Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-05-17 / 20. szám
GYERMEKEKNEK. Jézus hív Mt n „Jöjjetek énhozzám!” — így kezdődik az a jézusi mondat, amelyet ezen a héten olvasunk. Ha gondolkozva hallgatjuk és olvassuk, biztosan az eszünkbe jut a kérdés: ugyan hova hív minket Jézus? Azt mondja, gyertek hozzám. de hol van Jézus? Hova kell mennünk, hogy hozzá jussunk? Jézus életének sok-sok eseményéről olvastunk az elmúlt hetekben. Ezek a történetek mind Jézus szülőföldjén, Palesztinában játszódtak. Tudjuk tehát, hogy ott élt Jézus. De ma már hiába járnánk végig azokat a tájakat, városokat, nem találnánk rá ott. Ha járunk templomba, ismerős számunkra az Apostoli hitvallás. Minden vasárnap elhangzik az istentiszteleten, s benne elmondunk egy mondatot valamennyien: Jézus az Atya jobbján van. Ez így igaz. Csakhogy a problémánkat ez mégsem oldotta meg. A kérdésünk megmaradt. Hova hív Jézus? A mennyországba? Hol van Jézus? Merre induljunk, ha hozzá akarunk menni? A TÁVOZÓ JÉZUS ezzel az ígérettel búcsúzott tanítványaitól; veletek vagyok minden napon. Ez az újabb szempont már választ ad kérdésünkre. Itt van Jézus, velünk van. Ott találhatunk rá, ahol szól és cselekszik. Arra a helyre hív, ahol szavát halljuk, cselekedeteit érzékeljük. Most tovább kérdezhetünk. Hol halljuk Jézus szavát? Mindenekelőtt a Bibliában olvassuk. Eddig mindnyájan együtt kérdeztünk, most azonban én kérdezem meg tőletek: van-e Bibliátok? Ha van. kezetekbe veszitek-e, olvassátok-e? Ha még nincsen, kérjéteK el szüléitektől, s ha van, olvassátok, forgassátok, mert itt, a Biblia lapjain találkozhattok Jézus szavával, magával Jézussal. De szól hozzánk Jézus másképp is, máshjpl is. Az istentiszteleten. S most újra kérdezek: jártok-e istentiszteletre? Megvan-e a helyetek a templomotokban, gyer- mekistentiszteleten, bibliaórán? Ha van helyetek, remélem, nem marad üresen vasárnapról vasárnapra. Ne felejtsétek el: Jézus hív, oda hív, ahol a szavát hallhatjuk. AZT IS MONDTUK: Jézus nemcsak ott van, ahol szól hozzánk, hanem ott is. ahol cselekszik. Hogyan cselekszik Jézus? Pontosan tudjuk, mit tett Jézus, ,28—30 amíg itt járt közöttünk. Betegeket gyógyított, éhezőknek kenyeret adott, szomorkodókat vigasztalt, halottakat támasztott fel. De hogyan cselekszik ma? Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, tovább kell gondolnunk Jézus mai mondatát. Mert ő nemcsak hív, hanem feladatot is ad. Azt mondja: vegyétek föl az én igámat. Az iga munkaeszköz. Ezzel a furcsa képpel munkára szólít fel minket Jézus. Nem is akármilyen munkára. Azok hordozzák Jézus igáját, akiknek van szemük, hogy észrevegyék más emberek gondját. Van szívük, hogy együtt érezzenek másokkal. Nem sajnálják sem az erejüket, sem az idejüket, hordozni akarják mások terhét. Pontosan úgy, ahogyan Jézus tette. Jézus ma sem akar másképpen cselekedni, mint a mi kezünkkel, erőnk, szeretetünk által. Ahhoz, hogy segíteni tudjon embereken, szüksége van reánk. Magához hív tehát, oda, ahol szól és cselekszik, azután munkába állít. Olyan munkába, amellyel másokon is segítünk, amely a mi számunkra nem lehet teher, hanem sok öröm forrása. Szabóné Mátrai Marianna Az Országos Műemléki Felügyelőség által felújított templomban NEMESKÉRI NAP lesz május 17-én, vasárnap. Délelőtt 11 órakor Istentisztelet Igét hirdet és úrvacsorát oszt D. dr. Ottlyk Ernő püspök. Délután 3 órakor Mégnyitó: Bárány Gyula esperes. Előadást tart dr. Fabiny Tibor teológiai akadémiai tanár, Nagy Elemér építészmérnök, Szokolay Sándor Kosuth-díjas zeneszerző. A műsorban szerepel Berczelly István, az Operaház tagja, Jász Klára az Operaház magánénekese és Balikó Tamás. Közreműködik a soproni gyülekezet énekkara és a sopron- bánfalvai fúvószenekar. Zárószó: Foltin Brúnó lelkész. Minden érdeklődőt szeretettel várunk! „írok nektek, if jak.. Az egyházzene szolgálatában Ahogy belépek Joób István újszegedi garzonlakásába, meglep, és kellemes érzéssel tölt el, hogy szinte minden kiegyensúlyozott. Még a két és fél éves Gergő is, pedig ebben a korban nem jellemző az emberre a nyugodtság. A háziasszony — negyedéves zene- akadémiai hallgató — hellyel és tonikkal kínál. Kezdhetjük a beszélgetést. — Milyen kapcsolatod volt az egyházzal, mielőtt Szegedre kerültél? — Főiskolás éveim alatt a Deák téri Lutheránia énekkarban énekeltem, és ha szükség volt rá, passiókban oboistaként is közreműködtem. Ekkor kaptam kedvet ahhoz, hogy ha valamikor lesz alkalmam, megpróbálkozom egy kis egyházi kórus megszervezésével és vezetésével. — Hogyan „robbantál bele” a gyülekezet munkájába? — Budapesten 1979-ben szereztem meg diplomámat a Zeneakadémián. Ezek után a Szegedi Szimfonikus Zenekarba kerültem mint oboista. Itt akartam letelepedni és bekapcsolódni a gyülekezet munkájába. — Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de ezek szerint természetesnek tartottad, hogy bárhová is kerülsz, bele akarsz kapcsolódni a gyülekezet munkájába? — Tudom, milyen nagy szükség van az egyházban olyan emberekre, akik valamelyest értenek a zenéhez, és egy egyházi énekkar vezetését kézbe tudják venni. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden gyülekezetben működjön énekkar is. Az Akadémián tanultunk karvezetést is. és ezt a tudásomat mindenképpen szerettem volna ilyen téren hasznosítani. Annál is inkább, mert idekerülé- semkor nem működött itt semmiféle énekkar, holott sokan szerettek volna énekelni egy énekkarban. — Ezzel már el is árultad, hogy fő munkaterületed a gyülekezetben az énekkar vezetése. Hogyan szervezted meg az énekkart? Bizonyára voltak kezdeti nehézségek? — Idekerülésem után először az ifjúsági bibliakörbe kapcsolódtam be, és az énekkart is ebből a kicsi, de lelkes társaságból szerveztem meg. A megszervezéssel különösebb nehézségem nem volt. Mint már említettem, többen akartak énekelni. Nagy könnyebbséget jelentett, hogy az ifjúság tagjai között szoros barátság alakult ki. Nemcsak egyszerű ifjúsági körrel találkoztam, ahol a fiatalok egymástól elszigetelten élnek. Így természetesen egymást is vonzották. és a baráti közösség kis kamarakórussá formálódott. Később persze az idősebb korosztály is bekapcsolódott az énekkar munkájába. A nehézségek nemcsak kezdetiek, most is küszködünk velük. A kórustagok többsége diák, ezért sajnos hetente csak egy alkalommal tudunk összejönni próbálni. Ez természetesen nagyon kevés ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt nagyarányú fejlődést tudtunk volna elérni. — Milyen műveket énekeltek? — Először könnyen előadható darabokat tanultunk, hogy azoknak is megjöjjön a kedve a rendszeres énekléshez, akik először húzódoztak. Jelenleg a repertoárunk korátokra, rövidebb három-, négyszólamú preklasszikus és barokk énekekre korlátozódik. Olvassuk együtt a Bibliát 33. Ezen a héten Mt 27,31—35-öt olvassuk. Kérdéseink: 1. Simonról, akit a katonák arra kényszerítettek, hogy vigye Jézus keresztjét, Márk megjegyzi, hogy Alexander és Rufus apja volt (Mk 15,21). A Római levélben pedig azt olvashatjuk, hogy Rufus és anyja a római gyülekezet tagja volt (Rm 16.13). Mire következtethetünk ezekből az utalásokból? 2. Miért kínálták meg a katonák Jézust epével kevert borral, és miért nem fogadta el azt Jézus? 3.. Hogyan értelmezték később azt a tényt, hogy Jézus halálakor „a templom kárpitja fölülről aljáig kettéhasadt”? 4. Máté nem .beszél arról, hogy a tanítványok közül valaki ott lett volna Jézus megfeszítésénél. Az egyik evangélium azonban arról tudósít, hogy „az a tanítvány, akit Jézus szeretett” mégis ott volt a keresztnél. Hol találjuk ezt a tudósítást, és ki volt a szeretett tanítvány? Válaszainkat május 31-ig a következő címre küldjük be: Evangélikus Élet szerkesztősége, Budapest, Puskin u. 12. — 1088. Elég kevesen vagyunk, és így nem tudunk megszólaltatni terjedelmesebb darabokat. Jó lenne, ha a gyülekezetből többen is bekapcsolódnának munkánkba. — Ennyi gond mellett megéri-e a fáradozás? — Egy-egy énekkari szereplés után látom azt, hogy milyen nagy örömöt szereztünk a gyülekezeti tagoknak. Szívesen hallgatnak bennünket, és ebből látom, hogy igénylik az ilyen irányú munkát. Ez mindig örömmel tölt el. — Akkor bizonyára vannak terveid is. Hogyan tovább? — Természetesen vannak, hisz ez hozzátartozik a munka folyamatosságához. A közeljövőben lesz egy zenés áhítat, ahol az eddig tanult és új énekekből adunk elő jó néhányat. Egyéb zenei számok is elhangzanak meghívott szegedi művészek előadásában. Ezért szeretnénk mi is színvonalas programot nyújtani a gyülekezetnek. — így kapcsolódtok a gyülekezet életébe. — Igen, így is, de természetesen egyes új darabokat is bemutatunk egy-egy istentiszteleten. Úgy vettem észre, a gyülekezet ezeket is örömmel veszi. — Említetted, hogy először az ifjúsági bibliakörbe kapcsolódtál be. Az énekkar vezetésén kívül ápolod-e ezt a kapcsolatot is? — Sajnos munkámból kifolyólag igen sok esti elfoglaltságom van. így a koncertek és az összejövetelek időpontjai gyakran egybeesnek. De ha tehetem, ott vagyok az együttléteken, ami mindig élményt jelent számomra . . . Ezeken az alkalmakon nagyon jó beszélgetések alakulnak ki. Sokszor kapok választ olyan kérdésekre is, amelyeket ki sem mondtam. Persze bátran ki is mondhatom ezeket, hiszen — mint tapasztaltam — mindig meghallgatnak. Ezért is sajnálom, hogy nem érek rá minden alkalmon ott lenni, hiszen kérdésem van még bőven. — Láttunk már téged frakkban is a bibliakörben. — Említettem, hogy az időpontok gyakran ütköznek. Az ifjúsági egüttlétek késő estig eltartanak, még koncert után is elmegyek. — Azt hiszem, ez a beszélgetés is elhúzódott egy kicsit. Észre sem vettem az idő múlását a családias légkörben. Köszönöm a beszélgetést és a tonikot. Tamásy Zoltán A vadosfai csata Negyven-negyvenöt, többségében régi parasztház sorjázik a Mihályiból Beledre vezető országút mentén. Egy-két sor házacska távolabb búvik meg hatalmas díó- és gyümölcsfák árnyékában. Sok háznak viszont csak hűlt helye van, lebontották, s akadnak .elhagyottak, amelyek búskomoran gyászolják meghalt vagy elköltözött gazdáikat. Viszont két hatalmas, „kátéd rálisnak” is beillő templom, 'egy katolikus és egy evangélikus megállítja az utazót. Az 1930-as népszámlálás még 315 főre tette a falu lakosságát, ma 125-öt is alig lehetne összeírni. A két katedrális befogadóképessége ezzel szemben meghaladja az 1200 főt. Állnak egymás mellett, a katolikus egy lépéssel az evangélikus mögött, békésen a parányi falu közepén, valami titokzatos múltat hordozva homlokzatukon. Vo- dosfán vagyunk, egy történelmi nevezeteségű falu közepén. Mi a titka a két hatalmas templomnak? Mi tette szükségessé, hogy a falu arányait messze meghaladó nagyságukban felhívják magukra a figyelmet? Pillantsunk bele a falu történetébe röviden! AZ 1681-ÉS ÉV EGYHÁZUNK TÖRTÉNETÉNEK egyik neves esztendeje. Ebben az évben —, Thököly kurucainak sikere révén —, valamelyest enyhült az ellen- reformáció halálos szorítása. Nem engedte ugyan ki teljességgel markából őseinket, de annyi kedvezményt nyújtott, hogy a Dunántúlon, a királyi Magyarország területén, négy jelentéktelen községet kijelölt istentiszteleti helységül. Celldömölk (akkor Nemesdómölk), Nemeskér. Nemescsó és Vadosfa, mint törvénybe cikke- lyezett, „artikuláris” községek megyényi területek evangélikus gócaivá váltak. Vadosfát tehát egy különös törvénycikk emelte ki az ismeretlenségből, s kereken egyszáz esztendőre 30—35 falu evangélikusságának „fővárosává” tette. E nevezetes, soproni országgyűlésen hozott törvény alapján Va- dosfán a protestáns „szabályoknak” megfelelően, el kellett volna indulnia a „városiasodás” folyamatának. Vagyis nagy templomot építeni, magasabb fokú iskolát (gimnáziumot) létesíteni, képzettebb, nevesebb egyházvezetőket alkalmazni. Mindezek letelepedésre vonzották volna a távoli községek lakóit. Ezzel együtt járt volna bizonyos fokú ipar és kereskedelem meghonosodása, egyszóval a polgáriasodás. El is indult mindebből valami Vadosfán. Mert 1734-ben már elkészült egy több. mint 800 lelket befogadó templom, s nyoma van annak, hogy algimnáziumi rangú iskolát hívtak létre, ahol neves iskola- mesterek működése mellett tanult pl. Kis János, a költő püspök. Berzsenyi felfedezője. Sőt iparosok letelepedéséről is tudunk, s amíg az egyházközigazgatás központja volt, ügyvédek is szaporították a falusi értelmiség számát. Arról pedig külön kellene szólnunk, hogy Fábri Gergely ideiében püspöki székhely is volt Vadosfa. Igaz. rövid ideig. S ha nem is volt „viharos a fejlődése”, nem sok hiányzott ahhoz, hogy elérje a mezővárosi rangot. VALAMI KATASZTRÓFÁNAK kellett azonban történnie, hogy megrekedt fejlődésében, s vissza- nyomorodott a név- és jellegtelen községek sorába. Mert éppen, hogy rálépett a szépnek ígérkező jövő útjára, amikor 1751-ben a katolikusok az evangélikus templom tőszomszédságába egy kápolnát kezdtek építeni. (A községben eddig alig, vagy egyáltalán nem élt katolikus.) Énnek a kezdeményezésnek beláthatatlan következményei lettek. Mihályi Ernő katolikus szerző állítja, hogy emberölés is történt, Payr Sándor evangélikus történész pedig valóságos kis tanulmányt írt arról, hogyan zajlott le az 1751-es „vadosfai csata”. A kápolnaépítést mégcsak elnézték volna őseink, de a felavatás ünnepi processzusát, a nagy propagandával megszervezett búcsút viszont provokációnak vélték. Valóban távoli környékek bú- csúsai készültek Vadosfára Szűz Máriás lobogók alatt az István- napi ünnepségre. Hamar elterjedt a rémhír, a vaklárma, hogy a búcsúsok elfoglalják áz evangélikus templomot, elkergetik a népet, s az ellenreformáció módszereinek megfelelően, megfosztják papjuktól (püspöküktől), tanítóiktól a községet. Védekezésre rendezkedtek tehát be a vadosfaiak. Szekérgyűrűvel vette körül magát a falu. s a nép apraja-nagyja ásóval, kapával, karóval készült fel a legrosszabbra. Védekezéshez a környék evangélikusságát is mozgósították. Ténylegesen „háborús hangulat” uralkodott el. Alig értek azután a szekértáborhoz a Mihályi felöl közeledő búcsúsok, amikor kölcsönös szidalmazások, dobálások, verekedések kezdődtek. A katolikus táborban egyszer csak valaki a szívéhez kapott és összerogyott. Rosta Jánosnak hívták a szerencsétlent, Payr bizonyítja. hogy szívbeteg volt. Innen a história hasonlít a Mikszáth Fekete városában leírt eseményekhez. Mert a mihályi plébános megszimatolta a lehetőséget, amely egy holttestben rejlett. Mint „áldozatot” hurcolták haza, s terjesztették a hírt, „a protestánsok embert öltek.” A hír megjárta nemcsak a hierarchiát, de őfelsége. Mária Terézia udvarát is, s a királynő elképesztően súlyos ítélettel vetett véget a kultúrharcnak. Az ítélet csak a protestánsokat sújtotta. Börtönbe vetettek számos embert, állásvesztésre ítélték Fábri Gergelyt, meghurcolták a falu nemeseit. megbotozták az asszonyokat, férfiakat, s mindezen felül roppant pénzbírsággal sújtották őket. E páratlanul súlyos ítélettel kettétörték a szépen ívelő falu fejlődését, s a pénzbírság képezte az új katolikus, — most már nem kápolna, hanem templom, , — alaptőkéjét, hogy „a perköltségek kifizetése után még szebben felépítsék.” Nem célom dramatizálni a súlyos ítéletet, de némi számvetés megvilágítja a helyzetét, mert pusztán a pénzbírságból, öt évvel a tragikus eset után, 1756- ban felépült a katolikus templom. Tehát evangélikus pénzen! Mihályi Ernő írja, hogy „diadalmas szépségében és nagyságában ugyanazon a szent István napján szenteltetett fel.” 1756-TÖL TEHÁT KÉT NAGY TEMPLOMA van Vadosfának. Egyik a 30—35 falu evangélikusságának épített artikuláris templom, amelyet 1934 előtt lebontottak, s helyébe egy legalább akkora neogót „katedrálist” húztak fel, a másik az evangélikus pénzen épült pazar, monumentális barokk katolikus templom, holott katolikus hivő a községben a mai napig alig élt és él. * A második világháború után a magyar falusi települések nagy változáson mentek keresztül. Így Vadosfa is. Néhány évtized alatt még az 1930-as lélekszám is leapadt egyharmadára, — mint írták — alig 125-en élnek a községben. Többségében Idősek. A fiatalság elköltözött. Egy időben a „halálra ítélt” települések között szerepelt. Ebből a kicsiny lélek- számból 100 az evangélikus. Mélyen gyökerezik az idős nemzedék ragaszkodása az ősi településhez. Semmi, a két nagy templomon kívül, nem emlékeztet a történelmi múltra, a háromszáz éves soproni törvénycikkre, s a vadosfai csatára. Csend, békesség honol a faluban, s a szívekben. Kissé gyanús csend, mert ott a riasztó kérdés minden homlokon, ki fog lakni a községben, ha ők meghalnak. Rédey Pál
