Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-11-01 / 44. szám

Mit üzen a Rádió?

A kéthetente sugárzott rádiós műsor fontosságát, kedvelt- ségét jelzi az adás ideje: a vasárnap délutáni csúcsidő, hétfő reggeli ismétléssel, jelentőségét pedig mutatja a tartalma. A rádióhallgatók panaszos ügyeikkel jelentkeznek, melyeknek a műsor munkatársai utána járnak. Megszólaltatják a szenvedő alanyokat vagy a szembenálló feleket, valamint az ügyben illetékeseket.

Október 18-án délután arról hallottunk beszámolót, hogy rengeteg levél érkezik a műsor szerkesztőségéhez szomszédok között elmérgesedett vitákról. A szerkesztők a legtöbb ilyen esetben arra biztatják legjobb tanácsként a panaszosokat, próbáljanak békésen megegyezni egymással. Valóban, az emberek között adódó perpatvaroknak túlnyomó részben nem lehet jogi, hatósági elintézése, csak a békülékenység, a megértés, a kölcsönös engedményekre való hajlam, bibliai szóval a „viseljétek el egymást” (Kol 3, 13).

A mozgássérült, közben özveggyé vált asszony esete, akinek háza melletti kis telkére ólat épített a szomszéd, már bíróság elé tartozik, s hatóság elé a vele szemben elkövetett számos kellemetlenkedés. Viszont lesznek-e tanúi, és elegendő energiája hosszadalmas eljárások végigküzdésére? Ilyenkor esik nagy súly a társadalom körülötte élő darabkájának cselekvő felelősségére.

A világos adást hallgatva is kusza ügy öt gépkocsitulajdonos sűrűn egymás mellé, szabálytalanul épített „ideiglenes” garázsa Záhonyban. Ezekkel a kocsikkal a járdán közlekednek, s több lakóház gyermekeinek veszélyessé teszik a játékát az udvaron, nem szólva egyéb okozott ártalomról. Most a Rádió közbelépésére kezdi a szakértői vizsgálatot az ügyben a helyi tanács és a hatáskörileg ugyancsak illetékes MÁV. „Ilyenkor mindig elgondolkozom azon — jegyezte meg joggal a rádió munkatársa —, miért kell egy effajta elhatározáshoz a sajtó érdeklődése?!” De hát éppen ez az érthetően kissé keserű megállapítás mutatja legjobban a sajtó, a rádió, a televízió, tehát a legszélesebb nyilvánosság segítő hatalmát elfekvő, megoldatlan ügyek előbbre mozdításában. Szolgálat, amit végeznek, kisemberek érdekében! •

És nagyon törekszenek az igazságra. A mostani adás utolsó szereplője egy olyan panaszos, akinek nem volt igaza.

Csak a műsor vezetőinek a nevét tudom ideírni: Kerényi Mária és dr. Szegő Tamás. Az ügyeknek utánanéző munkatársaik nevét azért nem, mert a névsort nem tudtam hamarjában megjegyezni. Becsüljük meg az ilyeneket, akiknek fontos feladat kis ügyek megoldása, mert ezek a „kis” ügyek egy-egy ember, család vagy szomszédok napi életének fájdalmas terhei. V. I.

EDUARD LOHSE PÜSPÖK SZABADSÁGON

Ismét a párbe

— n reformáció ünnepe táján

A hannoveri tartományi egyház lelkészeihez és egyházi munkásaihoz írott körlevelében többek között ezt olvastuk:

„Sokan tudják'önök közül saját tapasztalatunkból, milyen fontos számunkra, hogy az állandó igénybevétel évei után egyszer alkalmat kapjunk egy hosszabb lelkészkonferencián vagy egy egyetemi tanulmányi féléven való részvételre. Tíz év telt el azóta, hogy átvettem a tartományi püspök hivatalát; ezalatt a szolgálat állandóan igénybe vett. Ezért annak szükségességét érzem, hogy egyszer alaposan elgondolkodjam és új indításokat fogadjak be. Az

egyház vezetősége ez irányú kérésemet nagy megértéssel fogadta és tanulmányi szabadságot biztosít, melyet .. . november közepén szeretnék megkezdeni, hogy Prin- cetonban (USA) tölthessem a téli szemesztert. Ott nem vállalok előadásokat, az időt teljesen saját tanulmányaimnak kívánom szentelni.” Majd helyetteseinek megnevezése után így folytatja: „Kérem mindnyájuk szíves megértését, hogy szeretném felhasználni az alkalmat, hogy újat tanuljak, hogy azután remélhetőleg friss erővel és jó gondolatokkal ismét nekilássak rendszeres feladataimnak.”

E sorok írója éppen két hete számolt be az Evangélikus Élet olvasóinak arról a valláselméleti szimpozionról és arrpl a protestáns-marxista tudományos párbeszédről, amelynek a színhelye Debrecen volt.

Akkor azzal vezettem be a mondandómat, hogy ennek a dialógusnak — vagy így is fogalmazhatunk: ennek az együttműködésnek — hosszú előtörténete van. Példaként azt a Bajcsy Zsilinszky Endrét említettem meg, aki halála árán is vállalta a marxistákkal való közös küzdelmet, noha maga — minden emberi gyarlóságával, sőt: rettenetes bűnnel terhelten is — evangélikus egyházunk hűséges fia volt élete utolsó órájáig.

MOST — A REFORMÁCIÓ ÜNNEPE TÁJÁN — olyan valakiről szeretnénk megemlékezni, aki nem volt egyetlen keresztyén egyház tagja sem; ateista marxista volt, s mint ilyen vállalt közösséget azokkal a keresztyénekkel, akik — ha más indítékok alapján is — ugyanúgy a szívükön viselték népünk, hazánk sorsát, mint ő, a kommunista ember.

Schönherz Zoltánról van szó; a hihetetlenül nagy tudású mérnökről, a tapasztalt politikai vezetőről, aki rajongott minden szépért, akit felkavart Bach János passiója, mert „mindenekelőtt az ember izgatta, az ember élete, szabadsága, boldogsága. A János passióban is az ember szenvedése, meggyalázása, elveszítése rázta meg. Bach, Jézus emberi vonásait emelte ki. Mártírhalálában a közösség, a nép vértanújává magasodik, akit elárulnak, elhagynak, de aki újra feltámad minden nagy és méltó ügy harcosában. A János passió az örök érvényű emberi érzéseket fejezi ki, a tragédiában megnyugvó fájdalmat, a diadalmas feltámadást, az újjászületést.

Sokáig a mű hatása alatt állt, betöltötte az embert dicsőítő fenséges muzsika.” (Vadász Ferenc: Tengernyi ég)

SCHÖNHERZ ZOLTÁNT 1942- ben letartóztatták és minden, akkori törvényes előírás felrúgásával — hazaárulás vádjával —, többed magával a vezérkari főnök különbírósága elé állították. „Bűnük” csak az volt, hogy meg

akarták akadályozni az addiginál is nagyobb nemzeti tragédiát, a nemzethalált. S ekkor találkozik a vádlott, Schönherz Zoltán a védelem tanújaként kihallgatott Bajcsy Zsilinszky Endrével, aki a mélységesen hivő Szekfü Gyulával együtt vállalta ezt a korántsem kockázatmentes szolgálatot, Bajcsy szavai egyértelműek voltak: „Én igenis el tudom képzelni, hogy a kommunisták között is lehetnek, akik a nemzeti összefogás érdekében dolgoznak, viszont magas funkciókban, az ország vezető helyén is akadnak olyanok akiket, mint hazaárulókat a vádlottak padjára kellene ültetni.., ” (Máté György—Vida Ferenc: Hűség és hűtlenség)

Schönherz Zoltánt — „felsőbb parancsra” — halálra ítélték — és Bajcsy Zsilinszkyék minden erőfeszítései ellenére, kivégezték.

Életrajzírója (a már idézett Vadász Ferenc) szinte meghatóan írja le a bírósági „eljárás” alatti magatartását és gondolatait — talán éppen nekünk, ma élőknek címezve:

„A bírósági tárgyaláson önkéntelenül mosolyognia kellett, amikor Szekfü megállt az emelvény előtt — nem gondolta, hogy ilyen helyzetben kerül sor a találkozásra. Ha óvták is a nagy történettudóst a kommunistákkal való együttműködéstől, a tanúskodást azért nem tagadta meg. A kérdésre, hogy ismeri-e a vádlottat, azt válaszolta: nem ismerem. Jó lett volna felállni és hozzátenni: a vádlott ellenben ismeri ont, professzor úr — olvasta az „Állam és nemzet”-et, s arra kéri, hogy mint az ország egyik legismertebb tudósa, álljon ki a jövőben is a lelkek megbékéléséért, a nacionalista gyűlölködés ellen, mert ha valami, ami még sok szerencsétlenséget zúdíthat az emberiségre, a türelmetlen nacionalizmus, a nemzeti elfogultság az. Látja, az ön keresztyéni idealizmusa és a mi kommunista materializmusnak e ponton találkozik.”

S A SIRALOMHÁZBAN ELTÖLTÖTT RÖVID ÉJSZAKÁBAN sok mindent újra végiggondolt, s gondolatait a hozzátartozóinak, szeretteinek írott búcsúlevélben reánk is hagyta:

„Drága, kedves szüleim — írta —, Kis aranyam, Klári húgom!

Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy mennyi szomorúságot okoztam és okozok nektek. Egy levelezőlapon azt írtam, hogy remélem, vissza fogom tudni adni nektek azt a sok szeretetek gondoskodást, amellyel körülvettek. Sajnos, nem teljesíthetem már én azt, amit akartam. Ne gondoljatok azért rossz szívvel rám, hogy ennyi szomorúságot okoztam. Én nem cselekedhettem másképpen, mint ahogy cselekedtem. Mikor felismertem, hogy milyen veszély fenyegeti embertársaimat Magyarországon, nem hallgathattam, meg kellett szólalnom, nem tehettem másképpen. Ahogy Luther mondta a zsinat (helyesebben: a birodalmi gyűlés, V. J.) előtt: Hier stehe ich, und kann nicht anders! (Itt állok, másképp nem cselekedhetek!

V. J.)

Nem hal meg azért mindenki, akit a földbe tesznek. Sokat dolgoztam ... Ahogy éltem, úgy is halok meg...”

BEFEJEZÉSÜL CSAK ANNYIT: mindezt nem azért írtuk le így, reformáció táján, hogy bizonygassuk: a művészi szépet csak az evangélikus Bach tudja nyújtani; az igazságért való kiállás példaképe csak Luther lehet; a bajbajutottak mellé csak a Bajcsy Zsilinszkyék képesek odaállni. Ez nem így van! Nem, mert a szépség, az igazság képviselete, az önzetlen segítség általános emberi tulajdonság volt és maradt. Olyan valami, amely képes volt egymás mellé állítani különböző hitű, sőt: ellentétes világnézetű igaz embereket a nagyobb közösség, a nép javáért való küzdelemben.

Ma, hazánk, társadalmunk életének békés körülményei között — miközben meghajtjuk fejünket a legnagyobb áldozatokat is vállaló példaképeink előtt — a keresztyének és a marxisták közötti párbeszédnek is ez a lényeges, a döntő tartalma: a közös fá-' radozás, a közös szolgálat (amelyben nem mi, keresztyének visz- szük a meghatározó szerepet) a még szebbért, a még jobbért — mindnyájunk javára, sőt: az egész világ, az egész emberiség boldogabb, biztonságos jövője érdekében.

V. J.

Egy ausztriai kiállításról

„Reformáció—Emigráció—Protestánsok Salzburgban”

SALZBURGTÓL DÉLRE, A HEGYEKTŐL ÖVEZETT, festői szépségű Goldegg tó partján épült a középkori vár a környező kis falucskával. Ä frissen restaurált, a 14. századból származó műemlék- épület 1981. május 21-től október 26-ig egy megrázó témájú jubileumi kiálítás- nak ad helyet.

250 évvel ezelőtt, 1731-ben kancellárja befolyására és a római egyház siettetésére Firmian Lipót Antal salzburgi püspök azt a szogorú pátensét adta ki, amely megpecsételte a protestántizmushoz hű parasztok, polgárok sorsát. 21 000 ember hagyta el házát, vagyonát, szülőföldjét, és vágott neki az ismeretlen idegennek, a bizonytalan jövőnek. A vestfáliai béke értelmében az uralkodó vallási hovatartozása megszabta az alattvalók vallási hovatartozását. A salzburgi püspökök kezében nemcsak a politikai, vallási, világi hatalom egyesült, hanem ők voltak Salzburg tartomány urai is. Erőszakos túlkapásaik ellen már korábban is volt kisebb, nagyobb lázadás, így 1525-ben, 1648-ban, 1684-ben. 1686-ban. Többszöri próbálkozással iigeykeztek 1555—1731 között a protestánsokat a katolikus egyházba visz- szatériteni, de nem sok eredménnyel. Akik nem bírták a retorziókat, éltek emigrálási jogukkal, és így már 1731 előtt is több ízben kisebb csoportok hagyták el a tartományt.

Firmian püspök radikálisan akarta ezt a problémát megoldani; aki záros határidőn belül nem katolizált, az vehette a vándorbotot. Még 1731 telén, a dermesztő hidegben 7 csoport 4184 emberrel hagyta el szülőföldjét. 1732 tavaszán újabb 16 menet távozott el a tartományból. Pongau, Pinzgau, Goíling, Abtenau járás területén 1776 udvar néptelenedett el. A 21 000 emigráns a tartomány lakosságának 1/5-ét tette.ki, amely gazdaságilag is nagy veszteséget jelentett.

Ütjük első állomása Augsburg volt. Itt hosszabban megpihentek, és nagy részük

Kelet-Poroszország felé vándorolt, ahol

I. Frigyes Vilmos uralkodó meghívására új otthont, letelepedést nyerhettek. A

szerencsétlen emberek sorsa megdöbbentő erővel hatott; az augsburgi kiadók számos könyvet, metszetet, grafikai lapot adtak ki menekülésükről, mellyel nagy propagandát fejtettek ki. Hogy mennyire nagy visszhangja volt az emigránsok szomorú sorsának, azt mutatja, hogy a dán király a metszetek alapján a kivándoroltak életét még egy akkor rendelt falkárpiton is megörökítette.

A vallásuk mellett hűen kitartók példája hatására a Salzburgban maradt bányászok, akikre a gazdasági okok miatt a sürgős katolizálási pátens nem vonatkozott, írásban kérték emigrálásuk engedélyezését. 1732-ben 780 személy hajóval hagyta el Halleint.

AZ 250 ÉVES EMIGRÁLÁS EMLÉKÉRE rendezett kiállítás helyéül a legméltóbbnak Goldegg vára kínálkozott, mert éppen erről a területről indultak 1731 telén az első csoportok. A fával borított, mestergerendás, a középkori hangulatot hűen visszaadó helyiségek közül

14 teremben helyezték el a tárgyi emlékeket, archív anyagot, festményeket, grafikákat, térképeket, könyveket. A kiállítás anyaga a reformáció előtti vallási, politikai gazdasági élet ismertetéséig nyúlik vissza. Luther megjelenése, tevékenysége, az 1521-es wormsi, majd az 1555-ös augsburgi béke dokumentumai, a salzburgi püspökök, uralkodók portréi, intézkedései láthatók a továbbiak során. Az 1731 előtti felkelés, azok okait bemutató terem következik. Keresztmetszetét látjuk a salzburgi püspökök gazdasági alapját képező bányászatnak, kereskedelemnek, a Nürnberg, Augsburg, Velence felé irányuló gazdasági kapcsolatoknak. A színes történeti jelenetekkel festett lovagterem a német birodalom hierarchikus felépítésével ismertet meg. A könyvtárteremben a kor vallásos irodalma, archív anyag, az emigráció visszhangja, grafikák, kartonok, szórólapok láthatóak. A kápolnában egymással szemben egy katolikus és egy evangélikus szertartás szerint berendezett oltár van, a különbség szemléltetésére. A következő termekben az emigráltak elhagyott házai (metszetek alapján) életük, egykori környezetük, grafikonok, térképek érzékeltetik azt a hiányt, ami jelentkezett. Vándorlásuk útját követhetjük nyomon a térképeken, metszeteken Kelet-Poroszország felé, majd Hollandia, Flandria és Amerika irányában Az ottani életükről maradt metszetek, majd az utódaik életét bemutató terem következik.

Végül a látogató szeme előtt 25 perces film pereg le. A színes metszetek segítségével kísérhetjük végig szomorú menetüket. Az útszéli sírkövek, fejfák emlékeztetnek, hányán haltak meg, hányán nem jutottak el az új hazába. A fel-felhangzó korabeli zsoltárok érzelmileg is magukkal ragadják a hallgatót, nézőt. Hosszú ideig hatása alatt marad az ember, hogy részese volt egy vallása mellett kitartó nép küzdelmes vándorlásának, új haza keresésének. S. Cserey Éva

A salzburgi protestáns menekülők útvonalát ábrázoló egykorú térkép