Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-10 / 6. szám
Evangélikus Elet XLV. ÉVFOLYAM 48. SZÁM 1980. november 30. Ara: 4,— Ft EVANGÉLIKUS HETILAP !\em maradi ígéret! Pedig mennyi ígéret — ígéret marad! Az ígéretek reményt ébresztő szép szavak — és semmivé válhatnak. Fájó csalódás marad nyomukban. Isten ígéretei azonban nem szép szavak — mert aki ígéretet tett, hű és hatalmas! Az ember halálát, testi-lelki nyomorúságát okozó bűnbeesés után évezredek régi messzeségében azt mondta Isten, hogy az asszony utóda — a csábító és haláltszerző kígyó fejére tapos (1 Mózes 3, 15.). Nagyon sokan voltak azután, akik mégsem számoltak Istennek ezzel az ígéretével, hanem bajaikban, félelmükben az üres „majd”- ban bíztak, abban a „valahogy mindig volt — lesz is!” álbölcsességben reménykedtek. Tetszetős lehetett talán sokszor az „önbizalom” bátorsága — de milyen sokszor kiderült, hogy naiv derűlátás, együgyű színes délibáb az egész reménység. A kígyó vesztéről szóló ősi, első evangéliumi ígéret azonban Isten tisztán csengő szavaként fogalmazódott meg. Eljön az asszony utódg! A kígyóban megszemélye- sült sátáni hatalomnak egyszer fejére taposnak! ISTENNEK AT. EMBERT MEGMENTŐ SZERETETE EGYIK JELE VOLT EZ AZ ÍGÉRET IS. Milyen felemelő, lendítő ereje lehet eQV-egy ígéretnek! Az „ősszülők”, az „ősevangélium” ígéretét kapták. Noé és családja az özönvíz katasztrófája után az új természeti világrend ígéretét kapta. „Amíg csak föld lesz, nem szűnik vég a vetés és aratas. a hideg és meleg, a nyár és tél, a nappal és az éjszaka” (1 Móz. S, 22.). Ábrahám is hallotta és megértette Isten ígéretét: „a te utódod által nyerhet áldást a föld valamennyi népe — mert hallgattál szavamra” — mondta Isten. (1 Mózes 22, 18.). Izsáknak megújította ígéretét: „utódaid annyian lesznek, mint az égen a csillag” — és újból a különös ígéret szavai: „a te utódod által nyernek áldást a föld összes népei!” (1 Mózes 26, 4.). Ugyanezt az ígéretet kapta Jákob is! Isten ígéretével indult el történelmi útjára népével Mózes is. Az ígéret kézzelfogható valósága: az ígéret földjének elfoglalása és birtoklása. Isten mindig támasztott prófétákat, igehirdetőket, akiknek szaván át különféle korokban és történelmi helyzetekben megújult az ígéret: jön a Szabadító! Izrael népe történelmében mindig voltak hűséges emberek, akik emlékeztek és emlékeztettek az ígérettevőre! Ha a nép élete simán folyt, ha napfényes úton haladtak — könnyen elfelejtették Istent és szavát. Jó világukban eszükbe sem jutott Isten parancsa! Így volt ez mindig a történelem során. De ha beborult az ég Izrael fölött, ha nyomorúság, éhség, vagy szolgaság szakadt rájuk — akkor keresték Istent és hitük kezével belefogódzkodtak Isten szavába. Máskor gőgjükben és hatalmi vágyukban hamis várakozás ébredt bennük. A hatalom és jólét csábos színeivel festegették álmaikat. Isten ígéretét kiszínezték, vágyaikkal megváltoztatták. Isten órája másképpen járt. Az idők és alkalmak nem ember kezében vannak. Az ősi ígéret „áldás”-ról szólt. Mi lesz, ki lesz ez az „áldás”? Áldás volt már az is, amikor valaki békességes tűréssel gondolt az ígérettevőre. Már önmagában is áldás volt, ha valaki komolyan vette Isten ígéretét és napról napra várta annak valóravál- tását. Áldás volt úgy haladni az élet útján, hogy jóban-rosszban, borúban és napsütésben számolunk Istenünk hatalmával, ígéretével és szeretetével. Az ígéret párása a hit próbája, sőt a hit bizonyítéka. ISTEN ÍGÉRETEI EGY MEGHATÁROZOTT IDŐBEN JÉZUS KRISZTUSBAN TELJESÜLTEK. A betlehemi Gyermek, lett Isten ígéreteinek valóraváltása! A csodálatos fényben már akkor meglátták ezt emberek, azóta pedig, közel kétezer esztendeje számtalan sokan felismerték és megváltották, hogy az ígéret nem maradt ígéret, hanem Jézus Krisztusban testet öltött. Az ősevangéliumban hirdetett „asszony utóda" — Mária fia eljött! Meggyőződéssel vallotta ezt Pál apostol is, amikor Antiókhiában így beszélt: „azt az ígéretet, amelyet az atyáknak tett Isten — beteljesítette nékünk, az ő gyermekeinek ...” (Apcsel 13, 32.). Akik hatalmi elképzelések és önző remények nélkül Istenre tudták bízni ígérete valóraváltását — azok a jászolban fekvő gyermekben felismerték az ígéret testté válását és rájuk ragyogott Isten szeretetériek fénye. Ö volt az ígért Áldás! Áldás minden idők minden embere számára. Ma is, nekünk is! Ady Endre, ez az őszinte szívű és hangú költőnk bizonyára még a szülői házban és később is hallhatott, olvashatott ezekről az ígéretekről. Talán akkor nem is vette olyan komolyan. Egyszer azonban, amikor nagyon sok bűn és gond terhét cipelte, amikor teste beteg volt, lelke roskadozott — különös élményben volt része: „Csöndesen és váratlanul” átölelte az Isten! Erezte ezt a végtelen meleg, puha átölelést. Nem a vér és szenvedély testi ölelése volt ez — valami egészen más, mérhetetlenül több! KARACSONVÁRÓ. ADVENTI CSÖNDBEN JÁRUNK. Talán két pirosbetűs ünnepre készülünk csupán. Hordozzuk gondjainkat, testilelki erőtlenségeinket. Ne felejtsük: Isten szava, ígérete nerji maradt ígéret! Isten szeretete minket ne váratlanul öleljen át, hanem készülten. ádventi várakozásban. Boldog tapasztalás ez: az ígéret valóravált, mert Jézus csöndesen értünk jött és szerelmével átölelt az Isten! Sümeghy József Ady Endre: AZ ÚR ÉRKEZÉSE Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborús éjjel. És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom. „Templomos lemaradás?" Evangélium, szeretet, közösség, diakúnia Réssiet dr. Káldy Zoltán püspök jelentésiéből A Déli Egyházkerület november 19-én dr. Káldy Zoltán püspök és Szilágyi Béla egyházkerületi felügyelőhelyettes elnökletével tartotta közgyűlését az Országos Egyház Üllői úti székházában. A közgyűlésen az Állami Egyházügyi Hivatal képviseletében megjelent Bai László főosztályvezető és Lóránt Vilmos tanácsos. Jelen volt dr. Paul Hansen, a Lutheránus Világszövetség nyugalomba vonuló Európa-titkára, valamint dr. Sam Edvard Dahlgren, a Lutheránus Világszövetség új Európa-titkára. A közgyűlés gerincét dr. Káldy Zoltán püspök püspöki - jelentése alkotta, de jelentések hangzottak el az egyházkerület életének minden területéről. Az alábbiakban dr. Káldy Zoltán püspök jelentésének két szakaszat tesszük közzé. „Templomos lemaradás ?” Nem régen jelent meg Mátyás Ferenc „Egyetlen menedék” című verskötete, melyben Megváltó jelkép című versében van két sor, amely engem nagyon elgondolkoztatott. Ez a két sor így hagzik: „Gyász-e a lassú változás, e templomos lemaradás?” Ügy tűnik nekem, hogy a kiváló költő a lemaradást összekapcsolja bizonyos értelemben a templomossággal. Valószínűleg a költőnek vannak olyan tapasztalatai, hogy a templomosság — de mondjuk így —az egyházhoz tartozó az élet különböző területein lemaradást, bizonyos konzervativizmust, a társadalmi életben egy lelassult gondolkodást hoz magával. Ügy látszik a költő nem sokszor találkozott olyan templomos emberrel, akire ez a lemaradás nem volt jellemző. Meggyőződésünk szerint találkozhatott volna ilyen emberekkel és az is meggyőződésünk, hogy a templomosság, az egyházhoz való kötődés nem jelent feltétlenül lemaradást, lelassulást a gondolkodásban, a társadalmi és politikai életben. Mégis a költőnek ezt a kifejezését, két szónak „templomosság” és „lemaradás” összekapcsolását szeretném szembesíteni önmagunkkal, tükörként magunk elé tenni, hogy abba belenézzünk. Van néhány tapasztalatom, amely azt jelzi, hogy a költő megjegyzését nem háríthatjuk el minden további nélkül magunktól. Lelkészeink, presbitereink, gyülekezeti tagjaink gondolkodásában, életvitelében kétségtelenül igen nagy fejlődésen mentek keresztül az elmúlt 20—25 évben. Mint jelentésem első részében is mondottam, lelkészeink és gyülekezeteink aktívan vesznek részt társadalmunk építésében, a béke szolgálatában és ma már nemcsak tudomásul veszik, hanem igénylik is, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzanak egyházi lapjaink és az igehirdetések is segítsék őket azoknak a kérdéseknek a megoldásában, amelyekkel politikai, gazdasági és társadalmi életünkben találkoznak és amelyek a nemzetközi életben eléjük jönnek. Ma már nem kifogásolják a gyülekezeti tagok, ha a lelkész nem szűkíti le az igehirdetést a lelki élet területére, hanem a teljes igét hirdeti, azt az igét, amely kilép a szigorúan vett lelki szférából a keresztyén embernek egész életterületére, arra is, amely a társadalomban és gazdasági életben , folyik. Mégis, megfigyelésem szerint, egyes lelkészeink és gyülekezeteink bizonyos értelemben visszalépésében, ha tetszik lemaradásában vannak, vagy újra abba kerültek. Ha figyelem az Evangélikus élet hetilapunkban megie- lent igehirdetések nagyobb részét, vagv a napról napra rovat cikkeit, néhány -rádiós igehirdetésünket, melyek a bibliaolvasó gyülekezeti tagoknak akarnak segítséget nyúi- tani a különböző bibliai szakaszok jobb megértéséhez, nyugtalansággal állapítom meg. hogy több lelkészünk még • mindig, vagv már újra lemaradásban van. Megint csak egy beszűkült lelki életre korlátozzák az igehirdetéseket. Ennek' következtében a gyülekezeti tagok nemhogy kinyilnának az egész teremtettség és társadalmunk felé, hanem visszavonulnak az ún. lelki élet szűk területére és magára hagyják a világot és a társadalmat. Ez bizony templomos lemaradás. De smég többről is van szó! Arról, hogy ezek az igehirdetések eiáruják azt az evangéliumot, amelynek középpontjában az a Jézus Krisztus áll, Aki az egész világnak akar szolgálni keresztjével és feltámadásával és elárulják a gyülekezeti tagokat is, mert magukra hagyják őket azok között a problémák között, amelyekkel naponként találkoznak. Végeredményben tudathasadásba viszik ezeket a gyülekezeti tagokat. De még más következményei is vannak az ilyen igehirdetéseknek. Nevezetesen az, hogy a gyülekezeti tagok ilyen igehirdetéseken nevelődve, nem a gyülekezet egészének és nem az egyház egészének közösségében akarnak élni, hanem ún. „kis-közösségek”-ben, ahol valamiféle fülledt levegőben, a világ és a társadalom problémáit be nem eresztve szobájukba, beszélhetik meg lelki kérdéseiket. Ennek a további következménye, hogy elszektásodnak, még további következmény, hogy előbb-utóbb kivonják magukat egész egyházunk közösségéből. A templomos lemaradásnak ez a vége. Szeretném újra hagsúlyoz- ni azt, hogy Magyarországi Evangélikus Egyházunkban az egyes templomok szószéke nem X. Y. lelkész szószéke, hanem minden szószék a Magyarországi Evangélikus Egyház szószéke, hiszen ettől az egyháztól kapott minden lelkész elhívást a szolgálatra és ezeken a szószékeken egyéni te- ológizálást a lelkészek nem végezhetnek, hanem kötelesek esküjüknek megfelelően egyházunk teológiája alapján a teljes evangéliumot hirdetni az egész embernek és nemcsak az ember egy szeletének, nevezetesen a lelki szeletnek. A templomos lemaradást behozva, kérem a lelkészeket, hogy olyan igehirdetéseket végezzenek, amelyek segítséget nyújtanak nemcsak a lelki élet kérdéseiben, hanem az emberek közösségi életében, közelebbről a társadalmi és politikai életben is. Evangélium, szeretet, közösség, diakónia Az esperesi jelentések egy része nyíltan beszél egyházi életünk — beleértve az istentiszteleti életet is — néhány olyan jelenségéről, amelyek — ahogy egyik esperesünk írja — „vész-érzetet” keltenek a lelkészek és a gyülekezetek részében. Ezek a jelenségek szólnak fokozódó szekularizációról, több gyülekezet életének formalizmusáról, üresedő tradi- cionalizmusról, a népegyházi forma bomlásáról, elöregedésről. Azt is jelzik, hogy elsősorban Budapesten a nagyfokú szanálá- lások miatt a gyülekezeti tagok elkerülnek régi gyülekezeteikből. új helyeiken pedig már nem veszik fel a kapcsolatot az ottani evangélikus gyülekezettel. Ezek a jelenségek támasztják az^j a bizonyos „vész-érzetet”. Anélkül, hogy teljes és mindenre kiterjedő feleletet adnék ezekre .a kérdésekre, néhány szempontot mégis adok és néhány feladatra mégis felhívom a lelkészek és a gyülekezetek figyelmét. Tudomásul kell vennünk, hogy a szekularizáció világjelenség. Azt is mondhatnám, korunk jellemzője. A szekularizáció nem nagyobb a szocialista országokban, mint a nyugati országokban. Sőt, a szekularizáció erőteljesebb Nyugaton, mint Keleten. Ezen túlmenően a világ népességének rohamos növekedése következtében — amely elsősorban az ún. harmadik világban megy végbe — a keresztyények arányszáma egyre kisebb lesz. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy a keresztyény egyház a „kihalás” útján van. Lehet, hogy azon az úton van, amelyen nem a meny- nyiségi növekedés lesz a jellemző, hanem a minőségi kategória előtérbe kerülése, vagyis.a keresztyény hit valódi élése. Ettől eltekintve egyes területeken, mint például Afrikában, vagy Indonéziában, tudunk mennyiségi növekedésről is. A lelkészeknek és a gyülekezetekben benne élő keresztyéneknek hinniök kell az evangélium hatalmában. Isten a csonkítatla- nul hirdetett evangéliumon keresztül ma is tud egyházat fenntartani, gyülekezeteket teremteni és élő hitet ébreszteni. Nem a korszerű technika eszközeinek igénybevétele, nem is az evangéliumnak ún. mitológiátlanítása, nem is az evangélium helyett pszichológia prédikálása, nem is modern regények, drámák, filmek és televíziós közvetítések igehirdetésekbe való aplikálása szül Jézus Krisztusban való hitet és teremt gyülekezetei, hanem annak a Jézus Krisztusnak a prédikálása, Aki életét adta a világért és Aki nem mögöttünk van a történelemben, hanem előttünk jár. Ennek a Krisztusnak az evangéliumát kell prédikálnunk a mi korunkban élő embereknek és pedig úgy, hogy életének egész területén szólítjuk meg. Nem elvont teológizálás, vagy éppen fi- lozófálgatás teremt hitet és gyülekezetei, hanem az egész embert élete teljességében megragadó evangélium. Azoknak á vészérzete szűnik meg, akik bíznak ennek az evangéliumnak az erejében, és azt úgy prédikálják. De itt nem állhatunk meg. Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy egyetlen feladata az egyháznak az evangélium hirdetése és azután a többit bízzuk Istenre. A hirdetett evangélium gyümölcstermése nélkül nincs egyház és nincs jövendő. Itt most elsősorban a hitből támadt szeretet gyümölcsére gondolok. Szeretet nélkül nincs egyház. Sőt, a szeretet az egyház egyetlen életformája. A mi korunkban azt is világosan kell látnunk, hogy a világ éhes a szeretetre. Szeretethiányban szenvednek a népek, a családok, különböző közösségek. Arra vágyódnak az emberek, hogy szeressék őket. És itt elsősorban nem egyszerűen a szertetből folyó cselekedetekre gondolok, hanem a szeretetre, amely érzelem, melegség, viszonyulás, a másik ember személyiségének, méltóságának és emberségének megbe(Folytatása a 3. oldalon)
