Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-06-20 / 25. szám

GYERMEKEKNEK. A gazdag ifjú A „írok nektek ifjak...” Kirándulás Szabolcsban Mk 10,17—27 JÉZU£ AMERRE JÁRT ÉS PRÉDIKÁLT, mindig beszélt Isten országáról az embereknek. Figyelmeztette őket, hogy várják örömmel Isten országa eljövete­lét, Istent féljék szeressék, benne bízzanak. Sokan komolyan vették szavát, de kérdezősködtek is, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy Isten országába ők is bekerülhes­senek. Érezték, Jézustól kaphat­nak tanácsot, hiszen Ö olyan szo­ros kapcsolatban van Istennel. Jézus hallgatói között voltak szegények és gazdagok, asszonyok és férfiak, még gyerekek is. Egy alkalommal, mikor Jézus a taní­tást befejezte, egy fiatalember lé- pet hozzá. Előkelő, díszes volt a ruhája. Első pillantásra lehetett látni, jó körülmények közt, ké­nyelemben él. Az emberek előzé­kenyen, tisztességtudóan köszön- töték. Volt, aki bizonyosan arra gondolt: milyen boldog is ez az ember! Nincsenek gondjai, min­dent megvehet, amit csak kíván. A gazdag fiatalember azonban mégsem volt olyan boldog. Sok­szor töprengett azon, hogyan ke­rülhetne közelebb Istenhez. Igaz gazdag volt, az emberek tisztelték, de hiányzott valami, amit sem­milyen gazdagság sem pótolhat, vagy biztosíthat. Nem lelt nyu­galmat, nem találta a helyét, mivel Isten közelségét még nem találta meg. Jézushoz sietett hát, aki rég­óta tisztelt. Térdet hajtott előtte s így szólt: Jó Mester, mi tegyek, hogy az örök életet elnyerjem? JÓ MESTER — a zsidók nagy tanítóikat, törvénytudóikat tiszi- telték meg ezzel a kifejezéssel. Jézus azonban visszautasította a tiszteletet, s így válaszolt: miért nevezel engem jónak? Egyedül Isten az, aki jó. Elsőként ezt kel­lett a gazdag ifjúnak megtanul­nia. S Jézus már folytatta is: is­mered a tízparancsolatot. Isten törvényét, akaratát? Ne ölj, ne paráználkodj, ne ta­núskodj hamisan, ne lopj, tisz­teld atyádat és anyádat. A gazdag ifjú büszkén válaszolt: Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. Magában ta­lán úgy gondolta: ezek szerint mindent megtettem, semmi aka­dálya annak, hogy Isten országá­ba jussak. Nagy szeretettel és ko­molysággal nézett Jézus az ifjúra, örült, hogy ilyen komolyan vette Isten akaratát, segíteni akart neki. Látta Jézus, hogy Istent és a gaz­dag ifjút az ifjú vagyona választ­ja el egymástól. így szólt hát: egy­valami hányzik még belőled: add el, amid van, oszd szét a szegé­nyek között, akkor kincsed lesz a menyben, azután jöjj és kövess engem! A GAZDAG IFJÚ erre nem számított, holtsápadtan nézett Jé­zusra. Ez mégiscsak sok! Minden vagyonáról, kincsről, kényelemről mondjon le? A szíve mélyén na­gyon ragaszkodott mindehhez, s úgy gondolta a kettő Isten tiszte­lete, meg az anyagiakhoz való ra­gaszkodása jól megfér egymás mellett. Erre Jézus szava szétrom­bolja az ő elképzelését. Hiszen mi is van szavai mögött? Az, hogy az örök élet elnyeréséhez nem elég a tízparancsolatot betartani, többet, sokkal nagyobbat kér az Isten. Egész szívünk ragaszkodását akarja, hogy Öt mindennél jobban szeressük, tiszteljük. Isten azt várja, hogy jobban bízzunk az C jóságában, gondoskodásában, mint az anyagi javakban. Hiszen a leg­fontosabbat, az örök életet se­mennyi pénzért nem lehet meg­vásárolni, az az Isten ajándéka. Minket is válaszút elé állít Jé­zus. Döntenünk kell, nekünk mi a