Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-11-01 / 44. szám

Életből Sírok között járunk A reformáció ünnepének igéje Evangélikus vagyok Ezekben a napokban az ősz megmaradt, szép virágai rákerül­nek egy-egy sírra, s meghatottan emlékezünk. Az évek lefátyoloz­ták talán kicsit a szeretett ar­cot —, de most, mintha ez a fá­tyol félrelibbenne, és szinte vilá­gosan látjuk őket: édesanyánk kedves arcát, halljuk édesapánk hangját, magunkon érezzük a fe­lejthetetlen hitves simogató kezét, látjuk felénk szaladni az egykor kacagó, arany hajú gyereket... Szinte újra élnek ők. akik elmen­tek tőlünk egy szomorú napon. NEM SZÉGYEN KÖNNYET EJTENÜNK, hiszen nélkülük hi­degebb lett a világ számunkra, s nem mondhatjuk, mór nekik: kö­szönünk mindent, bocsáss meg! De láthatatlanul Valakit min­dig ott tudok magam mellett, mi­kor szeretteim sírja mellett állok. Öt, aki egyszer meleg szóval mondta valakinek: „Ne sírj!” Jézus Krisztus neked is mondta ezt, kedves édesanya, aki folyton magad előtt látod 16 éves fiadat, amint mosolyogva intett vissza motorjáról, és elrobogott... — a halálba. „Ne sírj!” Aki ezt mond­ja, nemcsak együttérzésből mond­ja, aztán nincs tovább. Bizonyí­totta, hogy van hatalma a halál felett: visszahozta a naini ifjút az életbe. Persze, azt mondod: és az én fiamat nem tudja visszahoz­ni? Hadd mondjak erre valamit: él a Had! Csak ahogyan Jézust sem látjuk, az előre menteket sem tudjuk földi szemünkkel lát­ni. AKIK ELMENTEK MELLŐ­LÜNK, AZ ÉLETBE LÉPTEK! Nincs félelmetes halál —, csak függöny van, mely láthatatlanná teszi a földi életből kilépetteket. Nincs halál, csak elváltozás van: letesszük földi ruhánkat és fel­öltünk egy csodálatos újat Aho­gyan a rút bábból kirepül egy ragyogó, színes ruhájú pillangó. Ez a mi vigasztalásunk. Persze, hogy szegényebbek vagyunk itt nélkülük! Persze, hogy jó lenne hozzájuk szólni, elmondani nekik örömünket, problémáinkat! Bi­zony, de jó lenne! Csupán ez vál­tozott meg, hogy ezt nem tehet­jük. De ők élnek! Addig van, aki­hez menjünk örömünkkel, kérdé­seinkkel: Jézushoz. O mindig ké­szen áll meghallgatni minket, most is jelen van, hogy letörölje könnyeinket, s erőt ad arra, hogy feladatainkat végezzük és ne bé­nítson le minket a gyász. Gerard Philip, a filmvilág csil­laga mikor meghalt, felesége teljesen összetört, hiszen végte­len szeretetben éltek. De he­tek múlva ezt írta naplójába: „A sírnál azt éreztem: mindent odaadnék a világon, mindent, ha felébrednél újra. Megint itt a ta­vasz ... Borzasztó, hogy nem vagy! Mégis tennem kell valamit. Nem szabadulni akarok tőled, csak talpra állni és újra megta­lálni önmagamat s végezni felada­tomat.” IGEN —, MA SOKAN MOND­JÁK EL EGY SIR MELLETT: „Borzasztó, hogy nem vagy!” De az élő Isten ad erőt, hogy így tudjuk folytatni: nem felejtelek el soha, de feladataim vannak itt a földön, szeretnem kell az élő­ket —, s majd milyen jó lesz ta­lálkoznunk függönyön túl! Má- nyai Lajos színművész mondta: „Mi temetni nagyon szépen tu­dunk —, de szeretetben egymás mellett élni nem tudunk!” Bi­zony, amíg élnek, most lehet vi­rágot vinni édesanyának, fele­ségnek! Most lehet mondani még: „Köszönöm, hogy vagy! Bocsáss meg!” Hiszen Jézussal át lehet értékelni a földi életet. Ha igazán odafordultunk Hozzá, az Élethez, elmondhatjuk, amit az első ke­resztyének olyan boldogan mond­tak már itt a földön: „Átmentünk a halálból az életbe!” A könny ... Kicsi, sós vízcsepp. Hull-hull a szemekből. Szent em­beri pillanatok, mikor végigfoly­nak az arcon, mert ezekben a pil­lanatokban igazán emberek, vi­gasztalásra szorulók vagyunk. Szent a pillanat, amikor Jézus le­törli ezeket a könnyeket. Olyan jó nem így mondani: az életből a halálba mentek —, hanem így: az életből az ÉLET-be mentek. NEM FELEJTJÜK ŐKET. Most is szeretjük őket. De a sírok kö­zül csendesen indulunk vissza az élők közé. Görög Tibor Erdőiárás Azóta bolygok a viharban vadmódra — de az ő jele, erejének bélyege rajtam hogy ne nyughassam nélküle s mint szélcibált bogáncs amelyen a szivárvány lába pihen, illattal telük: úgy betelljen sóvárgással' bogáncs-szívem. (Babits Mihály: Az elbocsátott vad) Küszködve, nehezen haladt elő­re az elhagyatott erdei csapáson. Vendégmarasztaló bokrok nyúj­togatták jeléje tüskés ágkarjai­kat, hogy visszatartsák. Ember- viagasságú csalánok csapdosták arcába csípős leveleiket. Hatal­mas kidőlt fatörzsek állták el az útját. Egyik előtt megállt. Elő­húzta zsebkendőjét, és mint os­tort suhogtatva próbálta vissza­vonulásra késztetni a feje körül zümmögő makacs szúnyograjt, az­tán megtörölte verejtékes homlo­kát. — Jó lenne már végére érni ennek az útnak. Nem is út ez, ha­nem dzsungel. Bozótvágó kés kel­lene ide, mint a trópusi őserdők vándorainak. Nagyot fújt, átmászott az ágas- bogas fatörzsön és csörtetett to­vább. Nem sokáig. A bozóttal be­nőtt keskeny ösvény tágas, tisz­ta vágattá szélesedett. Kétoldalt magas törzsű bükkfák, szálas gyertyánok törtek az ég felé; lombkoronájuk összeborult a ma­gasban — boltívek módjára. — Erdei katedrális — dörmög- te feltekintve a férfi. — Itt már jó helyen vagyok megpihenhetek. Táskáját lekanyarította vállá­ról, és karját széttárva hanyatt vágta magát a korhadó tavalyi falevelek barna szőnyegén. Né­mán, gondolattalanul szemlélte egy ideig a fölötte lágyan hul­lámzó boltíveket. Levél- vagy ké­regdarabka hullott az arcára. Fel­emelte kezét, hogy lesöpörje, és megpillantotta összekarcolt, véres keze fejét. A látványra Aprily — HIBAIGAZÍTÁS. Lapunk október 11 -i számának 5. oldalán közölt „Templomrenoválás Ne- meshanyon egy hét alatt” című cikkünk második hasábjának 2. bekezdése helyesen: „Ünnepi köz­gyűlés következett ezután, ame­lyen Egj^ed János felügyelő kö­szöntötte az egybegyűlteket. Há­zában fogadott bennünket, távo­labbról érkező vendégeket, ven­dégszerető nővérével együtt...” hárfájának zenéje zendült meg benne. — Sűrűségen átfutottam, avarának vért is adtam ... Igen. Az életerdő! Nagyobb ré­szén már áthaladt ő is. Kevés, ami még hátravan. Már látja sze­mével az úttá szélesedett ösvény­nek a végét. Ott, ahol az erdei katedrális csendes félhomályát harsogó napfény váltja fel. Nehéz út volt. Amíg idáig küz­dötte magát, nemcsak felületi horzsolásokat, karcolásokat szen­vedett, de szívig ható sebeket is kapott; szíve vérével öntözte az életerdő avarát. Fájó, égető emlékek rohanták meg. Hogy szabaduljon tőlük, fél­könyökre dőlve megrázta a fejét. Nem használt. Feltápászkodott hát, vállára igazította oldalzsákja szíját, kezébe vette husángját és elindult lassan a lenyugvó nap felé, Reményik Sándor szavait dünnyögve: — Ha vinni súlyos batyunkban a bút: Gyerünk! A célhoz vezet minden földi út. Ha lelkünk dűlni, lepihenni vágyik: Gyerünk! Hisz úgyse tarthat már sokáig. A nap egyre alább ereszkedett, s mire az ember a katedrális be­járatához, az erdő szélére ért, le­zuhant az ég pereméről. Jött a szürkület. A vándor megállt, hátát egy bükkfa törzsének vetette, két ke­zét husángjára fonta és rámeredt az előtte ezer gyertya fényével lo­bogó virágba borult, magános vadgesztenyefára. — De hiszen erről énekelt Tóth Árpád. — Nézd! gesztenyefa pagoda! Lombja mélyén egész sereg zeg-zug, mint száz szentélyüreg, s bent apró virágoszlopok halvány ivor-színe lobog. Üljünk le itt e szent helyen ... Leereszkedett a fa tövébe. A gyötrő emlékek felszaggatta se­bek még mindig véreztek. Villon keszeg magiszterére gondolt, aki a kezében tartott mély ólomke- helyből kínálja színtelen borát. — Igyál, e nedv hús, mint a — mámor, s nincs seb, mit heggel nem takar, igyál testvér, e mély pohárból csupán az első korty fanyar. Jó lenne már hazaérni, lefeküd­ni,' elaludni. Ha az ember álom­ba merül, elveszíti gyötrő öntu­datát — a fájó 'emlékekkel együtt. Körülnézett. Sehol-^senki. Nem tartják hát bolondnak, ha most itt az erdőszélen elénekeli azt a dalt, amit erdőjárásának egyik nehéz szakaszán sok-sok alko­nyon eldúdolt az esti fohászkodás után. Halk baritonjával megtelt az este. — Erdő mellett estvéledtem, Subám fejem alá tettem, összetettem két kezemet, Ügy kértem jó Istenemet: — Én Istenem, adjál szállást! Már meguntam a járkálást; A járkálást, a bujdosást, Az idegen földön lakást. Feje mellére hanyatlott, elbó­biskolt, de felriadt tüstént. Ku- vik rikoltott — vészesen, vijjo- gón. — A halálmadár!... — Nos, ami Villon magiszterének mély kelyhét — a halál poharát — il­leti, azt az Emberfia is megízlel­te, sőt kiürítette. Mindnyájunkért és mindnyájunk helyett... Felállt, fölszedte batyuját. Ke­zébe vette husángját is, aztán né­mi habozás után elhajította. — Az erdőn leltem, maradjon az erdőé. Segíthet még másoknak is áthatolni a sűrűségen. Békésen ballagott az esti szür­kületben a távoli autóbuszmeg­álló felé. Eszébe jutott, hogy még nem énekelte él az iménti nép­dal utolsó versét. Eldúdolta hát — két kezét imára kulcsolva. Egyenesen szívéből áradtak a hangok. — Adjon Isten jó éjszakát, Küldje hozzám szent angyalát: Bátorítsa szívünk álmát; Adjon Isten jó éjszakát! Homályos hiányérzete támadt. Mintha befejezetlen lenne ez a dal... Máris szárnyra kapott a „befejezés” — az ősi liturgia el­nyújtott dallamán: — Á-ámen! Sághy Jenő TÜRELMI RENDELET-ÜNNEPSÉG SZLOVÉNIÁBAN A Szlovéniai Evangélikus Egy- tében Sólyom Károly, a Tolna- ház (Jugoszlávia) október 21-én Baranyai Egyházmegye esperese ünnepséget rendezett a Türelmi és dr. Pusztay László surdi lelkész Rendelet kétszáz éves jubileuma vett részt, akik az ünnepség után alkalmából. Egyházunk képvisele- gyülekezeteket is meglátogattak. Rm 3,20—26. AZ ELMÚLT ÉVBEN A REFORMÁCIÓ ÜNNEPE TÁJÁN lapunk két számában a fenti címen egy-egy írás jelent meg. A lap rovat­vezető munkatársa rövid riportok formájában adta közre azt a ta­pasztalatát, hogy nagyon kevesen tudják meghatározni, mit jelent számukra ez a rövid mondat: evangélikus vagyok. Fiatalok és idő­sebbek, egyszerű emberek és tanultabbak egyaránt zavarba jöttek, amikor arról kellett vallaniuk, hogy őket miért nevezik evangéliku­soknak. A reformáció ünnepének mostani igéje éppen azt mutatja meg, ami evangélikus voltunk leglényegesebb része, közepe. Igaz, hogy az evangélikus szó nem is szerepel benne, de még az evangé­lium sem, mégis arról beszél, amit az evangélikus ember tud, elfogad és hisz. Az evangélikus ember tudja, hogyan értékelje önmagát. A világ sok mindenben előre halad. A tudományok, a technika, a kultúra . vonatkozásában, az egészség védelme, az élet megmentése és meg­hosszabbítása terén sokat fejlődtünk. Sokkal többet tudunk, na­gyobb dolgokra vagyunk képesek. Mégis ,valamiben változatlan ma­radt világunk. Minden jót el. tudunk rontani. Még a legnagyobb fel­talált jó lehetőséget, az atomenergiát is egymás ellen tudjuk fordí­tani. AZ Isten törvénye jó utat jelöl ki számunkra, de éppen ennek a törvénynek a tükrébe pillantva adódik az a felismerésünk, hogy elhajlottunk, megromlottunk, s igazaknak nem minősülhetünk. Min­den jó eredmény és szép lehetőség mellett ismernünk kell önma­gunkban ezt a rosszra való hajlandóságot is. MEG KELL TANULNUNK ELFOGADNI ISTEN AJÁNDÉKÁT. Nehezen fogadunk el bárkitől is ajándékot. Inkább mi akarunk adni, látványos nagy tetteket véghezvinni. Isten előtt is szeretnénk bizo­nyítani jó szándékunkat, törvénye teljesítésére irányuló készségünket, megpróbálunk jó cselekedeteink lépcsőin mind feljebb és feljebb jut­ni. Messzire nem jutunk. Újra és újra elbukunk. Az egyszei'ü hétköz­napi kötelességteljesítés, a legelemibb emberi együttélés szabályai­nak betartására alkalmatlanoknak bizonyulunk íiagyon sokszor. Ezt a vergődő embert ajándékozza meg Isten bocsánatával s megváltó, megszabadító kegyelmével. így lesz mégis igaz a bűnös, hogy elfo­gadja Istentől az ingyen adott segítséget. Talpra állhat, új emberré lehet a megújító kegyelem által. ISTEN AJÁNDÉKÁT HITTEL LEHET ELFOGADNI. A hit az a 1 kinyújtott kar, felfelé fordított nyitott tenyér, ami átveszi-, megra­gadja Isten életújító erejét. A hit tehát sokkal több, mint Isten lé­téről való meggyőződés. A hit olyan bizalom, amelyik Jézus Krisz­tustól vár és fogad el megújító segítséget.. Egyúttal ösztönöz is Krisz­tus követésére, szeretetének továbbadására. így a hit által válik ha­tékonnyá Isten megbocsátó irgalma az ember életében. Általa for­málódik át, újul meg az akarat, hogy új engedelmességben szolgáljon Isten tetszése szerint. Aki hisz, sohasem fordulhat hitében befelé, önmaga felé, mert a hit egyúttal engedelmesség is. A hivő ember sohasem kérdezi, kell-e jót tennie, hanem hitéből folyóan állandóan jót tesz, hogy nyilvánvalóvá legyen Isten szeretete mindenki előtt. MIT JELENT EVANGÉLIKUSNAK LENNI? Természetesen na­gyon sokféle választ lehet adni erre a kérdésre. Annyit azonban min­denesetre megtanulhatunk igénkből, hogy Isten ajándéka képes át­formálni, megújítani a rosszra könnyen hajló embert. Reformátorunk, Luther Márton életének egy szakaszában különösképpen is spj^a.t vergődött azzal a tudattal, hogy sok a rosszra való hajlandóság ben­nünk. Semmiféle emberi cselekedet nem szerzett enyhülést számára. Csak amikor Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelében.éppen ezeket a verseket olvasta, tudott felszabadulni Isten megújító kegyelme ál­tal, s vallotta a hitvallás szavaival: Hiszem a bűnök bocsánatát. Így adjon újulást nekünk is ez az ige. Vető Béla Imádkozzunk! Köszönjük, Atyánk, hogy figyelmeztetsz, amikor a jót el akarjuk rontani. Ne engedd, hogy rosszra való hajlandóságunk győzze le ben­nünk a jóra való törekvést. Jöjj hozzánk megbocsátó szereteíeddel, mutasd meg rajtunk életújító hatalmadat. Segíts, hogy hittel elfogad­juk segítségedet. Taníts bennünket arra, hogy Krisztus követésében járva, neki engedelmeskedve, a hit belső ösztönző szavára hallgatva tegyünk jót mindig. Szentlelked által áldd meg ünnepünket s hét­köznapjainkat. Ámen. FRANKFURT BELVÁROSA ELPÁROLOGNA Nyugatnémet orvosok hazájuk számos pontján akcióba kezdtek, hogy felvilágosítsák a lakosságot egy esetleges háború iszonyatos következményeiről. A második világháborúban az akkori Németországra 1 mega­tonna (egymilló tonna) hagyomá­nyos robbanóanyag hullott. En­nek négyszerese pusztította Viet­namot, és egyetlen modern atom­bomba húsz megatonna hagyomá­nyos robbanóanyag (TNT) pusztí­tásával ér fel. „Egy ilyen atom­fegyver felrobbanása egy olyan város centruma fölött, mint Frankfurt, három kilométeres tűzgolyót hoz létre, mely tízmilió Celsius fokos hőmérsékletével egy szempillantás alatt elpárologtat­ja az egész belvárost. Mintegy húsz kilométeres körzetben, tehát még Hanau, Bad Homburg és Rüsselsheim térségében is, a la­kosság hatvan százaléka a hőséj*, légnyomás és orkánok következ­tében azonnal elpusztul és har­minc százaléka súlyos sérülést szenved. Még 300 kilométeres tá­volságban is a rádióaktív felhő a túlélőket olyan sugárzással káro­sítja, melynek következtében ket­tőtől hat héten belül elpusztulnak. „Akik még ezek után is életben maradnak” — mondják az orvo­sok — „irigyelni fogják a halotta­kat.” Az orvosok utalnak azokra a nehézségekre és veszélyekre, me­lyeknek a mentőcsapatok ki van­nak téve, majd így folytatják: „Mindnyájunknak meg kell ta­nulnunk, hogy a kofliktusokon békés megoldásokkal legyünk úr­rá, és hogy a katonai biztonsági politikához alternatívákat talál­junk. Csak a szociális és humánus magatartási módok képesek az emberiséget a pusztulástól meg­óvni. A háború elkerülésének a legfontosabb politikai feladattá kell lennie.” ZENÉS ÁHÍTAT lesz november 8-án, vasárnap délután 6 órakor a fasori temp­lomban (VII., Gorkij fasor 17.). Műsoron: Pachelbel, Buxtehude és Bach orgonaművek és Bach, Händel, Bárdoss, Gárdonyi és Szokolay kórusművek. Orgonái: Gáncs Aladár Közreműködik a nagytarcsai gyülekezet vegyeskara. Vezényel: Bálint József Igét hirdet: GÁNCS PÉTER

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents