Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-11-07 / 45. szám

„A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy az Egyesü* Vegyiművekben, ahol a dolgozók többsége munkás, egyikük feláll és engem ajánl, mert ő szívesen vállalja, hogy üzemének dolgozóit a Parlamentben egy lutheránus hivő, egy püspök képviselje.” Dr. Káldy Zoltán evangélikus püspöktől való az idézet, amikor a képviselőjelölésére emlékezett vissza. Akkor mondta el ezeket a szavakat. Mi ebben a mostani beszélgetésben természetszerűen szeretnénk bemutatni Önt, mint egyházi embert és mint közéleti embert is. Most éppen ebből az utóbbiból következik, hogy elkerülhetetlenül is fel kell tenni, ha nincs ellenére, személyes kérdéseket. Kezdve a gyermekkorától, családjától — egészen odáig, hogy kikkel barátkozott, kik voltak a barátai, hol végezte iskoláit,

Káldy Zoltán: Én örülök, hogy beszélhetek erről. Szeretnék nagyon őszinte lenni, mert úgy gondolom, csak így van értelme egy ilyen beszélgetésnek. Somogybán születtem, Iharosbe- rényben. Papi család gyermeke vagyok és egyben hadd mondjam mindjárt — szerelmese a dimbes- dombos Somogyországnak, amely mély nyomokat hagyott bennem változatosságával, színességével, különbözőségeivel. Egy áldott vidék ez, a Somogy, ahol én születtem : gyümölcstermő, gabonatermő, még szelíd gesztenye erdők is vannak és ez is hozzátartozik a gyermekkoromhoz, hogy tűzön szerettem gesztenyét sütni és mustot inni rá, ami szintén ennek a vidéknek szintén nagyon jó termése.

A papi családban nagyon meleg közösségben éltünk szüleimmel, és az is mély nyomokat hagyott bennem egy életre. Az a légkör, amit otthon magamba szívtam, az a családi otthon, amiben éltem, nemcsak Somogy szerelmesévé, hanem a család szerelmesévé is tett. Ügy, hogy nekem drága kincs a család és akkor, amikor családra gondolok, egyben mindig a saját szülői otthonomra gondolok. Édesapám — falusi lelkész — korán halt meg negyvenöt éves korában. Ketten maradtunk az öcsémmel és az özvegy édesanyámmal. A parókiát, a lelkészlakást el kellett hagynunk annak rendje-módja szerint. De mielőtt elhagytuk — én akkor 16 éves voltam, az öcsém 15 éves, megkérdezte édesanyánk, hogy mik szeretnénk lenni, mert aszerint választunk új várost, vagy új otthont. Hát én eldöntöttem 16 éves koromban, hogy lelkész leszek és mivel az Evangélikus Hittudományi Kar Sopronban volt — ez a régi pécsi Erzsébet Tudományegyetemnek Sopronba kihelyezett fakultása volt — így úgy döntöttünk, hogy Sopronba kerülünk és ott alapítottunk új otthont. Mindjárt megjegyzem, mivel ott még Erdőmérnöki Kar is volt, az öcsém meg az erdészetre ment.

Kérdés: A háború éveire esik az ön tanulmánya Sopronban?

Káldy Zoltán: A soproni tanulmányi időmben kezdődött a háború. Hiszen 41-ben végeztem és Hitler a maga hódító hadseregével már akkor izgatta egész Európát. 1938. március 12-én Ausztriát annektálta Hitler és Sopron a megszállt Ausztriának a közelében volt és az is köztudomású, hogy Sopron egy része német ajkú és világos volt a németek részéről, hogy Sopront is szeretnék megszerezni a maguk számára, sőt térképek jelentek meg annak idején röplapként az utcákon, amelyek már úgy tüntet- Harmadik Birodalomhoz csatoltak.

Kérdés: Voltak ellenröpcédulák is?

Káldy Zoltán: Ebben az időben én teológus voltam és egyKözéleti közelképek

Dr. Káldy Zoltán országgyűlési képviselő, evangélikus püspök válaszol Mester Ákos és Vértes Csaba kérdéseire.

(A Kossuth Rádió 1982. szeptember 27. 21.30 h adásában)

ben a soproni Teológus Ifjúsági Körnek az elnöké. Ez adott lehetőséget nekem ellen-röpcédulák gyártására, tudniillik sokszorosítógépe volt az Ifjúsági Körnek és a sokszorosítógépnek a kezelője jó barátom volt. Egy Boros Károly nevezetű lelkész. Vele szövetkezve röpcédulákat gyártottam és szétszórtam néhány társammal együtt a soproni utcákon. Ezeknek a röpcéduláknak a szövegét annak idején a Népszava közölte — 1939 februárjában. De akkor még úgy közölte, hogy „ismeretlenek” szétszórtak ilyen és ilyen röpcédulákat, de leközölte a röpcéduláknak a szövegét!

Kérdés: Az ezt követő időszakban — jóval az Anschluss után — vagy mondjuk akkor, amikor a németek már betörtek az országba, akadályozva volt a lel- készi szolgálatban? Mit tudott akkor tenni azokért az emberekért, akiknek menekülniök kellett?

Káldy Zoltán: Ebben az időben én már Pécsett voltam. Mint se- '* kilelkész bejártam a megyei fogházba. Itt volt egy fogoly orvos: Doktor Sándornak hívták, akiről ma kórházak vannak elnevezve. Ez a Doktor Sándor 1919 márciusában a Magyar Tanácsköztársaság idején csatlakozott a kommunistákhoz, majd a Horthy-féle ellenforradalom idején Jugoszláviába menekült. De 1941-ben a német fasiszta hadsereg Újvidéken őt újból megtalálta és átadta a magyar hatóságoknak. A magyar hatóságok 10 évi börtönre ítélték és a pécsi megyei fogházba tették. Ez a Doktor Sándor, bár kommunista ember volt, résztvett az evangélikus . istentiszteleteken és többször kért meg arra, hogy bizonyos leveleit, iratait juttassam ki a családtagokhoz. És a Bibliámba tettem a leveleit és azokat elküldtem a családjának. Egy másik, még ennél is drámaibb helyzet adódott akkor, amikor Pécsett felállították a gettót, haladó embereket és zsidó embereket szállítottak a gettóba. Ezek között voltak olyanok, akik zsidó származásúak voltak, de evangélikusok voltak. Már korábban az evangélikus egyház tagjai lettek. Egy nevet hadd említsek: dr. Mannsfeld Géza — európai hírű gyógyszerész volt, egyetemi tanár. A feleségét és az egyik lányát vitték el a gettóba. Utánuk mentem. Egy alkalommal — ezt érdemes megemlíteni — egyházunk szokása szerint úrvacsorát kértek. Vittem az úrvacsorát — de nem fogadhattak be a szobába. Kint egy diófa alatt tudtam a szolgálatot elvégezni, rettentő esőben. Ügy, hogy a kezemben az ostya elolvadt. De akkor valami nagyon megfogalmazódott bennem: Nagyon szép, hogy most az egyház embere bemegy a gettóba és úrvacsorát ad egy üldözött embernek. De az volt a benyomásom, hogy ez csak az egyik, amit az egyháznak tennie kell. Az egyháznak többet kellene tennie. Ott tartottam, hogy hogyan lehetne ezt a gettót szétverni. Mert az embereknek egy olyan tömege, százai és ezrei voltaik a pécsi, gettóban, hogy úgy éreztem, hogy nem elég igét hirdetni és úrvacsorát adni, hanem valakikkel össze kellene fogni. Ez volt az egyik mély benyomásom. A másik megmarad bennem, amíg élek. Amióta láttam ezekét a szenvedő haladó ^gondolkodású és zsidó embereket* nem bírom el a kiszolgáltatottságot !

Kérdés: Püspök Űr! Azok a

motívumok, amelyekről most beszélt: tehát Sopronban a röpcédulagyártás, azután a fogházbeli, a gettóbeli tevékenység — ezek — ne kerülgessük — voltaképpen egy világos politikai állásfoglalást jeleznek. Az teljesen nyilvánvaló, hogy akit egyszer bármi — mondjuk így az élet, az

élet eseményei egy határozott és világos politikai állásfoglalásra késztetnek, az ezzel a meggyőződésével és a meggyőződéséből fakadó tevékenységével nem tud fölhagyni. Ugorjunk egy kicsit az időben. A háború után vagyunk — a 40-es évek vége, az ötvenes évek közepe. Akkor ön már Pécsen van. Akkor miben merült ki — hogy úgy mondjam — az ön nemcsak lelkészi, hanem politikai tevékenysége? Egyáltalán volt-e erre alkalma?

Káldy Zoltán: Az ötvenes évekre gondol?

Kérdés: A háború után. A koalíciós időszak és a koalíciót követő időszakot követő korszak. Amikor egy bonyolultabb helyzet volt bizonyos tekintetben, mert elnézését kérem — hogy most igazán a gondolatmenetét folytatom — az a fajta mentalitás, hogy az embereken segíteni kell, az üldözött embereken segíteni kell, az következhet éppenséggel az egyházi tanításból is. Hiszen ön is említette egyszer valahol, hogy az egyház egyetlen helyes életformája a diakónia, tehát segíteni az embereken. De vajon az egyház beérheti-e egy adott nehéz történelmi korszakban, hogy pusztán egyes embereken segítsen?

Káddy Zoltán: Az a bizonyos gettó — jelenet — tehát, hogy az egyház nem maradhat meg az evangélium hirdetése és az úrvacsora kiszolgáltatása mellett, hanem még valami mást is kell tennie, erre nagy lehetőség nyílt 1945 után. Nem vitás, 45 után a legelsők között voltam a pécsi lelkészek között, akik azok mellé álltak, akik segítették az új Magyarországot, mert felismertem, hogy most azt az igazságosabb társadalmi rendet és annak fejlődését kell segítenie az egyház- nak ,amely 1945 után kialakult. Tehát magam nagyon is azon az állásponton vagyok, hogy egyéni akciókkal nem lehet megelégedni, hanem az < egyháznak mint egyháznak a maga egészében kell támogatnia mindig az igazságosabb társadalmi rendet. ,A jobbat ,ami az emberi haladást segíti, az emberi méltóság megbecsülését segíti és az ember ki- teljesedését segíti.

Kérdés: Püspök Ür! Ezt én értem, de arra gondolok, hogy más a helyzet akkor! amikor leszűkül egy adott történelmi korszakban az egyház mozgástere, tehát nem közvetlenül a 45 utáni időkre gondolok, hanem a.z ötvenes évek elejére például.

Káldy Zoltán: Az 50-es évek elején, a személyi kultusz idején problémáim voltak. Tudniillik úgy láttam, hogy abban a korszakban nem igényli a vezetés az egyháznak a társadalmi szolgálatát, sőt döbbenve azt vettem észre, hogy kiszorították az egyházat az együttműködésből, tehát nem engedték, hogy segítsünk.

I

Kérdés: Nem gondolja, hogy ott és akkor törvényszerű ideológiai megfontolásokból tették, nem?

Káldy Zoltán: Hát ott és akkor. De az én meggyőződésem szerint a marxista-leninista ideológia félremagyarázásából történt.

Kérdés: ön szerint megkérdőjelezhető az én iménti szóhasználatom, hogy „törvényszerűen”?

Káldy Zoltán: Az én véleményem szrint nem törvényszerűen történt, sőt a benyomásom és az az álláspontom, hogy éppen ellenkezőleg történt. Tehát nem az ideológia jó megértéséből, hanem helytelen magyarázásból történt. Hiszen ezzel az építésből széles rétegeket szorítottak .ki. Köztudomású most is, de akkor is, hogy a magyar társadalomban nagyon sokan vannak a hívők. És úgy gondolom, hogy ezt a társadalmat a hívők is építik és akarjuk is építeni más világnézetű barátainkkal együtt

Kérdés: Tehát abban az időszakban a jó ügyek közös szolgálatát — mondjuk így — akadályozta ez az eltávolodás az állam és az egyház között. De vajon ezt úgy kell-e megítélnünk, hogy az állam távolodott el az egyháztól vagy pedig itt valami kölcsönös folyamatról van szó?

Káldy Zoltán: Itt természetesen az akció reakciót szült. Az én véleményem szerint a helytelen lépés — megismétlem — annak idején az ideológia helytelen magyarázatából indult és az az állam részéről volt ott és akkor. És erre az egyház azzal felelt, hogy begubózott, sőt majdnem hogy gettóba vonult — az egyház a társadalomból — sarokba vonult és arra az álláspontra helyezkedett, hogy próbálják akkor nélkülünk csinálni.

Kérdés: Ez a feszült helyzet azután mikor kezdett oldódni?

Káldy Zoltán: A feszült helyzet kétség nélkül Kádár János szolgálatával — hadd nevezem így — oldódott, tehát az ellenforradalom utáni időben, amikor a Magyar Szocialista Munkáspártnak Kádár János lett az első titkára. Az ő egész gondolkodása véleményünk szerint a marxista- leninista ideológiának a helyes értelmezése alapján folyó társa- dalomépítés hozta vissza a bizalmat az állam iránt, szabadult fel az egyház arra, hogy újra beálljon más világnézetű emberekkel együtt az építők sorába és jó lelkiismerettel munkálkodjon együtt mindazokkal, akik ezt az országot építik.

Kérdés: Na most a kívülállók számára és hadd fogalmazzam innen, mert mi ezekben a kérdésekben végeredményben kívülál- lóak vagyunk — úgy tűnik, mintha azért a közeledés viszonylag lassan történt volna. És ezzel kapcsolatban hadd kérdezzem meg, hogy — az ugyan kétségtelen, hogy sok minden tör-* térit főleg az elmúlt években — de annak mi az oka, hogy viszonylag lassan történt a közeledés és nem tudom, hogy ez az egyház részéről történt lassítás volt-e vagy más okai voltak ennek, másfelől pedig, hogy voltaképpen a ma embere, mondjuk egy mai fiatal, miért tud erről a folyamatról viszonylag — majdnem hogy semmit. Ö azt tudja, hogy itt megindult egy párbeszéd, megindult egy kölcsönös kompromisszumkeresés. Hogy állam és egyház viszonyában olyan normalizáló lépések történtek, amik történtek az elmúlt években, de folyamatában nem tudják áttekinteni a kívülállók ezeket a kérdéseket, dolgokat. Van ebben egy tudatos egyházi elzárkózás is? Ne beszéljünk róla, ne háborgassuk a múltat?

* Káldy Zoltán: Ami a lassúságot illeti, a következőket tudom elmondani. A személyi kultusz idején történt meghidegülés az egyház részéről, sok tekintetben a 48-as helyes irányba meginduló vonalaknak a befagyása 56-ban egy drámai eseményt hozott, t.i. az egyházban levő reakció 56- ban újra előkerült és olyan személyek kerültek vissza a vezetésbe, akik abszolúte nem segítették a feloldódást. És elég sok idő telt el, míg az általuk hozott elgondolást, vagy teológiát, ha úgy tetszik ideológiát — sikerült az egyháznak magának bélUlTOl is feldolgoznia. Én 1958-ban kerültem a püspöki székbe. Éspedig egy olyan helyzetben, amikor az állam és az egyház viszonya nagyon feszült volt még. Pedig akkor ugye 56 után elmúlt már majdnem 2 év. De akkor még mindig lehetett érezni egyrészt a személyi kultuszból jövő nehézségeket, másrészt az ellen- forradalmi időben történt rontásokat. Ezeknek a feldolgozásához idő kellett, mert voltak többen az egyházban, akik szimpatizáltak egyfelől az 56-os ellenforradalmi egyházvezetőséggel, másfelől külföldről olyan hatásokat kaptak, amelyek arra irányultak, hogy ne á konszolidáció következzék be az egyház és állam között, hanem feszültség azzal az ideológiával, hogyha a egyház igazán egyház, akkor feszültség van az igazán egyház és a mindenkori társadalom között, tehát szították sokszor külföldről ezt a teológiát, amit ideológiának is nevezhetek — tehát, hogy feszültséget kell tartani. Én csak egy példát hadd mondjak erre és ezzel tudom legjobban szemléltetni, hogy mi volt itt a helyzet. Amikor püspök lettem,1’ illetve még a püspökségem előtt az Evangélikus Életben megírtam egy cikket, amelyben azt írtam, hogy az egyház szekere az árokban van és hogy ez helytelen. Az árokból ki kell húzni, rá kell állítani az országúira és együtt kell mennie a kocsinknak az ország útján. Nagyon jellemző, azért hozom ezt fel, egy csomó levelet kaptam még a hazai berkekből is, amelyekben azok, akik írták, ezt mondták: Püspök Űr! Azt írta, hogy az egyház szekere az árokban van, de ne felejtse el, hogy az igaz egyház szekere mindig az árokban van.

Kérdés: Kérem szépen! Hogy mert akkor ön — ne haragudjon a kérdésért, hogy merte vállalni ebben a szituációban, hogy vezetője legyen az egyháznak? Ez személyes kockázat is volt, egzisztenciális kockázat is volt az ön részéről?

Káldy Zoltán: Ez egzisztenciális kockázat is volt és egészen őszintén megmondom, hogy nagyon sokan le akartak róla beszélni. Olyan nehéz volt a hely(Folytatása a 2. oldalon)