Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-11-07 / 45. szám

Tállyai confirma

Ki tudja mikor volt utoljára annyi autó a tállyai evangélikus templom körül, mint azon a szeptember végi vasárnap délután. Több százan jöttünk össze Borsod megye gyülekezeteiből és Nyíregyházáról, hogy együtt ünnepeljünk a falu alig ötven evangélikusával. Akik •— jelentős külföldi adomány segítségével — Kossuth Lajos születésének 180. évfordulójára renoválták templomukat. A templomot, melyben 1802 szeptemberében Mayer Mátyás lelkész megkeresztelte Kossuthot

AZ ÉLET ÜGY HOZTA, hogy az egykor népes és jelentős egyházközség mára szórvánnyá lett. Áldozatkész lelkésze, Tarjáni Gyula Sátoraljaújhelyről gondozza bízó hittel, lankadatlanul küzdve. Küszködését most reménységét meghaladó siker követte. Olyan alkalmat teremtett, olyan ünnepet szerzett nekünk a hitünkben és hazaszeretetünkben gyakran megfáradóknak, s tehe- tetlenkedőknek, amiből sokáig élni lehet, s élni'kell.

Jól tudjuk, „Isten, ha akarja, a köveket Dobogtatja meg a szívek helyett” — ahogy Reményik a Kövek zsoltárá-ban írja. Mi, akkor ott Abaffy Gyula espereshelyettes igehirdetését hallgatva, azért adtunk igazán hálát, hogy még mindig a mi szívünket akarja tüzesíteni. Minket hív és küld az élet szolgálatába. Tőlünk várja, hogy a boldogmondások népévé váljunk most, ebben a hazában. Hogy a — szintén elhangzott — Szózatnak, ama Herder-i jóslatot idéző szakasza mégse váljék valóra.

DR. FABINY TIBOR dékán, egyháztörténész előadásából kiderült, hogy a rémisztő nemzet- halál-vízióval szembeni hiteles magatartás ma sem más, mint Kössuthé, akinek népe létéért áldozott élete egyként volt keresztyén és magyar. E kettős egy örökség a miénk. Az előadás alkalomhoz illő méltóságát növel te,"'hogy az előadó úgy mutatta be az evangélikus egyházban élő és tevékeny Kossuthot — a sátoraljaújhelyi gyülekezet presbitere volt, majd a Hegyaljai Egyházmegye ügyésze, s végül a sámsonházi gyülekezet főfelügyelője, ez volt az egyetlen magyarországi tisztség, amit az emigrációban elvállalt egyháza iránti hálája jeléül —, hogy tudatosan elkerülte a felekezeti kisajátítás kísértését. Kossuth evangélikus- ságát jól szemlélteti egy erdélyi unitárius professzorhoz írt levelének részlete: „Evangélikus szülőktől születtem, evangélikus vallásban nevelkedtem, s lelkemben jól érzem magamat Luthernek ama tana mellett, mely a lelkiismeretet emancipálta, midőn a keresztyén vallás kútfejének a Szentírást, az edénynek pedig, mellyel azon kútfőből meríteni kell, nem bármi néven nevezett tekintély dic- tátorságát, hanem az észt, az egyéni szabad ítéletet jelölte ki, melynek nincs megtiltva semmi syllabusok által, hogy azon másik, azon nem írott könyv reve- lációiból is merítsen, melynek neve természet, s melynek úgy a porszemben, mint a virágok mi- riádjaiban nyilatkozó örök törvényei örök Törvényhozóra vallanak!”

Semmi sem állt távolabb tőle, mint a bígottság. A magyar protestantizmus sohasem feledheti el, hogy az ő javaslatára és fogalmazásában fogadta el az országgyűlés az 1848:20. törvénycikket, amely kimondja a bevett vallásfelekezetek egyenlőségét. Az emigrációban sem lesz hűtlen ősei protestáló hitéhez, Tu- rinban a valdens templomot látogatja. Jól megszívlelte, amire 1841-es budai várfogsága vezette, erre emlékezve írja: „Fogságomnak magányában tanultam meg meditáció által, amire az élet oktatott. Annyi jogunk lesz eredményeinkhez, amennyi helyet foglal el szívünkben a hit tüze!”

MEGRENDÍTŐ S AZ ALKALMON MESSZE TÚLMUTATÓ gondolat az, melyet a kilencvenéves Kossuth így mondott ki a tállyai templom centenáriuma kapcsán: „Az én keresztségem- nek felemlítése bevágta Önök előtt a segítség reményének útját, csak a kunyhó és polgári iparműhely kegyeletének csepp- forrásai maradtak fel, mert a paloták számítgatnak, a kunyhó és az iparműhely lakói keblüknek ösztöneit követik. Kövessék is. A nép ösztönei adnak tápláló nedvet a történelem talajának, melyre a röppenő perez múló múlásával számítgatasnak szárító szele szikkasztólag hat.”

Bizony így van ez. A számít- gatás, legyen bár szó: gyülekezetről, egyházról, hazáról ma is szikkasztólag hat. Csak a hitre, küzdelemre igent mondó élet képes megőrizni elevenségét, s képes megdobogtatni a megkövült szíveket. Ezért is, másért is jólesett ránézni a keresztelőkőre, amelyet száz év óta gyengéden ölel át a nemzetiszín szalag, s áldásra emelt kézzel énekelni a társakkal együtt: „Erősítsd meg, Istenünk, amit cselekedtél értünk, és ne hagyd el népedet, kezeid alkotását!” Donáth László

Mi Atyánk!

Jöjjön el a Te országod

Kiáltunk Hozzád, hogy mennyei világod friss levegője hatoljon be ebbe a mi világunkba, s hozzon új lelkületet ide. Legalább abba a kis körbe, ahol élünk. Legalább az én szívembe.

Gyakran nem tapasztalunk mást, Atyánk, csak azt, hogy démoni erők tombolnak, vér és könny hull. Szinte mi is kérdezzük néha Keresztelővel: ne várjunk mást, ne forduljunk más irányba, hogy megoldást keressünk? Annyiszor ajánlgattak „szép világot” másutt.

Olyan jó, hogy Szentlelked arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy a Te mennyei erőid csendesen, rejtetten dolgoznak. Rejtve vagy, Atyánk, mint a szántóföldben elásott drága kincs. Miközben végezzük hétköznapi munkánkat, mégis megtörténhet, hogy váratlanul mellbe vág minket a felismerés: itt vagy a világban, az emberiségre vonatkozó nagyszerű terveid megvalósulnak. Az én életemnek és küldetésemnek is megvan az értelme. Elém toppansz, Te drága kincs, az igehirdetésben, amelyik szíven üt, egy naplementében, amikor csodálatosan felragyog a teremtés gyönyörűsége. Baráti beszélgetésben, amikor mélyebbre-mélyebbre szállnak le a gondolatok, s felfedezlek: Istenem, milyen gazdag a Te világod, a lélek viága, a természet szépsége, a Biblia rejtett gazdagsága. Nem kell szegényesen élnem: szereteted üdítő levegője veszi körül életemet. Nem a Te dicsőségedért dolgozol, hanem az emberért.

Lelked erői úgy hatnak rám, hogy megváltoztatják értékítéletemet. Rahgsorolni tudom, mi a múlandó, veszendő, és mi az örök érték. Ma, amikor akkora futás van a karrierért és a pénzért, segíts, hogy mindezek elé tegyem a lelkem ügyét, a másokért való életet, a Veled való egyre mélyülő kapcsolatot.

Israel lelkiismerete

(Folytatás a 3. oldalról)

szinte ahogy egyre agresszívebbé vált a Begin—Sharon féle vezetés. Ma már egyetemisták, teológiai tanárok, egyszerű kibbuc-munkások ugyanúgy találhatók a mozgalomban, mint volt katonák. Nagy feltűnést keltett a napokban, hogy a nemzeti hősként tisztelt elitalakulat, mely 1976-ban az Entebbébe térített gép túszait kiszabadította, a mozgalom mellé állt. Egyszavas üzenetet juttattak el Beginnek s ez így szólt: elég! S mindez még a palesztin fogolytáborok lakói lemészárlása előtt volt. Azóta az ELÉG a mozgalom neve lett, s csatlakozott a heterogén, de gyre erősödő békemozgalomhoz, melynek neve: Salom ahsaf — békét most!

