntötte porba általa, s a szigorú apa nem akart többé fiáról tudni. De mint vívódó lélek, hihetetlen alaposággal vetette alá magát rendje reguláinak, s itt került kapcsolatba a Bibliával, amelyet szorgalmasan bújt, s amely elválaszthatatlan utitársa lett egész életében. Nyilvánvalóan itt érett meg benne a gondolat, hogyan juthat halandó, bűnös ember kegyelmes Istenez. 1507-BEN PAPPÁ SZENTELTÉK, 1510-ben Rómába küldte rendje, majd docensként delegálta Wittenbergbe az egyetemre, amelyet Frigyes szász választófejedelem alapított. 1512-ben a teológia, mégpedig az írásmagyarázat doktora lett, s ezidőtől számíthatjuk nagy előadásainak kezdetét. Eközben lett a rend kerületi vikáriusa. Ennyit jegyezzünk meg róla röviden addig, amíg a német történelem színpadára lépett. (Folytatjuk) Rédey Pál
