Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-13 / 37. szám

Csőd

Megint gazdagabbak lettünk egy új kategóriával. Eddig csak jó, közepes és gyenge termelőszövetkezetek voltak az országban, de most van egy olyan is, melyet többé nem nevezhetünk sem jónak, sem közepesnek, sem gyengének. Felszámolták, nincs többé.

„Levettük a cégtáblát, vagy egy felszámolás története” címmel sugározta a Kossuth rádió (1981. augusztus 23. 21.30) Vajda Zsuzsa műsorát a Komló környéki eseményekről. A gyengélkedő tsz vezetői új üzemággal, a helyi adottságok között ígéretesnek tűnő juhászattal akartak kijutni a nehéz helyzetből. A tagok, akiknek a hozzájárulása nélkül nem mehetett a dolog, húzódoztak: sem ők, sem elődeik nem foglalkoztak birkákkal. De a szükség nagy volt, ők pedig nem akartak ígéretes tervek meghiúsító! lenni, így hát felemelték kezüket, megszavazták. A bank is hitelt adott, s amikor még mindig nem javultak a dolgok, újra adott: ne mondja senki, hogy ők gáncsoskodnak. A tagok nehezen tanultak, nem értettek hozzá, megbetegedtek és hulottak az állatok. A vezetők nagy sikert akartak: egyre vették a juhokat, de sem takarmány, sem hodály nem volt elég — a juhok pedig csak pusztultak, hiába reménykedtek, ígérgettek a botcsinálta juhászok. Most már mindenki jól tudja, nem kellett volna akkor felemelni kezüket, szólni kellett volna hangosabban is, talán éppen kiáltani — és nem kellett volna annyi milliót reménységre hitelezni.

Az ügy lezárult. Az illetékesek döntöttek. A termelőszövetkezetet felszámolják. Vagyonát pénzzé teszik, hogy harmincmilliós adósságát így törlesszék. Dolgozói és tagjai, akik egykor mindent a közösbe vittek, munkát kapnak. A földterület új gazdák keze alá kerül. Az élet megy tovább.

De marad néhány kifizethetetlen millió. És egy kis keserűség a tagokban, akik kiálthattak volna, de hallgattak.

S marad valami minden hallgatónak és olvasónak. Hiszen minden munkahelyen, de másutt is, lépten-nyomon milliós értékek között járunk, melyek gondatlanság, technikai hiba, rossz vezetés, véletlen vagy szándékos cselekvés következtében veszélybe kerülnek. Minek is szólni, még akadékoskodásnak veszik, nem értek hozzá, nem vagyok illetékes? Azok „fenn”, tudják, mi a helyzet, és ha nem, a feljebb levők, jobban tudják?

Mégis vállalni kell ezt az „akadékoskodást”, még akkor is, ha az aggodalom utólag indokolatlannak bizonyulna, hiszen nem szerepelni akarunk. S figyelni kell az „akadékoskodókra” is, hátha igaza van, és valóban jót akar, ha olykor nincs is igaza. De lehet igaza!

Nem kellene addig várni, míg jóvátehetetlenül csődbe jut egy termelőszövetkezet. Vagy egy gyár. Vagy éppenséggel egy ember.

R. A.

FEKETÉNEK NINCS HELYE FEHÉR TEMETÉSÉN

Frikkie Thirion fehér farmer fekete munkásai nem vehettek részt munkaadójuk gyászistentiszteletén. A szertartást végző van Niekert holland református lelkész (Mariental. Namibia) tiltotta meg ezt nekik, aki korábban mindig azzal büszkélkedett, hogy távol tartja magát a politikától és kizárólag „keresztyén törvények” szerint cselekszik.

A feketék a fehér gyászolók mögött várakoztak a templomkapunál, hogy búcsút vegyenek „egy jó baráttól és munkaadótól”.

Miután a fehérek helyet foglaltak a templomban, a feketék is be akartak jutni, de megtiltotta nekik van Niekert lelkész. Várjanak inkább a temetőben — tanácsolta a lelkész, mert szerinte a templom körül várakozó csoport rossz benyomást keltett volna.

Anna Witbooi, egy fekete asz- szony „szörnyűnek” nevezte az esetet, és mint mondta, olyan embert akart megtisztelni, „aki senkit sem gyűlölt”.

Egy csillag eltévedt 2.

Valószínű .szoros volt még a 16. század elején a böszörményi bányászok kapcsolata szászországi rokonságukkal. Ezért tarthatjuk természetesnek, hogy a Szász- országból elindult új eszmével, a reformációval tüneményes gyorsasággal (1521) megismerkedtek. Ez idő tájt mehetett végbe egy nagy társadalmi, gazdasági változás is a bányászok (között. Korábban, valószínűleg a régi bányajogoknak megfelelően, királyi alattvalók lehettek, mentesek a feudális kötelezettségektől. De a bányák kimerülőben voltak, a vidék pedig a történelmi zűrzavar idején, a 15—16 század táján az esztergomi érsekség birtokába került.

MILYEN GAZDASÁGI, TÁRSADALMI FÖLDRENGÉSRŐL lehetett szó?

Csak következtetni tudunk reá. A bányák kimerülése folytán az eddig ipart űző társadalom földművelésre kényszerült. Fel kellett adnia korábbi jogait és be kellett illeszkednie a feudális rendbe. Az idegen, szász etnikum minden bizonnyal új hitében, a reformációban élte ki ellenállását. Fokozatos, de egyre szívósabb üldöztetésben volt része. Az ellenreformáció mélypontján, 1702- ben elvették templomát, az ősi bányásztemplomot, 315 evangélikustól áttérési nyilakozatot kényszerítettek ki, jószágvesztésre és a község elhagyására kötelezték azokat, akik nem katolizáltak.

Ismert módszerek voltak ezek. De, hogy ilyen üldöztetés mellett még mindig maradt 563 evangélikus, vagyis egy tekintélyes létszámú gyülekezet, ez csodaszámba megy. Viszont a 18. század heves protestáns üldözése alatt alakult ki az a szokás, hogy évente egyszer, nagypénteken Selmecbányára zarándokoltak isten- tiszteletre és úrvacsora vételre. Mint a régi zsidók húsvétkor Jeruzsálembe.

NÉMI VÁLTOZÁST HOZOTT a türelmi-rendelet. A száznyolcvanöt esztendeig templom nélkül sínylődő gyülekezet boldogságát fejezi ki az a szájhagyomány, hogy II. József császár „saját felséges lábával mérte ki” az új templom helyét. 1785-ben készült el a falu immáron harmadik temploma. De erre a templomra is baljós idők jöttek. Az 1844-es nagy tűzvész nemcsak 116 házat semmisített meg. de az iskolát és a templomot is. Csak 1852-ben tudták felavatni a (klasszicista stílusban épült, műemlékként nyilvántartott, 400 férőhelyével

legnagyobb templomot, amely a Börzsöny-patak partján, hangulatos, virágos park közepette, egyik legszebb színfoltja, a falunak!

Amikor megtekintettem, éppen két aszony serénykedett benne, A színes ablaküvegeken keresztül beszökött a nyári napsugár, a kényes tisztaságban és rendben bujócskáztak a kék, zöld. sárga és piros fénynyalábok. A gyülekezet 30—35%-át várták istentiszteletre.

DE VAJON BUJÓCSKÁZHATTAK-E A FÉNYNYALÁBOK 35— 36 éve? Hiszen a második világháború is tartogatott bőven megpróbáltatást a templom és a gyülekezet számára. Í944-ben elrek- virálták harangját, több belövést kapott a harcok során, megsérültek a drága, szép ablakok. A köz- ság háromszor cserélt gazdát. Teljesen kifosztott lakosságra köszöntött a felszabadulás. Tetőzött a nyomorúság abban, hogy 237 lelket, többségében evangélikust (némétet) kitelepítettek, s ezzel, valamint a háborúban elpusztultakkal az 1000 lelkes gyülekezet 600-ra apadt. Nem sokkal ezután találkoztam először Nagybörzsönnyel. Az elvándorlás, mint későbbi jelenség, tovább zsugorította az egyházközség lélekszámút, ma 371 lelket számlálnak.

Ilyen mélyről csak felfelé vezethet út!

MIELŐTT AZONBAN A JÖVŐ GRÁDICSAIRA lépnénk, lapozzunk egy villanásnyi időre vissza a 18. századba. 1779 és 1782 között felépült a községben késő barokk stílusban egy világos bel; sejű, szép arányú katolikus templom. A Szent István templom, a bányásztemplom mellé, harmadikként. Nem bukkantam annak nyomára, mi tette szükségessé a harmadik katolikus templom felépítését. Pusztán gyanúm az, hogy a korábbi kettő az ellenreformáció „sikerei” következtében szűknek bizonyult, hiszen csupán 1702-ben kereken 315 evangélikust kényszerítettek áttérni. Ez önmagában egy templomra való nép! így azután a turista e parányi faluban négy műemlék templommal találkozhat. Senki sem vetheti szemünkre, hogy falva- infc szűkölködnek templomokban. Csak az a kérdés, mennyire látogatottak.

GLÁZER LÁSZLÓ TANÁCSELNÖK számítása szerint kb. 450 aktív dolgozója van a falunak. Ebből 35—37% talált helyben foglalkozást, pL a tsz-ben, a többi Szobra, Vácra, stb.-re jár dolgozni. Általában kétlakiak. a

község az ún. bogyós növényeket, ribizlit, málnát, stb.-t termel a háztájiban. Az elvándorlás korábban igen erőteljes volt De- dinszky Gyula lelkészünk szerint tíz évenként 300-al csökkent a lakosság. Többségében a fiatalságot vesztették el. Az elvándorlás legsúlyosabban az evangélikus egyházat érintette. A háború óta éppen egyharmadára apadt a gyülekezet lélekszáma.

Evangélikusok általában a régj bányászok leszármazottai. Ilyen nevűek, mint Fleischer, Grósz, Glázer, Kempf, Müller, Schmidt stb. szinte kivétel nélkül evangélikusok, míg a katolikusok magyar nevűek, alig akad közöttük német nevű. Nagybörzsöny még ma is kétfelekezetü, kétnemzetiségű község. A háború előtt 50— 50 százalékos arányban éltek együtt, ma egyharmada csupán az evangélikusság. Régi tradíció alapján fellángol közöttük a kultúrharc, amely megítélésem szerint személyi kérdés.

NAPJAINKRA MEGÁLLT AZ ELVÁNDORLÁS, de még mindig számítani lehet a lélekszám apadására, hiszen alapjaiban elöregedett a község lakossága Nagybörzsöny jelenleg a Dunakanyar hét kiemelt községe között szerepel. Dunakeszi, Göd, Sződliget, Verőcemaros, Nagymaros, Zebegény mellett a hetedik. „Műemlék rezervátumként” emlegettem az előzőekben. Valóban, a négy ősi templom mellett ott látjuk a Börzsöny-patak partján a ragyogóan felújított vízimalmot. Négyből ezt az egyet tudták megmenteni és úgy állították helyre, hogy ma is képes búzát őrölni. Bányászmúzeuma a régi idők emlékeit gyűjtötte össze, a határban őskori földvárak, a Fagyos-forrás felett, a Rózsa-hegyen még ma is láthatók a régi tárnák, amelyekből valaha ólmot, bismutot, aranyat, ezüstöt vagy azok érceit bányászták a szorgos szász bányász kezek. A szászországi bá-r, nyásztudományt elhozták ide a Börzsöny lankáira. A Bányapuszta név elevenen fogja őrizni és hirdetni az ősi foglalkozást. Egyszóval régészeti emlékekben ritka bőségű község Nagybörzsöny.

Parasztportái takarosak, a háború utáni nyomorúságra végképp nem emlékeztetnek. 300 m magasságú fekvése, vonzza az idegeneket szép és kellemes környezete a Börzsöny erdeiből érkező fuvallat hűvös, enyhíti a rekke- nő meleget. A hegyekből kristálytiszta vizű patak csordogál,

(Folytatás az 5. oldalon)

Kapcsolatok

A magyarországi németek rövid története

A KÖZELMÚLTBAN JELENT MEG a Magvető Kiadó gondozásában Bellér Bélának rövid, tárgyilagos és igen érdekesen megírt tanulmánya, mely hazánk legnagyobb nemzetiségének, a mintegy 220 000 lelket számláló németségnek történetét tekinti át. Hangsúlyos szempontja, hogy a történelmi tények bizonyító erejével feltárja: az ezeréves együttélés általában zavartalan és gyümölcsöző volt. Egyetlen tragikus kivétel a 11. világháború időszaka, ennek következményeit azonban a szocialista nemzetiségi politika azóta orvosolta.

Tanulságos olvasmány számunkra ez a könyv akkor is, ha érdeklődésünknek nincs külön „egyházi szempontja”. Feltűnő ugyanis az, hogy noha a németség hazánk legnagyobb létszámú nemzetiségé, (a 20. század fordulóján például a 20 milliós összlakosság 10 százaléka német!), mégsem fordul szembe a magyarsággal, sőt nem egyszer vállvetve a magyarokkal, küzd a támadó külső ellenséggel szemben.

Gondoljunk csak az 1848-as szabadság- harcunkra! Az Aradon kivégzett 13 tábornok közül öt: gróf Leiningen-Westerburg Károly, Pöltenberg Ernő, Lahner György, Aulich Lajos és Schweidel József német volt; vagy a gyönki nemzetőrökre, kik Jellasich horvát bán seregét segítették szétverni; vagy a névtelen pozsonyi kereskedőre, ki lelkesülten írja a forró márciusi napokra visszatekintve: „óh, hogy feldobog a szívünk, volt-e szebb dolog ezekben a napokban, mint magyarnak lenni?" Kossuth Lajos írja le azt a kedves — és „apróságában” is jelentős — epizódot, hogy Damjanich tábornok ci- bakházi szemléjén az egyik német század katonáitól megkérdi: „Ugye, ti svábok vagytok?" Mire a válasz így hangzott: „Igenis, mélóságos tábornok úr, mi svábok vagyunk, de magyar svábok!" És akadnak példák korábbi időkből is.

A XI. században a Kraszna és Berettyó vidékének német telepesei védik a keleti nomád népek állandó támadási célpontját, a meszesi kaput Erdélyben, s hogy nemcsak a székelyeknek, hanem a Nagyszeben környéki szászoknak is a határvédelem volt elsőrendű feladatuk.

A nyugati végeken is hasonló a helyzet: az 1052-ban Pozsonyt ostromló német hajókat egy német várkatona, Zoth- mund, a magyar hagyomány Búvár Kund-ja süllyeszti el. Ha pedig a békéseb korokat vesszük szemügyre, azt az érdekességet találjuk, hogy a városi (ezen belül a szabad királyi, valamint bányavárosi) polgárság túlnyomó többsége, az iparos, kereskedő, bányász és gazdálkodással foglalkozó rétege német. Ugyanakkor — ha szerény keretek között is — létezik egy magyar réteg is, melyre jó példa Pest-Buda, Pozsony, Sopron, Kőszeg és Kassa. Ha hellyel-közzel jelentkeznek is feszültségek, érdekellentétek, ezek általában nem a nemzetiségek, hanem a társadalmi osztályok „törésvonalán” helyezkednek el.

ENNEK A FELTŰNŐEN BÉKÉS és egymást kölcsönösen gazdagító hosszú együttélésnek egyik nyilvánvaló fő oka az, hogy a németek hazánkba áramlása nem egyidőben történt. A szepesi és az erdélyi szászok összefüggő nagy település- hálózata az Árpádok korában alakul ki. Óbuda, Buda és Pest a tatárjárás után népesedik be németekkel IV. Béla királyunk hívása nyomán. Tolna—Baranya

pusztaságaira a török háború befejeztével érkeznek nagy tömegű német rajok. 11. József császárnak köszönheti létét a Bácska és Bánát nagy német települései sora.

A másik fő ok az, hogy a nagy német nyelvterület legkülönbözőbb pontjairól érkeznek a telepesek, s egy-egy falu népe saját hagyományait, kultúráját — ha teheti, vallását is — őrzi, ápolja tovább.

A harmadik, s talán a leglényegesebb az, hogy nem „hódítók” jelentkeznek, hanem jóindulatú, dolgos munkások, akik boldogulni és boldogítani akarnak esetenként önfeláldozásra is készen. Megindító példa erre Sopron esete. Amikor 1276-ban Ottokár cseh király és serege kivonul Sopronból a közeledő IV. (Kun) László csapatai elől, túszként magával viszi a város legelőkelőbb polgárainak gyermekeit, így akarván megtartani a maga hűségén a fontos várat. A magyar és német polgárok azonban István bíróval az élen megnyitják a városkapukat a király előtt és feláldozzák gyermekeiket, szülői sze- retetüket az ország iránti hűség oltárán. 1277-ben ezért kap városi rangot Sopron.

AZ EVANGÉLIKUS OLVASÓ különös érdeklődéssel fordul azok felé a fejeze-, tek felé, melyekben a kultúrálódásról, azon belül az iskoláztatásról, ill. a reformáció következményeiről van szó. A kapcsolat itt is — mint általában minden életterületen — összetett, több rétegű. Jelentős hatások érték népet, magyart és németet egyaránt úgy is, hogy egyházi munkásai leginkább németországi egyetemeket látogattak, de úgy is, hogy közülük számosán szűícebb hazájuk határain túlra sugározzák lelki-szellemi kincseiket.

Hangsúlyozni kell azonban itt a kölcsönösséget. A soproni német-többségű gyülekezet tartja fenn azt az iskolát, melybe a Dunántúl egészéről folyamatosan érkeznek magyar diákok is. A hazai közoktatásnak, ezen belül a pedagógusképzésnek tqsz kiváló szolgálatot a német Wimmer Gottlieb Ágoston felsőlövői lelkész, amikor létrehozza gimnáziumát és tanítóképzőjét. ö egyébként a szintén német eredetű Haubner Máté püspökkel együtt az 1848-as szabadságharcunknak is jelentős támogatója. A soproni Gamauf Teofil felbecsülhetetlen kultúrmunkát végez, amikor ládaszámra gyűjti a történelmi dokumentumokat. Emellett viszont az is tény, hogy a rábaközi jobbágyfaluból lett püspök, Kis János szervezi meg Sopronban a Magyar Társaságot, s végez irodalmi tevékenységet. Szintén a Rábaközből való az a Szeniczei Bárány György, aki a Tolna—Baranyába települt evangélikus németek egyházi életét hallatlan energiával megszervezi; a gyülekezeteket pásztorol- ja, s mint a római katolikus kegyúr Mercy Claudius belső tanácsosa, közvetett úton is sokat tesz a békességes meggyö- kerezés érdekében.

BŐSÉGGEL LEHETNE SOROLNI a különböző példákat a gazdasági, társadalmi, kulturális, vagy akár egyházi kölcsönhatásokról. A teljességet azonban — természetes persze! — még Bellér Béla igényes könyve sem nyújthatja. Ahhoz azonban elég, hogy olvasója felfig\Kljen egy hosszú közös út értékeire, azt segítse őrizni és igyekezzék továbbadni.

Magassy Sándor