Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-03-15 / 11. szám

Kérdőjeles mondatok

Mi és a szentek egy csapatban?

Ef. 2, 19

Akiből még nem tört fel ez a kérdés, azok bajosan tartoznak a „csapat” tagjaihoz. Viszont naponta felvetődik ez a kérdés azoknál, akik növekedő bánattal és keserűséggel tapasztalják meg szivük romlottságát s ugyanakkor fokozódó tisztelettel néznek Isten régi és mai szentjeire. Már értik Isten kijelentését a türelmi szövetség hajnaláról ... „gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva” (1. Móz 8,21). Ugyanakkor nem értik, honnan vesznek erőt Isten szentjei életükön át tartó szolgálathoz fogyatékosok, nyomorékok, gyógyíthatatlan betegek, szellemi fogyatékos gyermekek, leprások között? Képtelennek tartják magukat ilyenre.

LÁTSZÓLAG VONZÓ ÉS ALÁZATOS KÉRDÉSNEK TŰNIK, ezért kérdőjeles mondatunk, amellyel folytatjuk az Efézusi levél közös tanulmányozását. Oly ritka — még az egyház tagjai között is — az az ember, aki önmagát ennyire kicsinek és javíthatatlannak tartja, másokra pedig ekkora megbecsüléssel és elismeréssel tekint. Ügy tűnik, hogy ilyenkor törik bennünk a lelki gőg és végre másokat különbeknek tartunk önmagunknál.

Valójában mondatunkat kételkedés és tudatlanság hordozza. Ám egyre nagyobb szégyennel nézünk magunk mögé a megtett útra, sőt egyre fájóbb a tapasztaló-; sunk, hogy hiába ismerjük a jót és a rosszat — az elsőt nem tudjuk megvalósítani, a másodiktól nem tudunk szabadulni! —, reménytelennek ítéljük magunkat bűnlátásunkban, tulajdonképpen kicsinek, erőtlennek látjuk a kegyelmet! Tudatlanságukban pedig tévesen nézünk a szentekre és szolgálatukra, mert szemlélve gazdag, keresztyén életüket és a szívükön át sokak felé áradó áldást, csak szégyenkezünk elszorult torokkal terméketlen életünk miatt. Valójában nem számolunk Isten kegyelmének újjáteremtő erejével. Természetesen igaz, hogy Pál „többet fáradozott, mint azok mindnyájan”, de hogyan is folytatja: „nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme!” (1. Kor 15,10).

MIND KÉTELKEDÉSÜNKET, MIND TUDATLANSÁGUNKAT az táplálja, hogy van ugyan bűnlátásunk, de nincsen kegyelem látásunk. Emlékezzünk csak Pál felejthetetlen szavára: y.ahol megnövekedett a bűn. ott még jobban kiáradt a kegyelem!” (Róm 5,20). Irtózatos élmény önmagunkat a kegyelem ereje nélkül szemlélni. Óriási tévelygés Isten szentjeinek gazdag gyümölcstermését csak emberileg számba venni. Ezzel a kételkedéssel és tudatlansággal valóban nem is lehet mást kérdezni: mi — ugyan — és a szentiek (!) egy Csapatban? Pedig Istennek az az akarata, hogy remegve is, de végre merd a kegyelem magasztalására kimondani az „új” mondatot: igen, hála az ÜRnák mindörökké, mi a szentek egy csapatban ...! •

Az ördög praktikája az, hogy magunkra nézve legyen bűnlátásunk, másokra nézve pedig kegyelemlátásunk. Ha már nem tud ócska trükkjeivel becsapni, előveszi szellemesebb fegyvereit. Megengedi, hogy bánatodban keseregj egy életen át, csak ne juss el az ÜRban való örömre. Megengedi hogy mások életének gazdag áldását észrevedd, csak te maradj gyümölcstelen és meddő. Azt szeretné, ha mint a példázatbeli harmadik szolga, te is kiásnád a'kapott talentumot s azzal akarj elszámolni. Hosszú pórázra enged, ha másra képtelen, tudj csak bűneidről, könyörögj is állandóan bocsánatért, csak el ne juss az áj, gyümölcstermő életre. Ám nézz tisztelettel másokra. Isten régi és mai szentjeire — s ez bizony hosz- szú póráz, mert ez nem szokásunk! —, de azt már nem engedi, hogy azok életében a kegyelem hatalmával találkozzál. Ha ebben az állapotban maradsz, illik reád a pali kép, ami szerint mindenkinek ugyanaz a fundamentum adatott ajándékba, de akadnak olyanok, akik szénát, szalmát „építenek” rá. El is ég majd tűzben!

Ezzel a fortéllyal az ördög tulajdonképpen Isten népe fő ütőerére támad, á szentek közösségére. Hiszen elámított szíved miatt pontosan nálad szakad meg a szent lánc. Mire is gondolsz hát a Credo elmondása közben: hiszem ...a szentek közösségét!? Látod, hogy mennyire nem csip-csup ügyi-öl van szó?!

MEG KELL TÉRNÜNK veszélyes kételkedésünkből és tudatlanságunkból Isten kegyelmének magasztalásához. Nem hiába kezdődött levelünk ezzel a gyönyörű himnusszal. Pál együtt énekelte az induló egyház valamennyi tagjával, akik kivétel nélkül önmagukban menthetetlen és javíthatatlan bűnösök, de mindriyájukat betakarta a bőven hömpölygő, áradó kegyelem a Krisztusban! Üjabb és mélyebb megértésünk imádságban menjen végbe: önmagunk fölötti szomorúságunk ne fogyjon-, sőt egyre nőjjön, Isten

gyermekeinek és szolgáinak áldott életét és szolgálatuk gyümölcseit egyre többre tartsuk — de mindenek fölött erősödjünk abban a hitben, hogy a kegyelem mind bennünket, mind a többieket megragad, hatalmába vesz és a Lélek által csodálatos gyümölcs- termésre, boldog aratásra visz ellenállhatatlan erejével.

Te is Isten szentje vagy a Krisztusban. Hiheted bátran. Merj számolni a kegyelem erejével és meglátod Isten dicsőségét mindennapi életedben. Vedd le tekintetedet önmagadról. Ne nézz a csapatra a magad szemével. Hallod az evangéliumot. Nézz azért egyedül Jézusra. Lejönni a hegyről, emberek közé menni csak úgy érdemes, hogyha már nem látsz senki mást, egyedül Jézust! Észrevétlen kezded dúdolni az efezusi himnuszt Isten népének beláthatatlan sokaságával. S amennyire bízol immár a kegyelem teremtő erejében, mered, merjük az újat mondani: „mi, a szentek egy csapatban!”

Balikó Zoltán

Egy szemeszter a „szent hegyen”

Egyházunk ösztöndíjasaként a Rajnai Evangélikus Egyház meghívására egy szemesztert tanulhattam a wuppertali egyházi főiskolán. Élményeimből, tapasztalataimból szeretnék most valamit továbbadni.

Fiatal város

Wuppertal, éz a csaknem félmilliós város a Wupper folyó festői völgyében, a Ruhr-vidék déli peremén, nem messze két ismert nagyvárostól, Kölntől és Düsseldorftól, mégcsak „legszebb” férfikorát éli, alig múlt 50 esztendős. Régi térképeken helyéa„,ínég_»két kisebb városka nevét olvassuk: Elberfeld és Barmen. A kettő közötti igazi kapcsolatot még ma is a századfordulón épült híres „Schwebebahn”, függővasút jelenti, ami valóban páratlan látványosság. Mintegy 13 km hosszan szeli keresztül a várost csaknem végig a kanyargó Wupper folyó fölött kiépítve. Akinek nem túl sietős az útja, fölszállva „felülről” ismerheti meg a hangulatos várost, melynek szimbóluma lett ez a már több. mint nyolcvan esztendős közlekedési különlegesség.

De számunkra sokkal fontosabb a város másik „nevezetessége”. ami Barmenhez fűződik. Itt született meg 1934-ben a legújabb kori történelem és egyháztörténelem legjelentősebb hitvallása, a méltán híres Barmeni Teológiai Nyilatkozat. Hitler uralomra jutásának első éveiben egy maroknyi, az igéhez, Jézus Krisztushoz és az’ egyház igazi küldetéséhez hűséges egyházi vezető, teológiai tanár és lelkész ezzel a hitvallással fordult nyíltan szembe a fasizmus fenyegető rémével. Ennek a hitvallásnak a szelleme, hűsége még ma is él, még ma is érezhető a vátős gyülekezeteiben. Ezért jellemezték az öntudatos vvuppertaliak városukat úgy, mint egy „nem tipikus” német várost, ahol az emberek a szó pozitív értelmében „kegyesebbek”, hűségesebbek az egyházhoz, mint az NSZK-ban átlag. A harangok nem hiába- szólnak és hívogatnak olyan gyakran és kitartóan.

A „szent hegy”

Barmen szelleme áthatja a város közepén emelkedő kis hegyen épült egyházi főiskola levegőjét is. Tény, hogy a barmeni hitvallást megfogalmazó '„Bekennende Kirche” (Hitvalló Egyház) által alapított főiskola igen nemes hagyományokat ápol. Működését illegalitásba kényszerülve kezdte és folytatta egészen a fasizmus bukásáig, és ez a múlt ma is kötelez. A főiskola bélyegzőjében. címerén János evangéliumának első mondatát olvashatjuk: „Kezdetben volt az Ige...” S valóban a reformátori hagyományoknak megfelelően erre igyekeznek az egész oktatást alapozni.

A város lakói, de a főiskola hallgatói is csak „szent hegyként” emlegetik a KIHO-t, (Kirchliche HOchsschule — Egyházi Főiskola) némi elismeréssel^ de némi jogos kritikával és iróniával is. Hiszen természetesen a „szent hegynek” is megvannak a maga árnyoldalai. Kis szigetet, oázist jelent a város forgatagában, de ezzel együtt fenyeget az elszigetelődés i* a „lenti”, valós élettől. Pedig hát a Mester egy pillanatra se hagyott kétséget afelől, hogy tanítványainak, bár- jnennyire is jól érezték magukat ■ az ottani szent hegyen, Öt kö^' vetve le kellett jönniük, vissza -Az élet, a szolgálat sűrűjébe. Abba a valós világba, amelybe küldettünk, s amely feszültségektől, problémáktól terhes. S ez alól természetesen a „gazdasági csoda” országának kikiáltott NSZK jóléti társadalma sem kivétel ahol egyik oldalon pazarló jólét és esztelen fogyasztási őrület képeszti el a külföldit, másrészt növekvő árnyak jelzik: ez így nem fog már soká menni.

Magam is szemtanúja voltam, amikor mindenből és mindenkiből kiábrándult fiatalok kövekkel verték szét Frankfurt belvárosában a jóléti társadalom két szimbólumát: bankok és áruházak sorát. Négymillió vendég- munkás rendezetlen jelene és bizonytalan jövője, több mint egymillió munkanélküli létbizonytalansága és folytathatnánk a sort, mind-mind izgalmas és égető kihívás az egyházak felé is éppúgy, mint az egyes keresztyén emberek felé. S ezek elől a kérdések elől nem lehet felmenekülni a „szent hegyre”...

Nyitott szívű testvérek között

A Rajnai Evangélikus Egyház, melynek évi zsinatán is részt vehettem, igyekszik komolyan szembesülni az új kihívásokkal és szolgálati lehetőségekkel. Sok nyitott szívű egyházi vezetőt, teológiai professzort, egyszerű gyülekezeti tagot és teológushallgatót ismerhettem meg, akik valóban testvérként és partnerként fogadtak el és így tekintik egyházunkat is.

A teológiai tanulmányok, sok hasznos gyülekezeti tapasztalat mellett kétségtelenül a legnagyobb élményt éppen ezek az új emberi kapcsolatok, induló barátságok jelentették. A népek, egyházak közötti hídverés és közeledés egyházunkban nemcsak a vezetők feladata, hanem mindannyiunk küldetése lehet. Örülök, hogy ez a lehetőség nekem is megadatott, és őszintén remélem, hogy a kölcsönös bizalom és szeretet hidjai a jövőben is továbbépülnek majd.

Gáncs Peter

A

ül VASAUNA

P Ifiül

E‘

.. hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról”

Csel. 20, 17—24

Pál apostol magához kéreti az efezusi gyülekezet vezetőit és mivel azt hiszi, többet nem találkoznak, elbúcsúzik tőlük. Lukács tanúja ennek a találkozásnak, ö, a hűséges kísérő és munkatárs, együtt hallgatja a megrendült efezusiakkal Pál feltárulkozó, őszinte szavait. S amikor később papírra veti visszaemlékezését — mi, akik évszázadok után olvassuk sorait — szinte érezzük ennek az együtt- létnek drámai feszültségét.

PÁL BESZÉDÉNEK ELEJÉN KÉT DOLGOT EMLÍT. Elmondja, miként munkálkodott közöttük és hogy mi volt fáradozásának a célja. Szavaiból nyilvánvaló — szolgálni akart. Azt akarta, hogy amit ő megismert Isten dolgaiból, azt más is megértse. Prédikációiból, tanítva és beszélgetve, azon igyekezett, hogy hallgatói megtérjenek Istenhez és eljussanak a Jézusban való hitre. Ez a munka nem volt könnyű. Visszafogott, alázatos életet, önfegyelmet kívánt, sok megpróbáltatást, s amit talán az efezusiak sem tudnak, sok-sok Isten előtti vergődést és tudakodást. Ezt nem azért tárja fel előttük, hogy bármit is felpanaszoljon nekik. Hisz’ a jövő sem ígér neki könnyebb életet. Most, amikor Jeruzsálembe utazik, sejti, s a Lélek is inti, hogy rá ott súlyos megpróbáltatások várnak. „De én ezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem pályafutásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Űr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.”

MI FŰTI PÁLT? Fanatikus, bigott, keresi a veszélyt? Szó sincs róla! Az apostolok közül írásaiból öt ismerjük a legjobban. Megfontolt és józan. Soha nem provokál, nem akar mindenáron mártír lenni. Amikor módja van rá, igénybe veszi a segítséget és kerüli a bajt. Izzó szenvedélye mögött a szolgálat lényegének a megértése áll. Bizonyos abban, hogy ami reá bízatott, amit ő hirdet, az „hasznos”, arra szüksége van mindenkinek. Isten kegyelmének evangéliumáról van szó. arról a jó hírről, hogy Isten szereti a világot. Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez az örök élet nemcsak a feltámadás utáni jövőt jelenti, hanem itt és most Isten vezetését és áldását. Pál számára elviselhetetlen az a gondolat, hogy vannak, akik erről még nem tudnak. Nyugtalan, lázas igyekezete mögött tehát végső soron mélységes szeretet van. Az a lelkűiét, amely Jézusban volt, amikor felcserélte a mennyet a megváltás szenvedéseivel. Pál munkája egyenes folytatása Jézus szeretetének és áldozatának. S ebben van teljes odaadásának és szenvedélyességének a titka.

A SZERETETNEK ÉS ÁLDOZATNAK ott kell lennie ma is minden szolgálatban. ■ A

Gondoltunk-e már rá, mennyi szerétéiből fakadó igyekezet és áldozat van amögött, hogy mi is meghalljuk Isten evangéliumát? Mennyi odaszánás, hogy Isten szeretete áradni és hatni tudjon ebbe a világba?

Fiatal fiúk és leányok szánják erre az életüket. Tanáraik éveken át fáradoznak, hogy felkészítsék őket a munkájukra. Szétszóródnak az ország városaiba és falvaiba, hogy idősebb szolgatársaikkal együtt „nyilvánosan és házanként", istentiszteletek és bibliaórák ezrein tanúskodjanak arról, ami „hasznos” és üdvösséges. Gondol- tunk-é arra a törődésre és felelősségre, amivel püspökeink, espereseink vigyázzák, hogy az egyházban minden jó rendben és az evangélium. ügyéért történjék? Eszünkbe jutott-e, hogy országos központjaink munkatársai, a helyi gyülekezetek presbiterei, felügyelői és gondnokai, a kántorok és egyházfik és az önkéntes segítők mi mindent tesznek azért, hogy egyházunk szervezete és épületei

— tehát mindaz, ami az evangélium hirdetésének külső feltétele — biztosított legyen? Vagy tudjuk-e mennyi áldozat és lemondás van abban a munkában, ami szeretetotthonainkban folyik? S mennyi anyagi és szellemi erőfeszítés van egyházunk sajtószolgálata mögött? Pál feltárulkozása alkalmat ad arra is, hogy a lelkészünkre gondoljunk. Mennyi alázatra van neki is szüksége, amikor fiaink vagy unokáink kihívó unalommal hallgatják őt a konfirmandus órán. vagy amikor hívó szavára üres kifogásainkat soroljuk neki. Mennyi önfegyelemmel kell elhordoznia, hogy az a látogatás, amire hónapok óta készült s csak áldozattal tudott időt szakítani rá, udvariaskodások és szellemeskedések csevegésévé laposul. Gondoljunk arra is, amikor Isten előtt sír értünk a lelkészünk. Sír, mert látja, hogyan lettünk a munka rabja, hogyan üresedett meg az életünk, hogyan kuszáljuk össze családi életünk dolgait, vagy látja, hogyan

.ragadtunk bele a bánatunkba. Könnyek között emleget bennünket a lelkészünk Isten előtt, mert süket a fülünk. Nem halljuk, nem értjük Isten szeretetének életújító evangéliumát. Sír, mert megtorpantunk a hitben, lelkileg évek óta mozdulatlanságban élünk. Csak a nevünk az, hogy élünk, de halottak vagyunk.

NEM AKAROM A SZOLGÁLATUNKAT IDEALIZÁLNI és nem akarom magunkat sajnálni sem. Pál sem ezt tette, amikor feltárta gondolatait. Bizonyos vagyok abban, hogy minden lelkésztestvérem

— hacsak el nem tompult a lelkiisfnerete —- ezen a vasárnapon önmagába néz és megvizsgálja Isten előtt, hogy szolgálatában menynyi a szeretet és az áldozatos odaszánás.

Végijük észre, hogy az egyház minden szolgálatában és lelkészek minden munkájában az Isten keres. A Jézus Krisztusért új életet és üdvösséget akar adni nekünk. ■>

Pintér Károly

Imádkozzunk!

Mindenható mennyei Atyánk! Tudjuk, hogy méltatlanok vagyunk szolgálatodra, mégis erőért és Szcntlelkcdért könyörgünk. Te adj erőt, hogy ne magunkra nézzünk, hanem arra a szolgálatra, amelyre Te küldesz minket naponként. Add Szentlelkedet, hogy tudjunk bizonyságot tenni Kólád, teremtő és fenntartó Atyánkról, s tudjunk bizonyságot tenni egyszülött fiadról, Jézus Krisztusról, Urunkról és Megváltónkról. Ámen.

— DEÁK TÉR Az évi szokásos teológiai hallgatók egy csoportja szupplikáció alkalmával dr. Sei- a szenior ifjúsággal beszélgetett meczi János, a Teológus Otthon a keresztyén nevelés kérdéseiről, igazgatója és Nagy László V. évf. A szupplikáció alkalmával a gyü- hallgató igehirdetéssel szolgált, lekezet 7395 Ft adománnyal tá- Az otthomgazgató vezetésével a mogatta lelkészképzésünket