Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-03-21 / 12. szám

.80 GYERMEKEKNEK. Ne kívánd felebarátod házát! Ha megjelenne előtted a me­sebeli tündér, s azt mondaná, hogy teljesíti három kívánságo­dat, azt hiszem bajban lennél, mert hirtelen nem is tudnád me­lyik az a három, amelyeket most teljesíttetni kellene. Ugyanis rengeteg vágy, kívánság kavarog az emberben. EZ A MESEBELI TÜNDÉR AZONBAN még senki elé nem állt oda, s eléd sem fog soha odaállni. De iskolatársaiddal nap mint nap találkozol, padtár­sad mellett ülsz egész nap, s úgy látod, hogy nekik talán szebb tolláik vannak, drágább tolltartójuk, újabb táskájuk. Délutánonként elmész barátaid­hoz, s azt tapasztalod, hogy a já­tékaik, könyveik sem olyanok, mint a tiéid. Nekik lehet, hogy van magnós rádiójuk, gitárjuk, vagy ötletes társasjátékaik. Ilyen­kor biztosan előfordult már ve­led is, hogy ahelyett, hogy vidá­man játszottál, szórakoztál volna a számodra újszerű játékokkal, eszközökkel, irigység lett úrrá rajtad. Azon kezdted törni a fe­jed. hogy milyen igazságtalanság, hogy neked mindezek, vagy ép­pen olyanok nincsenek. Hogyan lehetne édesanyától vagy édes­apától kicsikarni, hogy neked is megvegyék? S már nem azért kellett volna pl. a gitár, hogy te is megtanulhass rajta játszani magad és mások szórakoztatásá­ra. hanem azért, hogy neked is legyen, ne maradj el ebben ba­rátodtól. Milyen gonosz indulat ez?! A 9. PARANCSOLAT EZÉRT MONDJA: Ne kívánd felebarátod házát! Vagyis ne kívánd azt. ami a barátodé, mert akkor hamaro­san haragudni fogsz rá, irigy le­szel rá. Helyette mérd fel, hogy neked mi mindened van, s rádöb­bensz, hogy milyen sok értékes játékod van neked is. Természe­tesen egészen mások, mint a ba­rátodé. De milyen unalmas is lenne, ha mindenki egyforma tárgyakkal rendelkezne! Így azonban nálatok más szórakozást találhattok, mint a barátodnál. Ez azt jelenti, hogy soha ne legyen az embernek semmi vá­gya, kívánsága? — Nem. nem er­ről van szó, hiszen a kívánságok, vágyak előre viszik az embert élete során. DE A MEGVÁSÁROLHATÓ DOLGOK HELYETT legyenek előtérben életed során a maga­sabb rendű vágyak: a nagyobb tudás, több segítőkészség stb. utáni vágy. Természetesen min­dig vannak anyagi, tárgyi kíván­ságaink is, de ne ezek teljesülé­sétől függjön örömünk, jóked­vünk. Tudni kell lemondani, meg­elégedni is. mert ha lázadunk, hogy nekünk miért nincs ez. mi­ért nincs az. akkor kimondatla­nul is Isten ellen lázadunk. Isten tudja kinek mire van szüksége, s azt meg is adja. Bencéné Szabó Márta Kérdéseink 1. Hol beszél Jézus Tsten cso­dálatos gondviseléséről? 2. Mondjatok olyan Ószövetsé­gi történetet, ahol valaki meg­kívánta embertársa tulajdonát! 3. Fogalmazzátok meg néhány mondatban, hogy mi a különbség a 7., (Ne lopj!),, parancsolat és a ,^0,-lí.özött! 4. Vétett-e az a férfi a 9. pa­rancsolat ellen, akinek Jézus Lk 12,13—21 részben a bolond gazdag példázatát mondta el? Ha vétett miért? Válaszaitokat április 3-ig küld­jétek meg a következő címre: Evangélikus Élet szerkesztősége. Budapest, Puskin utca 12. 1088. — SZÜGY. Február 26-án presbiteri találkozót tartottak az anyagyülekezetben, amelyen resztvettek a csesztvei, a moho- rai és a patvarci presbiterek is. Előadást tartott Kalácska Béla balassagyarmati lelkész „A pres­biter élete és szolgálata ma” cím­mel. árok nektek, ifjak...” Népünk nagy történelmi év­fordulói általában nemcsak a visszaemlékezés, hanem a szám­vetés, és a mai feladatok szám­bavételének alkalmai is. A cím­ben fölvetett kérdés is erre akar a maga módján választ adni. Hogy jutottunk el történelmünk során napjainkig? MA. 1982 TAVASZÁN MA­GYARORSZÁGON béke és vi­szonylagos jólét van. De tudjuk, hogy nem mindig volt ez így. Volt szegénység, volt nyomor, emiatt ..kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk”. Volt há­ború. volt újrakezdés sok nehéz­séggel és lemondással. Voltak „fényes szelek” és kevésbé fé­nyesek. A mi nemzedékünk — a tizen- és huszonévesek — szá­mára ez már mind história. Tá­volinak tűnő idő. pedig történel­mi léptékkel mérve csak kar­nyújtásnyira van. Mi már bele- születtünk ebbe a világba és ter­mészetes módon a miénk az, amiért apáink, nagyapáink har­coltak (egészségügyi ellátás, be­tegbiztosítás stb.). És mi vagyunk az éppen ak­tuális „mai fiatalok”, akik ke­ressük a helyünket otthon a családban, a gyülekezetben, és a társadalomban. A ..helvünk ke­resés” közben sok-sok kérdé­sünkre várjuk a megnyugtató feleletet. A kérdéscsokorból csak egyet raaadíunk ki. Hogvan lett a hárommillió koldus országából Magyarország olyanná, amilyen ma? AMIKOR F,r,vu.\7,I KÖPÖK- REN-. BIBLT^ORÁN. vagy az Evangélikus Élet hasábiain poli­Együtt tikai kérdésekről jön elő a szó, vannak, akik azt mondják — ez nem tartozik rám. Pedig meny­nyire, hogy ránk is tartozik. Ami ma politika, az holnap történe­lem. A történelemből pedig nem lehet „kimaradni”! Az egyház — hisszük, hogy Is­ten akaratából — benne él a te­remtett világban. Az Isten te­remtette világ tehát nem idegen hely a keresztyének számára. Az egyház .nem a világból, való emigrálásra hív, hanem Jézus Krisztushoz, Aki így imádkozott értünk az Atyához: ..Nem azt kértem, hogy vedd ki őket a vi­lágból. hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (János ev. 17. r. 15. vers) A világ, a társadalom az a hely. ahol hívők és nem hívők eavütt élhetnek és természetesen élnek is. SZÁMUNKRA NAGY ÖRÖM. hogy országunkban valóban meg­valósul a „békés egymás mellett élés” a szövetségi politika szelle­mében. „Aki nincs ellenünk, az velünk van” — fogalmazta meg évekkel ezelőtt Kádár János. Te­hát minden jó szándékú ember, világnézeti hovatartozástól füg­getlenül otthonának tudhatja ha­záiét. Az államunk fölismerte, hogy a becsületesen dolgozó hi­vő emberek nem ellenségei az országnak, a társadalmi rendnek, hanem ellenkezőleg, jó munká­jukkal megbecsülést szerezhet­nek maguknak is, az egyháznak is. Az egyház is fölismerte, hosv nem a hitetlenek az e11“nség<=>i. hanem a bűn. nem a világ, ha- nnm a gonosz.---------------:--------------------------I--------­TEM PLOMLÁTOGAT ÓK BÓL TEMPLOMBA JÁRÓK Anglia híres székesegyházait inkább, mint fordítva. Nyilvánva­egyre több turista látogatja. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy az egyház olyan embereket is elér­jen. akik különben már nem tö­rődnek vele — mondotta Stuart Blanch yorki (anglikán) érsek. A yorki székesegyházban évente kö­rülbelül 2 millió ember fordul meg. ez azt jelenti, hogy „ötszáz év óta a tömegturizmus hozta a legnagyobb változást az épület történetében”. Nemcsak odakint kell missziót folytatnunk, hiszen „az emberek jönnek hozzánk’”,] lo, hogy a turisták aradata zavar­ja az istentiszteleteket. Ugyanak­kor tudnunk kell azt is. hogy a látogatók egy részét nemcsak a templomok szépsége ragadja meg, hanem mindjárt segítséget is szeretnének találni személyes gondjaik megoldásában. Ezért .ió lenne, ha minden tömegesen lá­togatott templomban a „gyengé­ket, szerencsétleneket és zavaro­sakat” erre a célra szakmailag is cépzeít lelkigondozók fogadnák. Együtt élünk fiatalok — idő­sek, hivők — hitetlenek, majd’ tíz és fél millióan. Jól megfé­rünk egymás mellett. Hogy ez mennyire n^m frázis, hadd mond­jak el néhány példát. KEZEMBEN TARTOM A MINDENNAP FORGATOTT KÖNYVEMET, az ú.i fordítású Bibliát. Elmerengek, hány ember munkája koncentrálódott egy könyvben. Papírgyár, nyomda, könyvkötészet, szállítás, és még ki tudja hány szervezet dolgozol adták bele szakmai tudásuk leg­javát. Állami nyomdában készült, állami teherautók fuvarozták. .. Az örök élet beszéde, Isten Igé­je így jut el hozzánk. Hitetlen emberek munkáján keresztül is. Más példa. Bármerre induljunk városon és falun meglepően sok új házat látunk. Új lakások ezrei a lakótelepeken, gyárak, üzemek, iskolák, óvodák — hány hivő em­ber volt részese az énítő mun­kának! A példákat sokáig lehet­ne sorolni. Mindezt azért tartottam lénye­gesnek elmondani, hogy egy fontos tanulságot levonjunk. A hivő emberek, és így mi is, fiatalok, nem kiszólítottak va­gyunk a világból, hanem megszó­lítottak a világban. A Jézus Krisztusról szóló örömhír meg­élése nem Robinsonná tesz. éppen ellenkezőleg. Oda hív. ahol más­valaki hiányzik, ahol „nem elég... a jót akarni... de tenni, tenni keli.” Erre kaptuk az elhí­vásunkat ebben a hazában, ennek a népnek a tagjaként. Mindnyá­jan belekapcsolódhatunk a párt­állástól független mozgalomba, a • Hazafias Népfrontba, ahol 1 mindenki hozzáadhatja a magáét a közös országéoítéshez. A köz­területi faültetéstől a falugyűlé­sekig. tanácskozásokig sok min­den belefér ebbe a sorba. Álla­munk igénvli ezt az aktív tenni akarást. A társadalom nem a hi­tünket kéri számon, hanem a be­csülettel elvégzett munkánkat. ISTEN A HITÜNKET KÉRI és ,a bitbői fakadó cselekedeteket. Ránk is érvényes ä latin köz­mondás: Age nuod agis — tedd, amit teszel. Ne csak magadért, ne csak egyedül, hanem a nagy közösségért. népünkért, orszá­gunkért. Együtt! Varsányi Ferenc Amikor gyermek voltam, a tor­navizsgán „élőképpel” zártuk mutatványainkat. Az ügyesebbek gúlát alkottak. Legerősebb, vas- gvúró társaim voltak az „Unter- mannok”, a könnyebbek rajtuk álltak. Mozdulatlanul, néhány másodpercig. Élőkép, taps, s ez­zel lényegében vége volt a tan­évnek is. Ez a kép vésődött be­lém, amikor a család kérdése kez­dett foglalkoztatni. A családi gú­la, amelynek alján az Unter­mann szerepében valamelyik ős állt. Az utódok elvékonyodó tag­jai, egy-két dédunoka féltett alakja pedig a csúcson. Csak le ne zuhanjon, össze ne törje ma­gát az egyetlen! KERESZTYÉN ETIKÁNK VI­LÁGOSAN ÉS EGYÉRTELMŰ­EN JELENTI KI: Isten változat­lan akarata, hogy a házasságból gyermekek szülessenek. „Szapo­rodjatok és sokasodjatok, töltsé­tek be a földet” —, olvassuk a Bibliában. Ez a kijelentés szá­munkra megfellebbezhetetlen. Lé­nyegében a házassági erkölcs fundamentuma is. És ha manap­ság kérdéses a házassági vagy családi élet, a problémával szem­be mi ezt a parancsot szegezzük. Nem rekedhetünk meg a szapo­rulat kérdésének gazdasági, tár­sadalmi, politikai vonzatúnál. Isten változhatatlan akarata, hogy gyermekek szülessenek. Persze erre a magaslatra el kell jutni erkölcsileg, és természete­sen a magaslatra vezető út nem könnyű. Mert ez azt jelenti, hogy korunk áramlatával szembe kell szegülnünk és mindenképpen több nehézséget, megpróbáltatást, lemondást kell vállalnunk, mint azoknak, akik gyermek (-ek) nél­kül élnek. Tudomásul kell vennünk, hogy Rédey Pál riportja akármilyen szociális előnyt bizto­sít is társadalmunk a több gyer­mekes családok számára, hát­rányban vannak. Ezt a „hát­rányt” akkor tesszük elviselhető­vé, ha a társadalom megkülön­böztetett megbecsülést, tisztele­tet tanúsít a több gyermekes csa­ládok irányába. Ebben legalább erkölcsi elégtételt kapnak, és ha nem is vagyunk cinikusak, ez még pénzbe sem kerül. Ki lehet terjeszteni és változtatni lehet a szociális juttatások módszerét is. E kérdések megoldása azonban nem az egyház feladata. Ami az egyházra tartozik, valamint az idősebb nemzedékre, az a szívós és töretlen nevelés. VALÓBAN FONTOS KÉR­DÉSKÉNT KELL KEZELNÜNK a családtervezés ügyét. De a csa­ládtervezés nem mehet el a vég­letekig addig, hogy egyetlen gyer­meket se hozzunk a világra. Kü­lönös lenne pl., ha az evangéli­kus család, amely vallja a diakó- niát, a szolgálatot, vallja a le­mondást, áldozathozatalt, ön­megtartóztatást, a keresztyén eré­nyek közül éppen a legszebbet, a legtöbb áldozatot követelő gyer­meknevelést nem vállalná. F. B.-éket két gyermekkel ál­dotta meg Isten. Az egyik gyer­mek távolra szakadt az otthon­tól. „Elveszett” —, panaszkodtak * szülők. A másik gyermek a szü­lök keserűségére nyolc évig várt gyermekáldásra. Aztán ikrek szü­lettek. Egy fiú és egy kislány. Látni kellett az újdonsült nagy­szülők örömét. De látni kellett a fiatalok ragyogását is. A csecse­Élőkép 4. mők érkezését töméntelen ima előzte meg. Az orvosok is azt mondták: „már csak az ima se­gíthet”. Segített. Érdekes —, gon­dolkodtam el a kérdég felett —, ahol szeretnének gyermeket, mi­lyen nehezen érkezik meg, ahol pedig az élet rendje szerint, ter­mészetes módon zörgetne be az élet kapuján, ott minden eszközt megragadnak, hogy távoltartsák őket, s ha zörgetnek, bezárják előttük az ajtót. Ennek a család­nak az életrendje úgy megválto­zott, mint tavasszal a természet. Napsütés, ragyogás, boldogság lett az otthonuk minden zuga. Gyermekek, unokák vannak, „az Isten meglátogatta népét”. J. M.