Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-02-15 / 7. szám
őKumené ^ öKumené ÖKumené @ Újrakezdett élet Pillantás a Litvániai Evangélikus Egyházra Hétköznapi ökumeniznis Szóval ön evangélikus lelkész. Én református vagyok, a feleségem evangélikus. Többször is beszélgettünk arról, hogy ez a két egyház miért nem egyesülhetne. Nézze, én többször is jártam az önök istentiszteleten — nem láttam semmi különbséget. A BESZÉLGETÉS EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS ALKALMÁVAL FOLYT LE ismeretlen ismerősöm és köztem. Azután szó volt még családról, gyerekekről, napjaink gazdasági problémáiról s sok más egyébről is. En az előbb felvetett témával kapcsolatban beszéltem a marburgi kollokviumról, amikor a reformáció két nagy személyisége tett először kísérletet mások unszolására is, talán egyéni lelkiismereti vívódásuk nyomán is közös összefogásra. Azután békésen elváltak és — ez a magán történelmi megítélésem — több népszerű drámával szemben is — békésen együtt is maradtak. Ami nem volt békés, nem ők produkálták. Egy dologban vitathatatlanul egyetértettünk alkalmi utitársammal. Jó dolog, hogy ennek az országnak a határain belül különböző felekezetű, sőt világnézetű emberek ragaszkodunk több közösen elért és vállalt ügyhöz. Hogy alapvető ügyekben van „nemzeti egység”. S hogy legfőbb ügyünk a béke. Volna — e nagyobb tartozásunk és elkötelezésünk az utánunk következő nemzedék iránt. Itt válnunk kellett utitársamtól. A napokban újra eszembe jutott ez a beszélgetés, amikor egy kötetlen baráti beszélgetésre csöppentem be, ahol Budapesten élő és szolgáló lelkészek próbáltak tájékozódni az ökumenizmus mai kérdéseiben. S itt két megjegyzést szeretnék tenni. AKI ESETLEG VÉLETLENÜL BETOPPAN az elmúlt hó végén akárcsak hozzánk is az imahét alkalmára, meghallgatta a református, evangélikus, baptista lelkészek igehirdetését és azokat az imádságokat, amelyek ezekhez kapcsolódva elhangoztak a különböző felekezetű hívők részéről — az is azt kérdezhette volna: miért nem egyesülnek ezek, miért járnak külön templomokban, miért tartanak külön lelkészeket, stb.? Mert a lelkészek igehirdetéseiben azonosan tértek vissza ilyen gondolatok: Krisztusban mi mindnyájan egyek vagyunk; Mi mindnyájan ugyanannak a Szentháromságnak a nevében kereszteltet- tünk meg; Mi ugyanabból a Lélekböl részesedünk; Mi mindnyájan a Krisztus bűnbocsánatából élünk; Benne nyerhetünk új életet; Ö segit betölteni küldetésünket; Ö készít fel a felebarátaink szolgálatára, tesz felelősekké népünkért, világunkért, a béke ügyéért stb. Az imák is a hit azonos bizonyosságából, az embertartás és a világ iránt felelősségből törtek fel a szivek mélységéből. így igaz, hogy hitünk számos pontján kapcsolódunk egymáshoz mi, különböző felekezetekhez tartozó keresztyének, mint ahogy az élet számos területén -s kérdésében azonos az álláspontunk, hasonló a cselekvésünk. Legalábbis e haza halárain belül. S abban is egyetértünk, hogy ez nem tőlünk való, hanem attól, akiről neveztetünk. Ezért azok az igehirdetések és bizonyságtevések, amelyek arról szólnak, hogy mi egyek vagyunk — egy meglevő valóságot tükröznek. S az sem baj, ha egy kívül álló ezt így látja. Bár még inkább úgy látná. Itt nem megyek bele részletkérdésekbe, mert úgyis az a szándékunk, hogy egy cikksorozat keretében mélyebben is feltárjuk az azonosság meglevő vonásait. A MÁSIK MEGJEGYZÉSEM AZ, hogy ezeket a kérdéseket csak belülről, az egyházban élve lehet érteni. Azt is, hogy például szervezetileg miért nem egyesülnek az egyházak. Attól ugyanis, hogy — mondjuk — a keresztet csillagra cserélném, a templomon belül semmi nem változna. Az igehirdetés változatlanul Luther megigazulás tanában gyökerezne és továbbra sem kapaszkodna bele Kálvin predesztinációs tanításába. S itt nem csupán történeti, vagy