Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-04-19 / 16. szám

A hiba az ön készü

Valólsasa feltámadt as Úr!

Ma már inkább csak ezt a két szót látjuk tv-készülékünkön, ha kimarad az adás: műszaki hiba. De régebben gyakran került szemünk elé ez a mondat megnyugtatásul: a hiba nem az ön készülékében van. Valahol máshol — rajtunk kívül. Húsvétkor a saját életünk képernyőjére gyakran illik rá hasonló felirat, mert „rossz az adás”, hiányzik a győzelem öröme, a lángoló szív, a bizonyságtétel lendülete és a szolgáló szeretet gazdag megnyilatkozása. De a felirat, amit húsvétkor is hordozunk életünkön nem ilyen megnyugtató — a hiba nem a készüléken kívül, hanem belül van. A mi készülékünkben, saját életünkben.

KÉT LEHORGASZTOTT FEJŰ TANÍTVÁNY MENT EGYÜTT az Emmaus felé vivő úton a hozzájuk csatlakozott Jézussal. Kérésére meg is magyarázzák, mi az oka lehangoltságuknak, a lógó fejnek és a kihűlt szívnek: megfeszítették Jézust, pedig mi abban reménykedtünk hogy ő fogja megváltani Izraelt... Nem bennük van a hiba, ők hittek, nekik volt reménységük, de meghiúsult, csalódtak reménységükben.

Alig van keservesebb az ember életében, mint a csalódás. Lángoló lelkesedéssel reménykedünk valamiben; betegünk gyógyulásában, lakáskérdésünk gyors megoldásában, munkahelyi előlépé- sünkben, sikereinkben, azután meghiúsul a reménység és beáll a rezignáltság, lógó fejjel keressük az ókot másokban — ki vagy mi volt az oka annak, hogy csalódnunk kellett? Mert jogosnak érezzük azt, hogy csalódás után kiábrándult, lehangolt az ember, jogos a fejlógatás!

A FELTÁMADOTT JÉZUS EZT MONDJA: NEM! Az ő tanítványa nem csalódik Őbenne. Ha mégis lehangolt, kiábrándult és csalódott, akkor a hiba a saját hite és reménysége körül van.

Húsvétkor komolyan kell megkérdeznünk magunkat: milyen a hitünk? miben reménykedünk? Volt a Jézus tanítványainak is hite, de az benne ragadt a múltban, népük hagyományaiban. Várták, lesték, hogyan valósítja meg az igazi messiás politikai reménységeiket, hogyan valósítja meg világuralmát és hol lesz nekik ebben a helyük. Ez a reménység nem vált be. Nem úgy hittek Jézusban, hogy figyeltek volna rá, követték volna őt, megtanulták volna Tőle, hogy ő azért jött, hogy „szolgáljon és életét adja váltsá- gul sokakért.” Ha jobban figyeltek volna Jézus szavára, nem csalódtak volna. Hát a mi hitünk mire figyel, mihez kapcsolódik? Jézus szavához? Megtanultuk Tőle, hogy szolgálatra hív és nem világuralomra? Hogy hatalma nem fegyverek diadala, hanem a szeretet minden ember szívét melegítő, hevítő szolgálata? Hol akadt el a hitünk? Hol csorbult ki a reménységünk? Sokan mondják: mikor gyermek voltam úgy tudtam hinni, olyan egyszerűen, olyan odaadással. De felnőttem! Hát ez a baj? Nem nőtt a hitem velem együtt, nem lettem felnőtt keresztyénné. Az élet realitásai kiszárítottak, eltűntek az illúzióim, kemény tényekkel kellett megküzdenem s közben elsorvadt a gyermekkori hitem, mássá lett a reménységem.

HIT, AMELY BENNE RAGADT A MÚLTBAN. Vagy nagyon evilági lett és erre mondja Pál apostol; „ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk”. Vagy nagyon elrugaszkodott e világtól és mindent csak a túlvilági életre tud hinni, elfogadni — a földi életet pedig a csalódások és a kiábrándultság mezejének látja. Ez a múltban ragadt hit, ez a helyét nem találó lehangoltság, értelmetlenné vált élet, jövőt nem látó kilátástalahság a saját „készülékünk”, a saját életünk hibája. Nem Jézusban csalódtunk, csupán elvesztettük közelségét, eleven kapcsolatunkat vele és fokozatosan hűlt ki a szívünk, „már csak a lendület visz” — vagy talán az sem.

HÚSVÉTKOR AZT VEGYÜK ÉSZRE, hogy a feltámadott, élő Jézus jelenlététől átforrósodik az ember szíve. Újra támad a hit és ez már a Jézus valóságos ittlétének gyümölcse. A húsvéti gyülekezetből nem lehet lógó fejjel továbbmenni.

Gyermekkoromban az emmau- si történetet olvasva a tanítványok hosszú magyarázkodásánál magamban így kiáltottam: mit beszéltek még, miért lóg a fejetek, miért vagytok lehangoltak? Nem látjátok? Nem veszitek észre? Az a harmadik ott Jézus! Ma is így kell magunkra kiáltanunk. Keresztyének, Jézus követői! Miben reménykedtek? Miben csalódtok? Miért lóg a fejetek? Miért döcög a szolgálatotok? Miért hideg a szívetek és fagyos a szerete- tetek? Nem látjátok? Jézus van itt! A Feltámadott! Mellette megtörténhet, hogy átforrósítja szívedet, lángra gyújtja szeretetedet és értelmet ad életednek a szolgálatban. Bízzatok! Él! Feltámadott!

Tóth-Szöllős Mihály

Olyan vidéken nőttem fel, görög katolikusok és orthodoxok között, ahol húsvétkor így köszöntötték egymást: Krisztus feltámadt! A válasz pedig: Valóban feltámadt! Nyilvánvaló, hogy éppen az em- mausi tanítványok,- és a jeruzsá- lemi tanítványok örömteli találkozásának és párbeszédének továbbadása ez a szép húsvéti köszöntés. Azonban, mint minden köszöntés, megszokottá válhat, erőtlenné satnyul. Pedig ez a „Valóban feltámadott” lázadás az el- kényelmeskedett lustahitűség ellen. Fel akar szabadítani arra, hogy ez a húsvéti történet a mi történetünk legyen. Hogy a Feltámadott Jézus valósága, és a mi életünk valósága egybekapcsolódjék.

VAN LAKHELYÜNK, városunk, vagy falunk, melyet nem Emmausnak hívnak, de itt van a Földön, és tudjuk utcáját, házszámát otthonunknak. Lakhelyünknek népe van, mely dolgozik és ünnepel, örül és aggódik, gyermekeket nevel, beteg mellett vir- raszt, és új meg új sírhantokat emel. Kleopással együtt, húsvét óta mi már csak a Feltámadottal mehetünk lakóhelyünkre, munkatársaink és szomszédaink közé, hogy átadjuk azt a jó szót, vigaszt, emberséget, melyet magunk is

Jézustól ' kaptunk. Lakhelyünkön éppen elég fásult, lehangolt és kiábrándult ember él, akik közé nekünk Urunk örömhírét, életigenlését, felszabadultságát lehet vinnünk!

VAN UTUNK IS, melyen jö- vünk-megyünk, hol hosszabb, hol rövidebb távon. Itt ketten mennek a sötétben, tanítványtársak, bizonyára jó barátok. Az életút is a valósághoz tartozik, és az is, hogy társaink is vannak. Szülők, testvérek, hitvestárs, gyermekek, jó barátok, hittestvérek. Ha ide, Em- mausba jövet csak félelmeiket oszthatták meg egymással, most nem fogynak ki örömükből: Az ŰR valóban feltámadt! Osztozzunk egymással ezen az örömön!

Utunkat nem minden szeret- tünkkel járhatjuk végig. Ha Vas István költő egyik versében ezt kérdi: „Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?” Vele együtt gondolunk mi is eltemetett szeretteinkre, de a költővel együtt tekintünk a Feltámadottakra is:

Az embert, akinek testét itt felölted,

Amit teremtettél, szeretted, szereted

Akkor is, mikor már vitted a keresztet,

Szeretted akkor is, mikor már szögeztek

Szenvedés Istene, Te tudod

a testet,

S amióta láttam, mi érte

a váltság.

Elhiszem már én is test

feltámadását.

VAN ÚTRA VALÓNK IS, az úrvacsora, mely mindenre elég. A sötétben gyalogolva sem felejtették a nagyszerű pillanatot, amikor Jézus hálát adott, megtörte a kenyeret, és nekik adta. Mert az úrvacsorában minden ezen a pillanaton múlik, azon, hogy felismerjük: Őbenne, Őáltala és Öreá nézve vannak mindenek! Mi hívtuk be, és mégis Ö hívott minket. Befogadtuk, és mégis Ő fogadott be minket, szolgálunk neki, és mégis Ő szolgál nekünk. Részt ad nekünk önmagából, és Vele együtt bűnbocsánatot és örök életet. Ha csak egy-két körben térdelnek le egy gyülekezetben, akkor is, ahány térdelő, annyiféle a sorsa, indulata, gondja és törekvése az embernek, és bűnük is megannyi féle. De a sokfélék egyformán ráismerünk Jézus Krisztus kezére. Az átalszegezettre, de mégis élőre, aki kiosztja útravalónkat, hogy utunkat megtehessük.

VAN GYÜLEKEZETÜNK, olyan amilyen az a jeruzsálemi volt, ahol erősíteni tudták egymást. Siettek elmondani, hogyan találkozott az ÜR Simonnal, de az em- mausiaknak is volt mit monda- niok az élő Jézusról. „Valóban feltámadott!” Ez a felismerés teszi a gyülekezetét életképessé. Mert igaz, hogy ami csak történik vasárnaponként, az húsvétért van, de nem az alkalmak éltetik a gyülekezetét, hanem a Feltámadott által lángra gyújtott szívek, az örömhír által „feldobott” keresztyének. Azok, akiknek az élet Krisztus, a meghalás nyereség!

Nemrégen halálos betegség tört reám. Amikor felocsúdtam, hogy mégis élek, nagy ösztönzést nyertem arra, hogy visszaajándékozott életem legyen a Feltámadott ma- gasztalására. Bízom abban, hogy gyülekezeteinkben sokan summázzák örömüket, , békességüket és erejüket az ősi vallástételben: Valóban feltámadt az ŰR!

Józsa Márton

— FŐT. Március 29-én szere- tetvendégségen dr. Fabiny Tibor teológiai akadémiai tanár színes diaképek kíséretében ismertette egyházunk gyűjteményi munkáját,- közte az Evangélikus Országos Múzeum és a nemeskéri arti- kuláris templom és bemutatóhely anyagát. A fóti presbitérium a költség-előirányzatba évi 2000,— forintot szavazott meg az Evangélikus Országos Múzeum fenntartásának költségeire.

A megelégedésről

Nem emlékszem, hogy publikáltam-e már, de egyszer drámát akartam írni. Nagyot, három felvonásosat. Akkor Lessing- gel, Goethével és Madách-al foglalkoztam. Más témám is volt. Sokáig érleltem magamban, de vajúdtak a hegyek, s egeret szültek. Nem állt egybe sehogyan sem. Nem lett soha több belőle, mint egy glossza, egy „esopusi tanmese”.

Első felvonás.

Észak gyermeke, megunván a sivár jégmezőket, a fagyos tundrákat, a rénszarvasok keserves bőgését, az örökös vaco- gást, elhatározta, hogy elindul a kék egek és kék vizek felé, Délre. Oda, hol „bíborban izzik a narancs”, hol szebb az élet, boldogabbak az emberek. El is indult. S amint haladt, egyre elviselhetetlenebb lett a meleg, fojtóbb a levegő. Minden göncét elhányta, mégsem bírta elviselni a tikkasztó hőséget. És eszébe jutott otthona, az ő szép, jégmezős világa.

Második felvonás.

Dél Gyermeke elviselhetetlennek tartotta a párás, trópusi levegőt, a talpat perzselő, izzó homokot. „Anyám, én nem bírom ezt a világot” — jelentette ki drámai pátosszal, s elindult Északnak, ahol hűvösebbek a:z éjszakák, s emberibb az élet. Amint ment, mendegélt, háncs ágyékkötője alatt lúdbőrös lett minden tagja. Szedte magára a göncöket, de csaik vacogott. S eszébe jutott otthona, a pálmafák, az őserdő titokzatos zúgása, az ő szép világa.

Harmadik felvonás.

Észak és Dél gyermeke találkoztak. Elmondták egymásnak tragédiájukat, elégedetlen lelkűk ösztönzését és keserves csalódásukat. S megállapították: rossz tanácsadó az elégedetlenség. Majd ki-ki indult vissza hazájába. Függöny.

A drámában meg akartam írni Észak és Dél kultúráját, civilizációját, színekre bontva, mint azt tette Madács a Tragédiában. Ma már mosolygok vállalkozó kedvemen és kudarcomon. Viszont maradt egy glosszányi tanmese belőle: „Emberek, több megelégedést! Emberek, lehetne rosszabb is! Emberek, úgy dolgozzunk, hogy ez a jó tartós legyen. R. P.

Húsvét egy versben

SZABÓ LŐRINCNEK Az Árny keze című versében húsvéti ige visszhangzik. Az Emmausba érkező két tanítvány — olvassuk Lukács evangéliuma 24. részében — kéri az ismeretlen vándort, akinek alakjában a feltámadt Jézus ment velük az úton: „Maradj velünk, mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott! Beméne azért, hogy velők maradjon” — ahogyan a vers születése idején használatos revideált Károli-fordításban hangzik.

A vers a Tücsökzene címet viselő lírai önéletrajz egyik darabja a negyedfélszáz mozaik vége felé. A költő 1946 őszén Őz- don tölt néhány hetet a református papék meghívására. A jóleső emberi környezetben szépen halad előre költői munkájával. „Az ózdi papné — írja később —, Dócki Piroska, bibliamagyarázatának és textusának emléke még ,Az Árny keze,’ de ez már nem Ózdon íródott.” Olvassuk el együtt a verset:

„Maradj velem, mert beesteledett!” Bibliát hallgat a gyülekezet.

Alkony izzik a templom ablakán. Hitetlen vagyok, vergődő magány. „Maradj velem, mert beesteledett!”

— Ha így idegen, vedd emberinek, súgja egy hang, s ahogy látó szemem elmereng a régi jeleneten, az emmausin és felejtem magam, a sugár-hxdon némán besuhan egy örök Árny: lehetne Buddha is, de itt másképp hívják és tövis koronázza: én teremtem csupán, mégis mint tetvérére néz reám, mint gyermekére, látja, tudja, hogy szívem szakad, oly egyedül vagyok, s kell a hit, a közösség, szeretet.

S kezét nyújtja. Mert beesteledett,

A költemény irodalomtörténeti megítélés szerint egyike a legjelentősebb és legszebb verseinek. Jellemző önvallomás is. Szabó Lőrinc szinte egész életén át ebben a lelki vergődésben élt. Egy évvel a halála előtt, 1956. szeptember 19-én kelt levelében írja: „Csakugyan rettenetes dolognak érzem a hitetlenséget; de épp annyira rettenetesnek — mert lehetetlennek — a hitet is ... személyes istent szeretnék, személyes túlvilági folytatást, és ez nem megy.” Nem tud hinni,-mert értelme nem engedi, s „nem tudtok segíteni rajtam — céloz hivő emberekre — valami új nagy nagy érzelmi lerohanással” sem.

A harmincas években Schopenhauer hatására a buddhizmusban is próbálja keresni lelke nyugalmát, innen a versben az utalás Buddhára. Az ózdi templomban azonban Krisztusról hangzik az ige, s ahogyan az emmausi történeten gondolkodik, különös kettősséget él át. A feltámadt Krisztus nem valóság, csak emberi képzelet teremti — ezért nevezi Árnynak. De akkor és ott a számára Nem Létező mégis mint testvérére, gyermekére néz reá, és kinyújtja feléje a kezét — ez az élmény másik, ellentétes összetevője. A hit igénye támad fel benne — „kell a hit” — abban a transzcendens, nem evilági egyedüllétében, végső magányban, amely nem földi társtalanság, hanem — amint számos verse mutatja — az ember magára hagyatottságának a reszketése a mindenségben: a vergődésé, „mely a süllyedő, a pusztuló egyéné a rettenetes idegen örökkévalóságban” —

ahogy említett levelében fogalmazza. S az Árny a kezét nemcsak a „Maradj velem, mert beesteledett!” ige nem hivő, de személyes átélésén keresztül nyújtja feléje, hanem a jelenlevő gyülekezet testvéri közösségén, a szereteten át is.

Mi ennek a versnek olvastán azt a bizonyosságot meríthetjük, hogy az élő Krisztus láthatatlan áldó kezét, szerető tekintetét nem csupán hivő módon ta- tapasztalhatják az emberek. A költő számara csak Árny volt, nekünk élő valóság a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus. E kettő azonban nem más, hanem azonos.

AZ ÉLŐ KRISZTUS TOVÁBBLÉPHET

e versen át hivő szívekbe, de nemcsak azokba. Szabó Lőrinc versének húsvéti igéje tér vissza Tolnai Gábor irodalom- történészünk 1977-ben megjelent itáliai számvetésének a címében, s a könyvben maga a költemény is. Rómában találkozik Amerigo Tot világhírű magyarral, vagyis Tóth Imre szobrászművésszel, s azonos érzelmi állapotot sejtető baráti beszélgetésükben előtör a két idős férfi személyes fájdalma, a valakit elvesztő magány szomorúsága. Napokkal később jegyzi fel barátja számára is egy álmatlan éjszakáját: „...nem tudok szabadulni az emlékektől ... igazában nem is az emlékek gyötörnek, hanem az emlékeket felidéző magány keserű íze ... Tudod, Imre ...” — s aztán elmondja, hogyan jutott eszébe egyik felriadásakor Szabó Lőrinc verse, idézi is sorait.

Rövidesen az itáliai három hét vége felé jár. Ekkor történik, hogy Michelangelo nem először látott firenzei Pietá-ja megszólal az adott lelki helyzetében. Ni- kodémusban önmagát ábrázolta a 75. életévén túllevő művész. Vonásaiban az öregkori magány keserűsége, az elmúlás fájdalma fejeződik ki, de a megbékélés is a halállal. Mária és Mária Magdolna arcának ihletője egyazon földi asszony, aki akkor már nem élt. Emlékeit vetíti alakjukba Michelangelo. Csak a szobor- csoport negyedik tagjának, a halott Krisztusnak a magyarázatában tévedhet Tolnai Gábor, amikor azt írja, hogy a mester minden korábbi Krisztus-ábrázolásánál „halottabb” a Megváltó. Elég ennek ellenében elolvasnunk Michelangelo öregkori versei közül Rónay György gyönyörű fordításában az Életem immár lassanként elér és a Felerészben fáj s búsít, felerészben kezdetűt. /De Tolnai Gábor megragadó prózája éppen így — a nem hittel is — rezonál Szabó Lőrinc versére, s adja tovább húsvét nem hivő mófira átélt rejtett valóságát: „Maradj velem, mert beesteledett!”

Szabó Lőrinc versbe foglalt ózdi templomi élményének az „Ámy”-a Tolnai Gábornak a firenzei dómban a Sírbatétel- ből áradó vallomás képében, Michelangelo kőbe vésett személyes mondanivalójában jelent meg, hogy a márványból sugárzó lírán keresztül az öregkor mindvégig alkotó vágya és a megbékélt szembenézés a múlandósággal kiragadja a magány gyötrelméből. Mi hisszük: ugyanaz a láthatatlan élő Krisztus nyújtotta kezét itt is, ott is, mint aki Em- mausban járt.

Veöreös Imre