Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-10-11 / 41. szám

reménységgel a világért99

*

Bevezető áhítat az Országos Esperesi Értekezleten

Róma 8,19—24.

Amikor ezen az értekezleten elnökségünk, a hivatalból jelenlevők és az esperesek vagyunk együtt, amikor az értekezlet általában fél vagy egy év irányát, most lehet, hogy három év irányát fogja megszabni, figyeljünk együtt felolvasott igénkre kezdetként.

EZ AZ IGE A „TEREMTETT VILÁGRÓL” SZÓL, amelyre evangélikus családunk a közeljövőben jobban és együtt fog figyelni. Ma így is mondhatnánk „környezetünk”, mert itt elsősorban a természetről van szó. Arról a környezetünkről beszél igénk, amely nagy veszélyben van, s amire közösen, jobban kellene vigyáznunk.

De ha a kifejezés „személytelen” világról beszél is, mi nem tudjuk világunkat személytelenül elképzelni, ember nélkül, mint egyes nyugati hatalmak, amelyek ilyen fegyvereket gyártanak.

S ha így gondolunk egész mai világunkra, amelyben egyházunk is él, látnunk kell, hogy valóban „sóhajtozik és vajúdik”. Meg vagyok arról győződve, hogy értekezletünkön ennek jeleiről hallani fogunk, bő tájékoztatást kapunk.

EZ AZ IGE AZONBAN A REMÉNYSÉGRŐL IS BESZÉL. Pál

nem pesszimista, ha józan képet is fest világáról. A józan felmérésre ma is szükség van, a pesszimizmus ma is gátol. A reménység azonban nem is optimizmus. Valljuk meg, nehéz ma optimizmussal nézni világunkat.

Igénk nem adja meg a reménység tartalmát, nekünk azonban meg kell adnunk. A reménység imádság is. Több imádság világunkért. A reménység felelősség is. Talán már érezzük,' hogy áhítatunkban az LVSZ nagy témájáról van szó. Bárhogyan is fogalmazunk világunkkal, annak jövőjével kapcsolatban is, a felelősség kikerülhetetlen. A valóságos reménység igazi felelősség is. S ez a felelősség kell megnyilvánuljon az egyház szolgálatában a békéért, igazságosságért, fejlődésért. Esperesi értekezletünk és igénk alapjában ebben a világméretű diakóniában akar megerősíteni minket.

EZ AZ IGE AZONBAN KIMONDATLANUL KRISZTUSRÓL IS BESZÉL. Világunkban jelen van a „romlandóság és hiábavalóság”, de megjelent és jelen van Krisztus is, vele a reménység is. Krisztussal ennek a világnak nemcsak „válságáról”, de „váltságáról” is beszélhetünk. ö mindnyájunknak egész világunknak váltságot hozott.

Reménységünk és szolgálatunk forrása Jézus Krisztus. S ha előbb arról szóltam, diakóniánkban kell erősödnünk, most el kell mondanom, Krisztus van jelen most is, ő akar ebben minket erősíteni.

ÍGY ÉRKEZTÜNK EL A MONDATHOZ, amely már kimondatlanul is a „levegőben” van: Krisztusban reménységgel a világért.

Már csak két megjegyzést ehhez:

Ne engedjük, hogy reménytelenség uralkodjék rajtunk. Sokszor nehéz mindent reménységgel látni területünkön. Mégis: egy reménytelen esperes élete egész egyházmegyére nyomhatja bélyegét. Nem kellene nekünk, espereseknek is jobban Krisztusban gyökereznünk?

Isten adja, hogy segítségével három év múlva magyarországi evangélikus egyházunk hitelesen tudjon bizonyságot tenni erről: Krisztusban — reménységgel — a világért.

Keveházi László

„Krisztusban

KIVÁNDORLÁS AZ NSZK-BÓL

Az Úr gondot visel!

Olvasónk írja

A , Német Szövetségi Köztársaságban az evangélikus egyházak diakóniai szervezetének (Di- akonisches Werk der EKD) 14 kivándorlási tanácsadója 1980- ban összesen 27 760 beszélgetést folytatott, s ez az előző évi kétszerese. Paul-Otto Ehmke előadó szerint 1982-ig még emelkedő irányzatra számítanak.

A legtöbben a „klasszikus” ki- vándorlási országokba, az Egyesült Államokba, Kanadába és Ausztráliába akarnak menni.

Sokan azonban egyáltalán nem tudják, hová akarnak menni. A kivándorlásnál hivatásbeli érvényesülés, családi kapcsolatok, de politikai és gazdasági elégedetlenség is szerepet játszanak.

Az egyházi tanácsadó-szolgálat kapcsolatot keres a célország egyházával, így az érkezőket ott már várja egy gyülekezet közössége. A tanácsadók azoknak is segítségére vannak, aki visszavándorolnak a Német Szövetségi Köztársaságba,

Meghatóan szép meghívó levelet kaptam szeptember első hetében Acsádról Horváth György testvérünktől.

Házi istentiszteletre hívott abból az alkalomból, hogy Isten kegyelméből elkészült az a kis ház, amelyet szeretetből sokak segítségével építhetett fel.

Gyurka bácsi becsületes szerény ember, az acsádi gyülekezet egyik legbuzgóbb tagja, örömmel szolgál, régtől fogva ő a gyülekezet sajtómegbízottja. (Lapunkban interjút is készítettünk szolgálatunk lelkes támogatójával — Szerk.) Magányosan, egyszerűen él. Magányosan, de bizonyos benne — s ismerve életét bizonyos vagyok magam is felőle, hogy ő mégsincs egyedül. Ha megismerkedünk rögös életútjának egy-egy enizódjával csakhamar meggyőződhetünk arról, hogy

Nyár utón, ősz élőn ... szeptember 9-én a Deák téri templomban egy 13 létszámú kis csoport gyülekezett. Az 50 évvel ezelőtt Sopronban végzett és lelkésszé avatott, részben nyugdíjas, részben még szolgálatban levő lelkészek csoportja. — 1927- ben 30-an indultak, menet közben hárman lemaradtak, 13-an meghaltak, jelen volt 13: Baráth Pál, Bándi István, Blatniczky Jenő, Fónyad Pál, Gerhát Sándor, özv. Blázy Lajosné Gömöry Erzsébet, Hegedűs Lajos. Jakus Imre, Komjáthy Lajos, Lehel Ferenc. Mesterházy Sándor, Mészáros Sándor, Zsemberovszky János. Levelével bekapcsolódott a találkozásba Bruchna Gábor clevelandi ny. esperes is.

A találkozást a hálaadás öröme, a lélek derűje tette bensőségessé. Ezt emelte a közös úrvacsoravétel, amelynek szolgálatát dr. Káldy Zoltán püspök végezte a Róm 15. 13 alapján mondott igehirdetésével. A reménység Istenére irányította a figyelmet. A múlt évtizedek, a jelen csak a benne való reménységnek fényében láthatók tisztán. A püspök hangsúlyozta, hogy „csak a reménység Istenének oltalma alatt tudtatok helytállni, a szolgálatokban hűséggel kitartani egyháegyedülléte csak látszólagos. Isten hazasegít^tte a frontról. Megpróbáltatásul súlyos betegséget kapott, melynek nyomait ma is viseli, de meggyógyult, hite megtartotta. Csalódások, megaláztatások közepette nem csüggedt el. Elhagyták, mégsem érezte magát elhagyatottnak s néhány évvel ezelőtt meghalt édesanyja is de így sem maradt egyedül. A Gondviselő van vele!

Lelkészünkkel a tavasszal jártam nála akkor még egy dülede- ző , zsuppfedeles hajlékban lakott. Szobájába nemegyszer még az esővíz is befolyt.

Leveléből örömmel szereztem tehát tudomást, hogy készen áll az emberséges körülményeket biztosító új lakás.

Szinte ámulatba estünk lelkész testvéremmel, amikor megérkeztünk Gyurka bácsi házához. A

zunk és hazánk nehéz évtizedeiben! A látható szolgálatot végző lelkészek mellett emlékezésbe foglalta a papnékat, akik igen sokszor láthatatlanul, de a következményeket illetően mégis láthatóan részt vettek férjeik munkájában. A reménység Istenének jelenlétét a gyülekezet és a lelkészcsalád minden mozzanatában ők is átélték, és így valósulhatott meg a vállalt szolgálat.

Űrvacsora után a Deák téri gyülekezet termében minden jelenlevő rövid beszámolót mondott. Csendben megemlékeztek elhalt társaikról, kegyelettel szóltak az előre elment tanáraikról hálás szeretettel, Isten áldásának kívánásával gondoltak egyetlen élő tanárukra, dr. Karner Károly ny. teol. akad. tanárra.

Mindennél azonban sokkal több történt: egymásban való örvendezés és egymással való találkozás szépsége felett 'megláthatták azt, hogy csak a naptár jelzése szerint van nyárutó, őszelő és átfutó tételként a beálló tél, de „a reménység Istenének” oltalmában utána a mindennél gyönyörűbb, állandó tavasz. De már nem itt, hanem „otthon”.

F. P.

régi düledező, múltat idéző zsúp- fedeles' ház mögött megpillantottuk az újat Félreértés ne essék, nem új palota, nem kétszintes összkomfortos ház állt előttünk, hanem mindössze két helyiségből álló alig 20 négyzetméternyi alapterületű házikó. Nem az épület ejtett ámulatba minket, hanem az a felirat, amelyet a bejárat felett láttunk.

Az ajtó felett a következő bizonyságtételt olvashattuk:

Az Ű gondot visel!

Ennek láttán lelki szemeim előtt egyik magyarországi műemlék kastélyunk homlokzata jelent meg, ahol a bejárat felett a kastély egykori urainak címere díszlett. A címerben oroszlán és sas jelképezte a gazda hatalmát és nagyságát. Mindannyian tudjuk, hogy a kastély urának hatalma és nagysága elmúlt. Bizony el, mert az a dicsőséget sokszor Istentől elorozva, emberek kovácsolták. Valljuk meg őszintén mi — mai keresztyének is —■ javainkban dúskálva hányszor elfeledkezünk az Űr gondviseléséről. Mennyivel inkább oda kellene nekünk írnunk szép házunk, nyaralónk ajtaja fölé — az Űr gondot visel! Horváth György testvérünk odaírta szerény hajléka bejáratához.

A kis lakásban szomszédok és barátok — Gyurka bácsi tisztelői —, összesen tizenhármán gyűltünk össze, hogy együtt adjunk hálát és együtt örüljünk az örülővei. Weltler Sándor lelkész Lk. 19, 9 alapján tartott rövid igemagyarázatot. Amikor testvéri szívvel együtt énekeltük Az Űr gondot visel kezdetű énekünket, úgy éreztem, hogy ott kivételesen valójában nem a lelkész, hanem maga a helyzet prédikált. Igen megható volt, amikor a házigazda megköszönte a szomszédoknak, barátoknak és munkatársaknak a segítséget és a szerete- tet. Külön öröm volt hallani azt, hogy munkahelyének vezetői és társadalmi szervezetei — különös tekintettel a rokkantak évére — mennyi segítséget adtak az építéshez. Vallásos keresztyén emberek és nem hivő emberek működtek- itt közre, ami összekapcsolta őket, az a híd, a cselekvő szeretet volt. Az a szeretet, amelyen keresztül ismét kifejezésre juttatta az Űristen az Ö csodálatos gondviselését.

Torda Géza

Kiállítás a Nemzeti Galériában

Művészet Magyarországon 1830-1870

Tiszteletre méltó, becsülni való ha valaki ma, az ismeretek elöntő áradatában arra vállalkozik, hogy egy témában, egy kérdéskörrel kapcsolatban, mely köz- érdeklődésre tarthat számot, nagy lélegzetű, összefoglaló munkát ad a tájékozódni vágyók kezébe. Jótétemény, a szó igazi értelmében szolgálat a szakszerű, jól áttekinthető, az összefüggéseket világosan mutató és dokumentáló mű. mely a társadalom, a nagyközönség látását, ismeretét szélesíti és mélyíti, bármely kérdésről legyen is szó. Különösen az. ha egy ilyen munka társadalmi méretű önismeretre tanít, ha az „élet tanítómesterével”. a történelemmel szembesít, ráadásul egy olyan korral, korszakkal kapcsolatban, mely inkább benyomás szinten, mintsem tényekre alapozottan közismert.

ILYEN VÁLLALKOZÁSNAK lehetünk tanúi most, nem egy ember, hanem egy egész kollektíva összehangolt, nagyszabású munkájaként a múlt századi magyar történelem ma különösen is reflektorfényben levő szakaszával, egyben csomópontjával. az 1830—1870 közötti időszakkal kapcsolatban. Az 1848-as szabadságharc, s az e körüli események, problémák történettudományi szintű reális, árnyalt feltárása és tisztázása már évek óta folyik, melynek méltán közismert és megbecsült reprezentásai többek között Nemeskürty István művei. Most a Magyar Nemzeti Galéria ez év augusztusában megnyílt „Művészet Magyarországon 1830—1870” című kiállítása ennek az izgalmas történelmi időszakunknak a művészeti alkotásokban megragadható és vázolható dinamikus összképét vetíti elénk a maga bonyolult, szerteágazó, sok szálon futó voltában, s adja kezünkbe ennek, kézikönyvnek is beillő kétkötetes katalógusában.

AHHOZ AZONBAN, hogy a kiállítás mondanivalóját a kiállítás rendezői szerinti módon jól értsük, jelentősége szerint értékeljük, ismernünk kell a művészet s a művészetek mindenkori lényegét. Az, aki valamilyen történelmi illusztrációgyűjteményt, az 1848 előtti, alatti, utáni események képi elbeszélését várja a kiállítástól, az csalódni fog. Az is hasonlóképpen jár. aki „könnyű műfajnak”, a „játszva tanulás” gyorsan végigfutható látványosságának reméli. A művészet sohasem volt könnyű műfaj, sem történelmi illusztráció: e korban sem az. Mindig egy kor, korszak szellemiségét, gondolkodását, hitét, reménységét vagy reménytelenségét fejezi ki, azt is sokszor nagyon áttételesen és sokszínűén, s nem mindig a történelmi eseményekkel egy ritmusban, annak magas vagy mélypontjait automatikusan követve. Az 1848 körüli eseményeket ilyen-olyan mélységben ismerő kiállításlátogatónak talán ez az első, ami szembeötlik, s nagy tanulság szemlélve a kiállított műveket. Nem az van a falakon, a tárlókban, a posztamenseken, amit talán szeretnénk látni a korról való idealizált elképzeléseink szerint, hanem, ami valójában a korabeli magyar művészet terén akkor ott született, megvalósult vagy csak nagy tervekként megfogant egyesek vagy közösségek vágyaként. Művészeti tényanyag áll előttünk hallatlan méretű kutatómunka eredményeként. imponálóan őszinte rendezésben.

így jelennek meg történelmi portrék, például a közismert Barabás Miklós munkáiként (Batthyány Lajos, Clark Ádám,

Eszterházy Pál képmásai) sok más kevésbé ismert mester munkái mellett, a történelmi festészet alkotásai közül pár reprezentáns (Peter Kraft: Zrínyi kirohanása Szigetvárról; Madarász Viktor: Hunyadi László siratása stb.), de ugyanígy sok táj és allegorikus, mitológiai és életkép. Érdekes a kiállítás grafikai anyaga, mely nagy számban vonultat fel színházi jelenetet és szerepképeket, folyóirat-illusztrációkat (Vasárnapi Újság), szatirikus, a napi politikai eseményekre reflektáló karikatúrákat.

Űjszerű, hogy az épp fellépő, hazánkban még csak gyermekcipőben járó fototechnika képeiből is láthatunk ■ anyagot, többek között az egyházunk számára is több alkotást készítő Szentpétery József ötvösművész később színezett fotop>ortré- ját. kinek éppen ebben az évben van születése kétszázadik évforudója. Kuriozitás- számba menő a tizenkét dagerrotípia, mely Ferenczy István nagyszabású szoborterveit rögzítette 1846-ban, köztük a mester soha meg-nem-valósult Mátyásemlékmű tervét. A fotóanyagban csodálkozhatunk rá arra is. hogy Munkácsy Mihály nem rajztanulmányok, hanem beállított, kosztümben lefényképezett modellek alapján festette meg például a Siralomház című híres kompozícióját. Komoly anyaggal szerepel az építészet is, jórészt alap- és homlokzatrajzokkal képviseltetve, de két korabej i makettot is láthatunk: Hild József Egri Székesegyházát (1832) és ugyanő Esztergomi Székesegyházát (1840).

EGYHÁZI SZEMPONTBÓL IS JELENTŐS. érdekes és tanulságos látnivalókat tartogat a kiállítás, bár kisebb számú az egyházművészeti alkotás, mint ahogy azt várnánk. Inkább jelzésszerű felvillantásnak tűnik például Zichy Mihály „Krisztus levétele a keresztről” című nagyméretű oltárképe (Zala, plébániatemplom 1864) vagy Székely Bertalan „Jézus a vizen jár” című modori (Csehszlovákia) evangélikus templom oltárképének vázlata (1864). s még néhány mű, pedig tanulságos lenne egyszer e kornak tágabb ölelésű egyházművészeti keresztmetszetét látni. Kiderülne ugyanis, hogy e korra az egyre előretörő szekularizáció nyomja rá a bélyegét, mely a formák, témák ismételgetésében a többnyire vértelen, élettelen megfogalmazásokban ölt testet. Ez a mostani kiállításon elsősorban csak a tanulmány- kötetnek is beillő katalógusból derül ki, illetve a kiállítást szemlélve abból a negatívumból, hogy az egész műtárgyanyaghoz képest töredék csupán a vallásos festészet és egyházművészet anyaga. Ami azonban ebben a szembeötlő arányban mutatkozik, valóban a korszak realitása.

MŰVÉSZET MAGYARORSZÁGON 1830—1870. A kiállítás bármelyik ajtaján ha belép az ember, ugyanazzal az arc- képp>el, arccal, komoly, aggódó szempárral találja magát szembe: Széchenyi Istváné ez, a „legnagyobb magyaré”. Az ő képei, s általuk az ő szelleme keretezi, fogja össze a hatalmas, közel hatszáz tárgyból, dokumentumból álló kiállítási anyagot, arra hívva fel mindannyiunkat, melyet találóan szólaltat meg Zádor Anna Széchenyit idézve a katalógus mottójaként:

„Siessünk, s vegyük magunk elő azon sok derekast, a mi hazánkban rejtve van.”

Ifj. Foltin Brúnó

• •

Otven évesen