Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-01 / 5. szám

Jézcs, áldd meg itepedeí! Diakóniai nap a Budai Egyházmegyében Reménységgel várt új énekes- könyviinknek egyik diakóniai tartalmú énekével kezdődött el a Budai Egyházmegye diakóniai ünnepélye január 11-én este a Bécsikapu téri templomban: „Jé­zus, áldd meg népedet..Ezzel az imádsággal gyűlt összet az egyházmegye népe a FOGYATÉ­KOSOK ÉVE kezdetén, hogy bel­ső elszánással és céltudatosan in­duljon elesett, testi-lelki ínségben szenvedő testvéreinek megsegíté­sére. Blázy Lajos, a Diakóniai Osz­tály ügyvivő lelkésze megnyitó szavaiban rámutatott arra, hogy egyházunkban a szeretetszolgálat nem kampány-feladat, hanem Jé­zustól kapott küldetésünk, amit tágölelésű, áldozatkész szívvel kell végeznünk, követve Meste­rünket, aki azért jött, hogy szol­gáljon és életét adja másokért. A szeretet körforgásának kü­lönös élménye volt az esten a va­kok és csökkentlátók Homérosz kórusának éneke Peskó György karnagy vezetésével. Döbbent áhítattal hallgatta a gyülekezet az oltártérben két alkalommal is felsorakozó kórus művészi éne­két. Régi szerzők klasszikus mű­vei mellett, néger spirituálé, finn népdalfeldolgozás és Kodály mű­vei is szerepeltek műsorukban. Akik bársony-fekete éj világában élnek muzsikájukkal fényeket gyújtottak, színek varázsával kápráztattak. Ottlyk Márta diakóniai lelkész, aki a budai szeretetotthonokban szolgál, igehirdetésében az irgal­mas samáriai példázata alapján a hivő ember feladatairól szólt. A keresztyén ember felelőséggel tartozik mindenki iránt. Észre kell vennie a bajba jutottat és fel kell vennie gondját, legyőzve az önzést és közönyösséget. Min­dig nekünk kell megtennünk az első lépést, tudva, hogy végül, mégis csak a hosszú tűrés, és ir­galmas szeretett győz. Az idő • sürget. Kövessük hát az irgalmas samáriai példáját, mert csak azok mennek be Isten országába, akik cselekszik Uruk akaratát. Peskó György orgonaművész, a gyülekezet orgonistája Bach g-moll fantáziáját és fúgáját és Mendelssohn Miatyánk szonátá­ját adta elő. Művészi játéka, az orgona gazdag, változatos hang­anyaga magával ragadta azokat is, akik minden vasárnap hall­gatják. Mendelssohn korál-variá- ciói Luther énekszövegét idézték: Mi Atyánk, ki vagy a mennyek­ben, Hozzád sietünk lélekben, S miként magad parancsolád, Imádkozzunk, mint egy család ... D. Dr. Ottlyk Ernő püspök sza­vaiban Jézus hívása szólalt meg: Jöjj és kövess engem.! Jézus a szeretet gyakorlására, diakónia szolgálatra hív. Ennek tartalma az emberiség legnagyobb ügyei­nek szolgálata éppen úgy, mint a család tagjainak egymásért vál­lalt mindennapos áldozata.A szol­gálatnak ezt az indulatát Jézustól tanuljuk, aki betegségeinket elvi­selte, fájdalmainkat hordozta, aki magára vállalta bűneinket, szolgai formát vett fel, s engedel­mes volt mindhalálig, ö hív ma­gához, hogy rajtunk is feltündö­köljék a szeretet lelkülete. Dr. Koren Emil, a Budai Egy­házmegye esperese az ünnepi es­tet olyan megnyitásnak szánta, ahol megnyílnak a szívek is az áldozatos szereteíre. Reméljük az egyházmegye gyülekezetei ben eb­ben az esztendőben megerősödik és kibontakozik a diakóniai szol­gálat a szeretetotthonokban és a családokban vagy magányosan élő testvéreink között. „Jézus, áldd meg népedet”, hogy örömmel járjon az irgalmas szeretet útján. Madocsai Miklós OLASZ PROTESTÁNSOK SEGÍTSÉGE A FÖLDRENGÉS ÁLDOZATAINAK A mintegy százezer tagot szám­láló Olasz Protestáns Egyházszö­vetség két falu száz házának új­jáépítését határozta el Rómában tartott rendkívüli ülésén. Nápoly helyzetét az Egyház­szövetség reménytelennek nevezi; a katasztrófa nyomán ugyanis itt még nyilvánvalóbbá lett a kritikus gazdasági és társadalmi helyzet. Mivel az itteni feladatok az Egyházszövetség erejét mesz- sze meghaladják, külföldi szerve­zetek segítségét kérik. „E valóban európai problémával európai szinten kell foglalkozni” — mondják. A nyugat-németországi evan­gélikus és római katolikus se­gélyszervezetek már az ülést megelőző napon hetven ház és két óvoda újjáépítését határoz­ták el. Szimbólumok világa — formák hitvallása Hobby vagy #gy? Az elmúlt hónapokban a fenti szalagcím alatt húsz részben a keresztyén templom legfőbb épí­tészeti részeinek és berendezési tárgyainak szimbolikus tartalmá­val, tartalmuk hitbeli, tradicio­nális hátterével és vázlatos tör­ténetével ismerkedhettek olva­sóink. Hiszem, hogy ez a cikksoro­zat az információkon, ismeret­anyag-bővítésén, túl „missziót” is betöltött. Olyan missziót — mely a sorozatindító cikkben bevallott cél volt —, hogy rányíljon a sze­münk oly dolgokra, tárgyakra gyülekezeti életünk környezeté­ben, melyek eddig talán némán, dísznek vagy praktikus szükség­nek elkönyvelten vettek körül bennünket, pedig prédikációs, hit­valló szándékkal és tartalommal készültek azok, ősi, de ma sem elavult mondanivalót hordozva, s meglássuk a míves forma mö­gött a mondanivalót, mely igényt tart ma is a megszólalásra. BEFEJEZÜNK EGY SOROZA­TOT? Nem. Egy időre szakítjuk meg. Az amiről itt szó volt, csak ízelítő, kis villanás a templomon, a mindnyájunknak oly drága épü­leten keresztül abból az óriási szellemi-lelki kincsből, amit a két évezredes keresztyénség építő- és képzőművészete hordoz. Nem húsztagú, de végeláthatatlan soro­zatot lehetne anyagából írni, hi­szen e kincsekről írt szak-, és is­meretterjesztő könyvek, kiadvá­nyok js több könyvtárnyi mennyi­séget jelentenek. Reméljük, hogy lesz rá mód és lehetőség, hogy a mostani sorozathoz hasonlóan a közeljövőben' újra szólhatunk az ún. szakrális művészet, ha nem is szakszerű, de közismertebb ne­vén az egyházművészet témakö­rében. Ilyen összefoglaló sorozat­címekre gondolok: „A keresztyén építőművészet nagy alkotásai”, vagy „A keresztyén festészet leg­nagyobb alakjai és munkái”, vagy „A keresztyén hitvalló művészet leggyakoribb témái és feldolgozá­suk fejlődése” stb. Mi érdekli eb­ből, vagy ezen túl olvasóinkat? — Nem tudom. Jó lenne, ha vissza­jelzést kapnánk, és szerkesztősé­günk címére megírnák vélemé­nyüket az eddigi sorozatunkkal kapcsolatban éppúgy, mint a jö­vőre nézve. HOBBI VAGY ÜGY? — így fo­galmaztam címemet, mely talán meglepő e sorozatzáró cikk címe­ként, hiszen látszólag nincs kap­csolata a régi vagy újabb keletű keresztyén szimbólumokkal. Még­is velük összefüggő kérdést aka­rok megpendíteni vele, már nem­csak a múltra, hanem a jelenre és a jövőre tekintve. A cím kér­dését így is mondhattam volna: egy-két embernek kuriózum, ér­dekesség, ínyencség csupán az egyházművészet és annak kérdé­sei, vagy ügy, ami ma is aktuá­lis és szerves része az egyházak és egyházunk életének, szolgála­tának? Egyházunk egyi régi meg­nevezése így hangzik: „az Ige egy-' háza”. Ezt valljuk ma is. Isten­tiszteleteinknek és hitéletünknek központja a szentségek kiszolgá­lása mellett valóban Isten Igéje, és az az alapján hangzó mai, friss bizonyságtétel, igehirdetés, mely megszólít, megragad emberi életeket, elhív és küld Isten és emberszolgálatra a mai, sok ne­hézséggel küzdő világunkba. Meg­győződésem azonban, hogy az ige és szeretetszolgálat mellett mate­riális életünk és környezetünk is — melyet mi alakítottunk és ala­kítunk ki — legalább annyira be­letartozik missziói szolgálatunk­ba, mint az igehirdetés és a segí­tés. Ez alatt pedig azt értem, hogy egyházunk és gyülekezeteink épü­leteinek, helyiségeinek külső és belső megjelenése, berendezése, azok állaga, milyensége, ízléses vagy ízléstelen, művészi vagy giccses, takaros vagy elhanyagolt, vonzó vagy taszító volta ugyan­úgy prédikáció, hitvallás, mint, ami a szószékről hangzik. De míg az utóbbi a szavaiban Isten sza­vával együtt az igehirdető hitét tükrözi „csak”, addig a templom, a gyülekezeti terem, papiak a gyülekezet egészéét, s nemcsak rövid időre, hanem hosszú távon és állandóan. Magvarul: nem a lelkész hobbija, igénye az, hogy a gyülekezetek épületei kívül- belül jók és szépek legyenek, ha­nem a gyülekezet ügye, a gyüle­kezet hitkérdése, hitének tükre. Ahogy erre dr. Káldv Zoltán püs­pök-elnök a közelmúltban is több- . szőr felhívta figyelmünket. ELKANYARODTAM VOLNA A „SZIMBÓLUMOK VILÁGA — FORMÁK HITVALLÁSA” kér­déskörtől? Nem! Csak izgat egy kérdés, ami az előbbihez hozzá­tartozik. Éspedig az, hogy vannak- óriási prédikációjú, műértéket is képviselő régi emlékeink, amiket a hitben eleink ránkhasytak. és úgy tűnik nem értjük, sőt — ami rosszabb — nem becsüljük azokat eléggé, sokszor még az állagmeg­őrzés mértékéig sem. Őseink tud­ták vállalni, ha kellett a hóna­pos napszámot munkában vagy fizetve, csakhogy megépüljön templomuk (és nem :s akárhogy és akármilyennek), vagy művészi értékű oltárkép kerüljön az oltár fölé, pedig akkoriban az életszín­vonal a tizede sem volt annak, amiben most élünk. És mi? De ez csak az egyik izgalmam. Ám a másik sem kisebb: az, hogy mi, ma élő nemzedék — őseinktől kapott örökségen túl, vagy azzal együtt — mit hagyunk örökül a jövő nemzedékeknek? Tudunk gyarapítani értékben, mondaniva­lóban is, vagy csak „fogyasztunk”? De ha nem is gondolkodunk ilyen emelkedetten a jövőre, akkor sem mellékes, hogy milyen mikrokör- nyezetben, templomban, gyüleke­zeti teremben hangzik az igehir­detés: elősegíti-e az ige befoga­dását, vagy megakadályozza? MEGGYŐZŐDÉSEM, HOGY A MAI MAGYAR EVANGÉLIKUS EGYHÁZNAK IS VAN — éS nem is akármilyen — üzenete, monda­nivalója nemcsak a ma, de a hol­nap világának és emberének is. Olyan mondanivalója, ami „már­ványba” kívánkozik, melyet nem­csak szavakban lehet és kell, de építészeti és képzőművészeti for­mákban is elmondani, önmagunk és mások elé állítva. S ez első­sorban nem anyagi kérdés — mint ahogy azt sokan vélik és hirde­tik —, hanem szívkérdés, mely aztán anyagiakat is tud áldozni, megértve és tudva, hogy amit az elmúlt századok és ez a mi ko­runk alkotott és alkothat művé­szi munkákban is, az nem egye­sek hobbija, hanem az egész egy­ház ügye, szolgálatának része. Az elmúlt sorozatunkkal nvit- ni akartuk olvasóink szemét, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak, ne csak lássák, de ért­sék is. amit letűnt századok ke­resztyénéi hitükből formákba kristályosítva üzennek számunk­ra. De ezzel együtt arra is rá akartunk mutatni, hogy nemcsak a múlt jelent értésében hiányt pótló feladatot, hanem a jelen és a jövő is. S erre önmagunk, hitünk, egvházunk megbecsülésén túl buzdíthat az is. hogv vendé­geket várunk: a Lutheránus Vi­lágszövetség nagygyűlését 1984- ban. AZ ÖREG PÁL APOSTOL A FIATAL TIMÓTEUST ÍGY IN­TETTE: „őrizd meg a rád bízott drága kincset” (1 Tim 6, 20). E ..kincsőrzést” péclig Jézus a talen­tumokról szóló példázatában (Mt 25. 14—30) úgy értette, hogy a-ri kamatoztatni,. gyarapítani kell. Ügy gondolom, ez érvényes arra a szolgálatunkra is. amit az egv- házművészet többet be életünk­ben. IfJ. Foltin Brúnó Tartozások az óévről LAPUNK E HELYEN szoktunk foglal­kozni a kulturális élet bennünket kö­zelebbről érintő eseményeivel, érvénye­síteni próbálva sajátos keresztyén szem­pontunkat is. Közben a termés bőségé­vel és a múló idővel küzdünk. Adóssá­gunkat nem is tudjuk törleszteni, de a sok elmaradt téma közül kettőre mégis érdemes visszatérnünk a már mögöt­tünk levő hónapokból. „KÖZÖSSÉGEK: VÁLSÁG ÉS HIÁNY” címen Hankiss Elemér széles érdeklődést kiváltó tanulmányát közöl­te a Valóság' szeptemberi száma. A szer­ző közösségnek az emberek olyan együtt­élését nevezi, amelyet négy tényező köt össze: közös érdek, közös cél, közös ér­tékrend, és ezek meglétének a tudata, az összetartozás tudata. Két csoportra osztja az így meghatározott közösségeket (a család mint emberi közösség nem tartozik a cikk látóhatárához, nyilván azért, mert ennek megvan a sajátos, megoldásra váró kérdéstömege, mellyel külön is sokat foglalkozik több szaktu­domány és a sajtó). Az egyik típus: a közvetlen közösségek. Ennek tagjai sze­mélyesen ismerik egymást és közvetlen kapcsolatok fűzik őket össze. Ilyen kö­zösség lehet például egy baráti kör, egy összefogott munkatársi gárda, vagy egy lakóhelyi közösség. A másik típus az esz­mei közösség. Tagjai egymástól távol is élhetnek, nem kell okvetlenül is­merniük egymást, de az említett négy távol is élhetnek, nem kell okvetlenül közös kötelék összefűzi őket. Ebben az esetben nem az együttlét, hanem az együvé tartozás a lényeges közösségte­remtő erő. Példaképpen említi a ta­nulmány egyebek között egy vallásfe­lekezet tagjait, vagy az amatőr rádió­sok nemzetközi közösségét, és a nemzetet is, ha él tagjaiban a nemzettudat. A hagyományos régi közösségek a nagy történelmi Változással, majd a rá­következő évtizedek társadalmi alakulá­sával természetesen felbomlottak. Üj közösségek fejlődése azonban késleke­dik. A szerző a közösségképződést aka­dályozó tényezők három csoportját ve­szi számba. Az elsőbe a személyi füg­gőségek elterjedését sorolja, ami nem kedvez az azonos szinten élő embetek társulásának, az úgynevezett horizontá­lis közösségek kialakulásának. A máso­dik csoportba a tudatbeli akadályokat említi, közöttük is mint legfontosabbat az előzőkből következőt: „elfogadjuk s szépen eljátszuk a ránk kiosztott aláren­delő szerepeket, másrészt... mindany- nyian vagy csaknem mindannyian betöl- tünk életünk során minket mások fölé rendelő szerepekei.” A közösségképző­dés akadályainak harmadik csoportja: hiányzik'emberek között a közös érték- rendszer, az azonos értéktudat, „amely meg tudja fogalmazni az értelmes em­beri lét céljait, s az e célok elérésére alkalmas, de egyben etikus magatartás szabályait”. Többek között megemlíti, hogy bizonytalanság vette körül nálunk a „nemzet” fogalmát, amely pedig fon­tos közösségi tudatot létesítő érték. Ér­dekes megállapításként hozzáfűzi e té­maköréhez, hogy a közös értékrendszer­hez bizonyos magasabb rangú jelkép is szükséges, mint ahogy például a közép­kori és újkori halász és más közösségeket a „védőszent” szimbólikus figurája „be­kapcsolta a világmindenségnek, a leg­főbb értékek mitologikus szférájának áramkörébe”. A közösségek hiányát két szempont­ból mondja károsnak a szerző: „a közös­ségek az emberi élet teljességének fontos előfeltételei”, továbbá „nélkülözhetetlen alkotóelemei, hordozói volnának társa­dalmunk korszerűsödésének, demokrati­zálódásának is”. A rendkívül elgondol­koztató tanulmány megoldást nem nyújt­hat, de éppen azzal lesz indíttatásokat adóvá, hogy rámutat a közösségek je­lentőségére, és elemzi kialakulásuk aka­dályait. Egyházi szempontból is tanulságos olvasni a cikket, hiszen gyülekezeteink­ben is meglehetősen hiánycikk a közös­ségi tudat, a személyes kapcsolat, s a hitbeli, egyházi értékek összefűző ereje. A tanulmány továbbgondolkodásra ser­kenthet bennünket a közösségek je­lentőségéről az egyházi életben. Egy­úttal figyelmeztetés is, hogy kisebb- nagyobb hivő közösségek léte, az egy­házunkhoz tartozás összekapcsoló tudata is nem elválaszt, hanem beleépít a szé­lesebb közösségekbe, a társadalomba, a nemzetbe, sőt az emberiségbe. A KOPT MŰVÉSZETRŐL láthattunk kiállítást a Szépművészeti Múzeumban az esztendő vége felé. A kiállított mű­veket az NDK berlini állami múzeumá­nak Korakeresztény és Bizánci Gyűjte­ménye kölcsönözte. A „kopt” elnevezés Egyiptom bennszülött lakosságát jelzi, melynek többsége a III. századtól kezdve keresztény volt; majd az arab hódítás nyomán, a későbbi iszlám uralom ide­jén, mindmáig az őslakosság keresztyén részét jelöli. A kopt írott nyelv, a kopt egyház. és szerzetesrendek elterjedésével a Nílus völgyében, s az Űjszövetség nagyon korai kopt fordításával. A kopt művészetből a kiállításon nyúj­tott ízelítőt ez az egyháztörténeti hát­tér különösen megrendítő élménnyé teszi: a föld egyik legrégibb, ma is élő keresztyén egyházának ősi múltjával ta­lálkozunk. A mécsesek, domborművek, sírkőlapok, gerendáké edények, szobrocs­kák, oszlopfők a 111—Vili. századból valók, a szőtesek további két századból is. Számomra némi személyes „kárpót­lás” is volt a kiállítás: négy évvel eze­lőtti egyiptomi utam alkalmával nem tekinthettem meg a kairói világhíres kopt múzeumot. A kopt művészet legsajátosabb voná­sa, hogy a keresztyén tartalom magába ölelte az ősi egyiptomi hagyományokat, a görög-római hatásokkal és a keleti befolyással együtt. Ennyire világosan tudomásom szerint egyetlen nép sem vitte bele régi pogány múltjának művé­szi formai elemeit keresztyénesítve az egyházi korszakába. Régebben ezt a mi európai teológiánk elítélte volna. Ma helyesnek valljuk, az igazinak, Ézsaiás 60,5 értelmében. S ugyanez némiképpen napjainkban is végbemegy afrikai né­pek hagyománymentö keresztyénségé- ben. Ennek a folyamatnak egyik legszebb példája — amely a kiállítás számos tár­gyán látható — az óegyiptomi „ankh" írásjegynek, az „élet”-et jelentő hierog­lifának összeolvadása Krisztus kereszt­je jelével. Az óegyiptomi életjelből kia­lakított füles kereszt hirdeti Krisztus halála és feltámadása által az örök éle­tet, amelyre annyira áhítozott Egyiptom ősi vallása. Folytathatnám a példákat a kopt művészei motívumaiból. A keresz­tyén hit nem lehet törése, inkább kitel­jesedése egy nép Krisztus megismerése előtti lelkiségének, melyet a művészete is hordoz a múlt betekinthetetlen mély­ségű kútjából. Veöreös Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents