Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-17 / 3. szám

Tegnap — ma — holnap A sportok királynője az atlé­tika. Az atlétikának van egy olyan versenyszáma, amely kivá­lik a többi közül. Ez pedig a váltófutás. Többször lehettünk szemtanúi a Tv-ben annak, hogy egy-egy világverseny győz­tesnek látszó csapata, hogyan vesztette el a babérkoszorút csak azért, mert valamelyik versenyző rosszul váltott. Mert ennek a versenyszámnak az egyéni teljesítményen túl a leg­fontosabb követelménye, hogy a versenyzők egymást is segítsék. Mi minden is kell egy váltó­futáshoz? Kellenek versenyzők, kijelölt táv, pálya a futáshoz, szabályos váltás és stafétabot. Mert lehet akár tíztagú is egy- egy csapat, de váltóbot csak egy. Ezt kell úgy továbbadni, hogy a futás szabályos legyen. ELCSÉPELT HASONLAT, DE IGAZ: az egyház szolgálatát leg­jobban ehhez a klasszikus ver­senyszámhoz lehet hasonlítani. A feltételek hasonlóak: az egyház nem lehet meg igehirdetők nél­kül, akik megbízatást kapnak egy-egy gyülekezet vezetésére s ott addig munkálkodnak, amíg kezükből ki nem esik az a „sta­fétabot”, amit úgy hívunk, hogy szolgálat. A pálya adva van: a Magyarországi Evangélikus Egy­ház. A hasonlatban ami sántít: ezen a távon nem „más” csapa­tokkal kell küzdenünk, hanem azzal a belső és külső elhivatás- sál, amely erre a „pályára” kül­dött. Lelkészi szolgálatot csak rövid távon lehet — hogy a ha­sonlatnál maradjunk — belső, azaz Istentől való elhívás nélkül végezni. De egy életen keresztül semmiféleképpen nem. Ami pe­dig a „külső” elhívást tekinti, azt a magyar evangélikus egy­háztól kaptuk, hogy végezzük a legnagyszerűbb s ugyanakkor a legnehezebb szolgálatot: Isten igéjének igaz és tiszta hirdetését és a ránk bízottak pásztorlását. A MÚLT ESZTENDŐ VÉGÉN, november 4-én ülést tartott egy­házunk Nyugdíjtanácsa. Ez az ülés 15 lelkész nyugdíjazásáról döntött. Ugyanakkor az elmúlt esztendőben 12 fiatal került ki a Teológiai Akadémiáról s állt be az igeliirdetői szolgálatba. Ezek a számok kissé elgondolkoztat­nak. Mert miről is van itt szó? Ezen a csodálatos szép és gaz­dag „verenypályán” néhányan elfáradtak a szolgálatban és át­adták a „stafétabotot” a fiatal kezdőknek. Ez így igen egysze­rűnek tűnik. Azt mondhatnánk, hogy ez az élet természetes rend­je: az idősek átadják a helyüket a fiataloknak. Itt mégis valami többről van szó. Generációváltás átélői vagyunk. Igaz az — s meghajlok a köz­hely előtt —, hogy mindig s min­denütt egyszerre három generá­ció él egymás mellett. Éspedig a múlt, amit az idősek személyesí­tenek meg, a jelen, a vezetők generációja, és a feltörő ifjúság, a jövő emberei. Ez a mi helyze­tünkben is így van. VALÓBAN EGYÜTT VAN A LELKÉSZI KARBAN a három generáció. De a számbeli egyen­súly már megbomlott. Itt nem lehet „harmadolni”. A fent em­lített 15 idős lelkész nyugdíjba vonulása is hűen fejezi ki azt a tényt, hogy egyházunkban mind kevesebb azoknak a lelkészek­nek a száma, akik valóban a múltat képviselik. Ma már a lel­készi karnak mindössze 20%-át teszik ki azok, akik lelkészi szol­gálatukat a két világháború kö­zött kezdték el. Most leszámítva e korszak sok belső és külső buktatóit, ezek a szolgatársak na­gyon nagy tapasztalattal rendel­keznek, hiszen szolgálatuk na­gyobb részét a népegyházban végezték. Német teológián ne­velkedtek, ösztöndíjasok voltak, egyikük-másikuk tábori lelkész­ként végigjárta a frontokat. Ökö- zülük kerültek ki az igazi szórványlelkészek, megalkotva annak típusát. Gyülekezeteket szerveztek és átélték a szerve­zett gyülekezetek megszűnését. Az elmúlt negyven esztendő alatt e korosztály hányszor állt egymással szemben az egyházpo­litikai vagy teológiai barikádo­kon! Megérintette őket a pietiz­mint sallangot nyugodtan el­hagyni. EGYHÁZUNK SZOLGÁLÓ LELKÉSZEI KÖZÜL ma már a legnagyobb arányszámmal a fiatalok vannak. Ök a holnap várományosai. Azokat számlálom e csoportba, akik már a felsza­badulás után születtek s teoló­giai tanulmányaikat az ellenfor­radalom után kezdték el. Ez egy egészen új s a maga nemében igen színes lelkészi generáció. Igen sok közöttük a nagyszerűen képzett teológus, legnagyobb ré­szük önként és örömmel vállalja a szórványszolgálatot, többeket nyelvi és teológiai felkészültsé­gük alapján máris igénybe vet­tünk egyházunk külügyi szolgá­latában. Igaz, hogy ha képpel akarnánk kifejezni e generációt, akkor az autó volánja mellett ülő fiatal Timotheusnak egyik kezébe a Szentirást a másikba a gitárt rajzolnám. Fiatalos, missziói lendületük azonban — és ezt javukra kell írni — a szórványokban eltelt esztendők­kel sem csökken. Igaz, ők nem sírnak vissza régi egyházi struk­túrát, hiszen nem is ismerik azt. Ök a mai gondokkal, mai prob­lémákkal küszködnek. És itt van az a pont, amiért féltjük őket. Míg az előző generáció csak ké­sőbb bizonyosodott meg afelől, hogy erre és az itteni szolgálat­ra az Űr Jézus hívta el őket, addig a fiatal lelkészek belső eí- hivatott Sággal kezdik a szolgá­latot, de a külső elhívásukban hiányzik — vagy legalábbis né- hányukban — az a felismerés és bizonyosság, hogy ők a Magyar- országi Evangélikus Egyház el­hívott pásztorai, hogy ebben az egyházban rend van s a lel­készi karban ma még egymás mellett él három generáció, de ez éppen úgy jellemző a gyüleke­zetekre is és hogy az az egyház, amelyben szolgálnak, evangélikus egyház, amely gyülekezetekben valósul meg. És ezek a gyüleke­zetek itt vannak Magyarorszá­gon. EBBEN AZ ESZTENDŐBEN A „VERSENYPÁLYÁN” tovább fo­lyik a .váltóbot. átadása. Hála érte Istennek, hogy ezek a „staféta­botok” nem esnek ki a küzdők kezéből, hanem a remegő hang. a megrokkant térd helyett erő­től duzzadó fiatalok lépnek szó­székeinkre, hogy hirdessék az örök igét s állnak szálfaegyene­sen oltáraink előtt, hogy kiszol­gáltassák a szentségeket. Így lesz a generációváltás egyhá­zunkban természetes folyamattá. Karner Ágoston Rótiay György: János 5,5—15 Ott várt harmincnyolc éve már, s tudhatta, hogy hiába vár, mert nem volt, aki vállra kapva elsőnek vigye be a habba, amit időnkint, ha leszáll, az Isten Angyala csinál. Sokan voltak: lesték a parton, hogy az Angyal végre suhanjon; aztán, mikor a levegő megvillant, lett nagy hajcihő: ütött az úr, nyögött a szolga, s törtettek a tóba loholva. Az Angyal már nem is kavart, csak állt s nézte a zűrzavart, ahogy a csorda vízbe gázol, • s fölforr tőle a tó magától, de nincs forrtának ereje: mind elsőül hasalt bele. „Én voltam!” — „Én!” — Agyalta, gyűrte egymást a sárban lent a csürhe, míg az az egy, ki ott felül feküdt, s bár reménytelenül, de remélt — harmincnyolc nagy éve! —, fölkelt, a szombat ellenére. Ez botrány volt! — Mert vét, aki szombaton mer gyógyítani, de méginkább vét, aki meg mer gyógyulni, mint ott az az ember, s még ágyát is viszi, csupán mert szólítják, az Űr után. (Megjelent a költő A KERT című kötetében, 1979-ben) iészlefels dr. Bariba Tilsor református ptfspüB parlamenti felszólalásából Az adott nemzetközi helyzet — az egyházak értékelése sze­rint is — az emberiség történe­tében egyedülálló, precedens nélküli. Erre a tényre a beszá­moló és az előttem szóló képvi­selőtársam is utalt. Én is utalok rá azért, mert nem lehet eléggé tudatosítani önmagunkban és a közvéleményben azt, hogy az emberiség a 80-as években tör­ténetének legkritikusabb idősza­kát éli, amelyben ma már nem­csak a szemben álló felek jelen­tenek egymásra nézve veszélyt, hanem halálos fenyegetést je­lent az egész planétánkra nézve a felhalmozott tömegpusztító fegyverek mennyisége. A világ valós helyzetét mindenkinek is­mernie kell. A megrendítő tények ismerete nem hisztériát és pánikot kell kiváltson, ellenkezőleg, higgadt, nyugodt és józan cselekvésre kell ösztönözzön. Minden erőt a béke megmentésére, a nukleáris katasztrófa elhárítására kell összpontosítani. Ezt a higgadt, nyugodt és józan aktivitást tük­rözi .a külügyi beszámoló. Öröm­mel állapíthatjuk meg, hogy kor­mányzatunk külpolitikájának, a szocialista közösségnek és azon belül a Szovjetunió nemzetközi tevékenységének központi ügye a béke megmentése. A magyarországi egyházak azért támogatják belső meggyő­ződéssel ezt a politikát, mert Is­tenbe vetett hitük követelménye, hogy minden erejükkel az élet — mégpedig a földi és az örök élet — szolgálatába álljanak. Minden magyarországi egyház messzemenően részt vesz a Ma­gyar Béketanács munkájában. A Magyarországi Egyházak öku­menikus Tanácsának tagegyházai pedig a Keresztyén Békekonfe­renciával karöltve, évenként Hi­rosima, Afrika, ENSZ és Lesze­relési Vasárnapot szerveznek, amikor a hivők a megjelölt té­makörben tájékoztatást nyernek és az azokkal kapcsolatos problé­mák megoldásáért buzgón imád­koznak. Joggal lehet állítani, hogy a magyarországi egyházak nemzet­közi béketevékenysége nem eredménytelen. A 70-es évek vé­gén, a hidegháborús kurzus visszatértével nyilvánvalóvá vált, hogy a világkeresztyénség leg­magasabb szintű képviselői és grémiumai nem óhajtanak az ag­resszív kampányban részt venni, sőt elhatárolják magukat attól. Ez a tény arra vall, hogy nagy változás ment végbe a világke­resztyénség jelentős köreiben az elmúlt másfél-két évtized alatt az emberiség égető kérdéseinek, így a nukleáris veszély kérdésé­nek megítésélében. Ehhez a vál­tozáshoz a magyarországi egyhá­zak, a maguk szerény helyén és lehetőségüknek megfelelően két­ségtelenül hozzájárultak és hoz­zájárulnak. Ebben az összefüg­gésben is megállapítható, hogy ezt a hozzájárulást államunk és az egyházak közötti kiegyensú­lyozott, jó viszony tette lehetővé, igazán hatékonnyá és hitelké­pessé. 1. A keresztyén egyházak a nukleáris háborút Isten és em­ber ellen való bűnnek tekintik és arra törekszenek, hogy a jö­vőben a nukleáris fegyverek ki­kísérletezését, gyártását és táro­lását nemzetközi megállapodás a leghatározottabban tiltsa meg. Egy előadó kifejezte azt a köve­telését: delegitimizálni kell a nukleáris háborút és általában a háborút az atomkorban, mint ahogy az emberiség története során sok más antihumánus és amorális gyakorlatot, irányzatot kiküszöbölt és megbélyegzett, mint pl. a kannibalizmust, a rab­szolgatartást, a fasizmust, a rasz- szizmust. 2. A nukleáris veszéllyel szem­beni védekezés egyik leghatéko­nyabb eszköze a tömegek öntu­datos fellépése és összefogása. Az egyházak a bizalomkeltés eszközei kell legyenek. Nagy re­ményeket fűzünk a Pimen orosz ortodox pátriárka iniciativájához, aki 1982 májusára egybehívta a világvallások képviselőit tanács­kozásra, a nukleáris veszély el­hárítása ügyében. Nyugat-euró­pai és kelet-európai egyházak a haladó társadalmi erőkkel együtt kell követeljék az európai atom­fegyver-telepítési program törlé­sét, a Szovjetunió és az USA kö­zötti tárgyalások folytatását, a szovjet államfő által javasolt európai atommentes zóna tervé­nek megvalósítását. 3. A békeharc a béke ellensé­gei ellen vívott harcot kell je­lentse. Viszonylag kevés szó esett az amszterdami fórumon ázokról a multinacionális tőke­csoportokról, amelyeknek döntő szerepe van a fegyverkezési ver­seny politikájának újraélesztésé­ben. (Egyedül a Keresztyén Bé­kekonferencia memoranduma mutatott rá arra, hogy az USA ökonómiája és politikája milita- rizálódott, amit azt jelenti, hogy mind gazdagsági, mind politikai érdekeit katonai erőfölénnyel akarja biztosítani.) Ezeket a tő­kecsoportokat néven kell nevezni és le kell leplezni. INDIAI EGYHÁZI VEZETŐK MENEDZSER-TANFOLYAMON Huszonhét különböző egyház huszonhat vezetője vett részt In­diában a Gurukul evangélikus te­ológiai főiskola és kutatóintézet szeptemberben befejeződött két­hónapos vezetőképző tanfolya­mán. A tanfolyamot az egyik ve­zető indiai menedzseriskola, a Be- sant Raj Consultants vezette. A továbbképzést támogatta az emlí­tett Gurukul főiskola és a Luthe­ránus Világszövetség ösztöndíj­titkársága. Az egyházi vezetők az indiai egyházak vezetési kérdései­vel foglalkoztak esettanulmányok kapcsán. Több mint száz órán át kaptak a vezetők oktatást a veze­tés formáiról, a munkatársi vi­szonyról, pénzügyi tervezésről, kommunikációs lehetőségekről, irodai munkáról, valamint ülések vezetéséről és a könyvelésről. A tanfolyam újdonsága volt az a kísérlet, hogy a vezetési mód­szereket a fejlődő országok egyhá­zainak sajátos problémáira alkal­mazzák. A tanfolyam végén tíz­napos látogatást tettek a dél-in­diai egyházaknál. „Az indiai gyü­lekezeti tagok számára izgalmas élmény volt, hogy találkozhattak ázsiai és afrikai egyházi’ vezetők­kel, mert csak rtikán van alkal­muk a harmadik világ egyházai­val való eszmecserére és a tanu­lásra” — mondotta a Gurukul fő­iskola egyik tanára. A tanfolyam résztvevői Indiából, Indonéziából, Etiópiából, Kenyából, Japánból,, Malaysiából, Pápua-Űj-Guineából Angliából, Tanzániából és Jordá­niából jöttek. A FEHÉR KISEBBSÉG VESZTÉBE ROHAN „Namíbia vagy szabad lesz és független, vagy pedig még több vérontásra kerül sor. Nekünk az egyházban mindkettőre fel kell készülnünk” — mondotta Alber­tus Maasdorp evangélikus lel­kész, a Namíbia! Egyházak Ta­nácsának főtitkára egy amerikai evangélikus lapnak adott nyilat­kozatában. A namíbiai nép har­ca minden keresztyént érint. Po­litikai síkon a nyugati hatal­maknak „Délafrikával tárgyalni­uk kell, Délafrikára nyomást kell gyakorolniuk, Délafrikával meg kell értetniük, hogy soha­sem dönthet egy másik ország sorsa felől. A fehér kisebbség Délfarikában saját vesztébe ro­han” — mondotta a főtitkár. Maasdorp szerint a délafrikai katonák állandóan zaklatják a namíbiai lakosságot. A főváros­ban, Windhukban is. ebben az egyébként nyugodt kisvárosban „minden utcasarkon katonákat látni gépfegyverrel és más 'fegy­verekkel”. Nem hiszi mégsem, hogy Délafrika meg tudja tarta­ni Namíbiát, mert ezt a harcot nem katonai erő dönti el. Namíbia 860 000 fős lakosságá­nak mintegy 87 százaléka ke­resztyén, a keresztyének között pedig az evangélikusok aránya 58 százalék. mus s megerosoateK a iutneri ortodoxiában. Kimagasló tehet­ségek kallódtak el a szórványok­ban s az uralkodó protekcioniz­mus karrierhez segítette a gyen­gét. S most lassan elpihen e kor­osztály. Egy biztos: a stafétabo­tot nem ejtették ki a kezükből. Az evangélium volt világosságuk, nem kevésszer egyetlen remény­ségük, de sosem felejtették el, hogy kinek szolgálnak. E gene­ráció átadta már a szolgálatot, még ha néhány képviselője ve­lünk együtt végzi is az evangéli­um hirdetését. Nem kell őket szentté „avatni” — ezt ők sem igénylik, de köszönettel kell el­búcsúztatni őket. Hibáikkal, mu­lasztásaikkal, de türelmes hűsé-. gükkel írták be nevüket egyhá­zunk közelmúlt történetébe. SZÁMSZERŰLEG KB. 30%- OT TESZ KI a középgeneráció. Ezek az „ötvenesek” csapata. Ér­dekes színfoltjai a Lelkészi kar­nak. Ök azok, akik gyermekkor­ban még tanúi voltak a „keresz­tyén Magyarországnak”. Álmat­lan éjszakájukon még ma is fü­lükbe cseng a Hiszekegy, aho­gyan akkor kellett megtanulni- ok: Hiszen egy hazában ..., Ma­gyarország feltámadásában... Ök voltak azok, akik gyermek­fejjel lesték a bombázókat, akik bunkerokban élték le fiatalsá­gukat, akik a harcok után újra­kezdték a tanulást, de alig tud­tak visszaszokni az iskolapadok­ba. Többségük a teológiát már a felszabadulás után kezdte ta­nulni, a belső elhivatást csak ké­sőbb kapták meg. Ez annyit je­lentett, hogy nagyon sokan ki­estek közülük, de akik megma­radtak, azok hű szolgái ma is Krisztus egyházának. Ez a ge­neráció fiatal lelkészként élte át az ellenforradalmat. S közülük csak nagyon kevés lett hűtlen hazánkhoz. Ott voltak egyházunk útkeresésénél s közülük tizen­egyen teológiai doktorátust sze­reztek az elmúlt húsz esztendő alatt. Ez a generáció az, amely gyermekkorában a fasizmussal ismerkedett, fiatalon élte át a felszabadulást és vállalta a lel­készi szolgálatot a szocializmust építő hazánkban. Nem volt köny- nyű számunkra a napjainkig ve­zető út. Hiszen kevés tapaszta­lattal rendelkeztek teológiai és egyházszervezési kérdésekben. Belső fejlődésükkel egy időben kezdett bomlani egyházunk nép­egyházi formája. S ez a generá­ció érti ma a legjobban, hogy a régi hagyományokból, egyházi struktúrából mit kell átvinni a holnap egyházába s mit lehet,

Next

/
Thumbnails
Contents