legfontosabb? Mihez, kihez ra­gaszkodunk legjobban? Ha Istent kérjük, Ö abban is segít nekünk, hogy választani tudjunk lényeges és lényegtelen, értékes és értékte­len között, hogy már most semmi ne választhasson lel minket Isten közelségétől és az ö országától! Deméné Smidéliusz Katalin EGYHÁZZENEI ÄHITAT lesz június 27-én, vasárnap este V2 8 órakor a keszthelyi templomban (Deák Ferenc ut­ca 18.) Orgonái: Trajtler Gábor Műsoron: J. S. Bach művei Igét hirdet: GÁNCS PÉTER BIZTOSAN KÍVÁNCSIAK VAGYTOK ARRA, milyen az, amikor teológusok kirándulnak együtt. Ha visszagondolok gimná­ziumi éveimre, mindig nagyon vártuk ezt a két-három napot. El­sősorban nem a sok újdonság az, ami ilyenkor már jó előre lázba hozott bennünket, hanem a várva várt „szabadság”. Igaz, a tanári felügyelet ekkor sem szűnik meg, mégsem kell iskolapadokba pré- selődve végigülni egy gyönyörű, ragyogó tavaszi, nyár eleji dél­előttöt. Érdemes ilyenkor megfigyelni az embereket. Sokan egészen más­képp viselkednek a kirándulás alatt, mint egyébként. Feloldód­nak a gátlások, megered a nyelv, elengedjük magunkat. Egyesek túlságosan is. Rejtett indulatok törnek elő. Szinte azt mondhat­nánk, hogy ilyen helyzetben, ami­kor lazább a külső fegyelem, lep- leződik, le igazi énünk — saját magunk előtt is. Ezért kell ne­künk, teológusoknak már jó előre, a kirándulás alatt, de így utólag is szembenézni a kérdéssel: vajon mennyit engedhetünk meg ma­gunknak? Hogyan lehetünk fel­szabadultak, vidámak úgy, hogy mégse botránkoztassunk meg sen­kit, amikor kiderül, kik vagyunk. Ezt nehéz eleve meghatározni. Mindig az adott szituációban kell egyenként, de kollektive is dönte­nünk, hogy mi a helyes. HARMINCKETTEN ' VOL­TUNK. Mint egy gimnáziumi osz­tály. Mégis: különböző korosztá­lyokból, évfolyamokból tevődött össze ez a létszám. Szabolcs-Szatmárban voltunk, az ecsedi láp és az alma hazájá­ban. Persze még sok más jellem­zőjét is felsorolhatnám ennek a tájnak. Szombat reggelre megjött az eső és a hideg. Igazi őszi idő volt. Bármennyi ruhát vettünk is magunkra, mind kevésnek bizo­nyult. Mégis nagyon jó hangu­A Keresztyén Békekonferencia június 17—19. között emlékülést rendezett Lidicében (Csehszlová­kia). A falut 40 éve rombolták le a német fasiszták, lakosait mind kiirtották, így az értelmetlen latban telt el ez a három nap. Viccelődtünk, tréfálkoztunk, „húz­tuk egymást”. Kisebb-nagyobb balesetek is történtek, hiszen ezek úgyszólván elkerülhetetlenek. Va­lakinek a szoknyájára ráömlött fél liter tej, egyesek fehér nad­rágja pedig ugyancsak tiritarka let vasárnap estére. Mások meg­botlottak és beleestek a sárba, vagy éppen átestek egymáson. De a kárvallottak is inkább nevet­tek. mint sírtak. Volt, aki megfá­zott, berekedt és csak suttogva tudott beszélni. Néhánvan különö­sen örültek ennek. Voltak magá­nyos kóborlók,* akik ilyen, vagy olyan okból teljesen magukba zárkóztak, gondolataikba mélyed- tek. Ha kérdezték őket, csak tő­mondatokban, egy-két szóval vá­laszoltak. Igyekeztek észrevétetni, hogy most szeretnének viszony­lag egyedül maradni. De akadtak olyanok is, akik egész lényüket beleadták a közösségteremtésbe. Hol ezzel, hol azzal beszélgettek. Igyekeztek olyanoknak is a köze­lébe, bizalmába férkőzni, akiket nem ismertek igazán. Igv a sze­rencsésebbek meglepő felfedezé­sekre tettek szert: valakiben ro­kon lélekre bukkantak, akit ugyanazok a gondok, problémák, gondolatok foglalkoztattak. Mi­csoda alkalom ez az eszmecseré­re, a szó igazi értelmében! A buszban teli torokból énekeltünk. Szatmárcsekén a turistaház alag­sorában berendezett tv-szobában játszottunk — a professzorokat is beleértve — és kiparodizáltuk esvmást. Rengeteget nevettünk. Néha úgy éreztem, hogv ezt már nem is lehet kibírni. Voltak azon­ban komoly pillanataink is. Va­sárnap reggel úgy elhúztuk az időt. hogy istentiszteleten csak a program megcsonkítása árán ve­hettünk volna részt. Mégis talál­tunk megoldást. A vámosatyai re­formátus templomban, csodálatos fehér fa'ak között tartottunk egy rövid áhítatot. Előtte és utána pe­pusztítás, a háború elrettentő jel­képe lett. Magyarországról Lehel László dunaharaszti lelkész vett részt. dig átszelemült arccal, tele szív­ből és teli tüdőből énekeltünk el egy-egy' négyszólamú énekkari művet. Valódi istentisztelet volt. TALÁLKOZÁSOK. Szókratészi, a nagy görög bölcs vallotta, hogy a beszélgetés folyamán mindkét fél közelebb jut az igazsághoz. Le­tisztulnak, új impulzusokat kap­nak a gondolatok. Űj utak, lehe­tőségek tárulnak fel. Jó esetben mindkét fél rákényszerül arra, hogy felülvizsgálja nézeteit és ta­nuljon egymástól. A legjobb az, ha különböző felfogású, életvitelű emberek találkoznak egymással időt és lehetőséget teremtve a társalgásra. így tágul igazán látó­körünk, s csodálkozhatunk rá az újra, az eddig nem ismertre. Ezen a kiránduláson bőven volt ilyen alkaldm, bár nem mindig használ­tuk ki kellőképpen. Módunk volt két teológia — a debreceni re­formátus és a nyíregyházi görög­katolikus — hallgatóival és pro­fesszoraival is beszélgetni. Ez utóbbi helyen még oldottabbá vál­hatott a légkör, mivel tanáraink „tapintatosan” magunkra hagytak bennünket. Szabó Gyula esperes beszélt nekünk a debreceni evan­gélikus gyülekezetről. A turist- vándi vízimalom molnárát olyan aprólékosan kifaggattuk, hogy vé­gül fölajánlotta: álljunk be hozzá inasnak. Szombat este Kölesén szolgáltunk. Az est után találkoz­tunk a falu krónikásával, aki minden nevezetesebb eseménynél jelen van hogy tudósítása hiteles lehessen. TEMPLOMOK. Debrecen, Nyírbátor, Máriapócs, Tákos, Csa- roda. Kicsik, nagyok; régiek, újab­bak. Kőből, vagy vályogból épül­tek. Színes népi barokk szószékek; nemesen egyszerű, gótikus meny- nyezet-kazetták; ' fából ácsolt ha­rangtornyok. Mindegyikben éne­keltünk, inkább csak a magunk gyönyörűségére. Élveztük az áhí- tatos csendet, a félhomályt, a vas­tag falakból sugárzó erőt, vagy éppen az alacsony, pici helyiség meghittségét. Eg-egy kirándulás valóságos ér­téke csak sokkal később mérhető le. Bennünk még kavarognak a színek, képek, hangok... Mégis: Istennek legyen hála, hogy elme­hettünk és épségben haza is tér­tünk. Hanvay Mária Rédey Pál riportja • Az én prófétáimnak ne ártsatok 5. IDÉZZÜNK EGY RÖPKE PIL­LANATIG még a „kerítésnél”. Nálunk Magyarországon a kerítés­nek soha még ilyen kultusza nem volt. (Pedig kollektív társadalom­ban élünk!) Ne akadjunk fenn azon, hogy drága vagy olcsó kerí­tésről van szó. Egyszerűen a „ke­rítés-kultusz” az ami, szembeöt- lik. S ez takar valamit. A kerítés végső soron szimbólummá vált. Szimbolizálja az egyén személyi tulajdonának határát. „Eddig az enyém!” Egyúttal tükrözi a tulaj­donos lelki habitusát is: „ami a kerítésen túl van, ahhoz semmi közöm!” Mint ahogyan nincsen közöm más ember gondjához, ba­jához. A szociális, kollektív tudat hiánya az egyik rákfenéje környe­zetvédelmünknek is. Nem akarjuk észrevenni, hogy a környezetben más emberek is élnek. Ha a kör­nyezetet romboljuk, áttételesen a felebarátunknak ártunk. Már a 17—18. század székely falvainak belső rendtartása a kö­zös dolgokra hívta fel a figyel­met. Ezek a kicsiny települések öntörvényűén oldották meg kör­nyezetük kérdéseit. Szigorúan bír­ságolták azokat, akiknek házeleje rendetlen volt, akik a hullott jó­szágot nem temették el a kijelölt helyre, megfelelő előírások sze­rint. akiknek istállóiból a tárgyaié az utcára csordogált, akik nem voltak képesek beilleszkedni a falu lakosságának közösségébe, stb. (Imre István: A rendtartó székely falu. Kriterion, 1973.) Hol vagyunk mi ettől, pedig a 20. szá­zad végét tapossuk? AZ EMBER SZÍVE SZORUL ÖSSZE a „balkáni állapotok”, kulturálatlanságunk láttán. Hogy a vonat nem piszkos, hanem ko­szos. hogv a kupé hamutól, ciga­rettavégek eltaposott sokaságától hemzseg, üres sörösüvegek gurul­nak előre-hátra a vonat rángá- sánál s csorgatják magukból a barna levet. És az csak természe­tes, hogy sáros lábbelinket az ülés­re rakjuk. Ki törődik a közössel? Az állam vasútjával, meg utazó­társunk gusztusával? Akinek nem tetszik, utazzék autóval! (Persze odahaza már az előszobában le­veti cipőjét, harisnyában kíméli szőnyegét s a világosra lakkozott parkettát a „jól nevelt utas”. De a közös, az más!) ŰJGAZDAGÉK UTAZÖKEDVE is pl. nagy. Hódolnak a divatnak, Nyugatra járnak. Áradoznak ar­ról, hogy milyen tisztaság ural­kodik Svájcban. Valaha Svájcot „portalanított országnak” nevez­tem. Keresztül-kasul átutaztam, s valóban, szinte az egész országban nem találkoztam eldobott papír­ral, műanyag tasakkal, flakonnal, konzerves dobozzal porral, pi­szokkal stb. Nézzük meg a mi há­zunk táját! Utcáinkat, tereinket, erdeink tisztásait, kiránduló he­lyeinket, egyszóval, ahol megfor­dulunk mi és gyermekeink. Néz­zük meg városainkat! Pedig a Vá­rosokban szervezett köztisztasági intézmények vannak. De ezek az intézmények is képtelenek megbirkózni az emberi rendet­lenséggel. Pedig a környezetvéde­lem valahol itt kezdődik. Az er­kölcs, a tudat, a szemléletmód ra­dikális megváltozásán. Társadalmunk jelentős réteget meghökkentő közönyt és érdekte­lenséget tanúsítanak a tisztaság és a közösségi élethez nélkülözhetet­len rend iránt. Csodálkozunk ezek után azon, hogy ugyanezzel a lelkülettel, erkölcsi hozzáállás­sal, kulturálatlansággal viszonyul­nak magasabb, felelősebb helyen a rájuk bízott, környezetet veszé­lyeztető anyagokkal? Mit törődik az utcán autót szerelő nyegle fia­talember, hogy a fáradt olaj a csatornába kerül, onnan pedig a folyó vizébe, ahol kimondhatat­lan biológiai kárt okoz? Az utca az övé is. Mit törődik a brigád­vezető, ha a műtrágya kazal nincs letakarva, s a kiszakadt zsákok­ból az eső bemossa a koncentrátu- mot a talajba, s ezáltal mérgezi a talajt, a vizet, esetleg a kenye­remet is? A műtrágya nem az övé. Gondol-e az a falusi lakos, aki a trágyalevet, a szennyvizet használaton kívüli kútjába ere­geti, hogy egy egész falu ivóvizét fertőzi meg, különböző betegsé­gek okozójává válik? A kút az övé, azt csinál vele, amit akar. Törődik az autóbusz, a teherautó vezetője azzal, hogy mögötte vas­tag, zsíros, fekete gázfelhő kava­rog annyira, hogy légszomjat ka­punk még látásakor is? A por­lasztót rá kell „engedni”, külön­ben nem húz a motor. Egyebek­ben nem ő szívja be ezt a levegőt. Nálunk divat az, ha építkezés adó­dik, először a fákat döntjük ki, ne legyenek útjában a felvonulásnak, építkezésnek. S ha véletlenül ki­szemelünk egyet-egyet, amelyet szívesen megtartanánk, jön a kör­nyezetvédelemre magasan kvali­fikált* segédmunkás vagy sofőr és ő dönti ki. Ezáltal 20—30 éves oxigénterinelő „egységekről”, in­gyen napszámosokról mondunk le. Finnországban, ahol igazán nem szűkölkednek fában, a házat építik a fa fölé. Mi nagyvonalúb­bak vagyunk! ÉS LÁM, HA EZ ÍGY MEGY AZ EGYÉNEKNÉL, vajon elvár- ható-e, hogy magasabb szinten, üzemi, ipari vonatkozásban más­ként legyen? A dolgok valójában összefüggnek. Előre lépni a kör­nyezetvédelem területén csak ak­kor tudunk, ha az eddigieknél alaposabban vesszük fontolóra egyénileg a kérdést. A környe­zetvédelmi törvényt, szervezetet nem érheti megszólás, annál több az egyént és a társadalom bizo­nyos rétegeit. És mivel társadal­munk jelentős rétegei meglepő kö­zönyt tanúsítanak a környezet iránt, nem volt haszontalan azok­nak a vészkiáltása, akik az idők utolsó jeleiről prédikáltak. Talán ettől a kiáltástól fel- vagy meg­riadtak a közömbösek, a ciniku­sak. Viszont ezekkel a kiáltások­kal csak ideig-óráig sokkoltuk a társadalom egy-egy rétegét. Ala­posabb, átgondoltabb, átfogóbb és rendszeresebb munkára van szükség. A természet, amellyel úgy nőttünk össze, mint a sziámi ikrek, nem operálható le rólunk. Vele élünk vagy vele halunk. S ha a természeten kiütnek a hul­lafoltok, „hullamérgezés” visz el bennünket is. Vallom és hiszem, hogy ez így Isten rendelése. AKKOR HAT MIT KELLENE TENNÜNK? Bízzuk ezt a komplex kérdést a laposerszényű „állam­bácsira”? S károgjunk, mint téli varjú a száraz jegenyén? Vagy mint a „zöldek”, a magunk te­rületén csatasorba álljunk? Húz­zuk ismételten alá, hogy nincsen semmi sem veszve, de legfőbb ide­je annak, hogy komolyan vegyük a kérdéseket. A népgazdaság a maga lehető­ségeihez képest a törvény betűje és szelleme értelmében cselek­szik. (Vizeink tiszta állagán őrkö­dik, a termőtalaj állami védelem alatt áll, a talajkémizálást szigorú szabályok mellett kizárólag szak­emberek végezhetik, a mezőgaz­dasági üzemek fokozatosan állnak át almos jószágtartásra, a levegő szennyeződését a hibás gépjármű­vek kiszűrésével, korszerűbb fű- téstechinikával stb.-vel szabá­lyozzák.) Viszont ettől függetlenül halaszthatatlanul fontos és sür­gős a társadalom nevelése és ak­tivizálása a környezetvédelem kérdésében. Öröm és megnyugvás számom­ra, hogy a rádió, tv, napisajtó, fo­lyóiratok egyre rendszereseb­ben foglalkoznak a környezet- védelem dolgaival. Az bizonyos, hogy máról holnapra nem tudunk nagy eredményeket felmutatni. Ez sziszifuszi munka és gyümölcsei is csak nagyon későn érnek be. A nevelést tulajdonképpen már az óvodában kell elkezdeni, s még az egyetemen sem szabad befejezni. Ezért a fáradságért semmi sem sok, semmi sem drága. A jövünk­ről van szó. Az életünkről s utó­daink életéről. Ha lehet rangso­rolni fontos vagy kevésbé fontos tantárgyat iskoláinkban, akkor az a véleményem, az egyik legfon­tosabb tárgy, a környezetvédelem tárgya lehet. (Folytatjuk) LIDICE EMLÉKÉRE — MEGÉRTÉS, BIZALOM, LESZERELÉS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents