Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-07-11 / 28. szám

Tiszteletbeli doktoraink szolgálatai

Távoli rokon járl nálunk Edgar Hark érsek Nagyvelegen

Szép májusi vasárnapra virradt a Bakony lábánál meghúzódó Nagyveleg, Az utcán és kertekben orgona nyílott, itt — ott nagy fehér labdarózsák hajladoztak. Ünnepi csend ülte meg a falut.

KILENC ÓRA TÁJBAN ünneplőbe öltözött emberek tartottak a parókia felé. Vendéget várt a gyülekezet: dr. Edgar Hark észt érseket. Az öreg parókia előtt a felügyelő köszöntötte meleg szavakkal a messziről jött vendéget. Az érsek válaszában hangsúlyozta, hogy hazajött, rokonok közé.

Közben kétszer is megcsendült a harang, emlékeztetve a falu népét, hogy készüljön istentiszteletre. Mikor pedig mind a három harang egyszerre megszólalt, megindultak az emberek. Kicsik, nagyok. -Jöttek botra támaszkodó öregek és könnyű léptű fiatalok. A régi templom ódon falai több, mirt kétszáz embert fogadtak be. Zengett az ének: Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk ... Ahogy szállt az ismerős dallam, sokan arra gondoltak, hogy az Ür, a mi Istenünk oltalmazott és vezetett bennünket a történelem útján. Együtt éltünk valamikor. Aztán mi. magyarok délebbre jöttünk, a rokonság egy része pedig — köztük az észtek is — északi vidékre költöztek.

VÉGET ÉRT AZ ÉNEK. Várakozó csend ülte meg a templomot. Hangzott észt nyelven a köszöntés: kegyelem nektek és békesség! Magyarul a gyülekezet lelkésze Kajos János tolmácsolta, aki valamikor észt ösztöndíjas diák volt. Nagy figyelemmel hallgatta a gyülekezet a prédikációt. Maradjatok meg abban, amit

hallottatok és tanultatok. Adjátok tovább gyermekeiteknek is Isten üzenetét. Majd megáldotta az észt érsek a kis magyar falu gyülekezetét.

Utána a közgyűlésen észt nyelven köszöntötte két kislány a neves vendéget. A gyülekezet tagjai kérdéseket tettek fel, amire a vendég készségesen és szeretettel válaszolt. Majdnem két óra hosz- száig tartott ez az istentisztelet, de senkinek sem volt hosszú. Szép rendben kígyózott a gyülekezet a keskeny kerti úton ki az utcára. Beszélgettek. Volt jmiről. Hisszük, hogy a magvetés megmarad a szívekben és gyümölcsöt terem.

Szinte minden velegi ház előtt van egy kis pad. Ide ülnek ki esténként beszélgetni a velegiek, nézelődni. A parókia előtt is van egy ilyen. Ide ült ki dr. Hark érsek. Nézte a távoli, ködbevesző hegv- vorulatokat, a falut körülölelő erdőt.

FELBÜGOTT AZ AUTÓ MOTORJA. Indulni kellett. Elbúcsúztunk a kedves „Rokontól”. A gyülekezet imádsága kísérte útján. Bacsur Sára

\ ssüniilei taris&nyáhti

VEGE AZ ISKOLAI ÉVNEK, vége a vizsgadrukkok óráinak, végt a ballagásoknak. És mielőtt emlékezetünkben lassan a múltba vesz- nek az ünnepélyesen ballagó diákok, a búcsúztató diákok, az egyetemek folyosóin sötét szoknyás, fehér blúzos lányok, és sötét ruhás, nyakkendős fiúk — hogy újra előbukkanjanak farmerben és nyári „szerelésben" az országutak szélén, mint stopposok, építőtáborok vidám, fürdörvhás csapata — nos, előtte maradjunk az első képnél — és köszönjük meg Istennek, hogy emberré formált bennünket és gyermekeinket, hogy tudást adott, hogy gyermekeink tanulhattak. És egy elkésett virágcsokrot mi is adjunk át azoknak, akik tanítottak falusi és városi általános iskolákban, közép- és felsőfokú iskolákban. Talán — gondolatban — még a csokor mellé egy külön szál virágot azoknak, akik tanítva neveltek, vagy nevelve tanítottak.

ELÉRKEZETT HÁT A VAKÁCIÓ, a nyári szünet, a szabadság. Az öröm hetei, a napozásoké, a fürdéseké, az utazásoké, a munkáé. Jó tudnunk azt, hogy gyermekeink, a kamaszok és az egyetemisták örülni akarnak. Irigyeljük őket? Természetesen — igen. .Hiszen fiatalok, hiszen' egészségesek, hiszen nevetnek. Azt hiszem, jó tudnunk, hogy ezt fogják tenni, ha mi szemteleneknek, komolytalanoknak és néha ki- bírhatatlanoknak is tartjuk őket. Nézzen szembe az idősebb korosztály ezzel az irigységgel, és tanuljon nevetni — együtt örülni a gyerekekkel, a fiatalokkal. Féloldalas a keresztyénségünk, ha csak „együtt sírunk a sírókkal”!

AZ ÖRÖM MELLETT. AMI A KIKAPCSOLÓDÁS ÖRÖME — egy másik örömmel is megismerkednek a gyerekek. A munka örömével. Építőtáborokban, termelőszövetkezetek gyümölcsöseiben, és még sok helyen találkoznak — s nagyon sokan először — a munkával. S itt hadd figyelmeztessünk. Xjjra csak azokat, akik a „munkáltatók”, tehát az idősebb korosztályt. Néha megborzongok, amikor ősszel az ifjúsági bibliakör tagjai „mesélnek” a nyári munkáról. Pedig a munkára nevelés, a munka örömére nevelés ott kezdődik. A „ha nem csináltok semmit, akkor is megkapjátok a járandóságot”, s a mezőgazdasági vagy ipari üzemekben, elárusítóhelyeken dolgozó „idénymunkás” diákok csapnivaló munkaerkölccsel találkoznak, akkor felbecsülhetetlen kárt okoztunk. A szó igazi és nemes értelmében a nyári munkát irányítók, a diákokkal együtt dolgozók az „idénypedagógusok”, s nekik is nagyon sok bátorságot és felelősségtudatot kívánunk.

Barátok között, ismerős templomban Albert Greiner püspök szolgálata a Fasorban

A Budapest-Fasori templom építője, Pecz Sámuel egy csodálatosan szép párizsi templomnak, a Sainte-Chapelle-nek ihlető benyomásával szívében tervezte meg századunk elején a fasori templomot. A méretezésijén és belső díszítésében ez az ihlet ki is fejeződött a megépült templomban.

KÜLÖNLEGES ÖRÖM VOLT TEHÁT a fasori templom gyülekezete számára az a lehetőség, hogy egy párizsi evangélikus lelkészt, tiszteletbeli püspököt, budapesti Teológiai Akadémiánkon néhány nappal korábban tiszteletbeli doktorrá avatott dr. Albert Greinert és kedves feleségét köszönthette mind a délelőtti istentiszteleten, mind a délutáni gyülekezeti szeretetvendégségen.

Szirmai Zoltán helyi lelkész, aki a tolmácsolás szolgálatát is végezte ezen a napon, az isten- tisztelet elején elmondott köszöntésében meleg szavakkal fejezte ki a gyülekezetnek ezt az örömét és szeretetét. Köszöntötte az istentiszteleten megjelent dr. Nagy Gyula teológiai dékánt és feleségét is.

GREINER PÜSPÖK szószéki szolgálatában meleg szavakkal viszonozta az üdvözletét és ö is örömmel fedezte fel a hasonlóságokat a párizsi és budapesti templom között. Azt azonban hozzátette, hogy amíg a párizsi templom kegyhely, ahol ereklyét őriznek, és ahová az emberek csak látogatóba jönnek, hogy gyönyörködjenek a gyönyörű épületben és színes mozaik-ablakaiban, addig a fasori templomnak élő gyülekezete van, ahová az emberek az ige hallgatására gyülekeznek, hogy abból erőt, hitet, reménységet merítsenek életük krisztusi folytatásához. Igehirdetésében a Csel 4,23—30 alapján az egyház életének felelősségéről szólt, történelmi áttekintés után a ma egyházáról szólva. A keresztyén élethez a kereszthordozás is hozzátar tozik, de csak arról a keresztről van szó, amit Isten akaratából kell felvennie. Eközben töretlen

bizalommal fordul Isten felé, nem a mindenáron való csendes nyugalmat kérve, hanem azt, hogy küldetésének hűséges betöltéséhez adjon segítséget. Ezért kell a Szentlélek ajándékáért kiáltania egyes keresztyéneknek és egyháznak egyaránt, Magyarországon és Franciaországban és az egész földkerekségen.

A DÉLUTÁNI SZERETET- VÉNDÉGSÉGEN ' diaképek segítségével átfogó kßpet adott Greiner püspök a franciaországi evangélikus egyház helyzetéről, a kisebbségi helyzetről, a szekularizáció valóságáról és azokról a törekvésekről, amelyekkel szolgálatukat végzik a párizsi és az

ország más területein működő evangélikus lelkészek, gyülekezeti tagok. A családias légkörű szeretetvendégségen a püspök több kérdést kapott és a feleleteiből kiderült, hogy sok a hasonlóság a franciaországi és magyarországi gyülekezetek életében.

A gyülekezeti szolgálatok és a lelkészcsaládnál fehérasztal mellett folytatott beszélgetések elmélyítették, és kölcsönössé tették azt a meleg barátságot, amelyet Greiner püspök már korábban is érzett és hangoztatott népünk és egyházunk iránt. Reméljük, hogy e baráti és testvéri kapcsolatoknak gyümölcsöző folytatása is lesz. Szirmai Zoltán

(•arai Gábor:

Hazatérve

Három napig voltunk távol, s ahogy most hazatérve ajtót nyitok, az otthon, a szűk szoba, melyben megférni és összeférni gyakran olyan nehéz volt, a szoba most tágas és ünnepélyes:

a könyvespolc nyájasan tárja karját, hajlongnak a bárgyú szobanövények és barackvirág-fogsorát nevetve az ablakba villantja április.

Ma vendégségbe jöttünk önmagunkhoz, észreveszünk minden tárgyat, akárha először látnánk

(pedig rég lemondtunk arról, hogy egy is újra kivirulhat a váratlan élmény pirkadatéban), .

s beszélgetünk kávé mellett kötetlen és őszintén, mint régi jóbarátok, kik nem látták egymást már évek óta, s nincs egymással elszámolnivalójuk, csak jól esik most együtt lenniük ...

Ó. félórányi varázs ez csupán, tudom: fölveszi régi, únt alakját mindjárt az asztal, a könyv, a virág, zárt közönyét az asszony, és a férfi szokott dolgai házi-köntösét; de mégis áldott, áldott érkezés ez: érzékek és formák föltámadása, pogány .húsvét, fenséges emberi megváltása káprázatnak s valónak a sarcoló s jutalmazó idő kegyelméből, mely elbágyaszt s megújít, —

Mert így kellene élni. mindig így.

Ilyen vendég-szemekkel nézni minden dolgainkra, hogy tündököljenek, ne csak itt bent, a család ruganyos rácsai közt, de kint is, szétfeszítve a megszokás palánkjait. az utcán s az alázatos gépek, állatok, termőíák körében;

naponta új

gazdaként venni birtokba a földet, otthonosan s mégis honfoglalóként, hogy tettenérjünk minden mozdulást, hogy ellenálljunk közönynek, csüggedésnek, hogy fáradalmaink prizmáin át sokszorosan ragyogja be szívünket a mindennap megújuló világ.

(Megjelent a költő VÉGTELEN MEG EGY című kötetében, 1981 ben.)

ILYEN GOND LENNE A SZÜLŐKNEK és az idősebbeknek gyermekeink nyári szabadsága? Igen! A gond és a gondoskodás azonban egy tőről fakadó, csodálatos szavak. A gondra vonatkozik az, amit Urunk mondott, ,,minden gondotokat Öreá vessétek" — s akkor megtaláljuk az örömteli gondoskodás kincsét. És azok, akik nem az apostoli figyelmeztető felhívás, hanem az emberség okán gondoskodnak arról, hogy a gyermekek örülni tudjanak, nos, ők a mi segítőtársaink, vagy mi álljunk melléjük. Mert különben gond lesz a nyári vakáció, szórakozás, szétszóródás. Gond lesz a lakótelepi gyerek, akinek dolgoznak a szülei, gond a falusi, akinek szintén a munka nagy- ját kell elvégezni.

LASSAN ÜGY LÁTSZIK, nem a gyermekek tarisznyáját rakom tele „jótanácsokkal” a szünidőre, hanem a szülőkét — gonddal. Pedig nem ez a szándékom. Jó tanácsot ugyan nem szeretek osztogatni, a szülők „gondját” is gondoskodássá formálni. Azért valamit ajánlok gyermekeink szünidei iszákjába: a Bibliát. \ f;f- ,i i.

Ruttkay Levente

Barátunkra emlékezünk

Kedves Nagytiszteletű Asszony!

Ne haragudjon, hogy nyílt levélben osztozom fájdalmában. Drága férje, kedves barátunk és szolgatársunk hazaköltözése bennünket, az egyházi sajtó munkatársait, is megrendített. Gyászunk közös, együtt ejtjük könnyeinket, mert nekünk is hiányzik Fecske Pál. Tudtuk, hogy régóta viaskodik a halállal, azt is tudtuk, hogy a természet rendje szerint előbb-utóbb a halál lesz a győztes, mégis reménykedtünk. Reméltük azt, hogy Urunk még sok-sok szolgálatot akar általa elvégezni. Valljuk ugyanis, hogy senki egy másodperccel hamarabb nem hunyhatja be szemét, mígnem mindazt elvégezte, amit Isten rábízott. Ügy látszik Fecske Pál mindazt elvégezte, amit az Isten rábízott.

Hosszú évtizedeken keresztül hirdette a vigasztalás evangéliumát, mígnem maga is vigaszra szorult, lelkeket mentett és gyógyított, mígnem maga is mentésre és gyógyulásra szorult. Emberek jutottak munkája révén a jó és nemes útra, család érezhette magát biztonságban gondoskodó szeretete mellett. Ennek a gazdag életnek minden funkciója meleg, emberszerető, együttérző szívdobbanás volt.

Személy szerint én is a vesztesek sorába tartozom. Szegényebb lettem az előttem járó nemzedékből egy hűséges, jó tanácsokkal mindig mögöttem álló baráttal, szolgatárssal. Évtizedek mélyéből törnek elő a már megismételhetetlen élmények. Emlékszem írói szárny próbálgatásaimra, különösen az Evangélikus Életben kifejtett tevékenységemre. Fecske Pál volt az, akitől még Battonyáról kaptam az első üzenetet: „írjál sokat, mert szeretik írásaidat”. Kevés jó szót kaptam életem során. A kevés között az ő biztatása mindig hangosan kalapált szívemben. Néha úgy fogalmaztam soraimat, gondolataimat: „mit szól majd mindehhez Fecske Pál?”. Már késő megkérdeznem.

Két sikon futott párhuzamosan életünk. Mindketten lelkipásztorok voltunk, és mindketten rajongásig szerettük egyházunk sajtóját. Az az érzésem, Fecske Pál ez utóbbi területen is a nehezebb szolgálatra vállalkozott. Én csak írtam, de benne feltámadt a magyar reformátorok, az Erdösiek, Abádiak szelleme, akik hátukra vették a sajtó termékeit, s vitték a „puszták népe” közé, és úgy szórták szét, mint magvető keze a búzát. Fecske Pál pontosan így terjesztette az egyház sajtóját. Valami szent lángolással, megrögzött konoksággal, mert érezte, hogy egyházunk jövőjét az írott ige legalább úgy szolgálja, mint az elmondott.

Sajtónk fáradhatatlan apostolai közül egynek a kezéből kihullott a toll, egynek a lábai megbicsaklottak, eggyel kevesebben állunk a sorban. A tanyák, falvak népe, ahová hordta újságunkat, kiadványainkat, vajon hozzájut-e ezután? Nagy veszteség számunkra Fecske Pál.

És hadd vallják arról is, hogy gyakran ültünk árnyas fák alatt, csendes szobákban, vajúdva korunk sok ellentmondásos kérdése felett. Fecske Pál a bölcs, tapasztalt ember hangján csitítgatta lázadó szívemet. Mindig hívott otthonába, utoljára Sz.arvasra, hogy Nikodé- mus-beszélgetéseink fonalát tovább gombolyítsuk. Soha nem jutottam el hozzá, adósságomat csak odafönn törleszthetem. A rohanó idő ide- lenn szűkén méri a szabad perceket.

Nagytiszteletű Asszony! Drága férje, barátunk elaludt. De közös a hitünk, hogy aki azt mondta, „elmegyek, hogy felébresszem öt”, útban van feléje. Könnyeket ejteni szabad, de hinnünk kell. S hitünk a fájdalom és szenvedés sötétségében fényt lát. Az egyház Urának fényességét. akinek szolgálatában, mint gyertya, csonkig égett Fecske Pál, az világítja meg az igazságot, hogy megváltott gyermekét haza- vitte. Fogadja tőlem e szerény sorokat, a vesztesek között is vesztes sorait, ad jót mindannyiunknak Krisztus Urunk vigasztalást.

Budapest, 1JI82. június 22. Frzcske Pál temetése napján:

Rédey Pál