Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-06-05 / 23. szám

í Luthertől tanultam

Az élet kincse

2 Kor 4, 7—12

Jézus Krisztus a világ élete

KINCS CSERÉPEDÉNYBEN: meghökkentő gondolat. Hiszen természetesnek azt tartjuk, hogy ami érték, az neki megfelelő keretbe kerüljön. A finom ételt szép tálalásban, a zamatos italt műves pohárban szertjük. A drága ékszerhez bársonnyal bélelt tok, az értékes képhez művészi keret illik. Gyermekét, legféltettebb kincsét ezért igyekszik minden szülő „szépen járatni”.

Isten rendje és módszere azonban más. Ö nem a mi emberi elgondolásaink és sablonjaink szerint cselekszik. Már a kezdet kezdetén egy kis népet választ ki világraszóló terve véghezvitelére. Egy egyszerű vidéki asszony lesz a Megváltó szülőanyja. A világ Megtartója szegényember gyerekeként egy istállóban érkezik a földre, s megvetetten, kitaszítot- tan végzi be földi pályafutását. S ez a sor — Jézus feltámadása és mennybemenetele ellenére — folytatódik tovább, s tart ma is Az élet evangéliumát, Isten sze- retetének jó hírét, valójában Krisztust magát, az élet kincsét gyenge, esendő emberek vitték és viszik a világba, amióta egyház az egyház. Sőt nemcsak gyengék és esendők, de meggyötörtek és mellőzöttek, kétségeskedők és halálra szántak, kicsik és erőtlenek, „cserépedények” — furcsa ellentmondásként a rájuk bízott üzenet és kincs igazi értékével szemben. Ennek titka és értelme, hogy ne a „keret”, hanem egyedül a „tartalom” legyen a döntő, hogy ne az emberi erőfeszítés, hűség vagy áldozathozatal, hanem Isten ereje és hatalma legyen naggyá a szolgálatban.

IGÉNK A KRISZTUS ÜGYÉNEK, az evangéliumnak a szolgálatában a realitásérzékkel akar megajándékozni bennünket. Nem a szolga, hanem az Ür a fontos. Nem a követ, hanem a hír, amit vinnie kell. A hír Isten Jézusban megjelent szeretetéről, a bűnbocsánat szabadító hatalmáról, az áldozatos szeretet lehetőségéről, Krisztus kegyelmének életben- halálban megtartó erejéről. S igénk meg akar ajándékozni azzal a boldog tapasztalattal is, hogy akik vállalják ezt a szolgálatot, azoknak életében valóban megtartó erőnek bizonyul Krisztus és az ö evangéliuma. Ha Ö lett számunkra „az élet kincse”, akkor tudjuk öt az élet kincseként vinni, adni a világnak is, hogy sokan élhessenek belőle.

Itzés Gábor

Magyar templomok művészete

EZZEL A CÍMMEL JELENT MEG Levárdy Ferenc szép kiállítású könyve. (Szent István Társulat, Budapest 1982. 301 o. 79 fényképtábla)

Megtanít bennünket istentiszteleti helyünk megbecsülésére. Ezt úgy teszi, hogy nyitogatja szemünket annak igazi, maradandó szépségeire, a templom megértésére.

Ha valaki ezt a könyvet áttanulmányozza, 50 vagy 200 éve épült templomaink mögé képes odaképzelni 2000 év templomainak egymásba fonódó sokféle formáját, művészetét. így majdnem ezer templomhoz vezet el a szerző, egyesékriek csak a "fundamentumához, a másiknak a Romhalmazához, ragyogó homlokzatokhoz, szerény, finoman ízléses falusi imaházakhoz, a műemlékesek által a többrétegű malter alól előkapart freskó töredékekhez stb., stb.

A prózaszöveg fölött, mint vetített képes előadás, a fia és lánya grafikai ábrái szemléltetik a hangot. (Prokop Péter — Szolgálat) — Ebben a lenyűgözően színes, kétezer évet bebarangoló „templomnézésben” szakszerű idegenvezetésben részesülünk. Az első helyszín a bibliai utolsó vacsora, mintha ott lennénk liturgiáján. Azután megismerjük a katakombák egyházát, a keresztyén államvallás bazilikáit, az Árpádok korát, vagyis a keresztyénség kezdeti és megerősödése szent építményeit. Utunk a lovagok és polgárok világában folytatódik, a gótika csordái között. A XV—XVI. századi templomnézésünknek ezt a címet adja a szerző: Romlás és megújulás. Itt olvasható ilyen alcím is: „Ki pápával tartja, ki Krisztussal tartja”. Majd hosszasan időzünk a magyar barokk alkotásai között és elérkezünk a „Hitét vesztő évszázad” fejezethez, ahol a klasz- szicizmus és a historizmus művészetével ismerkedünk. Ezután a modern útkeresések és megtorpanások ihletéseihez kapunk eligazítást. A két világháború közötti

templomépítészethez nyújt még kitekintést és így érünk el utunk végére a liturgiák rendjéhez. Itt 11 oldalban mindent megkapunk az első századok liturgiájától a mai magyar evangélikus és református Agendáig — a szolgáló művészet szempontja alatt —, amit fontos ismerni egy templomba járónak.

A SZERZŐ ÍGY VALL a bevezetésben írói alapszempontjáról: „A művészetek a kérygma (igehirdetés) szolgálójává váltak, s az írni-olvasni alig tudó szegények bibliájává”. Ugyanott írja: „Szeretném megkeresni — ti. az egész könyvben! — az egyszerű keresztyén lélek Istent közelítgető küszködéseit.” Ezekből következik summázása is: „Nem szándékom művészettörténetet írni, inkább történelmet, amelynek értelme és léptéke a társadalomban élő ember.”

A könyv írója római katolikus teológiát végzett művészettörténész. így kell értékelnünk egy másik alapszempontját: „Az öku- menizmusban látom a szeretet vallásának, a kereszténységnek igazságát.” — Az ökumenikus légkör eredményezte a könyv létrejöttét is. Ezért mond köszönetét az író Makkai László református professzornak, aki a könyv ötletét felvetette. Ugyanezért olvashatjuk a szerkesztőbizottság és a lektorok felsorolásában professzorunk Fabiny Tibor nevét is.

VÉGÜL MEGJEGYEZZÜK, hogy a szerző neve is, a könyv tartalma is összekapcsolódik az 1971-ben megjelent Egyházi épületek és műtárgyak gondozása című kézikönyvvel. Ott a gondozáson van a hangsúly, itt a megértésen. Mert ilyen könyv segítsége nélkül, hogyan is érthetné meg valaki azt a helyet, ahol „a hihetetlent hittel vállaló .imádkozó és éneklő közösség egybegyülekezett”?

Simonfay Ferenc

AUSZTRIA: VILÁGOSABBAK LESZNEK AZ EVANGÉLIKUS LELKÉSZI TALÁROK?

Az ausztriai protestánsok az elkövetkezendő hónapokban arról döntenek, hogy a hagyományosan fekete lelkészi talárt (közismer-' tebben: „Luther kabátot” esetenként felváltja-e egy világosabb színű liturgikus lelkészi öltözet. A gyülekezetekben kialakult eszmecserétől függően, a zsinatnak az ágenda megreformálásával foglalkozó bizottsága javaslatot tehet majd arról, hogy a fekete színű talán mellett, egy világos színű talárt és egy, az egyházi esztendő

színeivel megegyező stólát viselhetnek az ausztriai protestáns lelkészek.

A világszerte ismert és viselt „Luther-kabát” eredetileg a humanista tudósok talárja volt és mint liturgikus öltözet egy 1811. január 1-én kiadott porosz királyi rendelet alapján van „hivatalos hanználatban”. Az északi evangélikus egyházakban mindmáig a középkori eredetű liturgikus öltözékeket használják. (Iwi)

Az egyházról

HA ARRA A KÉRDÉSRE KÍVÁNUNK FELELNI, hogy „Mi az egyház?” — nem szükséges valamilyen bonyolult meghatározáson törni a fejünket, „Mert — Istennek hála! — a hétéves gyermek is tudja, hogy mi az egyház: A szent hívők és ’azok a bárány- kák, akik hallgatják Pásztoruk hangját”.

Az egyház ezért nem azonosítható semmilyen egyházszervezettel, legkevésbé a klérussal. Hiszen nem a „papi köntösök” és szertartások hozzák létre és teszik szentté az egyházat, „hanem Isten igéje és az igaz hit”.

DE LUTHER EZZEL korántsem vonatkoztatja el az egyházat az egyházszervezettől, hiszen a „szent hívők” és a Pásztoruk hangját hallgató „báránykák” közösségét sehol másutt nem en- kedi keresni, mint az egyházszervezet keretei között. A hívők nem egyedekként jelenítik meg vagy reprezentálják az egyházat, hanem az egyház valósága mindig a gyülekezet közösségében ölt testet, de nem a közös hitet valló individuumok önkéntes társulásaként, hanem Isten Szent Lelkének a közöttük és bennük végzett egyházteremtő munkája nyomán. A Szentlélek Isten ezt a munkáját a hirdetett ige és a „látható ige”,. azaz a szentségek segítségével végzi. Amilyen határozott hangon utasította el Luther az egyháznak a szervezettel és a klérussal való azonosítását, éppen olyan nyomatékkai hangsúlyozta azt is, hogy az igével és a szentségekkel való safárkodás azoknak a feladata, akik a Szen-t- lélektől erre külön elhívást kaptak. Luther ebben a kérdésben Pál apostol tanítványa, aki az igehirdetés („prófétáiás”) lelki adományát a Lélek sokféle ajándéka között sorolja fel, hangsúlyozva az egyes adományok nem mindenkinek adattak a gyülekezetben, hanem kinek-kinek a neki jutott lelki adománnyal kell sáfárkodnia, az egész gyülekezet épülésére.

EZÉRT VALLJA LUTHER, hogy az ige szolgálatával csak az erre elhivatottakat szabad megbízni. A megbízást viszont csak az egyházszervezet által kijelölt és felhatalmazott személyek adhatják, az egész gyülekezet nyilvánossága előtt. Ez a megbízás

természetesen mindig feltételezi a Szentlélektől kapott belső indíttatást, és azzal a reménységgel történik, hogy amit a megbízást adó személy mord és cselekszik, azt a Szentlélek Isten is megerősíti. Ezért ha Luther tagadja is, hogy az ilyen megbízással rendelkező személyek külön rendet képeznének, mint az egyház valóságának „felkent” hordozói és megjelenítői, jelenlétüket és szolgálatukat mégis szükségesnek tartja ahhoz, hogy egy közösség ne csupán hivő emberek spontán egyesülése, hanem egyház és gyülekezet legyen. Jelenlétük tehát nem a személyük, hanem a funkciójuk miatt nélkülözhetetlen, de önmagában mégsem elégséges feltétele az egyháznak, hiszen az egyház nem más, mint „a szent hívők és ’azok a báránykák, akik hallgatják Pásztoruk hangját’”.

LUTHER AZUTÁN ARRA IS FIGYELMEZTET, hogy az egyház mindaddig, amíg ebben a világban él, alá van vetve ugyanannak a kettősségnek, aminek terhét az egyes keresztyén ember is utolsó lehelletéig hordozza: miközben Isten Lelke végzi benne a megigazítás, a megszentelés, az újjáteremtés munkáját, a bűnnek is van még fölötte hatalma. Mert amennyire igaz, hogy a keresztyén ember hitben már most Isten gyermekének vallhatja magát, annyira igaz az is, hogy utolsó szívdobbanásáig nem szűnik meg Ádám gyermekének lenni, hanem hordoznia kell Ádám örökségének átkos terhét: amíg ezen a földön él, nem képes nem vétkezni.

Ugyanígy az egyház is egyrészt Lélek által teremtett, lelki valóság, másrészt viszont földi valóság is. Amennyiben lelki, annyiban alá van vetve a bűn hatalmának. Mivel pedig a Léle): mindig titkon, mindenki szeme láttára bár, de mégis felismerhe- tetlenül, ezáltal rejtetten munkálkodik a világban, törvényszerű, hogy az egyház szentsége és igazsága is evilágban mindig rejtve marad, míg az egyház testét is beszennyező bűnnek a nyomai nagyon is nyilvánvalóak és ismertek a világ előtt. .

Ilyen értelemben írja Luther az Erasmus elleni könyvében,

hogy „rejtve van az egyház, rejtőzködnek a szentek”. („Abscondita est eclesia, latent sancti.”) Ezért hangsúlyozta azt is, hogy az egyház ebben a világban mindenkor a hit tárgyát képezi, mint ezt már a gyermekek is tudják, „ugyanis így imádkoznak: ’Hiszek "a szent keresztyén egyházban’”.

Véghelyi Antal

— SZÜLETÉS Smidéliusz Zoltánnak és feleségének, sz. Drobina Erzsébetnek április 15-én első gyermekük született. Neve: ÖRS.

— HÁZASSÁG: Zaveczki József sziráki segédlelkész és Urbán Ilona május 7-én Béren tartották esküvőjüket.

— HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ. id. Harmati Béla ny. ősagárdi lelkész és felesége, sz. Macsuga Margit május 8-án ünnepelték házasságkötésük 50. évfordulóját. Az Üllői úti imateremben hálaadó istentiszteleteten vettek részt. A szolgálatot id. Szentpétery Péter szentendrei lelkész végezte úrvacsoraosztással. Utána a gyülekezeti teremben terített asztal várta a nagyszámú rokonságot és ismerősöket. Itt id. Harmati Béla tartott beszámolót az isteni gondviselés néhány megkapó eseményéről a fél évszázad leforgása alatt.

NYÁRESTI

ORGONAMUZSIKA

címmel orgonaest lesz június 6-án, hétfőn este fél 7 órakor a Bécsikapu téri templomban. Műsor:’

Bach:

g-moll fantázia és fúga, g-moll fúga,

G-dúr prelúdium és fúga Franck:

h-moll korálfantázia Hősi mű Orgonái:

Peskó György orgonaművész Előadók:

Farsang Árpád és

Meixner Mihály Jegyek ára: 30,— Ft

Salgótarjánban járt Szabó József Madaeh-gynjteménye

Nemrég zárult a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban az a kiállítás, amelyet rendezői Madách Imre születésének 160., Az ember tragédiája bemutatásának 100. évfordulójára emlékezve állítottak össze. A kiállítás voltaképpen válogatást adott a jelenleg Győrben élő, nyugdíjas, egykori balassagyarmati evangélikus püspök, Szabó József gazdag Madách gyűjteményéből.

Szabó József különös gonddal és szeretettel kutatta és gyűjtötte azokat a tárgyi emlékeket, amelyek Nógrád megye nagy irodalmi alakjára, és főleg főművére, Az ember tragédiájára vonatkoztak. Igen sajnálatos, hogy ez a minden tekintetben egyedülálló gyűjtemény elkerült Madách szűkebb pátriájából, és jelenleg a győri Xantus János Múzeumban található.

Magáról a gyűjteményről Szabó József részletes ismertetést írt a Műhely 1980/2. számában. Ebben az írásában tesz vallomást árról, hogy gyűjteményének nem csupán kegyeleti célja van. hanem az irodalmi közművelődést és a tudományos kutatást egyaránt szolgálni kívánta vele.

A kiállítást rendező és a gazdag anyagból a válogatást végző Horváthné Szabó Ágnes törekvése az volt. hogy főművének, Az ember tragédiájának folyamatos jelenlétét mutatja meg a különböző korokban. Ez a gondolat a mű alapgondolatára emlékeztet, amit maga Madách így fogalmazott meg: „Egész művem

alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember önerejére támaszkodva cselekedni kezd, az emberiség legnagyobb és legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik, azért mégis fejlődése mindig előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt..

A kiállítás az 1883. szeptember 21-i első színre vitel plakátjával indul, majd egy blokk bemutatja Az ember tragédiájának magyar kiadásait. Közülük kiemelkedik az első, 1862. január 16-i, amely 1861-es dátummal jelent meg. Benne a Madách kézipéldányából átmásolt jegyzetek olvashatók. A kiadások keresztmetszetéből kiemelkedő másik az 1972-ben megjelent Bálint Endre rajzaival illusztrált kötet.

Az ember tragédiájának szín- revitelével indult meg igazán a madáchi életmű terjedése. Ennek a dokumentumai voltak azok a plakátok, színlapok, amelyek ízelítőt adtak a színmű gazdag életéből, s ezt színesítette még az a jelmez és fényképbemutató, amely a Nemzeti Színház különböző Tragédia-előadásainak beszédes tanúja volt.

Ugyancsak lenyűgöző volt látni a Tragédia külföldi kiadásait, a német, olasz, angol, orosz, brazil, finn, kínai, eszperantó nyelvű fordításokat, amelyek mind bizonyítják: Madách minden kor, minden nemzetiségű embere számára tudta felcsillantani az emberi sors újra és újra ismétlődő tragédiájában az isteni biztatást: „Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál!”

A hangulati kiállításon Madách személyét Pátzay Pál, Borsos Miklós, ifj. Szabó István képzőművészeti alkotásai, és végül a kiállítás záróképe, a híres Oroszlánbarlang, ahol a Tragédia született hozta közel a látogatóhoz.

A látottak alapján érdeklődéssel várjuk azt a kiállítást, amely a költő egykori otthonában, Csesztvén nyílik majd ez év októberében.

Balicza Iván