egyéb külső okokról van szó és nem is egyszerűen arról, amivel szintén néha gyorsan igyekszünk lezárni a témát, ti. az emberi bűn nagyságáról. Különbségeink mélyebben gyökereznek, sokszor talán olyan mélyen, hogy azt emberi eszmefuttatásokkal nem is lehet kifejteni. Innen van az, hogy^^aJtol valamilyen hatásra kísérletet is tettek valamiféle egyesítésre, az később is magában hordozta az összeforrhatatlanság jeleit. Viszont azoknál a naiv próbálkozásoknál, amelyek valamilyen indítattásra akarnak a fönt említett egységnél többet produkálni, a kör rendszerint egyre inkább beszűkül. S lassan nemcsak a történeti egyházak szorulnak ki örökségükkel ebből a gondolkodásból, de végül az ember is, a másik ember is, mert előbb — utóbb kiderül, hogy mégsem vagyunk egyformák — s az ilyen „krumpli-nyomdákkal” nem lehet a magunk hite és élet gyakorlata vonásait a másik ember arcába nyomni. Az említett imahéten ezért nyugodtan utaltam a keresztség bennünket egymással összekötő áldásai mellett baptisták jelenlétében a köztünk levő különbségre is. S ezzel „nem vertem szét” Összetartásunkat, mert tisztességes hangvétellel és szeretetben mindenről lehet őszintén beszélni, s lehet és kell törekedni azokra a feszültségeknek a feloldására is, amelyek nem tartoznak hitünk lényegéhez, de rossz örökségként vagy gyakorlatként sértik a másikat. DE MÉG VISSZATÉRNÉK ARRA AZ ÓHAJTÁSOMRA, hogy bárcsak még inkább nyilvánvaló lene a mi egységünk. Mert a hétköznapi ökumenizmusnál ilyesmikre gondolok. Például, hogy két ugyanannál a munkapadnál dolgozó emberről abból derülne ki összetartozásuk, hogy mind a ketten a legkülönb terméket termelnék. Vagy: egy adott társadalmi közösség építése érdekében még inkább egybecsendülne a különböző felekezetek papjainak a hangja. Vagy, amiről a múltkor beszélgettünk egy római katolikus szerkesztő barátommal — hadd Írjam le: testvéremmel, hiszen több évtizedes szolgálati közösség köt össze bennünket —, hogy a keresztyén családok jobban is tükrözhetnék a házasság „istenes” vonásait, a szülők és gyerekek egymáshpz való viszonya a parancsolat szellemét. S az sem volna baj, ha két különböző felekezetű szomszéd egyszerre venné észre a harmadik baját, és nyújtanák segítő kezüket az egyedülvalónak vagy a fogyatékosnak. Azt hiszem ezzel érzékeltettem, hogy az erőltetett vagy formális ökumenizmus helyett milyen lehetőségeket látok a meglevő, ajándékul kapott egységben a hétköznapi ökumenizmusra, azok mellett a tevékenységek mellett és erősítésére, amelyeket egyházaink magas szinten, nagyobb összefogásokban nemzeti, társadalmi és*a világot érintő ügyekben egyre tudatosabban végeznek. A példákat és a gyakorlatot hely-, idő és alkalomszerűen tovább lehet folytatni. Mezősi György A baltikumi evangélikus egyházak élete, ritkán szerepel az egyházi hírekben, de a lett és észt evangélikus egyház mellett is ritkán olvashatunk a Litvániai Evangélikus Egyházról. Jonas Kalvanas püspök híradása bizonyára ezért járja be a világ evangélikusságának sajtóját, noha nem tartalmaz szenzációs közléseket. LITVÁNIA ma szovjet szocialista köztársaságként, mint a Szovjetunió tizenhat köztársaságának egyike éli legújabbkori történetét. A második világháború súlyos pusztítása és vérvesztesége kitörölhetetlen nyomokat hagyott az emberek emlékezetében, de az egyházi élet szervezetében is. 1939-bsn, még a második világháború előtt 65 000 evangélikus élt Litvániában, közülük 27 000 német, 26 000 litván és 12 000 lett nemzetiségű. Ötvenöt anya- és leánygyülekezetben éltek, 33 lelkész gondozta őket. ' A háború során sok templom megsérült, elpusztult és sokat el is hagytak. Amikor 1945-ben vége lett a háborúnak, először úgy tűnt, vége- szakadt az egyházi életnek a gyülekezeti tagok áttelepülése, kivándorlása vagy elmenekülése következtében. A fővárosban, Vilniuszban nem maradtak sem lelkészek, sem gyülekezeti tagok. Az egyik egyházmegyében csak a gyülekezeti tagok tizede, ezer lélek maradt meg, de lelkész nélkül. Csupán a három egyházmegye egyikében maradt 20 000 lélek és hat lelkész. Ézsaiási jövendölések beteljesedését látják abban, hogy a szörnyű pusztulás és az abból fakadó kilátástalan helyzet után mégis megindulhatott az egyházi élet és újjáépítés. „ ... a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere” — idézi Kalvanas püspök a prófétát (6,13). 