Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-26 / 39. szám

GYERMEKEKNEK,

A három testvér

Ju 11

Volt Jeruzsálemtől nem mesz- sze egy kis fálu, Betánia. Ebben a kis faluban élt három testvér: Mária, Márta és Lázár. A szüleik már nem éltek, így Lázár volt a családban a családfenntartó, kenyérkereső. Jézus gyakran volt vendég e kis család otthonában. A három testvér mindig szívesen fogadta a Mestert, és így meleg barátság alakult ki Jézus és a kis család között.

EGYSZER LÁZÁR SÚLYOS BETEGSÉGBE ESETT. Minden jel arra mutatott, hogy betegsége halálos. Mária és Márta arra gondoltak, högy milyen jó lenne, ha most itt lenne Jézus. Biztosan meggyógyítaná bátyjukat. Jézus azonban az országnak egész más vidékén járt. Mária és Márta elküldték egy embert Jézushoz, hogy vigye hírül, hogy Lázár milyen beteg. Jézus azonban nem ijedt meg a hírre, hanem ezt üzente a kis családnak: Lázár betegsége nem halálos.

Az ember sietett haza a jó hírrel. Mire azonban megérkezett Betániába, nagy gyászban találta a házat. A két nővér sírt, és sok szomorú ember volt a házban. Az emberek csodálkozva fogadták Jézus üzenetét. Nem értették a dolgot, hiszen Lázár közben meghalt. El is temették őt egy sziklasírba a közeli hegyoldalban.' Mária és Márta elvesztették bátyjukat. Nagyon sokat sírtak és állandóan ezt mondogatták: Ha itt lett volna Jézus, nem halt volna meg a testvérünk.

JÉZUS PERSZE TUDTA, HOGY LÁZÁR MEGHALT. Hiszen ő mindent tud. Mégsem sietett Betániába. Csak két nap múlva mondta tanítványainak: Menjünk Betániába! Barátunk Lázár alszik. Megyek és felébresztem őt. A tanítványok nem

értették Jézus szavait. Ezt gondolták: Jla alszik, majd meggyógyul. Minek kell felébreszteni őt. Jézus ezt látva most már egyenesen megmondta az igazat: Lázár meghalt. Örülök, hogy nem voltam ott, mert most majd hinni fogtok bennem.

Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus jön, elébe sietett. Sírva panaszolta Jézusnak: Ha itt lettél volna, nem halt volna meg Lázár! Jézus azonban így szólt: Lázár jel jog támadni, csak higgy bennem! Márta erre így válaszolt: Igen Uram, hiszem, hogy te vagy az Üdvözítő! Ezután Márta beszaladt a házba és odasúgta Máriának: A Mester itt van és hív téged. Erre Mária is Jézushoz sietett és vele együtt az egész gyászoló rokonság. Amikor Mária Jézushoz ért, zokogva borult a lába elé és ugyanúgy panaszkodott, mint Márta. Jézus könnyezve kérdezte: Hová temetettek el őt?

EGYÜTT MENTEK A SÍRHOZ VALAMENNYIEN. Amikor Jézus kérte, hogy henge- rítsék el a követ a sír szájáról, Mária megijedt: Uram, már negyednapja halott. Nem lesz ez jó! Jézus azonban így szólt: Csak higgy bennem, Mária! Amikor elhengerítették a követ, Jézus felkiáltott: Lázár, gyere ki! Ezután nagy csend lett. Néhány pillanat múlva azonban megjelent a sír szájában Lázár.

El tudjuk képzelni, hogy menynyire megörült Mária és Márta. Belekaroltak Lázárba és boldogan mentek hazafelé. Milyen jó, hogy" Jézus mégis eljött és feltámasztotta testvérünket a halálból. Az emberek pedig, akik látták ezt a nagy csodát, boldogan mondogatták: Jézus valóban az Isten Fia, hiszen még a halottakat is elevenné tudja tenni!

Selmeczi János

„írok nektek, ifjak...”

„Uram, ím megjelentünk templomodban...”

Az evangélikus istentisztelet

Nemrégiben az NDK-ban fiatalokkal beszélgettem. Az eszmecsere témája ugyan nem az istentisztelet volt, mégis, nagyon hamar erre terelődött a szó. Meglepődtem, hogy ezek a német tizenévesek mennyire szervedé- lyesen tudnak vitatkozni erről a látszólag nem éppen izgalmas témáról. Általában az volt a véleményük az istentiszteletről, hogy az érthetetlen számukra, távoli és rideg. S hogy emiatt nem érzik otthon magukat a templomban. Azt is elmondták, hogy sokkal szívesebben vesznek részt ifjúsági alkalmakon, mert ott nincsenek kötöttségek.

GYAKORLÓ IFJŰSÁGIS KOROMBÓL TUDOM, hogy a mi fiataljaink közt is megtalálható ez a vélemény. Hallottam gyülekezetről, ahol a fiatalok szívesen és nagy számban vettek részt saját rendezvényeiken, istentiszteleten viszont annál kevésbé. Mintha két gyülekezet élt volna egy fedél alatt: a fiataloké és az 'dősebbeké. S aki megkérdezte ezeket a fiatalokat, hasonló választ kapott: nem értjük, nem érezzük jól magunkat az istentiszteleten.

Mi ennek az oka? Divat? Lázadás? Mivel vannak olyan jelenségek is, amelyek éppen negatív példáink ellenkezőjét bizonyítják, inkább arra kell gondolnunk, hogy nem árt többet beszélnünk az istentiszteletről. Hasznos lehet figyelmünket erre fordítani: mi is történik ott a templomban vasárnap délelőttönként?

NOSZA. ÜLJÜNK BE A TEMPLOMPADBA! Megszólal az orgona, és elénekeljük az első éneket. Figyeljük meg, már ez az első ének elindít valamit. Persze, nem szabad elfelejteni azt, hogy az ének is tulajdonképpen imádság. Ha odafigyelve énekeljük, látni fogjuk, hogy máris könnyebb bekapcsolódni az istentisztelet menetébe. Különösen áll ez arra az énekre, amelyet majd a prédikáció előtt fogunk énekelni. Ez az ének nagyon sokszor az igehirdetés mondanivalójának költői és zenei összefoglalása, és mintegy előkészíti bennünk a talajt Isten igéjének befogadására. Segít tehát a megértésben !

De menjünk tovább képzeletbeli istentiszteletünkön! Lelkészünk az oltár elé megy. Általában nem szoktuk érteni, miért fordul néha felénk, és miért fordul máskor meg az oltár felé? Ennek is jelentősége van: ha felénk fordul, Isten üzenetét mondja, tehát mintegy Isten képviselője. Ha pedig az oltár felé fordul, mindig minket képvisel Isten előtt, velünk együtt mond például könyörgő imádságot.

NÉZZÜK CSAK, MI IS TÖRTÉNIK OTT AZ OLTÁR ELŐTT? Isten megszólít bennünket, s mi erre nem tehetünk mást, mint könyörgő imádságban Lelkész) és bűnbánó énekkel válaszolunk neki. Az Ö színe elé csak így lehet lépni: bűneink beismerésével és megvallásával. De Isten kegyelmes és szeret minket: a glória és a kegyelmi ige azt mondja nekünk, hogy Isten szeret és megbocsátott. Erre válaszolunk mi egy boldog, örömteli énekverssel. Vegyük észre, mennyire logikus menete van ennek a liturgiának! S ezek után lelkészünk igét olvas, mi pedig megvalliuk hitünket az Apostoli Hitvallás elmondásával.

AZ ISTENTISZTELET Fö RÉSZE AZ IGEHIRDETÉS. Mint már arról szó esett, a főének tartalmilag is felkészít bennünket Isten üzenetének befogadására.

Mert nyilvánvaló, hogy úgy kell hallgatnunk Isten igéjét és annak magyarázatát, a prédikációt

— mint Isten nekünk címzett üzenetét. Az istentisztelet eddigi részei is már mind-mind a befogadásra készítettek elő bennünket!

Az igehirdetést követi egy hálaadó ének: megköszönjük Istennek, hogy szólt hozzánk. Majd a hirdetés után már az istentisztelet befejező része következik. Ez az úgynevezett ökumenikus imádság: a lelkész a mi nevünkben is mindenkiért imádkozik. Hazánkért, egyházunkért, gyülekezetünkért, a betegekért

— egyszóval mindenkiért. Majd elmondjuk együtt az Űrtói tanult imádságot. Nálunk Tolna megyében ilyenkor megszólalnak a harangok és a gyülekezet felállva mondja az imádságot. Szép szokás ez, hiszen Jézus Krisztus szavait mondjuk. Ezt követi az Ároni áldás, Isten áldásával mehetünk haza. Hátra van még a befejező ének, és esetleg az úrvacsora.

MINDEZT AZÉRT ÍRTAM LE ILYEN RÉSZLETESEN, hogy világos legyen az egész istentisztelet célja: Isten igéjének hall gatása, közösség Istennel és embertársainkkal. Isten szól hozzánk. szeretete és jósága átölel mindannyiunkat. S talán most már tisztábban látjuk, mi is történik ott a templomban vasárnaponként.

Lupták György

— OROSHÁZA. 1982. szeptember 27-én este 7 órai kezdettel rendezi meg utolsó Egyházzenei Estjét ebben az évben a gyülekezet. Ezen Kovács Endre orgonaművész orgonái.

Forradalmak falusi szinten

Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből

A SZEGÉNY EMBERT MÉG AZ ÁG IS HÚZZA.

Homályos és még bizonytalanabb emlékeim maradtak az Őszirózsás forradalomról. A mi falunkban az őszirózsát is alig ismerték. Estike illatozott és büdöske sárgállott a legtöbb udvarban. Késve szereztek tudomást az emberek arról, hogy a fővárosban eme nyeszlett, sápadt virágról forradalmat neveztek el. Akkortájt ötesztendős lehettem, nagyobbacska koromban csipegettem fel róla egy s mást. Legtöbben úgy vélekedtek, ,,ez a forradalom nem a falu ügye volt”, mások sokat sejtően jelentették ki: „a mi nyomorunkon nemigen segített Károlyi”. Voltak, akik elnézőbben nyilatkoztak: „Károlyi földet osztott,

csak éppen a mi falunkra nem maradt ideje”, vágj': „hagyjatok békét néki, ő legalább hazaengedte a katonákat”.

Az őszirózsákról, s a főváros nyugtalanságáról is megszelídülve jutottak tehát hozzánk a hírek. Konok egykedvűséggel vettek mindent tudomásul az emberek. Azt azonban mindenki tudta már, hogy elvesztettük a háborút. Anyám egy alkalommal két vállamat megragadta, szemembe nézett és feljajdult: „akkor János bátyád miért öntözte vérével az Avalát?” Bugyután nézhettem vissza, mert nem folytatta.

Később, jóval később fogtam fel, mi mehetett végbe anyám lelkivilágában. És mi a sok becsapott, félrevezetett emberben. Ferenc József azt mondta: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam'”, amikor megüzente a háborút. Vilmos császár pedig azt ígérte, „mire a falevelek lehullanak, mindenki otthon lesz”. Ferenc József szavát már nem lehetett számonkérni. Tizenhatban meghalt. Vilmos császár pedig Hollandiában fát vágott és kinek jutott eszébe, hagy eléje álljon és kérdőre vonja: „mondja császár úr, tud arról, hogy a mi falunkban huszonegy evangélikus hősi halott várja az arkangyal kürtjét, hogy az Úristen elé sorakozzék és előtte tegye le a fegyvert? Huszonegy! Jöjjön és győződjék

meg! A táblájuk ott mohosodik az evangélikus templom falán”. A falevelek négyszer is lehullottak és most ki segít a hadiözvegyek és hadiárvák sorsán? A két császárt számonkérnünk eszünkbe sem jutott. Bizony, alaposan becsapták falunkat.

MARADT A JÓ ISTEN. Két

toronyból is dörömböltek ajtaján segítségért a harangok. És egyre mben kulcsolták némán imádságra kezüket. A zavaros áradatban anyám maga fölé tartva vi- vázott rám: „majd megsegít a jó Isten” — bizonygatta, holott már kenyerünk se volt. Ki tudott törődni azzal, hogy szétesett a monarchia, hogy porbahulltak a császári koronák, hogy az elvesztett háborúnak keserű levét kell majd szürcsölgetnünk? Élnünk kellett valahogyan. A hazajött katonák fészküket keresték, párjukat és családjukat. Kicsi dolgok váltak sorsdöntővé ezekben a napokban.

Március végére újra fordult a világ. A gazdátlan községházára városból jött emberek kvárté- lyozták be magukat. Rábíztatták az embereket a kastélyra és olyan szavakat használtak, amelyeket az Oroszországból hazajött katonákon kívül senki sem értett. „Proletárforradalom, proletárdiktatúra, direktórium, tanácsköztársaság” és ehhez hasonlót. Azt mondták „a proletárdiktatúra lesújt azokra, akik felemelik sarkukat ellene”. Az emberek értetlenül bámultak, csak egy-két katonaviselt értette és egészítette ki: „nálunk is új világ kezdődik, mint Oroszországban”. De mi semmit sem tudtunk az új világról. És senki sem akarta a sarkát felemelni ellene.

A grófék már régen nem tartózkodtak a faluban, eltűnt a jegyző is, a plébános meg a tisztelendő úr halkabb lett. Még tán a harangszó is. Aztán újra toborzás kezdődött. „Veszélyben a haza” — mondták az elvtársak.

„Az a haza van veszélyben, amelyet Károlyi engedett megcsonkítani. A csehek és románok pedig el akarják venni a maradékot Aki mozogni tud, álljon a Vörös hadseregbe.” A templom falán két nagy plakát hirdette: „Fegyverbe!” és „Állj be a Vörös hadseregbe!” Néhányan értettek a szóból, de a többség lapult, Nekik elegük volt a négy esztendőből. Kiábrándultság, egykedvűség, kiégettség uralkodott el a falu embereiben.

ANYÁM AZT MONDTA TAVASSZAL, „a földet csak harmadában tudtam bevetni, hogy ki fog aratni, nem tudom. De ez már nem is a mi gondunk, kicsi fiam”.

Augusztusban, amikor hullani kezdtek a csillagok, tetőzött a nyomorúságunk. Fényes délelőtt volt, a városi emberek néhány napja elhúzódtak, községházánk üresen állt ismét. Falunkat utoljára Rákóczi fejedelem idejében szállták meg katonák, úgy mondták, a labancok. De erre sem emlékeztek a legidősebbek sem. Most románok jöttek. Messziről, idegenül, idegen eszméktől hajtva. Egy kikent-kifent tiszt ült a községházára, két marcona őrizte a bejáratot. Hadonászott, követelt, botoztatott, Hóiban tábornok tisztje. Vertek öregeket, asszonyokat, és szinte kisöpörtet- te a falut. Ha egy-egy tyúk ka- pirgált az udvaron, nem nyugtattak, míg nyakát ki nem tekerték. A kastélyból ami mozgatható volt, bútor, szőnyeg és egyéb dolog szekérre került és ki tudja hová, de vitték. Borzasztó félelem szorongatta a szíveket. Mi anyámmal a padláson, a csuhéjban húztuk meg magunkat. Erőszakod, durva fráterek voltak egytől-egyig. „Bolseviko- kat, kommunistákat” kerestek, s ártatlan embereket találtak.

Kovácsék a Jani bácsiék mögötti házban laktak. Feri bácsi egyike volt azoknak, aki Stromfeld zászlója alatt Miskolc környékén a csehek ellen harcolt.

Ilona, a lányuk barna, bársonyos bőrű, magas, szép formájú, szemrevaló, erős teremtés volt. Ügy tudott dolgozni, mint bármelyik legény és nem ijedt meg a saját árnyékától. Úgy aratott, kapált, viliázott, mint bármelyik férfi a faluban. Szépségét és erejét egyaránt tisztelték. Kovács Ilonát felfedezték a román katonák is. Párjával őgyelegtek a Kovács-porta körül. Anyám meg .is jegyezte: „szemet vetettek Ilonkára a kátonák, csak baj ne támadjon belőle”. De a baj nem késett.

ANYÁM ÉPPEN KOLOM- PÉRT HÁMOZOTT, gondosan, vékonyan, mert szűkében voltunk annak is, amikor különös kiáltások hangzottak Kovácsék felől. Anyám felugrott, s úgy amint volt, késsel a kezében, rohant a szomszédba. Én utána. Ilona az istálló falánál, haja kibomolva, arca kivörösödve, ruhája cafatokban. Két marokra fogva azonban vasvilla a kezében. Vele szemben két román katona. Anyám a kerítésnél, én szoknyája mögött. És még egy-két asz- szony, de megszeppenve. A levegőben vibrált, hogy itt valami nagy dolog készülődik. Ilona a becsületét, tisztaságát úgy védte, mint egy feldühített nőstényfarkas, a románok a mundér jogának akartak érvényt szerezni. Lihegett Ilona, de a katonák i,s. És amikor az egyik román lépést tett feléje, Ilona karja lendült, a hegyes vas beleállt a román combjába. Jajszó hallatszott, vér serkent, a két román megalázot- tan elkotródott. 1

Kovács Ilonát másnap deresre húzták a községházán, anyját is csúnyán megverték. De Ilonának megmaradt a becsülete.

Zavaros, bizonytalan, sötét napok leselkedtek ránk. Gyermeki értelmem éppencsak nyiladozott, tele Voltam értetlen kérdéssel, kétellyel. Iskolába kellett volna járnom, de iskolamesterünk késett megjönni, mint

ahogy késett' a háború végét jelző csengőszó is. Papunk azt mondta, „tanítás majd akkor kezdődik, ha megjön a tanító úr fogságból”. Nekünk gyerekeknek nem volt sürgős az érkezése. Az iskolánk ott árválkodott az út szélén, néhány ablakát bedesz- kázták, mert nem lehetett üveget kapni, s valami módon betörtek.

Anyám gondterhelt arca, s elapadó derűje szólt a bajok növekedéséről. A románok néhány hét múlva váratlanul kitakarodtak. Megint új • szelek iújdogál- tak. Jöttek a fehérek. Mintha az egész világ rajtunk akart volna osztozkodni. Kovács Feri bácsit elvitték, mert vörös katona volt. Hiába bizonygatta, hogy „az árva hazát védte”, és hogy „ha ő nincs, a csehek Budapestet is el- foslalják”. Képébe nevettek: „Vörös katona voltál, majd tisztázd magad az illetékesek előtt”. Három évig tartott a tisztázása. Ilonka ezalatt férjhez ment. Az esküvőjén én is ott voltam. Anyám azt mondta, „ilyen tisztességes lány alig akadt a faluban”.

1920-AT IRTUNK, de az olajágat hozó galamb még mindig elerülte házunk táját. Noé bárkája még nem akadt meg az Araráton. A románoktól megtanultuk ezt a szót, hogy „gata”. Körülbelül annyit jelent, hogy „kész”, „be van fejezve”. S amikor szóltunk hozzájuk, ennyit mondtak: „nu stein, nu stein”, azaz „nem értem”.

Az én falum népe szótalan nép. Nagyobbacska koromban sokáig gondolkodtam azon, miért olyan hallgatagok az emberek. És ilyen okot is találtam: az én falum népét Ferenc József szellemében nevelték. Reá esküdtek, amikor elindultak hazát védeni katonáink. összeomláskor sűrű egymásután kellett esküdni Károlyi Mi- hályra, Kun Bélára, a románokra, s a fehérekre. Ki értette mindezt? S kialakult a szólásmondás: „ne szólj szám, nem fái fejem’*. Lehet, hogy rá tapintottam az igazságra? És amint húzódott a szenvedés, úgy késett az megnyugtató béke.

Rcdey Pál