Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1982-12-12 / 50. szám
Jézus és a kufúrok Kodály Zoltán születésének századik évfordulójára „És költőből ostort fonván, kiverte őket a templomból” — szól hatalmas erővel a bibliai beszéd Kodály híres kórusművében. A zeneszerző felidéz egy olyan eseményt, amelynek látszólagos belső ellentmondásával a teológia évszázadokon át nem foglalkozott. Hogyan történhetett, hogy a szelíd és alázatos szívű Jézus ilyen indulatos szóra és tettre ragadtatta magát? A hagyományos hittanon felnőtt ember értetlenül gondolkodik róla. Vagy inkább: nem gondolkodik. A tekintély világában nőtt■ fel, attól kapta a hitét is, kritikus elmélkedésre nem tanították. Még jobban bonyolódik a kérdés, ha tudjuk: a legújabb kutatások kiderítették, hogy a templomi tőzsdét nem lehet a zsidó vallás züllési tünetének tekinteni. Akkoriban már jelentős hagyománya volt, a vallásos közvélemény természetesnek tartotta, elfogadta (v. ö. Jean Imbert: Le procés de Jésus. [Jézus pere.] P. U. F„ Paris, 1980.) Kodály válaszol a kérdésre. A „Jézus és a kufárok” első, narratív keményen szól, visszhangozva a bűn miatti felháborodást. Azután hzonban, amikor Jézus szavait idézi, csendesebbre fordul a hang: nem harag, hanem szomorúság, az emberi vétkek miatti megindültság hallatszik a kórusból: „Rablók! Rablók!” Olyan érzelmi skálára vált át, amely nem összeférhetetlen Jézus jellemével. Hiszen hányszor beszélt szomorúan és megindultan a bűnökről, amelyekben megátalkodtak az emberek! A művészet bevilágít az evangéliumi esemény hátterébe, amelyet a hivatalos bibliaértelmezés homályban hagyott. De természetes így. Az evangéliumi elbeszélés csak írásképként juthat el hozzánk, így nem sugározhatja a Jézus leikéből feltörő érzelmeket a maguk hullámhosz- szán. Az írott dokumentum logikája szerint olvassuk: a bűn látványa, tehát megbotránkozás. A művészi inspiráció azonban megtalálja az utat a szavak mögé, a lélek idézéséhez. Kodály nemcsak elbeszél, hanem meggyőz: hallgatósága, biztonsággal érzi, hogy így élte át, így szenvedte meg Jézus a kufár világgal való szembekerülést ott, a templomban, amelybe ö mint Atyja házába lépett be. Am benne van ebben a műben szerzőjének a felháborodása is. A „Jézus és a kufárok” evangéliumi tárgyú, de világi események kommentárjaként alkotott kompozíció. A magyarsághoz szól. Megrendült intelem a nemzethez, amely akkoriban kufárok hatalmába került. Folytatása annak a többszáz éves hagyománynak, amely bibliai események idézésével igyekszik felrázni a magyar népet. Bán Ervin Elhunyt Tichy Kálmánné A budavári gyülekezet Torockó téri „filiája” vasárnapi istentisztelet keretében emlékezett meg arról, hogy a kis gyülekezeti csoport lelkes mozgatója, igehirdető alkalmainak alázatos előkészítője és támogatója, özv: Tichy Kálmánné, Justh Ella 85 éves korában váratlanul elhunyt. Sohasem számoltuk őt a leg- időfgjpfc) generációhoz, hiszen min- di|“nalás gyermekként élt néhány éve százesztendős kötában meghalt édesanyja mellett. Rozsnyóról hozott egyházszeretete gazdag gyümölcsöket termett hitbeli közösségének. Vasárnapról vasárnapra- gondos kézzel hózta az ol- tári virágot templom-közeli otthonából, s azt az úrvacsora-készletet, amelybe beleötvöztette csalá- di ékszereit, s amelyet országos hírű festőművész férje emlékére ajándékozott a gyülekezetnek. Istentiszteletek előtt gondosabban készített elő mindent, mint egy egyházfi, és az alkalmakra hűségesebben hívogatott, mint egy lelkész. Ajándékozó szeretető végső rendelkezésében is osztott: férjének és családjának művészi értékű hagyatékából sokat juttatott a Magyar Nemzeti Galéria mellett áz Evangélikus Országos Múzeumának is. Végrendeletben úgy döntött, hogy hamvait a rozsnyói evangélikus templomból búcsúztassák, s helyezzék el ott nyugvó férje sírjában. K. E. — PRESBITERI KONFERENCIA A VASI EGYHÁZMEGYÉBEN. November 13-án az egyházmegye presbiterei részére konferenciát tartottak Szombathelyen, amelyen mintegy százötvenen vettek részt. Jelen volt, úrvacsorát osztott és tájékoztatót adott dr. Koren Emil, a Budai Egyházmegye esperese. A befejező áhítatot Kiss István szombathelyi presbiter tartotta, aki elvégezte a Levelező Teológiai Tanfolyamot. Horváth György acsádi presbiter verset mondott. Mi Atyánk! Tied a dicsőség Bocsásd meg, hogy olyan sokszor van bennem keserűség és nem vagyok boldog Benned. Segíts, hogy jobban bízzam Benned és megbékéljen nyugtalan szívem. Hogy el tudjam felejteni, mennyi jót tettél velem születésemtől fogva minden nap! Most gondolatban sorra veszem ezeket. Adtál jó szülőket, — dicsérlek értük, Atyám. Megajándékoztál jó testvérekkel, jó barátokkal, — dicsérlek mindezért, Istenem. Jó iskolában, jó tanárokkal neveltél. Adtál megpróbáltatásokat, s általuk végezted rajtam és bennem jó munkádat, — magasztallak Téged mindezért! Feladatokat bíztál rám, segítettél azokat elvégezni. Küldetésem van ebben a világban, — köszönöm, hogy van értelme az életemnek. Sok mindent nem értek életem eseményeiből, és ez megkínoz. Köszönöm, hogy a Te közeledben megvilágosodik lelkem, értelmem. A Te erőteredben legalább is biztos vagyok abban, hogy mindennel javamat munkálod. Taníts meg úgy átélni mindent, hogy megtanuljam a hálát! Karácsonyhoz közeledve, csendesíts el, csillapíts le a rohanásban. Taníts meg a lelkiek fontosságára. És segíts, hogy ne egy estére koncentráljak, hanem az év minden napjára legyen bennem szeretet. Jézusom! Köszönöm a Miatyánkot! Sokszor üdültem fel forrásvíznél, és kaptam erőt tovább menni. A Miatyánk befejező mondata, a dicsőítés, nincs benne a legrégebbi bibliai kéziratokban. (A római katolikus egyház legtöbbször nem is mondja ezt.) De Jézus lelkületűvel megegyezik az Isten dicsőítése. Az ószövetségben is gyakran találkozunk ilyen dicsőítő imákkal. Dávid is így imádkozik: „Tied, Istenem az ország,... a hatalom ... és a dicsőség” (1 Krón 29,11—13). Az imádás elég ritka imádságainkban. Szinte folyton kérünk, néha hálát adunk, — de ritkán telik meg a szívünk azzal az égi Reformációi ABC A felebarát A reformáció újra felhívta a figyelmet a felebarátra. Ki a felebarát? Könnyű volna azt mondani, hogy minden ember. Luther nyelvén a felebarát az az ember, aki egy adott helyzetben éppen elém kerül és éppen a legközelebb van hozzám. Az a felebarát, akivel az úton találkoztam és rászorul a segítségemre (Lk 10, 25—37). Pál apostol is így érti, hogy a keresztyén ember élete arra való, hogy minden cselekedete a felebarát javát szolgálja. Mivel mi magunknak teljesen elég hitünk, minden más, amink van arra való, hogy vele szeretettel szolgáljunk felebarátunknak (Fii 2, 4). Hiszen Isten nekem, méltatlan és megítélt embernek minden érdem nélkül, teljesen ingyen, csupán irgalmából adta Krisztusban az üdvösség teljes gazdagságát, így nekem már semmi másra nincs szükségem, mint csak arra a hitre, hogy ez így van. Ezért a végtelen kegyelemért hogyne tennék meg én is mindent önként, örömmel az ő tetszésére? Hogyne igyekeznék én is az lenni a felebarátom számára, ami nekem volt Krisztus?! Nincs más dolgom, mint azt meglátni, mire van szüksége felebarátomnak! Lám, így születik meg a hitből az Isten iránti szeretet, és ebből a szeretetből az a vidám élet, amely önként szolgál a felebarátnak! A PRÁGAI COMENIUS FAKULTÁS ÉLETÉRŐL A Csehszlovák Egyházak Ökumenikus Tanácsának sajtószolgálata részletesen beszámol a prágai Comenius Fakultás elmúlt és a szeptemberben megkezdődött tanévekről. Ezek szerint: az 1981—1982-es tanévben 65 hallgatója volt a prágai protestáns teológiának (48 férfi, 17 nő); egyegy ösztöndíjasa az NDK-ból, Jugoszláviából és Madagaszkárból. A teológia hat hallgatója külföldön tanult. — A szeptemberben megkezdődött tanévre 18 új hallgatót (11 férfi és 7 nőt) vettek fel és újabb ösztöndíjasokat küldenek külföldre, illetve várnak a külföldi országokból. áhítattal, amelyből Isten magasz- talása ered. Nézzük csak még, hogy csordul ki a dicsőítés az ádventi időben elénk lépő Mária, Zakariás, Simeon szívéből. A magasztalásban csodáltos erő van. Ha tudjuk dicsérni Istent mindenért, amit átélünk, — akikor tanúskodunk arról, hogy igen, minden az Ö kezében fut össze, mindennel az Ö céljai valósulnak. Nem a sötétségnek, a nihil-nek van jövője, hanem Istennek. A sötétség is az Ö malmára hajtja a vizet. Az Isten magasztalásában erő rejlik. Történetek szólnak azokról az emberekről, akik nehéz helyzetükben teljes bizalommal tették rá magukat Isten tenyerére, és — bár nem értettek semmit abból, hogy miért vannak a megpróbáltatások, — dicsőítették Istent. Fordulatok állnak elő, életek változnak meg akkor, amikor mi hittel benne tudjuk magunkat Isten kozmikus szereteté- ben. A menny előízét érezzük itt a földön. Ez nem rajongás, haném teljes bizalom Isten világkormányzó hatalma és szeretete iránt. Viszont ha neheztelés gyü- lemlik bennünk Isten .iránt, ez lebénít, elkedvetlenít, keserűvé, szeretetlenné tesz minket. Még egy szót arról: mi tulajdonképpen Isten dicsősége. Sokszor úgy gondoljuk, hogy az az Isten dicsősége, hogy angyalok énekelnek körülötte, éjjel-nappal szól a hallelúja feléje. Ez Isten célja? Ezért tesz mindent, hogy az egész világmindenség leboruljon Előtte? Nem! Az Isten dicsősége: az ember! Isten teljesen antropocentrikus, ember-központú. Nem villámok, mennydörgések vesznek körül egy trónt. Jézustól én azt tanultam, hogy Isten dicsősége nem őmaga, hanem legvégső fokon az ember. Isten dicsősége az, hogy embert teremtett. Az anyagba önnönmágát adta. Isten dicsősége az, hogy szeret, szolgál, megbocsát, minden embert hazavár, ahogy az atya várta a távolra ment fiát. Ezért tesz meg mindent életünkben. Ha mi Istent magasztaljuk, ezt az embert szerető Atyát dicsőítjük. Öt akinek ügye nem az Ö dicsősége. Az Ö ügye az ember. Karácsonykor majd gondoljunk erre az ember-központú Istenre. Reá, aki hatalmát arra használja, hogy embereket hozzon ki lebénult, elakadt életükből és Jézus arcára formálja őket. Országának levegője a szeretet, az odaszánás. Mondjuk ki minderre a legrövidebb imádságot: ÁMEN. Isten kezében, tervében, jóakaratában szaladnak éveim. Ez bizonnyal igaz. Ezért örökre hálás vagyok Neki! Görög Tibor Kodály örökségének időszerűsége ARRÖL KELL SZÁMOT ADNUNK, mi lesz Kodály szellemi hagyatékának sorsa. Mi és hogyan folytatódik abból a zeneszerzésben, népdalgyűjtésben, zenepedagógiában, zenetudományban? Mert e területekkel jelölhetjük meg Kodály életművének főbb megnyilatkozásait. Kodály zeneszerzői munkásságáról Bartók adta a leghitelesebb jellemzést. 1928- ban „Magyar népzene és új magyar zene” című előadásában a következőket mondta: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallomás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében.” Bartók e szavaiban tényt állapít meg, és annak indoklását adja. Az indok egyben hajtómotorja is annak, hogy Kodály a legmagyarabb zeneszerző. Kodály zeneszerzői hagyatékának „hűséges” folytatása epigonizmushoz vezetne. De azt a belső indítékot, amely Kodályt a maga idejében a magyar népdalra épülő zeneszerzői stílus kialakítására sarkallta — „rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében” — egyetlen magyar zeneszerző sem nélkülözheti. Vannak manapság hazánkban olyan tiszteletre méltó zeneszerzői törekvések, hogy „há- rommilliárd” ember számára írjunk, azokkal értsünk szót. Ez eddig helyes, de a hárommilliárd emberből ne hagyjuk ki a magyart. Vagy azt várjuk el talán, hogy a mi számunkra, a mi zenei nyelvünkön majd mások írnak? A kodályi zene örökségéből az indítékokat kell folytatnunk és azokat olyan magas művészi szinten kell megvalósí- - tanunk, amint azt a maga korában ő tette. ELSŐ PILLANATRA ÜGY TŰNIK, hogy a népdalgyűjtés és annak tudományos feldolgozása lezárt probléma, tovább nincs mit tenni. Hogy mi a teendő? Arra Vikár László, a Magyar Tudományos Akadémia Zenekutató Csoportjának osztályvezetője adta meg a választ „Kodály után, Kodály útján” című előadásában. A népdal nem múzeumi adattá merevedett holt anyag, hanem él, változik. E változások figyelemmel vaiió kísérése — az állandó „figyelőszolgálat” — a gyűjtés folytatását követeli. A másik nagy feladat ezen a téren a mintegy 30 000 már összegyűjtött .népdal tudományos feldolgozása, variánsok számbavétele, tájegységek, szomszéd népek zenéjének kölcsönhatása, egy táj vagy éppen község zenei monográfiája stb. Beláthatatlanul sok teendő. Kodály zenepedagógiai törekvéseit az' emberek iránti szeretet hatja át. Egész életében vezérszólamként fut végig a zenei nevelés fontosságának hangsúlyozása. Elég talán a „Zenei belmisszió” című, 1934-ben megjelent nyilatkozatát idéznünk: „Mennyi munkaerő kellene itt egy zenei, ’belmisszióra’! Megismertetni, megszerettetni a szomjas lelkekkel a zene nagy alkotásait, melyek gyakran oly egyszerű eszközökkel hozzáférhetők. Megmutatni a millióknak az igazi zenét, s azzal boldogabbakká s jobbakkká tenni őket.” E csodálatos birodalom kulcsát a zenei írás-olvasás adja meg. „Zenekultúra ma már írás-olvasás nélkül csakúgy nem lehet, mint irodalmi kultúra. A zenei írásolvasás előmozdítása ma éppoly sürgető, mint 100—200 éve a nyelvi” — szögezi le egyik írásában. De a zenei írás-olvasás csak eszköz, kulcs ahhoz a csodálatos birodalomhoz, amit számunkra az igazi zene tartogat. Kodály, tanítványaival — köztük kiemelten a nemrég elhunyt Ádám Jenővel —, ezt a kulcsot adja kezünkbe. E módszer jelentőségét felismerve világszerte alakulnak a „Kodály Intézetek”. Már-már többre jutnak vele, mint mi. E téren különösen sok a tennivaló. Felsorolása nem e cikk feladata. De félő, hogy ha más, „fontosabbnak” tűnő feladatok kedvéért ezeket a tennivalókat elhanyagoljuk, a kodályi örökséget más veszi birtokba. KODÁLY HIRDETTE és önmagában meg is valósította o tudomány és művészet egységét. A Magyar Tudományos Akadémia 1948. évi ünnepi ülésén elhangzott megnyitó beszédében mondotta: „... nemcsak a tudomány különféle ágai tartoznak össze és mindegyik megsínyli, ha túlságosan bezárkózik szakmája szűk körébe, hanem a tudomány és a művészet sem lehet el egymás nélkül. A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont. Intuíció, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordója lehet a tudományának. Művész pedig szervező belső rend, szerkesztő logika nélkül, megreked a művészet peremén.” Sokunkat eligazító intelem hangzik e szavakból, amit örökségképpen megtarthatunk. Az ugyanis, hogy a fantáziának nem az irreális elem a legfőbb jellemzője. Annál sokkal több. Olyan erő, amely felemel téren és időn, visszavisz évszázadokra vagy évezredekre, a térnek azon a pontján veti meg a lábát, ahova mi szánjuk; olyan „szellemi súlytalanság; állapotba” hoz, amely függetlenít minket tér és idő megkötöttségétől. A fantáziátlan emberre szokás mondani, hogy „nem lát, csak az orra hegyéig”. A fantázia ezt a távolságot feszíti szinte a végtelenbe. És ez nem csak lehetséges, hanem kötelesség is. IDŐSZERÜ-E MA Kodály szellemi öröksége? Nem vagyunk-e már túl mindezen? Kodály „csak” százéves programot adott „Százéves terv” című írásában, ily módon: „CÉL: MAGYAR ZENEKULTÚRA. Eszközök: a zenei írás-olvasás általánossá tétele az iskolán keresztül. Egyben a magyar zenei szemlélet öntudatra ébresztése a művészi nevelésben csak úgy, mint a közönségnevelésben. A magyar zenei közízlés felemelése, folyamatos haladás a jobb, a magyarabb felé. A világirodalom remekeinek közkinccsé tétele, eljuttatása minden rendű és rangú emberhez. Mindezek összessége termi meg a távol jövőben felénk derengő magyar zenekultúrát.” Hogy milyen távol van ez a „felénk derengő magyar zenekultúra”, az azon is múlik, hogy vállaljuk-e Kodály örökségét, a „Százéves terv” ránk eső részét. Fasang Árpád