'A’LITVÁNOKAT a 14. század végén térítették keresztyén hitre erőszakkal, de akkor tulajdonképpen mégis eredménytelenül. A reformáció idejéig ugyanis lényegében pogányok maradtak. 1550- ben Kaunas, az akkor legfontosabb város elfogadta az Ágostai Hitvallást. Már 1547-ben megjelent litván nyelven Luther Kiskátéja, 1560-ban az első énekeskönyv, 1591-ben pedig a vasárnapi istentiszteletek felolvasásra rendelt igéi. 1701-ben készült el a teljes Biblia fordítása és kinyomtatása. A reformáció gyorsan terjedt az országban, mindössze hét gyülekezet maradt érintetlen. Az ellenreformáció idején, a jezsuiták tevékenyesége nyomán ez visszájára fordult, de a porosz uralom alatti terület evangélikus maradt. A világháborút követő újrakezdésben sok segítséget kaptak a másik két baltikumi evangélikus egyháztól, a lettektől és az észtektől, valamint a Lutheránus Világszövetségtől. Ma 30 000 evangélikus él ebben a köztársaságban, elsősorban az ország nyugati részén. A hivatalosan regisztrált gyülekezeteknek összesen húszezer tagja van, a többiek szórványban élnek vagy nem tartanak kapcsolatot egyházukkal. 1968 óta tagjai a Lutheránus Világ- szövetségnek. Húsz anya- és leánygyülekezetben a litván, hétben pedig a lett nyelvet használják. Német nyelvű gyülekezetük már nincs. Tizenegy lelkészük és diakónusuk gondozza ezeket a gyülekezeteket. A jelentkező újakat Rigában, Lettország fővárosában tudják felkészíteni a lelkészi szolgálatra. Bár kevés lelkészük van, és gondjuk is, tennivalójuk is elég, örömmel vállalkoznak arra, hogy a Szovjetunió keleti részein élő evangélikusok között szolgáljanak. Ernst Roqa lelkész 1979-ben Betamcsinszkiben (Kazah SZSZK) járt. 1999-ban részt vett egy újonnan megszervezett gyülekezet hálaadó istentiszteletén. A LITVÁN EVANGÉLIKUSOK évente evangélikus naptárat adnak ki. 1981-ben énekes- és imakönyvük második kiadását jelentetik meg. 1972-ben a római katolikus egyházzal közös vállalkozásuk volt az Üjszövetség kiadása. Az egész egyházi élet, a gyermekmunka is istentiszteleti keretben végezhető. Igyekeznek részt venni a társadalom életében, és jó kapcsolatokra törekednek a helyi ortodox és római katolikus egyházzal. Ami az első keresztyén gyülekezeté volt,- az az övék is: ige, szentségek, közösség és imádság (ApCsel 2,42) — hangsúlyozza Jonas Kalvanas püspök, aki tagja a Lutheránus Világszövetség végrehajtó bizottságának. Ezek pedig elég biztos alap ahhoz, hogy élni és szolgálni tudjanak. Fordította és összeállította: Reuss András AZ ÖKUMENIZMUS HELYI A legtöbb gyülekezetnek nem különösebben fáj az egyház szét- szakadozottsága, ezért nem is keresi az egységet. Mindmáig elsősorban „középszinten”, a lelkészek, vallástanárok, gyülekezeti tisztségviselők között tapasztalható haladás. Erről szól a Lutheránus Világszövetség strasbourgi ökumenikus Kutató Intézetének a múlt év végén megjelent tanulmánya. A legtöbb gyülekezet ökumenikus kapcsolataiban a lelkésznek van döntő szerepe, a lelkészvál- tozás az egész . gyülekezet magatartására hatással van. A tanításSZINTEN NEM KIELÉGÍTŐ beli kérdések szerepe másodrangú, így tehát a felekezetközi dialógusok eredményei az egyes gyülekezeteket alig érintik. Többnyire csak a közös úrvacsora okoz nehézségeket, emiatt sok vita adódik a gyülekezetek