Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-05-03 / 18. szám

„Akkor ki a hibás?”

Április 10-én, 17.33-kor ezen a címen közvetítette a Kussuth Rádió Kapusi Rózsa dokumentumműsorát egy 13 éves kétegy- hár'i kislány halálának körülményeiről. Ügy került az „ügy” a műsorba, hogy a meghalt kislány édesanyja levelet írt a rádióhoz, melyben többek között ez állt: „Mi egyszerű emberer. vagyunk, de annyit tudunk, hogy az orvostudomány mai állása szerint leányunknak nem kellett volna meghalnia.’’

Mi pedig egyházi emberek vagyunk, akik elég sokat beszélnek az élet értékéről, a felelősségéről, az etikáról, az „emberi tervezők fontosságáról”- és közben örömmel látjuk az orvos- tudomány nagy fejlődését, az újabb felfedezéseket, az életért való harcot. Ismerünk ebben az országban sok kiváló orvos- tudóst, kórházi és körzeti orvost. De ami ezzel a kislánnyal történt az a tudatlanság és felelőtlenség olyan keveréke, amelyet nem tűrhetünk meg sem mint állampolgárok, sem mint egyházi emberek és ami felelősségre vonást követel.

Mert mi történt? Az, hogy öt orvos egymást „követve” nem ismerte fel, hogy ennek a 13 éves kislánynak — aki egy elesésnél a lábát véresre verte — vérmérgezése is (!) lehet. Mi az édesanyával együtt valljuk, hogy „az orvostudomány mai állása szerint ennek a kislánynak nem kellett volna meghalnia”.

Megpróbálom visszaidézni a riportot, amelyben Kapusi Rózsa — aki beszélt az orvosokkal, a szülőkkel, a szomszédokkal, egy taxisofőrrel — elénk hozta az egész drámát.

Mi történt hát? A kislány egy betonjárdán elesett és egyik térdét leverte. Az esés után nagy fájdalmai voltak. Járni nehezen tudott. A kis hasonló korú barátnője — aki nagyon szerette — kerékpáron eltolta a szomszéd faluba, mert a helyi orvos nem volt otthon. Ott megnézte az orvosnő. A kislány barátnője szerint nem csinált vele semmit, hanem hazaküldte. Misnapra a kislány fájdalmai növekedtek és a másik lába is fájni kezdett (pedig arra nem esett rá). Erre az édesapja elvitte a körzeti orvoshoz, akit távollétében egy kórboncta- tios (!) orvos helyettesített. Az apa kérte az orvost — látva, hegy lánya egyre rosszabbul van —, hogy hívjon mentőautót és vitesse be a kórházba. Az orvos nem volt hajlandó mentőautót hívni (!). Az apa a kislányt hazavitte. Mivel a kislány egyik lábán már megmerevedés volt észlelhető, másnap az aoa újra elvitte a kórbonctanos orvoshoz és újra kérte, hogy hívjon mentőt. Az orvos újra megtagadta (!). Az apa kétségbeesésében maga hívott mentőt, amely bevitte a 14 km-re fekvő kórház egyik sebészeti osztályára. Ott az ügyeletes orvos megvizsgálta —és'nem találván „semmi nagyobb bajt” — hazaküldte (1). A mentő, amelynek a kislányt haza kellett volna szállítania három óra múlva (!) sem jelentkezett. Közben a kislány fájdalmai erősödtek és egyik lába már egészen merev volt. Az apa most — nem várva tovább mentőre —, maga indult taxi keresésére. A taxi jött és a kislányt már alig lehetett abba betenni mert a lába már görcsben volt. Ezt vallotta a sofőr is. Így érkeztek újra haza. Mivel a kislány egyre rosszabbul lett a következő nap újra bevitték — most már a körzeti orvos rendelkezésére — a kórház másik sebészeti osztályára (.'). Itt még mindig nem ismerték fel a vérmérgezést, hanem „diagnosztikai műtétet” hajtottak végre. A következő nap a kislányon kék foltok jelentek meg és vérmérgezésben (!) meghalt. Ennyi a dráma...

Kérdezzük: ha " valaki elesik és összezúzz^ térdét, nem kell-e egy orvosnak szinte „reflexszerűen” arra gondolnia, hogy vérm'éfgezés is kifejlődhet, tehát tetanuszoltás szükséges? öt orvos közül erre senki sem gondolt?

Kapusi Rózsa egymás után kérdezte az öt orvost, hogy nem érzik-e hibásnak magukat. Lényegében mindegyik azt mondta, hogy nem! De a kislány meghalt... „Akkor ki a hibás?” — kérdi a riporter.

Az egyik orvos nagy nehezen mondott ugyan olyasmit is, hogy „talán mindannyian”. Ez már közelíti az igazságot.

Mégis „mindannyiunk” védelmében — az orvosok és az orvostudomány iránti tisztelettel — arra kérjük az illetékeseket nagyon komolyan vizsgálják meg, hogy „akkor ki a hibás” annak a 13 éves kétegyházi kislánynak a halálában? Vagy inkább: kik a felelősek? _ _

A Lélek megelevenít

JAtf t/h ás u ii k sajiá vasáru apjára

A BETŰ MEGÖL, A LÉLEK PEDIG MEGELEVENÍT. A pali ige (2 Kor 3, 6), amely eredetileg a maga helyén a törvény és evangélium viszonyát tükrözi, szállóigévé lett. S én ezen a vasárnapon először is így idézem. Mint a betűtől való félelem megnyilvánulását.

Mert lehet okunk félni is a betűtől. Legújabb korunk történelméből vett példák, de a napjainkban megjelenő sok írás is szolgálhatnak bizonyságul arra, hogy a betű tőrré is válhat. Olyan eszközzé, amely gyilkos indulatokat ébreszt, vétkeket fedez, szétszakít, szembeállít, uszít, értékrendeket rombol, bemocskol és megaláz. Ismerjük korunknak elsősorban is a nyugati világban áradó sajtódömpingjét, amelyben bő teret nyer a pornográfia éppúgy, mint a tömegek manipulálása veszedelmes célok érdekében, vagy a sokkolás nem létező veszedelmekkel szemben. Legyünk őszinték, ennek a nem kívánatos áradatnak a hullámai itt is, ott is becsapódnak időnként a hazai irodalom világába is. S ha félelmünk és tiltakozásunk itt jelentkezik, ez nemcsak indokolt, hanem szükséges ön- és közvédelem.

JELENTKEZIK A FÉLELEM A BETŰTŐL az egyházban is. Kétféle módon is. Vannak, akik a betűtől „a Lelket” féltik. Eleve allergiásán fordulnak szembe minden írott szöveggel, az egyházi sajtóban leírtakkal is, mert úgy érzik, szárnyát szegi a Lélek „szabad” szárnyalásának, korlátok közé szorítja a befoghatatlant, renddé nyomorítja az eleven erőt. Idézik is hozzá az említett igét. Pedig Pál sosem gondolt így az írásra, még a törvény betűjére sem. Egyébként is, azt hiszem, az aggodalom gyökere valahol másutt van, mint a kimondott indokban. S ezt igazolják számomra azok a megnyilatkozások, amelyek „megtűrve” ugyan egyházunk sajtójának jelenlétét, a „többszínűséget” igénylik, a véleményeknek és gondolatoknak olyan zsiliptelen közlését, amelynek következtében egyházi sajtónk iránytű nélküli hajóvá lenne. Egy ilyen hajóban evezni — őszintén szólva — én félnék s velem együtt nyilván minden józan értelemmel és felelős hittel rendelkező egyházi publicista — nem tudván, végül is, hol érünk pontot.

VAN AZONBAN EGY OLYAN FÉLELEM IS az egyházban leírt betűvel kapcsolatban, amely engem is riaszt gyakran. Ez pedig jó gondolatok, felemelő szándékok, megtisztító igazságok, előremutató próféciák elszürkítésének a veszélye érzetén jelentkezik. Amikor lélektelenül koppan a szó, szlogenné hamvadnak a gyújtó igék, üresjáratokban térnek vissza újra és újra a megszokott, vagy idézett mondatok csilléi, okfejtések hínárjában botladozva nem tud elérkezni az írás szállítóeszközén a beteghez a gyógyír, a kétségeskedőhöz a bíztatás, az elesetthez a felemelő erő, az utat keresőhöz a szovétnek, az eledelre vágyóhoz a lelki kenyér. S a le nem írt betűk hiánya kelt bennem félelmet, amikor a be\ mai vasárnap: sajtóvasárnap

A húsvét utáni második vasárnap egyházunkban évtizedek óta sajtóvasárnap. Ezen a vasárnapon hálát adunk Isteninek azért a lehetőségért, hogy a kinyomtatott betűn keresztül is találkozhatunk Vele, a teremtő mennyei Atyával, találkozhatunk az értünk is meghalt és feltámadott Űr Jézus Krisztussal és a Szentlélek újjáteremtő erejével.

Ezen a vasárnapon hálát adunk hetilapunkért, az Evangélikus Életért, ami hétről hétre elér hozzánk.-’ bekapcsol egyházunk egészének vérkeringésébe Hálát adunk a Lelkipásztor havi folyóiratért, aminek igen .jelen'ős szerepe van lelkészeink továbbképzésében. És hálát adunk az évente kétszer megjelenő Diakonia című petiódikánkért.

A mai vasárnapon szeretnénk odahelyezni Testvéreink asztalára kiadványainkat, könyveinket is, amelyekkel sok templomunk kapujában találkozhatnak.

Sajtószolgálatunk egyházunk diakóniai életformájának, egyik megnyilvánulása amelyért a hálaadás mellett felelősek is vagyunk. Igen, felelősek! Lelkészek és gyülekezeti tagok egyaránt, hogy minden lappéldány olvasóra találjon, a megjelentetett könyvek pedig kinyíljanak híveink asztalán.

Sajtómjnkánk áldozatot is követel egyházunktól, híveinktől. Ezért kérjük a mai vasárnap offertóriumát.

Adakozzunk hálás, örvendező, felelősséget hordozó szívvel a mai vasárnapon evangélikus egyházunk sajtómunkájára!

görcsösült kéz ném képes leírni azt .amiért tollat fogott, amivel éppen ma segíthetné az e hazában élő evangélikus olvasót.

A BETŰ ÖNMAGÁBAN SE NEM ÖL, SE NEM ÉLTET. A lélektől függ, amely mögötte van, hogy mit tesz. S én egyházunk s&jtóvasámapján, amikor a betűvel vívódunk, a Lelket idézem. A Lelket hívom, amely csodadolgokat cselekszik. A Lelkei, „Aki” megfogja a betű erdejében botorkáló ember kezét, megvédi az írás mögött leselkedő, félelmet keltő és félelemre jogosító, émbertelen, életellenes erőktől. A Lelket, aki segít az életet szolgáló rendbe sorakoztatni a betű ólomkatonáit. A Lelket, aki „ szívet átforrósítva felelős írásra készteti a kezet, hogy aki olvassa a hasábbá, cikkekké sűrűsödő betűket, örömöt, békét, erőt, reménységet és útravalót kapjon belőlük, s a Lélek által megelevenített betű számára is a Lélek eszközévé váljék örömszerzésre, közösségépítésre, szolgáló szere- tetre, ember és világ iránti felelősségre, Istennek engedelmes hivő életre.

MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZUNK ÉLETÉNEK egy újabb jelentős eseményére kerül sor Isten segítségével a jövő héten, az újjászületett gyenesdiási otthonunkban, Ka- pernaumban. Országos egyházunk elnökségének és sajtószolgálatunk felelős vezetőinek meghívására, mintegy negyven lelkész, jobbára már lapunk hasábjairól ismert nevűek, tanácskoznak néhány napon át egyházunk sajtószolgálatáról, az ige előtt elcsendesedve, kérve és elfogadva azoknak véleményét és tanácsát is, akik nagyobb összefüggésekben is látják szolgálatunkat. Amikor örömmel teszünk bizonyságot arról, hogy munkánk során az elmúlt években ,sőt évtizedekben sokszor éltük át a Lélek megújító, erőt és világosságot adó segítségét, és köszönettel gondolunk minden, hitünk Szerint a Lélek indítására, munkánkhoz nyújtott emberi segítségre, az a reménységünk, hogy Isten Szentlelke ezen a konferencián, a betű szolgálatában megelevenít bennünket hitre, missziónk betöltésére, szűkebb és tágabb közösségeink építésére, diakóniai feladataink elvégzésére. Ehhez kérjük olvasóink és gyülekezeteink imádságát.

Mezősi György

Saj tóvá sár napra

Nem könnyű a sajtómunka ma sem, a modern szedő- és nyomógépek, a korszerű technika korában sem. frni sem könnyű: felelősség, tárgyismeret, hivatástudat kell hozzá, hiszen a „betű” oktat, nevel, hatást vált ki az olvasóban. Ahhoz azonban, hogy a kéziratban testet öltő szándék elérje a nagyközönséget, nyomdák és nyomdászok kellenek. Könyvekben és újságcikkekben mi csak az eredményt láthatjuk, a hozzá vezető utat nem. Nem halljuk a gépek dübörgését, nem látjuk a szedők fáradságos munkáját, nem gondolunk a korrektorok aprólékos szövegellenőrzésére, miközben magával sodor a mondanivaló tartalma és szépsége. Pedig, ahogyan az asztalunkra kerülő, ízes kenyeret előbb dagasztani és sütni kell, úgy a „szellemi, lelki kenyér” is nélkülözhetetlen előmunkálatok után jut csak el hozzánk. Az illendőség, de szívünk is azt diktálja, hogy hálásan megköszönjük Istennek a sajtót, a nyomdákat, és tisztelettel adózzunk mestereinek.

EGYHAZUNK IDEI SAJTÓVASÁRNAPJA egybeesik egv csaknem „kerek” évfordulóval. Sárváron 1541-ben — 440 évvel ezelőtt — látott napvilágot az első magyar nyelvű Újszövetség, a tudós humanista Sylvester János fordítása. Ajánló sorai — az első magyar nyelven megjelent vers — ma is élvezhetőek, nemesen veretesek: „Próféták által szólt righen néked az Isten, Az

kit ighirt ime, vigre meg atta fiát.” Ajánlását „az Magyar Nip- nek, ki ezt olvassa” címezte, jelezve egyben azt, hogy ezzel a munkával mindenki felé fordult, kivétel nélkül. S a nyomda mellett ott állt az iskola, ahol a „nyomdászok” magas színvonalon tanították a már ími-olvasni tudókat. Kézenfekvő arra gondolnunk, hogy a reformáció — mint az Újszövetség-fordítás is mutatja — a vallásos élet megújításából állt. Az elsődleges cél persze nyilvánvalóan ez volt. Szólni kell azonban arról is, hogy a vallásos élet elmélyítése mellett az iskola és nyomda már ekkor a lehető legszélesebbre tárta a kaput az általános közművelődés előtt is.

A reformáció sajtómunkájára jellemző, hogy az Újszövetséget, majd az egész Bibliát lefordító Luther Márton legelső nyomtatásban is megjelent munkája a híres ,,95 tétel” volt, mely a búcsúcédulák ügyével párhuzamosan a kor emberének gyötrő társadalmi problémáit sem hagyta figyelmen kívül. S a nyomda jóvoltából. valamint a vándorkereskedők életveszélyt vállaló buz- gósága következtében, alig pár esztendő múlva már magyar földön olvasták, terjesztették, például Sopronban az 1520-as évek elején, ahol ismételten lobbantak fel könyvmáglyák, hogy elhamvasszák a nagyszámú Luther-iratot, és gátat vessenek „a 'felforgató, lázitó eretnekség” rohamos terjedésének, ám hasztalan. Nyomdák nélkül mindez elképzelhetetlen lett volna.

ma már Általánosan ELISMERT IGAZSÁG, hogy a reformátorok munkájának menynyit köszönhetünk népünk megmaradása szempontjából. Az 1526-os mohácsi katasztrófa után, a török-német világ kezdetén, egy összeomlott és reményét vesztett országban szolgáltak. Vigasztaló, erősítő és új reményt ébresztő prédikálásuk eredményét megsokszorozták a nyomtatott könyvek: Bencédi Székely István Kátéja és Krónikája, Ba- tizi András Kátéja, Gálszécsi István Énekes könyve. Farkas András Krónikája, Bornemisza Péter több kötetes prédikáció-gyűjteménye. A felsorolás persze nem teljes. Így, ha még hozzájuk számítjuk a viharos évek, évszázadok múlásával elpusztult műveket, láthatjuk magunk előtt igazán a nemzetmentő szolgálat nagyságát.

A hitmélyítés és vigasztalás mellett hangsúlyos volt a reformáció kultúrmunkáia is. Közismert, hogy a bibliafordítások, posztillás kötetek, káték és énekeskönyvek a magyar nyelv fejlődésére milyen pozitív hatást gyakoroltak. Azt azonban már bizonyára kevesebben tartják számon, hogy. Nádasdy Tamás

nádor — Sárváron, Csepregen, Sopronkeresztúron, Fertőszent- miklóson stb. — milyen buzgó mecénása volt iskoláknak, nyomdának, általában a kultúra terjesztésének.

a főközpont természetesen SÁRVÁR VOLT, ahová módszeres alapossággal gyűjtötte össze Nádasdy korának sokszor máshonnan elüldözött tudósait. Sylvester János mellett annak testvére, Sylvester Mihály magiszter, vagy a reformátor Dévai Bíró Mátyás, vagy a „nyomdász” Abádi Benedek, vagy az országos hírű botanikus és orvos, Szegedi Fraxinus Gáspár működött itt hosszabb-rövidebb ideig.

Már ezek a nevek is mutatják, hogy nemcsak a szellemtudományok, hanem a természettudományok is helyet kaptak az iskolai képzésben. A már említett Sylvester János például nemcsak Újszövetséget fordított és nyomatta tott ki, hanem két évvel korábban, 1539-ben megjelentette. az első magyar nyelvtankönyvet is. A nádor Sárváron élő bizalmas belső emberének. Perneszük Györgynek fennmaradt könyvtárjegyzékéből kitűnik, hogy benne nem egy orvosi szakkönyv is szerepelt. Debrecen későbbi harcos református püspöke, Melius Péter sárvári tanulása idején sajátította el növénytani és orvosi ismereteit, melyei aztán később hasznosított a

nyomtatásban is megjelent „Herbarium” című művében. Még „boldog békeidőben” is hatalmas eredményt jelentene ez a sokszínű kultúrmunka és nyomdai tevékenység. Ám mindez nem valamiféle nyugalmas szigeten valósult meg, hanem a 16. század sok sebtől vérző Magyarországában.

LEHETETLEN EMLÍTÉS NÉLKÜL HAGYNI, hogy az évszázados üldöztetés után lélegzethez jutó evangélikusság adta az első „hírlapírót”, Ráth Mátyás győri lelkész személyében, aki megalapította és éveken ót vezette, szerkesztette a „Magyar Hírmondót”, mai napilapjaink 18. század végi ősét. Mert az a felismerés vezette, hogy a népnek szüksége van jó tájékozódásra a helyes döntések meghozatala érdekében.

Ha pedig ma tekintünk körül a hazai protestáns nyomdatermékek között, csodálatos panoráma tárul elénk. Könyvek sora mellett ott találhatjuk asztalunkon az Evangélikus Életet, a Diakó- niát, a Reformátusok Lapját, a Református Egyházat és a Con- fessiót. A betűk valóságos tengere ölel körül minket, s közvetíti a bizonyságtételt, a gondolatot hitről, szeretetről, szolgálatról, kultúráról, tudományró!, művészetről. Ma is, mint egykor, formálni akarja érzéseinket, meggyőződésünket, életfolytatásunkat. Célhoz akkor ér, ha befogadjuk és tovább sugározzuk.

Magassy Sándor