Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-11-15 / 46. szám

Amikor azoknak áriunk, akik segíteni akarnak rajtunk

Szinte naponta visz el az utam a mentőautók „csillaggarázsa” mellett. Most még ott árválkodnak — ha jóval kevesebben is, mint régebben — szélben, fagyban, nyári hőségben s téli hózivatarban. Hála Istennek, már nem sokáig, mert hamarosan felépül az Országos Mentőszolgálat székhaza, ahová nemcsak ezeket az életmentő járműveket helyezik el, hanem

— ami még fontosabb — a bajba jutott, a közlekedési balesetet szenvedett, közvetlen életveszélyben levő embereket is ellátják azzal a felkészültséggel, amelyről nevezetesek a mentőszolgálat tagjai.

A MENTŐSZOLGÁLAT VEZETŐI, ORVOSAI, ORVOSTANHALLGATÓ „MENTÖTISZTJEI” és nemkülönben a gépkocsik vezetői „megszállott” emberek. Megszállottak abban az értelemben, hogy életmentő szolgálatukat emberbaráti indulatból — de fogalmazzunk a magunk nyelvén: felebaráti szeretetből —, valamiféle belső kényszerből végzik, és sohasem a „hálapénz” gyakran elharapódzott reményében. Ez az indulat, ez a szeretet vezeti őket akkor is, ha munkájuk közben gyakran névtelenek maradnak,

Jómagam még egyszer sem ültem vagy feküdtem mentőautóban; ez eddig kimaradt az életemből, de mindig felfigyelek szirénázó vágtatásukra, és a rohanásuk közben csapkodó piros zászlócskájukra. Néha nagyon szomorúan figyelem ezt, mert a vijjogó szirénajelzés ide, a szélben csapkodó zászlócska oda: a közlekedésben pillanatnyilag nem érintett partnerek egy része oda sem figyel, mert számukra a legfontosabb az, hogy ók maguk, és minél hamarabb érjenek az úticéljukhoz.

MÉG SZOMORÚBB ÉS MEGDÖBBENTŐBB LÁTVÁNY SZAMOMRA AZ, amit a bevezető soraimban említett „csillaggarázsban” szoktam látni: a szépen, tisztán karbantartott gépkocsik mellett mindig akad olyan, amire azt lehet mondani, hogy csak a legkivételesebb esetben maradhatott életben benne a beteg, a mentőtiszt, az orvos, a gépkocsivezető.

. Mondom és írom, borzongató ez a látvány: felelőtlen, csak a maguk biztonságával gondolkodó emberek okoztak károkat és még helyrehozhatatlanabb tragédiákat — akarva vagy akaratlanul. Okoztak úgy, hogy önkéntelenül is el kell gondolkodnom: vajon olyanok vagyunk-e mi, emberek, akik még azokat is képesek vagyunk tönkretenni, akik másoknak

— esetleg, egy adott pillanatban vagy a saját magunk —- megsegítésére igyekeznek, minden idegi, fizikai fáradságot és veszélyt vállalva segíteni? S képesek vagyunk-e nemcsak a szirénázó mentőautókat semmibe sem venni, sőt: vigyázatlanul tönkre is tenni, hanem arra is, hogy a velünk, a mellettünk élőket közönyösen semmibe se nézni; mellettük közönyösen elmenni, vagy éppenséggel: magatartásunkkal, szere- tetlenségünkkel tönkre is tenni?

PEDIG ÖK IS „SZIRÉNÁZHATNAK” — némán is —, jelezve azt, hogy valami baj van velük, valami baj van körülöttük csak éppen mi nem vesszük észre mindezt, hiszen naponta olyan sokszor rohannak el mellettünk a mentőautók. Azok, amelyeket mi nem teszünk tönkre. Hogy az autókon kívül levpkkel — éppen a szeretteinkkel mi történik, arról pedig nem készül baleseti jegyzőkönyv ...