és az egyházi vezetés között. Helyi szinten, a különállás okai nem az egyházak tanításában keresendők általában, hanem ezek az okok gyakran nemzeti, politikai, társadalmi természetűek. Az ökumenikus kezdeményezések sok helyen társadalmi, politikai feladatok megoldását szolgálják. Mátyás Ferenc; KATI MAMA összecsattant szemed függönye, sorsodat a pillák lezárták, bolyongsz a sötét majorságban, meglelve az agyagos zárkát. Apám után olyan anyácskám voltál, ki hét árvát elaltat s végigcsinálja, halhatatlan, amiben mások belehaltak. Fehér arcod fölött a lélek, mint köröző madár, úgy csapong, érti az ész, de ugyan mi az, amit a némaság ajka mond? Haláloddal születsz meg újra, míg az idő élettel büntet, hogy emlékeddel fölmelegítsd rémületben verő szívünket. Nyugvásodban a nyugtalanság malma őröl mibennünk tovább, nehéz sebeid már nem fájnak, történelemmé lobbant a vád. A szegfűkoszorúk jajával súgod búcsúdat vájt fülünkbe, úgy mész ki a létből, anyácska, hogy bennünk ragyog szemed tükre. 1 ' (Megjelent a költő EGYETLEN MENEDÉK című kötetében 1979-ben) Misszió - diaiíGnia - közösség (Folytatás az 1. oldalról) tudja kettéválasztani az igehirdetéstől a diakóniát. És ez nem fából vaskarika. Ez a hitünknek a mindennapi megélése. A megváltott ember egyszerre hisz Urában és szolgál embertársainak, segít és éliimád- ságos életét, azaz diakóniát végez. EGYHÁZUNK JÖVŐJÉNEK EGYIK ÚTÉPÍTŐ „ANYAGA” a közösségi életforma. Mondhatom így is: a közösség az emberi élet melegágya. Igen széles ölelésű, tág tartalmú fogalom. Ügy gondolom, hogy három irányban kell az eddigieknél hangsúlyosabban is foglalkozni közösség összefüggésében. Elsőrenden meg kell találnunk a papság közös nyelvét. Én most nem a hagyományos fraternitásra gondolok, hanem a Krisztusban való' közösségre. A tanítványok között mindig lesznek Péterek és Jánosok, Andrások és Máték. De mindnyájan ugyanannak a Krisztusnak a tanítványai. Azután tovább kell mélyíteni egyházunkon belül a testvéri közösségnek a tudatát. Ezt nevezzük évek óta közegyházi tudatnak. Ennek már vannak kézzelfogható gyümölcsei is. Gondoljunk itt elsőrenden a Gyülekezeti Segély szépen ívelő szolgálatára. De még nagyon sok tennivalónk van ezen a téren is. S VÉGÜL, A TÁGABB ÉRTELEMBEN VETT KÖZÖSSÉGVÁLLA- LÁSRÓL IS szólnom kell még. Hogy mire gondolok? A népünkkel való szoros egységre. Az elmúlt esztendőkben a dúsan terített „asztalról” nekünk, evangélikus keresztyéneknek is bőven jutottak földi javak. Most a kissé szerényebben terített asztal is miénk. Mindent meg kell tennünk nekünk is, hogy ismét bőséges legyen e nép asztala. Két okból is: egyrészt azért kell mindent megtennünk, mert ez az „asztal” a miénk, másrészt azért, mert minket a hitünk is kötelez arra, másokért (és magunkért!) dolgozzunk, fáradozzunk. Mi, evangélikusok szeretjük, védjük, magunkénak tudjuk e hazát. Elkötelezettek vagyunk népünkhöz s ugyanakkor Istenhez is. Mi Krisztustól tanuljuk a másokért való szolgálatot s ezért erőnk és képességeink szerint mindent meg kell tennünk, hogy munkánk példamutató, magatartásunk emberi, szívünk a közösségé legyen. Gondolataimnak csak a behatárolt terjedelem vethet gátat. Más oldalról, más nézőpontból is meg lehetett volna közelíteni ezeket a püspöki megnyilatkozásokat. Ne is hagyjuk azokat levéltárban „pihenni”. Az azokból felismert igazságok és teológiai, egyházpolitikai, egyházszervezeti feladatok jó irányjelzői lehetnek gyülekezeti, egyházmegyei és egyházunk egészének tervkészítéséhez. _________________________________ Karner Ágoston A lelkészek figyelmébe Az Országos Egyházi Iroda kéri azokat a lelkészeket, akiket a Hazafias Népfront különböző szintű bizottságaiba megválasztottak és ezt még nem jelentették be az Országos Egyházi Irodának, haladéktalanul küldjék meg jelentésüket.
