Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-04-19 / 16. szám

GYERMEKEKNEK

Nincs itt, föltámadt!

Mt 28, 1—10.

Kora hajnal volt. Éppen világosodni kezdett. A katonák őrségen álltak Jézus sírjánál. Arra kellett vigyázniok, hogy semmi se történjék a sírnál. Maradjon lezárva.

EZEN CSENDES HAJNALON mégis jött erre valaki. Angyal volt. Hirtelen érkezett a mennyből. Ruhája fehér volt, mint a hó. Amint a lába földet ért, megrendült a föld. A katonák halálra rémültek. Azt még látták, hogy az angyal odamegy a sírhoz és el- hengeríti a nagy követ. De akkor a katonák ijedtükben elfutottak. Ügy szaladtak, ahogy csak a lábuk bírta.

Amikor az angyal egyedül maradt, új életre támadt Jézus. Kilépett a sötét sírból. Föltámadt a halottak közül. Nem tudta őt hatalmában tartani a halál, mert ő az Isten Fia volt. Az angyal is az ő szolgája volt. Rajta kívül senki sem látta, hogyan támadt föl

UGYANEBBEN AZ ÓRÁBAN néhány asszony igyekezett a sírkert felé. Három nappal ezelőtt ők temették el Jézus testet. Most szomorúan bandukoltak, mert még nem tudták, hogy Jézus föltámadt. Illatos füveket vittek magukkal. Ezekbe akarták begöngyölni Jézus holttestét. Amint a sírkertbe értek, eszükbe jutott a nagy kő, ami elzárta a sír száját. Aggódva mondták: „Ki fogja nekünk elhen- geríteni a követ?” Amint azonban a sír felé néztek, földbe gyökerezett a lábuk. A kő el volt henge- rítve! „Hát ez meg hogy lehet? Ki tehette ezt? Talán ellenségei vitték el Jézus testét?” Az egyik asz- szony sarkon fordult és elkezdett futni visszafelé. „Szólni kellene a tanítványoknak” — mondta. Magdalai Máriának hívták ezt az asz- szonyt.

A többi asszony azonban odament a sírhoz. Itt azonban újabb meglepetés várta őket. Valaki ott volt bent a sírkamrában. Az angyal volt az, hosszú fehér ruhában. Az asszonyok megrettentek félelmükben. Az angyal azonban szelíden így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincs itt, föltámadt. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt.” Az asszonyok megnézték. A hely üres volt. De nem igen értették meg mi is történt. Olyan hihetetlen volt az egész! Az angyal azonban így folytatta: '„Nem emlékeztek, mit mondott Jézus? Maga mondta: Meghalok,ugyan, de harmadnapra föltámadok a sírból.” Most már eszükbe jutott mindez és nagyon megörültek. Az angyal még ezt mondta nekik: „Menjetek el gyorsan és mondjátok meg tanítványainak, hogy föltámadt a halálból!” Azonnal megtették. Örömtől remegve gyorsan visszafutottak az úton.

DE VALAKI SZEMBE JÖTT VELÜK. Barátságosan-rájuk köszönt: „Legyetek üdvözölve!” Ekkor ismerték meg, hogy Jézus az. Ott állt előttük testi valóságban a föltámadott Jézus. Letérdeltek előtte, lábát átölelték. Örömükben folytak a könnyeik. Az Űr Jézus ezt mondta nekik: „Vigyétek hírül tanítványaimnak, hogy menjenek el Galileába, és ott meglátnak engem.” Ezzel hirtelen magukra maradtak az asszonyok. Az Ür eltűnt. De az asszonyok most már biztosan tudták, hogy él. zett a lábuk. Szemük tágra nyílt. Örömmel futottak be a városba és ujjongva újságolták el a tanítványoknak: „Az Űr föltámadt! Valóban föltámadt!”

Selmeczi János

Olvassuk együtt a Bibliát 29.

Ezen a héten Máté evangéliumának 25. részét olvassuk. Kérdéseink:

1. Melyik vers foglalja össze a tíz szűzről szóló példázat üzenetét?

2. Mit jelképez az olaj a tíz szűzről szóló példázatban?

3. Mit jelképez a tálentum a tá- lentumokról szóló példázatban?

4. Minek az alapján fog megítélni bennünket Jézus az utolsó ítéletről szóló beszéde szerint?

Válaszaikat május 3-ig küldjük be a következő címre: Evangélikus Élet Szerkesztősége, Budapest, Puskin u. 12. — 1088.

„írok nektek, ifjak...”

UEioUan vagy hcvislä szívvel?...

Budapesten abból is lehet következtetni a tavasz megérkezésére, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőin és a Duna-parti rakpart lépcsőin megjelennek a fiatalok párosával, csoportosan könyvekkel, szatyraikkal, olykor még egy-egy gitárt is magukkal hozva és vidáman beszélgetve, dalolva üdvöz- lik a melegedő napsugarakat. A mindig siető felnőttek irigykedve vetnek rájuk egy-egy pillantást...

DE HÁT MILYENEK IS A MAI FIATALOK? Ez a kedves, idillikus kép vajon mindent elmondhat róluk? Vagy inkább azoknak van igazuk, akik szorongó aggodalommal beszélnek a fásult, közönyös, olykor értelmetlenül agresszív fiatalokról? „

Bizonyára nem lehet egyetlen véleménnyel, egysíkú felelettel ezt a kérdést elintézni. Sokféle fiatal van, tehetségesek és céltudatosak is, kisebb tehetségűek és céltalanul kóválygók is. Amikor most elsősorban ez utóbbi csoporthoz tartozókról beszélünk, ez azért van, mivel egész húsvéti számunk témáját a kedvetlen, fásult szívű emmausi tanítványok története adta és e történeten belül is az a reményteljes mondat, amelyet Jézus felismerése és eltűnése után mondanak izgatottan egymásnak: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?!” — Ök ráébredtek arra, hogy van még értelme a „hevülő szívnek”, a lelkesedésnek, a derűlátó és a célokat elérni akaró erőfeszítéseknek!

LEHET-E, SZABAD-E EGY MAGUNK ALKOTTA IRREÁLIS VILÁGBAN ÉLNI? — A legtöbb közönyös, fásult és agresszív fiatal úgy véli, hogy lehet és szabad ... Nemrégen cikksorozat jelent meg egyik napilapunkban a pesti aluljárókban lézengő fiatalokról. Értelmetlen „szertartásaikkal” töltik az időt. nyomorúságos külsővel, munka nélkül, belekötve ismeretlen emberekbe, kigúnyolva, nevetségessé téve őket. Egy másik újsághír beszámolt egy sok ezer fiatalt mozgósító koncertről, amelyen nemcsak a vad ritmusú zene, de a bőségesen fogyasztott alkohol is megtette hatását. A riporter kérdéseire lehangoló feleleteket adtak a résztvevő fiatalok,

ásító üresség és cinikus közöny csendült ki szavaikból.

BIZONYÁRA SOKFÉLE CSALÓDOTTSÁG, ROSSZ PÉLDÁK, káros befolyások is fellelhetők e magatartás mögött. Széteső családi közösségek, szeretet nélküli gyermekévek, a szabad időt már korán rossz környezetben eltöltő élmények. Éppen ezek miatt fokozott felelősséggel kellene minden lehető alkalmat megragadnunk, hogy a hamis és irreális világkép helyett egy reálisabb, iga- zabb képet mutassunk nekik az életről, munkáról, segítő szerétéiről. Fiatalokról van szó, akik még könnyen változnak, gyorsan tudnak másféle életritmusra váltani. Ha csoportokba, „bandákba” verődve nem is, de egyenként mindenképpen meg lehet találni az alkalmat, hiszen mindegyiknek van szűkebb környezete, lakóhelye, esetleg munkahelye is, hogy ne megvetéssel, hanem okos szóval próbáljuk megmatatni, menynyi kincs van elrejtve az életünkben. amelyekért érdemes „hevül- ni”, lelkesedni. Hogy a rossz példák nem általánosíthatók, a rossz tanácsadók pedig mindig csak saját magukra gondolnak.

DOKUMENTUM JELLEGŰ FILMEKET LÁTHATTUNK A TV-BEN az elmúlt hetekben több alkalommal is azokról, akik munkásszállásokon, intézetekben élnek és bizony a munkán kívül kevés alkalmuk nyílik arra, hogy az életet a szebbik oldaláról megismerjék. A háttér, ahonnan jöttek, szinte kivétel nélkül kietlen és sivár volt. Ezért kellene színvonalas szórakozásban, a közösségi érzés fejlesztésében és az emberi kapcsolatok igényesebb megteremtésére való tanítással segíteni az ilyen fiatalokat is. Mindebben a keresztyén gyülekezetek ifjúsági közösségei is sokat tehetnének, szeretetükkel, megbecsülést és barátságot kínáló szándékaikkal. Ugyanez vonatkozik természetesen azokra a diákokra is, akik tanulásuk közepette válnak érdektelenekké, megüresedetekké. Sok olyan befolyásolható fiatal van, aki lelkesen indul el egy úton, de az első csalódások vagy sikertelenségek után Feladja céljait, nem tud többé önmagával mit kezdeni. Talán csak arra lenne szükségük, hogy valaki emlékeztesse korábbi céljaira, vagy valaki megerősítse, hogy benne is van elég erő és tehetség egy-egy életterületen. Őszintén meg kellene beszélni azokat a görcsöket, akadályokat, amelyek eltérítették őket a választott úttól. Őszintén kell beszélni a pénz szerepéről, amelyet sokan egyetlen fontos tényezőnek tartanak és ezért jutnak tévutakra, vagy az alkoholról, melyet sokan a legjobb „búfelejtő- nek”, vagy közösségteremtő erőnek tartanak, holott éppen az ellenkező hatással kellene számolniuk. „A gyerekek nem hisznek semmiben, sem vallásban, sem pártokban, sem az olasz hatalmi rendszerben. Elkeseredettek, kilátástalannak látják az életet, utakat, lehetőségeket kellene mutatni nekik...” — írja egy híres olasz ügyvéd a kábítószerekre megdöbbentően fiatalon rászokó fiatalokról. Nyíltan kellene beszélni a dacos ellenkezésről, amely saját maguk előtt is elhomályosítja az igazságot. Végül pedig, de nem utolsósorban, arról a ma is érvényes üzenetről, amelyet Jézus ránk hagyott és amelyben felvillantja a legkilátástalanabb helyzetekben veszteglő emberek számára is a megújulásnak, tisztább és vonzóbb életnek a lehetőségeit.

AZ EMMAUSI TANÍTVÁNYOKNAK IZGATOTT FELKIÁLTÁSUK UTÁN („nem hevült-e a szívünk?”) egyszeriben sietős lesz a léptük, úgy érzik, sok dolguk van: másokat is fel kell rázniuk a tompult, fásult szomorúságukból, céltalanságukból. Amikor fiataljainknak erre a — nyilvánvalóan az egészséges tetterővel és lelkiséggel rendelkezőknél jóval kisebb — csoportjára gondolunk, nekünk is sietőssé kell, hogy váljanak lépteink és a magunk lehetőségeihez mérten meg kell próbálnunk felrázni a fásultakat, cinikusakat, közönyöseket, üres szívvel bolyongókat: barátaink, keressétek meg az életnek, a tavasszal különösen is szépnek mutatkozó életnek, sok nagyszerű célt kínáló társadalmunknak, szeretetre tanító keresztyén életmódnak számotokra is elérhető értékeit. Mi is segítünk!

Szirmai Zoltán

Jézus é l!

— A Feltámadott négy bizonyságtevője —

„Amint pedig Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban mindnyájan életre kelnek” (1 Kor 15, 22). Tudjuk, hogy mi ......amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk” (Rm 6, 4b). Jézus él — ezt feltámadása óta tapasztalják, szavaikkal és életükkel hirdetik tanítványai. A következőkben próbáljuk megkeresni, hogy mit jelentett négy ember életében az élő Jézus jelenléte.

„

.

.. Krisztust elnyerem”

Ignatius antiochiai püspök a hagyomány szerint János apostol tanítványa volt. Traianus római császár (98—117) győztes keleti hadjárata után Antiochiában nagy diadalmenetet rendezett, és megparancsolta, hogy mindenki azoknak az isteneknek áldozzék, akiknek ezt a nagy győzelmet köszönhetik. Ignatiust, mivel erre nem volt hajlandó, a császár elé vezették, és a történetíró szerint a következő párbeszéd játszódott le közöttük:

— Gonosz vagy, mert ellene merészelsz állni parancsomnak, és másokat is erre biztatsz.

— Senki sem nevezheti Isten hordozóját (Theophorus) gonosznak.

— Ki az Isten hordozója?

— Mindenki, aki Krisztust a szívén viseli.

— Azt mondod, hogy mi a magunk isteneit, akiknek ezt a nagy győzelmet köszönhetjük, nem viseljük a szívünkön?

— Tévedsz, császár, ha szellemeidet isteneknek tartod. Csak egy Isten és egy Krisztus van, akinek országába vágyom, ... aki a bűnt és a halált lába alá vetette.

A császár erre megparancsolta, hogy fogolyként vigyék Rómába. Ütközben Szmirnából leveleket írt a kisázsiai gyülekezeteknek; egységre a tévtanok kerülésére, az egyház rendjének megtartására buzdítja őket. Utolsó levelét a római gyülekezetnek küldte, ebben azt írja, hogy ne kérjenek számára kegyelmet. „Isten búzaszeme vagyok, és a vadállatok fogainak kell széttépniük, azért hogy Krisztus tiszta kenyere legyen belőlem. Ha tűz, kard kínzások, vagy vadállatok következnek, akkór is csak egy a fontos, az hogy Krisztust elnyerem” 110-ben a Coloseumban oroszlánok elé vetették.

„ .. öltsétek magatokra az Űr Jézus Krisztust...” Augustinus (Ágoston) hippoi püspök, a legnagyobb egyházatya fiatalkorában az élvezeteknek, valamint az ókori tudományoknak és vallásoknak hódolt. Ambrosius milánói püspök (340—397) igehirdetései és édesanyja, Monika imádságai azonban megtérésének útját egyengették. Ennek történetét már számtalanszor leírták, ezért talán az legérdekesebb, ahogyan ő maga beszéli el: „Ajkam szánalmas szavakat nyögdécselt. Meddig? Meddig lesz ez a holnap, és ez az újra holnap? Miért nem most rögtön? Aljasságomnak miért nem veti végét mindjárt ez óra? így szóltam és szívem keserves szomorúságával zokogtam. És íme, a szomszédos házból hangot hallok. Ének csendül, nem tudom hogyan, mintha fiú, vagy leányka mondaná és többször ismételné: Tolle lege, tolle, lege! (Vedd és olvasd, vedd és olvasd!) Arcom nyomban megváltozott. Kutattam rögtön emlékezetemben, akad-e olyan játékféle,

amelyben ilyet szoktak énekelni a gyerekek? Égyáltalán nem jutott eszembe, hogy hallottam volna valahol ilyesmit. - Visszaszorítottam könnyeim patakját és fölugrottam. Csupán arra magyaráztam ezt a szózatot, hogy mennyei parancs zendül rrfost felém: üssem föl a könyvet és olvassam el a legelőször szemembe ötlő fejezetét. ... Kezembe kaptam, fölütöttem és csöndben olvastam azt a fejezetet, amelyre először esett a szemem: »... nem szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben, hanem öltsétek magatokra az Űr Jézus Krisztust, a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne« (Rm 13, 13—14). Nem akartam már továb olvasni. Nem is volt erre szükség. E mondat végeztével a bizonyosság, és a kételkedés minden homálya szertefoszlott.” 387 húsvétján 15 éves fiával, Adeodatussal együtt Milánóban megkeresztelkedett. „... megkeresztelkedtünk és elröppent rólunk múló életünk minden aggodalma. Nem töltekezhettem eléggé a csodálatos édességgel eme napok folyamán, ha elmélkedtem terveid mélységén emberi nemünk üdvözítésében.”

„... egyetlen órát sem nélküle ...”

Luthertől egy talán nem annyira közismert, mégis nagyon jellemző epizód: 1537-ben Schmal- kaldenben gyűltek össze az evam gélikus fejedelmek és teológusok, hogy a tervezett mantuai zsinaton tanúsítandó magatartásukat megtárgyalják. A császár és a pápa is képviseltette magát. Luther közben súlyos beteg lett, már lemondtak az életéről. Háromheti fárasztó utazás után érkezett haza Wittenbergbe. Már az utazás első napján jobban lett. Schla- ginhaufen, Luther titkára visszanyargalt Schmalkaldenbe, és ezt kiáltozta a pápai követ háza előtt: Lutherus vivit! Lutherus vivit! (Luther él! Luther él!) Haza érkezvén is ő közölte elsőnek a jó hírt Bóra Katalinnal.

Bóra Katalin 1540-ben a wittenbergi háznak egy szép gótikus kaput csináltatott, amelyet ma is Katalin-kapunak neveznek. A bejárat két oldalán egy-egy kő ülőfülke van, fölöttük domborművek: az egyiken Luther arcképe, a másikon Luther-rózsa, körben ezzel a felirattal: „VIVIT. Luther betegsége és felgyógyulása valami sokkal nagyobbra utal. Egy asztali beszélgetésben így magyarázza: VIVIT? Ö él, azaz Krisztus. Ha ö nem élne, én sem akarnék élni egyetlen órát sem. Ezeknek a betűknek: VIVIT belső értelmük van. ... (ez) majd nyilvánvalóvá lesz az utolsó napon mind a kegyeseknek, mind a nem kegyeseknek, arra vonatkozik, amit hiszünk és azokra, akik hiszik.”

„... aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja”

Albert Schweitzer 1896 pünkösd ünnepét boldog gyermekkorának színhelyén, Günsbachban töltötte. A pünkösdi napsugaras, ragyogó reggelen kinézett a gyönyörű tájra és elgondolkodott. „Egyre világosabbá vált előttem, hogy nincs jogom boldog ifjúságomat, egészségemet, munkabírásomat, mint valami magától értetődőt elfogadnom. A legnagyobb boldogság érzéséből fokról fokra kialakult bennem Jézus igéjének megértése, vagyis hogy nem szabad életünket magunknak megtartanunk. »Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja« (Mt 16, 25). Aki sok szépet kapott életében, annak tehát megfelelően sokat kell adnia. ... Nem az volt az első tervem, hogy orvosként szolgáljak a gyarmatokon.”

Befejezésül hadd idézzük, útra- valóként a Jézus életének kutatásával foglalkozó könyvének zárómondatát: ^,Mint ismeretlen jön hozzánk, úgy, ahogy a tenger partján azokhoz az emberekhez, akik akkor még nem tudták, hogy ki ö. Ugyanazt a szót mondja: kövess engem! és azok elé a feladatok elé állít bennünket, amelyeket a mi időnkben akar megoldani. Parancsol. És azoknak, akik engedelmeskednek neki, bölcseknek, és együgyűeknek kijelenti magát, és az engedelmesek a Vele való közösségben, békében, munkában, harcokban és szenvedésekben átélhetik és kibeszélhetetlen titokként megtapasztalják, hogy ki Ö.” Jézus él.

Ifj. Szentpétery Péter