Csak Jézus jegyzi fel az egyik, utolsó példázata szerint: „Jöjjetek Atyám áídottai, örököljétek az országot, amely nektek készíttetett a világ kezdete óta. Mert éheztem és epnem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok ... Bizony, mondom nektek, amikor megtettétek eggyel is a legkisebb atyámfiái közül, velem tettétek meg.” (Máté 25)

A példázat folytatásáról nem szeretnék írni, mint ahogyan még gondolni sem szeretek a mindennap látott, szétroncsolt mentőautókra. Mégis: mi sokszor tesszük tönkre azokat, akikre magunk is rá vagyunk szorulva.

Vámos József

Kis gyülekezetek nagy erővel

Mencshely nincs rajta minden térképen, mert kis falu. Mégis itt van a gyülekezeti központja annak a sok kis életerős leány- gyülekezetnek, amelyeket ezekkel a helységnevekkel lehet ösz- szefoglalni: Nagyvázsony, Szent- antalfa , Zánka, Köveskál. Egy évtizede még három önálló egyházközség volt ezen a területen, ma egy lelkész gondozza ezt a vidéket: Horváth József mepcshe- lyi lelkész és veszprémi espereshelyettes. Az összlétszám sem éri el az ötszázat.

SZENTANTALFA arra példa, hogy egy kis gyülekezet is lehet

erős és vihet végbe olyan tetteket, melyeket egy nagy létszámú. Ma csak 60 evangélikus alkotja a gyülekezetét. De a templom külső és belső felújítására 160 ezer forintot gyűjtöttek be úgy, hogy a Gyülekezeti Segély is, a Műemléki Felügyelőség is segített. Mégis a templom felújításának legnagyobb gondja a 60 egyháztagra hárult.

Százötven éves a szén tan tál fai templom, mai formájában. A bejárati ajtó felett ezt az évszámot vésték be a falba: 1831. De a torony nélküli, egyszerű régi templomhajót 1787 őszén avatta fel

Hrabovszky Sámuel dunántúli szuperintendens.

A hálaadó istentiszteleten és közgyűlésen dr. Ottlyk Ernő püspök és Síkos Lajos veszprémi esperes mutattak rá Isten igéjének hatalmára, aminek látható eredménye lett. A ma gyülekezete méltó az ősökhöz, akiknek szívét betöltötte a zsoltárvers: „Uram, szeretem a te házad hajlékát, a te dicsőséged lakóhelyét!” (Zsolt 26,8) Megható emlék marad a gyülekezet felügyelőjének Vidosa Kálmánnak, és sok évtizeden át Szolgált kántorának Király Józsefnek, a gondnokasszonynak Selyem Sándornénak és a verset mondott Selyem Hajnalkának köszöntő szava. Becsülik, szeretik egyházunkat, templomukat és lelkészüket.

ÖCS sohasem volt önálló gyülekezet. Közel kétszáz éves temploma ugyancsak felújításra szorult. Itt is csak 60 fő a gyülekezet létszáma. Most pedig már messziről lehet látni a domboldalon álló hófehér templomot. A teljes külső-belső felújítás, a tető átrakása, a harangok működésének villamosítása, a padok átalakítása, új szőnyeg, új harmonium jelzi, milyen gonddal és lelkes áldozattal szereti templomát a kis gyülekezet.

Hogyan ment végbe mindez? Egyéves átgondolt, de megfeszített munkával. Volt, gki azt mondta: „Ez egy év az életünkből, de megérte.” Az öcsi gyülekezet 77 ezer forintot adott össze, a testvéri összetartozás tudatának jegyében pedig az ajkai és csé- kuti gyülekezet 79 ezer forintot. Most Győr Sándor ajkai lelkész szolgálati területéhez tartozik öcs. A közegyházi segély 70 ezer forint volt.

Talpalatnyi hely sem volt a templomban, amikor dr. Ottlyk Ernő püspök és Síkos Lajos esperes elvégezték az ünnepi szolgálatot. Jézus megújító kegyelméről szólt a püspök igehirdetése, aki mindig és most is indítja az embereket az új életben való járásra, hogy az legyen a megújulás és a szeretet az élet minden területén. Győr Sándorné vezetésével felnőtténekkar szolgált, majd gyermekkórus énekelt. Az ország talán legfiatalabb gyülekezeti gondnoka Baki Sándor, aki alig 30 éves, köszönte meg a lelkésznek és a gyülekezet tagjainak mindazt, amit a templom felújítása érdekében tettek. Aki az Isten házáért fárad, az az Isten ügyét szolgálja!

Ottlyk Márta

Népünk Nagy Temetője földjén

Mire ezek a sorok megjelennek, a közelgő télre való tekintettel már bezárta kapuit a Mohácsi Történelmi Emlékhely. 1976. augusztusában készült el, amikor a vesztes csata 450. évfordulóját ünnepeltük.

A sok változatos, évek alatt patinássá sötétedett sírjel rendezett rendezetlenségében emléket állított a tömegsírokban nyugvó névtelen ezreknek ... De „e gírkerttel emléket állítottunk rosszabbik énünknek (is), a széthúzó, az erőket szétforgácsoló keserves múltnak, hogy Mohács forrása legyen mai öszefogásunknak, teremtő hazaszeretetünknek” (Pilaszanovich Irén).

Most, öt évvel a megnyitás után, az Emlékhely eddig betöltött szerepéről „vallatom” a legilletékesebbet, a látogató közönséget.

Egyébként senki sem tudja pontosan, hányán voltak, csak hozzávetőleges becslések készülnek évente a látogatók számáról a városi tanácson. Már a nyitást követő két hónap alatt 37 ezer látogató ..., azóta évente mintegy 80—100 ezer, a csúcsot 1978. jelentette: a nyitvatartás hét hónapja alatt 150 ezer látogató... Az idén is többen jártak itt, mint tavaly, mondják az itt dolgozók, s különösen feltűnő volt a sok külföldi. Ezek a számok együttvéve azt. jelentik, hogy ezen a nyáron — csendben, feltűnés nélkül — itt járt a felmilliomodik ...

A vendégkönyvben — lassan a tizenegyedik telik be, egyre vastagabbak —, általános a meghatódott köszönet, az őszinte megrendülés szava.

„Az Emlékhely nemzeti tudatunk méltó ápolója. Létrehozását

köszönjük ...” — írják bonyhádi gimnazisták. Mellette öreges betűkkel ez áll: „Régi vágyam teljesült, hogy itt járhattam” (S. J. és felesége Soltvadkertröl). Sokan jártak már itt falvakról és városokból, Nyíregyházától Rábahid- végig, Békéstől Tatabányáig, iskolások és nyugdíjas klubok, szocialista brigádok és IBUSZ-uta- sok. Oldalanként egy-két külföldi magyar Ipojyságról vagy Rozsnyóról, Csíkszeredából vagy az „Üjhazából”... Írtak be cirillbe- tűvel arab írással, járt itt a XIII. Nemzetközi Zenei Tábor 140 hallgatója rögtönzött koncertet is adtak, s itt járt idősebb testvéreivel Boglárka, aki a nevét is még csak nyomtatott nagybetűvel írja.

A pécsi Anyanyelvi Konferencia résztvevői „meghatódva hallgatták a csata történetét”.

Ebben az évben utoljára végignézek a szobrokon és sírjeleken, a kopjafákon és a fejfákon..., megakad a szemem II. Szulej- mán gőgös fején. „Miként egy úr van az égben, Allah, úgy egy úrnak kell lennie a földön is, és az én vagyok!” övén ott lógnak a levágott fejek ... Hát ezért úr valaki, hogy osztogassa a halált, elvegye a másét, hogy félelmet keltsen késő utódokban is?!

Kifelé haladva megsimogatom tekintetemmel Kanizsai Dorottya emlékoszlopát. Arca elnagyolt, szinte csak jelzés, zsákmánya sincs, de van két erős karja: a te- metetlenül maradt halottakat ő hantoltatta el... Amott egy úr, nyomában a halál, itt az Űflnak egy alázatos szolgálóleánya.

Nemcsak emlékezni, tanulni is lehet ezen a helyen!

Zászkaliczky Pál

Folyóiratot vasó

IVyugaü magyar irodalom

A MAGYARSÁG EGYHARMADA él határainkon túl, többsége a szomszédos szocialista országokban. A nyugati országokban élő magyarok száma becslés alapján egymillió háromszázezer körül mozog.hat. A velük való kapcsolatot a személyi, rokoni szálaikon kívül a Magyarok Világszövetsége ápolja. Munkájáról, hazai rendezvényeiről, köztük az igen jelentős anyanyelvi konferenciáról ismételten hallhattunk a hazai hírközlő eszközök útján. Lapunk is rendszeresen foglalkozik tevékenységével.

Kevéssé ismert területről, a nyugati országokban található magyar irodalmi törekvésekről viszont most nemrégiben olvashattunk úttörő tanulmányt a Jelenkor kettős nyári számában. Béládi Miklós Bevezetés a nyugati magyar irodalomba címen közel 30 oldalas áttekintést adott. Szerényen vázlatnak nevezi a rendkívüli gyűjtő munkát kívánó feldolgozást. Any- nyiban helytálló ez a megnevezés, mert az anyagának számbavétele szinte elérhetetlen az egész világon való szerteága- zása miatt.

Megrendítő olvasmány: tanúi leszünk annak, ahogyan a szülőföldtől a legkülönbözőbb okok miatt távolszakadt, a hazai társadalmi berendendezkedéstől eltérő, sőt azzal ellentétes világiján élő, több nemzedéket képviselő írók, költők, vagy egyszerűen csak a magyarságukat ápoló, a magyarságtudatot őrző irodalombarátok heroikus küzdelmet folytatnak a magyar kultúráért odakint. A nyugaton élő írók — mutat rá Béládi Miklós — egészen más helyzetben vannak, mint akár az anyaországban munkálkodó, akár a szomszédos nagy .magyar kisebbségi tömbökben dolgozó írók. „A különbség főként azon mérhető, hogy az ottani magyar író idegen, nem magyar közegben, hanem befogadó országban alltot. amelynek számára teljesen közömbös, hogy

egyik állampolgára ismeretlen nyelven miket ró a papírlapokra.”

A NYUGATI ORSZÁGOK MAGYAR ÍRÓJA szórványban él, távol az anyanyelvi közösségtől. A nagyvilág távoli pontján megtelepedett, magyar nyelven alkotó író csak ritka esetben érezheti műveire a visszhangot, amely az írói munka egyik jelentős ösztönzője. A magányos írói létezésből eredő kétségeket és szorongásokat kell legyőzni, s „újra meg újra meg kell küzdenie az írói munkához nélkülözhetetlen hitért és önbizalomért.” Nem veszi körül magyar irodalmi élet, mint a hazában vagy a magyar nemzetiségi sorsban élő írót.

Külön teher a nyugati magyar írón, hogy műve kinyomtatásának a költsége, terjesztése reá hárul. A megélhetését biztosító polgári foglalkozásából teremtheti csak elő az anyagi eszközöket, amelyeket erre az ügyre áldoz. Müvének alacsony a példányszáma, kevés az olvasója. Ebben az írói helyzetben mégis alkotni rendületlenül — ehhez mély elhivatottság és a magyarság szenvedélyes szeretet® kell.

Számítsuk még hozzá — ennek taglalása nem volt a tanulmány feladata —, hogy a kinti magyarság jövője fogyó képet mutat. Az idegen nyelvű tengerben a magyarságukhoz leghívebb szülők is nehezen tudják gyermekeiket inagyarnak nevelni. A magyarul íróknak még azzal a reménytelenséggel is meg kell birkózniuk önmagukban, hogy az odakint felnövő legfiatalabb nemzedék vajon viszi-e tovább a fáklyát. Ebben a helyzetben az itthoni irodalmi élet és a magyar művelődés kisugárzásán roppant sok fordul meg. Ismertem Malmőben élő evangélikus magyart, akinek gazdag volt' a könyvtára itthon frissen megjelenít könyvekből.

NEMCSAK ADHATUNK azonban kifelé, kaphatunk is onnan. Már maga az áldozatos küzdelmük a magyar irodalomért az idegenben — példaadó erejű lehet itthon. Ezenfelül van olyan többletértéke a nyugati magyar irodalom jelentős részének, amelyet a „kettős haza” valósága táplál. „Sokan vallják, hogy ennek az irodalomnak a létét erkölcsileg az tartja fenn, hogy íróik egyszerre kapcsolódnak a magyar hagyományokhoz és az általános emberi eszmékhez — ezt a két oldalt próbálják műveikben gondolatilag egységbe hozni.” Idézi is egyiküket Béládi Miklós: „nem a beolvadás, az asszi- milálódás útját kell választani, de nem is a visszavágyás az emigráció útja, mely meghasonlottá tesz. Az első feladat a kétnyelvűség elsajátítása annak érdekében, hogy kétfelé érdeklődjünk és szolgáljunk, kétfelé közvetítsünk, két hazához kötődjünk érzelmi tekintetben is.” A magyar és az európai, még tágabban a világművéltség szintézisében, egységbe foglalásának jegyében születő kinti magyar művek gazdagodás számunkra, az itthoni irodalmi éleiben élők és alkotók számára is. Beleélve magukat az új országok lelkiségébe, mondjuk az angol szellemiségbe, műveltségi örökségbe, s ezt párosítva a magyar értékkel — haza felé is ajándékozó vállalkozás.

Az irodalmi életet hordozó közösségek szerepe különösen fontos a nyugati magyar írók számára. Az írói magányban, a szétszórt, kevés olvasóknak alkotva, „kivételes jelentőségre tesznek szert á társaságok és az írói csoportosulások.” Béládi Miklós tanulmányából igen nagy számban lépnek elénk a különböző magyar társaságok, csoportok, írói körök, folyóiratok, mozgalmak, amelyek a magyar művelődést ápolják odakint, és kicsiny, de élő bázisai az irodalmi életnek, a magyarságtudat őrzésének. Ezek között jelentős helyet foglal el néhány egyházi jellegű, protestáns és katolikus mozgalom.

EGY ANTOLÓGIA IS megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadónál szinte a folyóiratbeli tanulmánnyal egyidőben: Vándorének. A kötet elsőként ad hírt itthon a magyar költészetnek a távoli ágáról: nyugat-európai és tengerentúli magyar költők verseiből nyújt válogatást ugyancsak Béládi Miklós. Harminc- nyolc költő szól hozzánk 400 oldalról, három nemzedékhez tartozók. Külön cikket kívánna, hogy kicsit is belemélyedhessünk. Nem ugyanaz a hang, de testvérhang szólal meg benne: „önálló, eredeti irodalomnak kell tekintenünk” — írja az utószóban a szerkesztő. „Az antológia költőinek egyben-másban eltérői a viszonya az anyanyelvhez, mint a hazai társaknak ... Jótékony hatásúnak, szemhatártágítónak és önfegyelemre serkentőnek bizonyult a második nyelv tökéletes elsajátítása.” A versek tartalmában pedig megragadó módon kapcsolódik össze a nagyvilág egy-egy messzi darabja a szülőföld, az emlékek, a magyar múlt kútja. E költőknél a magyar nyelven való alkotás titokzatos, de valóságos összefüggések találkozó pontja. Nekünk pedig távolról jövő, magyar voltunkat átjáró sejtelmes áramlás.

Veöreös Imre