-ék már régtől fogva nagyszülők. Szintén két gyerme­kük van, de hat unokájuk. A csa­lád menetredjében a nagymama vállalta a forgalomirányítást. Megható szeretettel és alázattal mondott le még fiatal és a gond­talanság révébe érkezett életéről. Tanácsolt és kért, irányított és vállalt, csakhogy gyermekeinek ne legyenek terhére az unokák. A szülőket is figyeltem. Közel állnak hozzám. Három-három gyermek mellett külföldi kikül­detést, továbbtanulást, önképzést vállaltak. Igaz, a nagyszülők segít­ségével ! De legyünk igazságosak és őszinték! A gyermekáldás, az évi kb. 140 000 gyermekszületés mögött nem ők állnak elsősor­ban? Tisztelet és megbecsülés a nagyszülőknek! Nem ők hozzák ugyan világra a gyermekeket, de legtöbb gyermek nevelési gondja, a pelenkázástól az iskolába kül­désig, a neveléstől az egyszer­egy gyakorlásáig nagy többségé­ben rájuk hárul. S mondjuk meg azt is őszintén, hogy amíg ilyen hűséges, lemondó nagyszülők al­kotják a társadalom gerincét, kü­lönösebb baj nem lehet a gyer­mekáldás kérdésében. ÉS EBBEN MÁR ADOTT IS A VÁLASZ riasztó kérdésünkre, mely szerint csökken a születé­sek száma, s maholnap negatív lesz hazánk szaporulata. A ma­gam nemzedékére, a nagyszülők­re apellálok! Ezt a nemzedéket éri el elsősorban az egyház is. Ez a nemzedék az ősök révén „bele­kóstolt” a gyermekáldás örömébe, boldogságába. Igaz, az országépi- tés, a társadalmi gazdasági, poli­tikai forradalom terheit is hor­dozta, a gondok megviselték, ere­jüket nagymértékben felőrölte a nagy átalakulás, de a családsze- retetet, hitbeli hűséget, az erkölcsi tartást nem tudta kiölni belőle semmiféle megrázkódtatás. És ha a fiatalok tempója, rit­must más is, lehetetlen dolog, hogy a család szelleméből valami ne tapadt volna hozzájuk. Ez a családi szellem pedig nem volt rossz. Hiszen ennek a szellemi­erkölcsi tőkéjéből épült fel az or­szág, születtek bámulatra méltó eredmények. Fiataljaink, akik „tálcán kapták” a szocializmus minden előnyét és vívmányát, szinte értetlenül néznek ránk, s mosolyognak múltunk igavoná­sán. Helytelenül. Bár megbecsül­nék a roppant áldozatot! Mi meg­tanultuk, sokszor keserves lecké­ken keresztül, hogy „mindent az emberért”. A megszületendő em­berekért is! Mert nem akartunk fantomfalvakát, gyermekhang nélküli szép lakásokat, üres isko­lapadokat. később gyárakat, me­zőket, irodákat. A jövő letétemé­nyese a mai fiatalság. Erre a fia­talságra tekintünk úgy. mint amely visszaállítja a családi élet becsületét — ha eddig netán hi­ányzott volna életéből —. s tőle várjuk, hogy megfordítsa a „rendet" és egy egészséges, a jövő feladatait vállaló áldozatos csalá­di életet teremtsen, ill. formáljon. Túl nagy az elvárás? Elviselhe­tetlen terhet akasztanánk a nya­kába? Nem hiszem. Hiszen né­hány évig, évtizedig, még mi is ott állunk mögötte. AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ KERESZTELÉSI SZERTARTÁ­SÁBAN van egy megható, klasz- szikusan szép szakasz, a „gyerme­kek evangéliuma”.. Ezt minden keresztelés alkalmából felolvas­suk. Országos összefüggések ki­hatásaképpen sok-sok kollega pa­naszkodott: „az utóbbi időben kevsebb a keresztelés”. S ha e ri­portom nyomán felébred e fele­lősség és csak egyetlen kereszte­léssel több lesz, nem volt ered­ménytelen a munkám. Lelkészi karunk pedig boldogan idézi egy­re gyakrabban a szentírás egyik legbájosabb történetét: „Ekkor gyermekeket hozának hozzá, hogy illesse meg őket. A tanítványok pedig feddik azokat, akik hozák. Jézus pedig ezt lát­ván, haragra gerjede és mondá nékik: — Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten or­szága . .. Aztán ölébe vevs azokat és ke­zét rájuk vetvén, megáldá őket.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents