Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-03-08 / 10. szám
Négyen a püspökök közül 1 wn . A Hl VASÁRNAP IGÉJE Közbenjáró főpapunk van! Zsid 4,14—16. Jézus — főpap! Különös és szokatlan megállapítás ez arról a Jézusról, aki állandóan szálka és botránkozás volt a klérus szemében, és aki maga is élesek bírálta a papok vakságát és hitetlenségét. Nem is érthetjük meg ezt a képet más módon, csak ha ismerjük az Otestámentum világát. A zsidó kultuszban a főpap volt a közbenjáró Isten és az emberek között. 0 volt az egyetlen, aki beléphetett a kárpitfüggöny mögé, a Szentek szentjébe, s megállhatott az Isten jelenlétét hordozó frigyláda előtt. Minden évben egyszer, az Engesz- telés napján tette ezt. Látványos szertartás keretében meghintette magát egy leölt állat vérével, és az elégetett áldozattal kérte Isten bocsánatát a nép és a maga életére. A Zsidókhoz irt levél arról akarja meggyőzni olvasóit, hogy ez a sok évszázados szertartás csak „előképe” voli annak, amit Jézus értünk tett. Megszűnt a további áldó zatok bemutatásának értelme, szükségtelenné vált a főpap összekötő szolgálata. Hiszen Jézus önmagát adta áldozatul, és így szerzett engesztelési Istennél. Ö tehát az egyetlen igaz és méltó közbenjáró Isten és ember közt. Ő az jgazi főpap. Ez az ige három gondolattal biztatja és bátorítja hitünket. RAGASZKODJUNK HITVALLÁSUNKHOZ. Egyik házi istentiszteletünkön szép, Jézust dicsérő éneket énekeltünk, melynek zárósorában háromszor is elhangzott Jézus neve. Amikor befejeztük, egy idősebb asszonyból kifakadt a méltatlankodás: „Folyton csak Jézus, Jézus... hát az Isten már semmi?!" Ez a testvérünk nem ismerte, vagy elfelejtette Jézus szavát: „senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam’’ (Jn. 14, 6). Pedig ez a felismerés — o hitvallásunk. Olyan gondolat, amely hitünk lényegét fejezi ki. Ebben erősít meg a zsidókhoz írt levél küldője is, mikor arra kér: „Szent testvéreim, meny- nyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra” (3, 1). így tanítottak az „atyák” és reformátor elődeink is. Ezért olvashatjuk az Ágostai Hitvallásban: „Ö rendeltetett közbenjáróul és en- gesztelésül, hogy az Atyát megbékéltesse velünk.,.’’ Ha a tapasztalatlanok meg is vetik ezt a tanítást, az istenfélők és megrettent lel— kiismeretűek viszont maguk tapasztalják, milyen végtelenül nagy vigasztalást ad. Nincs szó új tanításról, mikor Jézus — a közbenjáró — hitünk középpontjába kerül. Reánk örökített, kipróbált, drága vigasztalás ez, ragaszkodjunk hozzá. Ha távol érezzük magunkat Istentől, ha bűneink erőt vesznek rajtunk, ha kétkedő gondolataink bizonytalanná tesznek hitünkben, akkor biztassuk. magunkat Jézussal. Ne engedjük, hogy bármi is elterelje a figyelmünket a Főpapról, aki közbenjár értünk. EGYÜTTÉRZŐ FŐPAPUNK VAN. Elesett állapotunkban érezzük át csak igazán, mit jelent, ha valaki szolidáris velünk, vállal minket. Ilyenkor arra is vágyunk, hogy aki mellénk állt, amennyire csak lehet, élje bele magát helyzetünkbe. Isten irgalma az, hogy Fiát adta mellénk, mert ő csakugyan együttérző testvérünk. Embersorsunk jó ismerője, „aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett __” Ha hisszük ezt, nincs olyan testi-lelki erőtlenség, kísértés, amelyben ne tapasztalnánk, hogy Jézus mellénk áll és azonosul velünk. Mégpedig oly módon, ahogy mi — elbukásban és, erőtlenségben társaik —- soha nem tehetnénk meg egymással. A megingott, erőtlen embert csak az tarhatja meg, aki maga szilárdan áll. Jézust a kísértések sohasem győzték le, ö tud megtartani bennünket. JÁRULJUNK BIZALOMMAL A KEGYELEM KIRÁLYI SZÉKÉHEZ. Királyi audencián nem voltunk, nem függött uralkodói önkénytől a sorsunk. De ismerjük a „megrettent lelkiismeret” szorongásait. Ez a mondat el akarja űzni félelmeinket. Isten trónjánál kegyelmet és irgalmat talál a Jézusba fogózó szív. A hit nem más, mint bátor bizakodás abban, amit Isten igéje kijelent nekünk. A Szentírás legnagyobb biztatása az, amikor Jézussal bátorítja az esendő embert. Szeretném, ha felszabadult hittel tudnánk énekelni, imádkozni mindnyájan a 366-os énekünk sorait: „Bizodalmát szívem terád veti, amíg csak élek. Légy Jézusom vigasztalóm, s a haláltól sem félek... Bár énnékem ellenségem e világ és az ördög, Csak te ne hagyj, velem maradj, s győzedelmesen küzdők." DE NE SZŰKÍTSÜK LE CSAK SZEMÉLYES ÉLETÜNKRE a mai igét. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a főpap sohasem csupán magáért vagy' egy-egy emberért állt oda a Szentek szentjében Isten elé. Az Ószövetség főpapjának a nyakában mindig ott függött egy kis tábla a szíve fölött. A táblán tizenkét ékkőbe volt bevésve a nép minden törzsének neve. önmagáért beszélő, gyönyörű jelkép. Istentiszteleteinken, minden vasárnap, az oltár előtti imádságban könyörgünk a gyülekezetért, egyházunkért, a világ keresztyénységé- ért, népünkért és az egész világért. Ez liturgiánknak nem üres formasága. Hisszük, hogy igazi főpapunk van! Olyan, aki „szívén viseli" az egész világot. Együtt érez minden szenvedővel, kiszolgáltatottal s elnyomottal, aki azonosul a világ minden ínségével. Hisszük, hogy segíteni, bátorítani akar minden jó szándékot, és azt akarja, hogy visszaszoruljon a bűn. Hisszük, hogy azért esedezik, hogy irgalmat, kegyelmet találjon az emberiség Isten előtt. Vasárnap az istentiszteleten hittel kapcsolódjunk bele mi is ebbe a világot hordozó könyörgésbe. Pintér Károly Imádkozzunk! Uram! Látod életem minden erőtlenségét és gyengeségét; Uram! Ismered a világ minden ínségét és gondját — Fiadért, egyetlen közbenjárónkért légy hozzánk irgalmas és kegyelmes. Ámen. — Böjt 1. vasárnapján az oltárterítő színe: lila. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Mt 4,1—II;-az igehirdetés alapigéje: Zsid 4,14—15. — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RADIOBAN. Március 15-én, vasárnap reggel 7 órakor az evangélikus egyház félóráját közvetíti a Petőfi rádió. Igét hirdet DR. NAGY GYULA teológiai akadémiai tanár. — TÁZLÁR-KISKUNHALAS. Február 12—15. között evangéliA függetlenségi nap a firinek legnagyobb ünnepe. Immár évtizedek óta a finn barátok körében ünnepeljük meg Budapesten, a nagykövetségen rendezett fogadáson. 42 év előtti ösztöndíjas évem után december 6-án most másodszor volt alkalmam Helsinkiben olvadni bele az ünneplő sokadalomba s szívni a város ünnepi levegőjét. A VÉGÉN KELL KEZDENEM, mert emlékeimbe az a kép rögződött bele a legmélyebben. Baráti vacsorára mentünk a központból az egyik elővárosba. Az utcák világítása mintha tompított volna. Az ablakokban is alig-alig gyullad ki villanyfény. Ám minden ablakban gyertyák égnek. Mintha valami mély, rejtett, titkos kincset őriznének minden otthonban. Ez a csodálatos csillagerdő pom- pásabb, ragyogóbb mintha neonlámpák fényözönében úszna a város. Istenem, milyen fényes tud lenni egyetlen gyertyaláng! Hát még ez a gyertyaerdő! RÉGI EMLÉK. 42 éve a legnagyobb finn tó partján töltöttem a karácsonyt. A település a parti erdőbe bújt cellulózgyár köré húzódó munkásság volt, ám egy részük a szigetről járt át, ami messze kilométerekre volt benn a tavon. Egy napon házigazdám, Jouko Karanko arra kért, mennék át a szigetre bibliaórát tartani. Felcsatoltam a síléceket, s csak úgy toronyirányt a tó havas jegén átmentem a szigetre. Mi az a néhány kilométer sível! Jouko figyelmeztetett, hogy igyekezzem sötétedés előtt hazaérni, de nem vettem komolyan. A szigeten elbeszélgettünk s már erősen szürkült, amikor visszaindultam. Beálltam a régi nyomomba, ez majd vezet. A sötétség hirtelen szállt le, s a part ^már régen nem látszott. Se előttem, s már hátul se. De vitt a régi nyom. Ám havazni kezdett, s a szél is felkerekedett. Pillanatok alatt elfú- vódott a régi nyom. Olykor hátranéztem,. s már a friss nyomom sem volt egyenes. Félelmetes perceket éltein át. Itt fogok kerengeni a tó jegén, s ha talán partot is érek, merre menjek a végtelen rengetegben? Turisták fagytak így meg néhány méterre a menedékháztól, mert a hóviharban irányt vesztettek. S akkor kigyulladt egy fény a parton. A betlehemi csillag vezethette egykor a napkeleti bölcseket olyan biztosan, ahogy én reményre éledve futottam léceimen a cél felé. Pedig oly messzinek tűnt! Biztosan egy parti ívlámpa, gondoltam. Nem is volt messze. Néhány perc alatt odaértem. Egyetlen gyertya égett a parton egy kis ház ablakában. Ti vagytok a világ, világossága — mondotta Jézus egykor a tanítványainak. Számomra ez az ige mindig félelmetesen nagynak, mérhetetlent- kívánónak, szinte betölthetetlennek tűnt. Pedig néha csak egy gyertyafényt kíván. Csak irányt mutasson! Az ptthon, a béke, a biztonság, a vihartalan nyugalom felé. MILYEN KICSI EZ A FINN NÉP a népek óceánján. Sok évszázados svéd, majd cári uralom után alig hatvan éve független, önálló állam. Mi ez a történelem a nagy népek olykor évezredes múltjához képest. S lám, mégis ez a kis nép nemcsak azt bizonyította, hogy egyenrangú helye van a nagyok asztalánál, de ő tudott asztalt készíteni s asztalhoz ültetni népeket, kicsiket és legnagyobbakat egyaránt, hogy a béke, a biztonság, a vihartalan nyugalom felé mutasson irányt. Itt állok a pad szélén Helsinki dómtemplomában, a nap központját jelentő ünnepi istentiszteleten. Ide most csak névre szóló meghívóval lehet belépni. Amint megkondul a harang, belép a köztársaság elnöke kíséretével, s ugyanakkor az oltár elől megindul fogadására — ezúttal sima fekete papi ruhában, nagy fekete pelerinnel a vállán — a szolgálatot végző püspök, papi kíséretével. Épp itt mellettem ta- láklozik q két menet. Van valami szívet szorító abban, hogy karnyújtásnyira itt áll mellettem ez a szikár, szálegyenes, 80 évét meghazudtoló ember, UrHo Kékkövén, aki ma is megfutja téli szünetében sível a maga napi.kilométereit, s szemében ugyanaz a fény, mint este a sokezernyi ablakgyertyák gyűrűzésében. Körötte, templomot betöltőn, a finn állami és társadalmi élet legelsői és legjobbjai. Yrjö Sariola püspök prédikál. Még nincs egy hete, hogy lapuai otthonában beszélgettünk. „Királyok előtt szólok a te bizonyságaidról s nem szégyenülök meg” — szól textusa. (Zsolt. 119:46). A vallástételről szól, tudatosan építve az Ágostai hitvallásra, utalva is a 450 éves jubileumra. Nem tudom feledni a Finlandia palotában felállított népek asztalát — monumentális, falat betöltő kinagyított^ fényképét három éve a vári Történelmi Múzeumban is láthattuk — míg hallgattam a prédikációt. „A vallást tévő ember őszinte. Bátran hozza mások tudomására nyílt fórumon azt, ami számára fontossá lett, a saját meggyőződését. Az ilyen emberekre mindig figyelnünk kell akkor is, ha a magunk meggyőződése más. Ilyen meggyőződésükben biztos emberekre van szüksége most is drága hazánknak ... Manapság a meggyőződésből sokszor árucikk lett, amit megfelelő magyarázattal meg lehet változtatni. Okunk van kérdezni, hol. vannak azok a férfiak és nők, akik rendíthetetlenül merik keresni az igazságot, s mernek élni is aszerint. Most olyan idők vannak amikor a meggyőződést méltó helyére kell tenni. Most olyan idők vanak, amikor meg kell vallani könyvélménye. „A hit krízisében.” vannak, amikor figyelni kell a lelkiismeret embereire...” ÉS ESTE A FÉNYEK AZ ABLAKOKBAN. Mintha azt hirdetnék: itt a lelkiismeret emberei laknak, akik hidat építettek, egyszer már utat mutattak' ebben a hófúvásos, szélviharos világban . . . A kivonulás protokolláris rendben halad. Itt megy Aimo T. Nikolgen is, Helsinki püspöke. Felesége mosolyökva felém int. Az ő ajtajuk előtt- is ott égett a hóban három vendégváró gyertya a minap, amikor vacsorán náluk voltam a régi baráttal, Eero Saarinennel. Meghitt és derűs beszélgetés fqlyt finn ügyekről, váradalmakróí, külföldi útjaikról s legújabb könyvéről, mert az egykori professzor püspökként sem tudott elszakadni az újszövetségi exegezistől. A FINN PÜSPÖKÖK ÁLTALÁBAN a többi között két jelentős művet adnak ki. Az egyik rendszerint tisztes könyvet kitevő pásztorlevél, hivataluk elfoglalásakor. Másik nyugdíjba menésük . után életrajzuk, amit vágy ők, vagy életüket jól ismerő barátjuk ír meg. Eelis Gulin kapcsolataink hajnalán professzor volt a teológián. Több egykori ösztöndíjasunk volt hallgatója, majd tamperei püspöki rezidenciáján sokszor voltunk mi magyarok vendégei. Életírásában szó sincs kapcsolatainkról. Martti Simojoki fiatal lelkészkora óta sok magyar lelkésszel volt kapcsolatban. Itt volt nálunk 1937- ben az első finnugor lelkész- kongresszuson, s miután három kerületet egymás után végigpüs- pökölt, érsekként ment nyugdíjba. Kapcsolataink döntő történelmi tényének, a tartalmi keretet megállapító 1965-ös budapesti megegyezésnek finn megkötője volt. Róla szóló életrajzában minderről szó sincs. Nikolainen püspöki beköszöntő pásztorle vélkönyvében öt oldalt szentel magyar kapcsolatainak s irántunk . való szeretetének. Nem lehet megfordulnom Helsinkiben, hogy asztalához ne hívjon. Meleg házigazda. Egyik fogást a felesége hozza be s tálalja, a másikat ő. Pedig olyan otthonuk van, hogy még lakájt is el tudnék képzelni benne. r LAKÁJRA > fORVOOBAN SINCS SZÜKSÉG, mert bár a püspöki rezidencia ősi, klasszikus, tájba illő, múltat idéző, méltóságteljes épület, teremnyi szobákkal, de bent a levegő megkapóan családias. John Vikström korban a legfiatalabb püspök, de püspöki szolgálatára nézve ő a rangidős. Megelőzte az érseket, Helsinki püspökét, a többit is, s miután Kansanaho püspök Tamperében most ment nyugdíjba, ő lett a püspöki kar doyenja. Helsinkibe érkezésemkor már várt az üzenet, hogy/mikor jön értem. Ő maga jött be kocsival, s alig melegszünk bele a beszélgetésbe, máris Porvoóban vagyunk, az éppen megnyílt új autópályán. A város előtt csak kis kitérőt kell tenni, hogy a temetőből, Runeberg sírja mellől láthasson rá az ember a város ódon részére, középen a magastetős, torony nélküli, oromzatán sajátos északi keresztmintázatú kőtemplomra, a püspöki dómra. A svéd nyelvű finnek központja ez. Runeberg, a finnek egyik legnagyobbika, a múlt századi nagy nemzeti ébredés költője, svédül verselt. Mások fordították finnre izzó nemzeti verseit, (Első magyar fordítója — svédből — Győry Vilmos Deák téri lelkész volt.) Vikström püspök anyanyelve is svéd, dp úgy beszél finnül, mint mondjuk egy szarvasi szlovák magyarul. Püspöki kerülete egész Finnország, s annyian vannak, mint mi magyar evangélikusok. „Mi is kisebbség vagyunk” — mondotta, amikor nálunk járt. De milyen más dolog egy egész népet felölelő evangélikus egyházban nyelvi kisebbségnek lenni, mint egy római domináns, felekezeti- leg tarka egyháztársadalomban lutheránus kisebbségként élni! Vikström püspöki beköszönő pásztorlevele számomra az utóbbi évek egyik legnagyobb finn követelménye. „A hit krízisben.” Hat hét alatt fordítottam magyarra. UTOLJÁRA HAGYTAM A LEGIDŐSEBBET, Aarre Lauhát, Helsinki volt püspökét, ö már „emeritus”;, nyugdíjban van. De nem nyugalomban. Visszatért régi vadászterületére, az ótestámentom világába. Neki nem volt sem püspöki rezidenciája, sem családi háza. Egy bérház hatodik emeletén lakott, s lakik ma is. Családja, gyermekei, unokái képének serege veszi körül s bennük vigasztalódik nagy magányában. Nemrég vesztette el feleségét, aki roppant aktív volt nemcsak az otthon melegének megteremtésében, de társadalmi tevékenységében is. Egy ilyen alkalommal, gyűlésen érte utol előzmények nélkül a váratlan, hirtelen szívhalál. Férje hősiesen hordozta a gyászt. Nem lehetett könnyek nélkül nézni a képet, ahogy fele- íségéhek temetési szolgálatát maga Lauha végezte a taivallahti templomból. Régi magyarországi emlékeit úgy emlegeti, mintha tegnap történt volna. Jártunk a Balaton körül. Születésnapját Badacsonyban köszöntöttük, napoztunk a Mátra csúcsain ... Emlékezéseink visszahozzák régi derűjét, hadd fejezzem hát be életének egy derűs emlékével, amit ő maga mondott el, még proíesszorsága idejéből. Egy szép tavaszi reggelen, bár még böjti szelek fújtak, de ragyogva sütött a nap, régi szokása szerint gyalog indult, be az egyetemre. Az emberek az utcákon olyan derűsek, vidámak voltak! Mindenki rámosolygott, idegenek, fiatalok, idősek egyaránt. S ő boldogan mosolygott vissza, még integetett is. De szép is Isten napja, amikor mindenki íme milyen boldog! Teli tüdővel szívta be az üde, friss levegőt. Csak bent az egyetemen figyelmeztette valaki tapintatosan, hogy a bojtos hálósapkája még a fején van. Hiába, a professzorok Helsinkiben is szórakozottak. Koren Emil LVSZ—VATIKAN DIALÓGUS A Lutheránus Világszövetség és a Vatikán közös munkabizottság* március 9—14-ig tartja következő ülését Lan tana baja (Florida, Egyesült Államok). A csoport munkájában évek óta dolgozik és az ülésen részt vesz dr. Hafenscher Károly lelkész. zációs szolgálatot végzett a gyülekezetben Huley Alfréd gerendási lelkész. 15-én délután a kiskun- halasi gyülekezet szeretetvendég- ségén igehirdetéssel szolgált és előadást tartott egyházunk szere- tetintézményeiről. Huley Alfrédné szavalt — IPOLYVECE. A gyülekezet január 18-án tartott közgyűlése Kiszely Istvánt pénztárossá választotta. Tóth Jánost, az eddigi pénztárost — megköszönve több éves hűséges szolgálatát — másodgondnoknak választotta meg.