A MOZGALOM KÖZVETLEN CÉLJA A NEVÉBEN ADOTT. Hiszen ez a mondat szerepelt a Tel Aviv-i tüntetők transzparensein is. Követelik azt, hogy független bíróság vizsgálja meg, hogy ki a felelős a libanoni tragédiáért. Nemcsak a legnagyobb tragédiáért, az ártatlan palesztinok és libanoniak lemészárlásáért, hanem azért is, hogy Begin és Sharon milyen felhatalmazással támadta meg a szomszédos kis országot. Követelik az azonnali kivonulási. S legújabban követelik a palesztin mozgalommal elkezdendő párbeszédet. Nem kis része van az izraeli békemozgalomnak abban, hogy Beginék beadták derekukat és hozzájárultak ahhoz, hogy nemzetközi bíróság vizsgálja ki a menekülttáborokban történteket.

A mozgalom egyik szellemi vezetője a jövővel kapcsolatban így nyilatkozott: „Az a konfliktus, amely Begin egykori választási győzelme és a politikai realitások között robbant ki, napról-napra el- kendőzhetetlenebbé vált." Jósua Arieli professzor fenti mondata, s a mögötte egyre nagyobb számban felzárkózó tömegek kórusa, mely — békét most! — követel felerősödik, azoknak a keresztyéneknek és nem-keresztyéneknek a szavával, akik kimondták: a Közel-Keleten igazságos békét most! S kimondják azt, amire az izraeli elitalakulat, katonái is rájöttek: elég!

Az izraeli békemozgalom egyik vezetőjét a napokban megkérdezték, hogy miféle mozgalom ez? Pacifista? Netán a Beginék emlegette vád az igaz, hogy szaúdi pénzen támogatott diverzánsok? „Izrael lelkiismerete vagyunk” — szólt a válasz.

Ruttkay Levente

Érdekes, hogy a Lukács 11-ben található Miatyánkban a „Jöjjön el a te országod” helyett VI. századból való kéziratokban ez áll: „Jöjjön el a Te Szentlelked és tisztítson meg minket.” Ez összecseng Luther értelmezésével. Hogyan történik meg az, hogy Isten országa hozzánk eljön? Ezt írja Luther: „Ha a mennyei Atya Szentleikét adja nekünk, hogy kegyelméből higgyünk szent igéjének és istenesen éljünk itt ideig és ott örökké.”

Isten országa tehát nem hely, nem terület, hanem új lelkűiét, melyet Isten Lelke, mennyei erői hoznak el nekünk.

Egyszerű fizikai tétel, hogy a 'világfolyamat — az atomoktól a világmindenségig — erőknek a játéka. Az erőknek iránya van, valamerre tart ez a folyamat. Mégpedig fokozódó gazdagodás felé. A világmindenség történetében az anyag felett megjelent az élet, a lélek, a tudat, az Istenre eszmélés, a törvény, s Jézusban az „eszmecsúcs”, az 0 szelídségében, határtalan szere tétében, türelmében. A mennyei erők efelíé a csúcs felé hajtják az embert. A világ jövője attól függ: lesze- elég türelmes, másokat.elfogadó szeretőt ebben a világban.

Isten országa, a Lélek erői egyre magasabb szintre akarnak minket emelni. Kiemelni az ember-alatti szintről, a bosszúvágyból, haragtartásból, önzésből. A zsidó gondolat az volt, hogy nekem kell strapálnom, gyötörnöm magamat addig, amíg ennek eredményeképpen eljön Isten országa. Jézus pedig azt mondja: éljétek az életeteket, legyetek nyitott szívűek, s eközben mellbe ver titeket egy hallatlan erő, fény,' gazdagság. Az ószövetség népe úgy gondolt Isten országára, mint valami nehéz igára, valami verítékező küszködésre, emberi teljesítményre. Jézus pedig azt mondja: az Ö igája könnyű és gyönyörűséges. Ahol a Lélek erői hatnak, ott öröm van!

Istennek sok útja van. De egyet akar ^lérni az öröm, a megpróbáltatás, a tusakodás útjain: magasabbra emelni az embert. Magasabbról másként lát az ember. De ehhez a magasabb szinthez emberfeletti erők szükségesek A teljesség» még hátra van, amikor a rejtettből látás lesz. Amikor Isten lesz minden mindenekben. De már most a hit választ kap: „A valkok látnak, a siketek hallanak az erőtleneknek hangzik az evangélium.”

Görög Tibor

A SZÍNPADON ZENG AZ ÉNEK. Gyöngysorként peregnek a trillák a gyönyörű primadonna ajkáról. Reflektorfényben — rivaldafényben — sziporkáznak a rokokó kosztümök. Minden csupa fény és ragyogás. S a zárójelenetben nemcsak — amint a darab megkívánja — a színjátszótársak hódoló karéja fogja körül a színpad csillagát; a nézőtéren is feldübörög a tapsorkán, felállva ünnepel a közönség, tombol a lelkesedés.

Ezalatt a színfalak mögött az egyik öltözőben fejét kendőkbe csavarva zokog, fuldokol egy fiatal színész, majd tör-zúz tehetetlen dühében s kipenderíti a benyitó öltöztetőt. Ki ez az ember, aki nem tudja elviselni szenésztársa sikerét. Nemcsak azt, hogy annak tapsolnak, hanem főként azt, hogy nem neki s csak neki tapsolnak. Hendrik Höfgen ő, a kezdő színész. Néhány perccel később, immár jólfésülten ő is hódoló mosollyal hajol az ünnepelt diva kezére.

ÍGY INDUL A FILM, a Mefisztó. Klaus Mann regényéből Dobai Péter és Szabó István írta a forgatókönyvet s az utóbbi rendezte is. Méltán kapott művéért — a címszereplő Klaus Maria Bran- dauerrel együtt — Oskar-díjat. Mert nagy film a Mefisztó, igazi emberi színjáték. Megmutatja az embert igazi, meztelen mivoltában, egy színész képében, aki mezt visel ruhátlanul is s színt játszik és szint vált színegyedül, a tükör előtt, önmagának és az egész világnak.

A könyv s a film háttere félelmetes történelmi valóság. Klaus Mann kulcsregényt írt. Szereplői valóban éltek. A fiatal színész: Gustav Gründgens, a húszas évek Németországának kiváló tehetsége, aki nem tudott ellenállni az 1933- ban uralomra került hitleri rendszer bűvölő kísértésének. Felfelé ívelő karrierjét nem tudta feláldozni az emberségért

Mef i

és a becsületért. Ezt a figurát személyesíti meg a filmben Hendrik Höfgen.

Szűknek érzi vidéki — Hamburg! — színjátszás adta kereteket. Nyüzsög, szervez, belekapcsolódik a munkásmozgalomba, proletár-színházat indít, meg akarja teremteni a „totális színházat”, lelkes és fáradhatatlan. Csakugyan ez lett volna a meggyőződése — akkor? Bizonyára néha ő is úgy vélte, hiszen az ember önmagát is áltatja sokszor. Közben beházasodik egy előkelő polgári-patrícius családba. Ez is megfelel a valóságnak: Gustav Gründgens Mann-leányt vett feleségül. Klaus Mann ezért — is — nem bocsájtott meg neki.

Apjának összeköttetései egyengetik útját — felfelé. A berlini állami színházhoz kerül. Ahogy új igazgatója előtt zsíros lakáj mosollyal feszeng, lapos pillantásokkal fel-fslnézve, az épp ügyeletes hatalmasságra akitől sorsa most függ — ez a jelenet jövendő útját is jelzi s oly sokszor visszatér majd a későbbi még hatalmasabb Hatalmasságok előszobáiban s íróasztala előtt. „Én szerettem jól viselkedni”, vallja önmagáról egy alkalommal. Vagyis pontosan azt tenni, amit elvárnak tőle, teljesíteni, sőt túlteljesíteni a normát. így például — évekkel később — Párizsban a Harmadik Birodalom nagykövetségének estélyén, ahol ő tájékoztatja a külföldi újságírókat az új német kultúrpolitikáróL

ODÁIG AZONBAN MÉG hosszú út vezet. Előbb eljátszhatja nagy színészálmát Goethe Faustjának Mefisztó-szerepét. Még a „hatalomátvétel” előtt, majd utóbb immár „új felfogásban”, a náci ideológia szerint s a Hamletet is, „germán férfiideálként”. Elér a csúcsra: a berlini Állami Színház intendánsa lesz. Nagy megnyitó beszédében szinte ugyanazokat a szavakat szajkózza, mint a munkás-színházban egykor: „totális színházat akarunk ...” Vájjon észreveszi, hogy csak a köpönyeg színe változott, az ember — a színész — maradt?! „Eltapossuk, mint egy férget! Maga — színész — takarodjon”!

A tábornagy formed így reá egyszer. Ö a film másik nagy ellenpólusa. Rolp Hoppe alakítja, démoni erővel. Az ő figurája is történelmi: Hermann Gőring, birodalmi marsall, porosz miniszterelnök. Felesége, az operaénekesnő — Lotte Lindenthal néven — igazi germán Brünhil- da, Höfgen gyöngéd-erélyeskezű pártfogója. A drámai — vagy inkább tragikomikus — össeztűzés, igazánban megalázó lehordatás, a Tábornaggyal akkor játszódik le, amikor Höfgen megpróbál egyik elhurcolt, mert politikai feketelistára került, színésztársáért közbenjárni. Hiába persze. Mert Höfgenben felcsillan néha az emberség szikrája. Néger barátnőjét, tánctanárát megmenti g halálTól — „csak” kiutasítják. Mindvégig rejteget egy kis zsidót — de hiszen oly sok fasisztának megvolt a maga alibi-zsidója! „Mindenesetre — s ezt a filmet csak felsőfokon dicsérő külföldi sajtó hangsúlyozza — Szabó István árnyaltabb figurának ábrázolja Höfgent, mint a keserű Mann-regény. Nem egészen fekete-Jó- kai-figura ő, tudja mi lenne az emberség követelése — s ez éppen iszonyú felelőssége.

SZABÓ ISTVÁN RENDEZÉSÉRŐL kü- lün kell szólni. Tökéletes. Egészen belülről ismeri és mutatja meg a húszas-harmincas évek Németországának társadalmi, politikai világát. Lenyügözőek, fényesek a tömeg jelenetek, például a párizsi követségi bál s a másik a színházban. Hibátlanok a kosztümök, a díszletek, a jelenetek és jellemzések. Például a tábornagy többszöri csizmacsattogó vonulása kíséretével, az egyenruhás gépemberekkel. S azután a zárójelenet az újjonnan épített nagy párt-arénában. Éjszaka van s az üres tribünsorok kísértetiesen visszhangozzák a tábornok gúnyos — tetemrehívó? — kiáltását: „Hendriik Hőőfgen, Hendriik Hőőf- gen...!!” Lent, a porondon Höfgen, egyedül, törpén fényszórók fénykévéitől foglyul ejtve, mint lángban vergődő éji bogár — már nincs szabadulás. „Mit akarnak tőlem, hiszen én csak egy színész vagyok.”

Höfgen „csak” színész akart lenni. „Én nem politizálok” erősítgette sokszor. „Színész vagyok, nincs mitől félnem.” „Ránk mindig szükség lesz minden rendszerben.” Pontosan ezt bizonyította élete. „Neked mindig jól fog menni”, e szavakkal búcsúzik tőle emigrációba induló volt színésztársa, a primadonna, akit egykor annyira irigyelt. Csak a sikert hajszolta, semmi mást, de azt bármi áron, minden áron. A becsület s az emberség árán is.

Párizsban, a Boulepard San Michel — véletlen, zseniális rendezői fogás? Ady! — sarkán megállva körülnéz Höfgen: „Szabadság' — minek”? „Eszünkbe jut Márai Sándor „Kassai polgárok” színművének felejthetetlen jelenete, Somlai Artur hangjával: „Szabadság nélkül nem lehet élni”!

Hát — lehet. Ügy mint a mindenkori Hendrik Höfgeneknek. De: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is ..(Máté 16,26). Görög Tibor